Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)
1990-09-01 / 124. szám
10 Nyugdíjasok fóruma 1990. SZEPTEMBER 1. Az ötödik év küszöbén Névnap, születésnap Békességben élnek Lám, hogy eltelt az idő. Négy éve múlt, hogy az OTP mint beruházó átvette a szolnoki Tófenék utcai csinos, négy- emeletes lakóházat, a 123 lakást, amelyet már tervezéskor így neveztek: ez lesz az igazi első szolnoki nyugdíjasház. Nyári Lászlóné harmadik emeleti szép kis otthonában a házigazdával s Földi Józseffel, a közös képviselővel idézzük a közelmúltat. Igen, magunk is csodálkozunk, a nyugdíjasház az ötödik esztendejébe lépett, falai között helybeliek és más településekről érkezettek élnek békességben, megértésben. Óvják, féltik otthonukat, amelyet vagy teljes egészében megfizettek már, vagy törlesztik árát épp úgy, mint a fiatal családok. Akik kifizették, azért tehették, mert korábbi lakásukat vagy régi házukat eladták az összkomfortért - többnyire azonban azért, hogy gyerekeik közelségében teljen fölöttük az idő.- Az idő telik, le se tagadhatjuk - mondom -, de a házon nem látszik meg a foga. Most is szép, mintha új lenne, olyan rendben néz a városközpontra, s lám most, hogy jártam lépcsőházában, folyosóján, bent is ez a jellemző: a rend, a tisztaság. - Mondják, így nem nehéz: 1987 óta példás házfelügyelőjük van, aki szombaton meg vasárnap se rest a seprűt kézbe venni, s még arra is van ideje, ha a közös képviselő füvet nyír, ott terem, segít a szemét eltakarításban. Ezzel persze azt is megmondták, hogy közös otthonának tekinti majdnem minden lakástulajdonos a házat is. A folyosók rácsain virágok pompáznak a virágládákban csakúgy, mint az erkélyeken, ablakokban. A ház előtt a városközpont felé eső kis kertek a lakók keze munkáját dicsérik. Nem dicsérik viszont ők az áldatlan állapotokat, amelyek miatt évek óta perelik a beruházót s általa az építő szövetkezetét is. Látszólag nem nagy dolog, de ha esik az eső, bizony több mint kellemetlen, hogy a lépcsőházban is szakad... Aztán a függőfolyosó padozata is hűtlenkedik, lépten-nyomon fölválik, s idős embernek, nehézjárásúnak amúgy is óvatosan kell lépnie... A lift öregebb, mint a ház - mármint ez a konstrukció -, s ha elromlik, nagy a baj, már alkatrész sincs hozzá. - No, ennyit a bajokról, remélhetőleg egy hónap, és kártérítést kapnak, hozzáfoghatnak a hibák javításához. Nagyobb baj, hogy az eredeti, első lakók közül már legalább húsznak nincs szüksége a kis nyugdíjaslakásra. Mondják a városban, gyakran leng fekete zászló a házon: igen, a régiek mennek, s helyükbe újak jönnek. Vagy örökösök, fiatalok vagy olyanok, akik az örökösöktől megveszik az elárvult lakást. Míg újkorában 480-500 ezer volt, a nagyságtól függően az ára, - már 800-900 ezer forint körül talál új gazdára - romlik a pénz, érezhetően. A ház tervezője még sok közösségi épületrészről álmodozott. Társalgóról, ebédlőről, orvosi rendelőről. Mire a terv elkészült, már "nem fért" bele ennyi a lakások árába - klubjuk mégis van a ház asszonyainak, általában szerdánként helyet kapnak a földszintet megvásárló pártszervezettől. Es évente kétszer változatlanul elmennek kirándulni, most szeptember elején Gyula következik. S hogyan viselik az élet idei sorscsapásait? Az áremelésekre gondoltam a kérdéssel, amelyek most, legutóbb épp az otthon melegét, fényét érintik. Óh, igazán meglepődtem a válaszon. Az idős emberek tapasztalatával és gondosságával már jó ideje minden lakásban óra méri a melegvíz-fogyasztást - jelentős a megtakarítás, sokkal olcsóbb így, mint amikor átalánydíjra kényszerültek. Ennek ellenére persze, hogy nem örültek a havi 6000-8000 forint nyugdíjak mellett a fűtés-, a villamosenergia-ár emelési hírének. Sőt van, aki kifejezetten fölpanaszolja: fogytán a saját "energiája"... Ebéd a kastélyban Névnapkor már megszokták a könnyes-csókos köszöntést az örményesi öregek. Ha még Illyés Gyulától kölcsönöztük a címet, de igazságát éreztük. Egy kellemes nap, egy ebéd emlékét hoztuk Örményesről, az egykori Glázer kastélyból. A falu közepén, szelíd lombú fák ölelésében álló, réges-régi urasági kastély megszépült, megújhodott az idén. Az történt ugyanis, hogy megépült az iskola, s a gyerekek nagyobbik fele kivonult az addig tantermeknek berendezett kastély tágas szobáiból. A tanács régóta ígérte az öregeknek, ha az iskola kész lesz, nekik is lesz klubjuk, mint bármelyik más falu öregjeinek. Márciusra elkészültek a tatarozással, pár szép szoba, teremnek is beillő, már kényelmes bútorokkal is fel van szerelve. Igaz, képek még nincsenek a falon, sok kis csinosítás vár még a klub dolgozóira és öregjeire, de már van helyük, megvalósult, amit 1986 óta terveztek Örményesen. Az idősek klubjában tizenhatan töltik nappalaikat. Három házaspár, két özvegy férfiú s nyolc kis özvegyasszony. Van tágas társalgójuk, újságokkal, tévével, szépen bebútorozott ebédlőjük, nagy fürdőszobájuk, ahol már megszokták a tele kád vizét épp úgy, mint a havonta egyszer helyükbe fáradó fodrászt. És mosnak a klub gépén, együtt valahogy még a mosás is jobban halad, mint eddig, az otthoni magányban. Az étkezés is jól megszervezett már. A közeli gépgyár konyhájáról pontosan délben mindig ott az ebéd, s indulhatnak az ételhordós szeretetszolgálatos gondozók is biciklivel, a tizenkét, bejárni már nem tudó, fájós lábú, beteges falulakóhoz. Murányi Miklósné, Kácsor Józsefné és Nagy Lászlóné nagy türelemmel és szeretettel alakítgatja a máris közösségi vonásokkal gazdag társaság hétköznapjait. Ottjár- tunkkor nem voltak szégyenlősek: közölték, ma sztrájk lesz, nem a szokásos rendben zajlik az életük. Az ok: két klubtárs névnapja, s Kovács Elemér öregúr 79. születésnapja. A névnapokat, születésnapokat tán jobban megtartják, mint valamikor, a családban. Már van rá idő. A nénikék szép és ízletes süteményeket készítenek, az öregurak virágról gondoskodnak, s még arról is, hogy a nevezetes napokon a község első embere is köztük legyen! így volt most is. A virágcsokrok, ajándékok is megvárták, amíg Bartus János tanácselnök megérkezett, s ott volt a jókívánságot mondók között. Meghallgattak pár szép nótát, az ünneplők gondosan eltették az ajándékot, vízbe rakták a virágot, aztán mehettek is: az ebédlőben a gőzölgő leves meg jó kis húsos tészta várt rájuk. Ilyenkor, ha ünnepelnek, kerül az asztalokra egy-egy üveg kóla is. Csak így, szépen, csendesen, öregesen - mondják, s az utolsó kanál levest is tányérjukba merik. __________________________-siAz ebéd a közeli gépgyárból érkezik, délben már ott gőzölög a leves a szépen berendezett ebédlő asztalain. Fotó: Mészáros A nyugdíjas sokszor mérgelődik, ha szerény étkeit szeretné egészségére, emésztésére is hasznos enyhe fűszerekkel javítani. A fűszerkeverékek rendszerint drága csomagolásban, flancos dobozokban kínálják magukat - úgy lehet, épp emiatt nem is olcsón. Nos, a vásárcsa- nok egyik legújabb kis szaküzletében sokfajta fűszer kapható kis mennyiségben, egyszerű papírzacskókban, szerény áron. Ott láttuk a hatvannyolc forintos Bé- res-cseppeket is - amelyhez bízvást mondhatjuk nyáron, amikor gyümölcsöt, paprikát, paradicsomot fogyasztunk - talán fölösleges is a drága C-vitamin -, bár ezt a tanácsot nem orvos, "csak" sok éve a szakmában dolgozó boltos adta. Ahogy tapasztaltuk, a kis gyógynövényboltot már sokan fölfedezték maguknak. A vidékieket sajnáljuk, bár meglehet, Szolnokon járván eszükbejut hírünk, amit mi olvasószolgálatból közöltünk. Kőlcsőrikenyér visszajár Három év korkülönbség volt közöttük, mégis egyszerre mentek nyugdíjba. Margit már elkezdhette volna a pihenést, amikor betöltötte az 55. életévét, de mert húga, Borika akkor még csak 52 éves volt, hát rászolgált ő is még három évet, hogy egy- szere és együtt vágjanak neki a nyugdíjas éveknek. Édesanyjuk - aki 30 esztendővel ezelőtt hagyta őket árván - halálos ágyán óvta és kérte őket, hogy soha ne hagyják el egymást, mert csak ha összetartanak, akkor tudnak enyhíteni árvaságukon. Komolyan vették a haldokló intelmeit. Annyira, hogy későn vették észre: együttmaradásuk a magányt, a társtalanságot is jelentette. Margit a Hűtőgépgyártól ment nyugdíjba, húga a szomszéd település egyik ipari szövetkezetében búcsúzott el a volt munkatársaktól. Ez nyolc évvel ezelőtt volt, akkor egyikük nyugdíja el sem érte, a másiké éppen csak meghaladta a 2 ezer forintot. Nyolc esztendő kellett ahhoz, hogy az év eleji emelésekkel, kiegészítésekkel elérjék, hogy Margitnak 5010 forintot, Borikának pedig 4300 forintot hoz minden hónap közepe táján a postás. Borika bánkódott, néha még sírt is azért, mert a közös háztartásban egyformán kap mindkettő - ő is - abból amire telik, pedig az ő pénze kevesebb, így neki kevesebb is járna. Margit viszont ellentmondást nem tűrő hangon kijelentette: - nem akar hallani az "enyém-tied" nyugdíjról. Itt csak arról szabad beszélni, hogy kettőjük nyugdíja összesen ennyi, hogy ebből erre meg arra futja. Amire meg nem telik, hát arról közösen, testvériesen megosztva mondanak le. Vigyázott is rá, hogy úgy legyen, ahogy mondja. Az egy doboz Fecskéből, amit közösen szívtak és két napig kellett, hogy kitartson, még véletlenül se szívott soha egy szállal se többet, mint a húga. így, ilyen testvéri összetartozással reménykedve, és valamiféle elviselhetőbb öregségről álmodozva lépték át az 1990. év küszöbét. Azt hitték, majd csak jobbra válik valami. Borika mintha megfeledkezett volna a bajokról. Megfeledkezett, mert csak arra gondolt, hogy ha emelik a nyugdíját, ha ő is megkapja az 5 ezer forintot, végre egyformán tud majd hozzájárulni a közös háztartáshoz, visszaadhat valamit abból a testvéri szeretetből, amivel nővére nyolc éven át elhalmozta. Ártatlan hazugságokkal kezdte el a "törlesztést", először a Fecskét vádolta meg azzal, hogy újabban megköhögteti, ezért csak elvétve, kétnaponként szív el egy-egy szálat. Azután a kávéról mondott le, mondván, hogy mostanában túlságosan megdobogtatja a szívét. Arra is rájött, hogy a hústól felfelé szökik a vérnyomása, a sajttól pedig kimondottan émelyeg a gyomra. Végül megkérte nővérét, járuljon hozzá, hogy ezentúl ő fizesse be a lakbért és ő járjon el vásárolni, amikor fogytán van az étolaj, a cukor vagy a mosószer. Margit türelmesen, egyszer megértő, máskor meg kesernyés mosollyal hallgatta húga bejelentéseit. Végül a tőle megszokott határozott hangon felszólította Borikát, hogy vegyen elő papírt meg tollat, és számoljanak. Kiderült, hogy a mostani lakbér már nem az év eleji lakbér, az is, hogy közbejött a vízdíj, hogy az étolaj, a cukor, a mosószer, egyszóval semmi sem az, ami volt, legalábbis árban nem. Aztán kérte Borikát, ne legyen elkeseredve, ha megtudja, hogy az 5 ezer forintos nyugdíja messze nem ér annyit, mint amennyit a 4300 forintos nyugdíj ért. Mintha a számolásra akarna pontot tenni, egyszercsak bejelentette: ő is lemond mindarról, amiről húga mondott le, pedig ő nem köhög, nem magas a vérnyomása, a gyomra se émelyeg. Lemond csak azért, mert... mert nem tehet mást. Bejelentette azt is, hogy törlik az étlapról azt a 2 deci tejszínt, amit havonta egyszer - a nyugdíj- folyósítás napján - megvettek, és könnyelműen elfogyasztottak. Törlik, mert a tejszín vészesen hizlal, és nekik ez nem hiányzik. Aztán leszedte a horgolt térítőt a jó öreg Zinger varrógépről, és nekiült, hogy igazítson azon a két kartonruhán - az övén meg a húgáén -, amit tavaly varrt, és ami azóta úgy megnyúlt, hogy csak úgy lötyög rajtuk.- Illés Egy évben egy nap Vajon nem felejtik el a rengeteg baj, kilátástalanság között? Hiszen ez nem nagy dolog, jóformán föl se tűnt eddig senkinek. Egy évben egy nap mindössze. De hát nekünk nagy élmény mindannyiszor, nekünk ez az egy nap az élethez való tartozásunk bizonyítéka! Mármint a munkásélethez. Az ember eltöltött húsz, harminc, negyven évet munkával, s mióta nyugdíjas, már semmi, de semmi nem bizonyítja, hogy volt valaha fiatal, erejében telt, munkaszerető ember. Csak ez az egy nap. Amikor ünneplőbe öltözötten, még a megélhetés nehézségeit is felejtve, megy a régi munkahelyre, arra az utolsóra, ahol befejeződött számára az aktív élet. És láthatja a régi munkatársakat, ismerkedhet az újakkal, a fiatalokkal, akik az ő munkáját folytatják. Akiknek legalább olyan nehéz az életük, mint a nyugdíjasoké. Mégis, meghívót küldenek, örömökkel teli egésznapos programot szerveznek az öregeknek. Olyan szépek ezek a nyugdíjastalálkozók, annyira készül rá már így, augusztus végén, szeptember elején az ember. Mert rendszerint a vénasszonyok nyarán, de legkésőbb október elején hív, vár a munkahely. Eddig legalábbis várt, és hívott. Vajon most, a változó világban, az örökös gazdasági gondok közepette gondolnak-e a régiekre? Akik meglehet, okai is tudatlanul, akaratlanul ezeknek a mai gondoknak - bár, mit tehettek ők az egyszerű munkások, hivatalnokok, kereskedők, tanítók, mérnökök- a nagypolitika hibáiról? Kérdezték-e őket egyszer is, őszintén? És megmondhatták-e a szakszervezetnek, hogy védeni, óvnia kellene jobban a dolgozó embert? Hogy nem az a legfontosabb, fizessék meg a szakszervezeti díjat - s még a tagkönyvüket se adták kezükbe -, hanem az, hogyan élnek, dolgoznak, gondolkoznak a tagok? Hogy kérdezze meg a munkást, miért nem kér üdülőjegyet már évek óta, s ezért vannak, akik minden évben főidényben üdülhetnek, lecsaphatnak nyugodtan a beutalókra? Hogy miért nem áll magabiztosan a nagycsaládos emberek mellett, miért elégszik meg a szeptemberi morzsákkal, a kis tanulmányi segélyek kiutalásával, amikor kellene, lehetne több segítséget is adni? Hogy miért vállalkozik egy-egy nyugdíjas búcsúztatására - ha vállalkozik -, s közben nem gondol rá, vajon mi lesz a sorsa, mit tehetne még érte tenni a munkahelyen? Hogy megfogta-e a pályakezdők kezét, akik a munkásélet elején, a család- és otthonalapítás ezernyi gondjával küszködnek? Szeptember van, nyakunkon az ősz. A lombhullás és a nyugdíjastalálkozók ideje közelít. Vajon a természet rendje a társadaloméval is egyezik-e az idén? Készülnek-e már a szerény meghívók - a postabélyeg is egyre drágább -, vannak-e, akik változatlanul azt tartják: a munkából kiöregedett társak még mindig társak, közös a múlt, a sok erőfeszítés, a küzdelem? Vajon nem felejtik el a nyugdíjasok napját? Nem nagy dolog - az aktívaknak, de nagy gyönyörűség az öregeknek! Egy évben egy nap mindössze. A nyugdíjasoknak nagy nap! (SJ) Összeállította: Sóskúti Júlia A tárkony, a borsikafü, a majoránna
