Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)
1990-09-06 / 128. szám
I 1990. SZEPTEMBER 6. Néplap A kilenc kínzás földjén A mancsiri kolostor közelében is állnak ilyen türk köemberek Néhány napig helyjegy után szaladgáltunk. Igaz, két héttel indulásunk előtt a magyar külügyminisztérium táviratban kérte a mongóliai magyar nagykövetséget, hogy vegyék meg a két helyjegyet az Ulan-Bator - Peking útvonalra, vasútra, de hát a titkárnő, aki az ilyesmit intézni szokta, szabadságon volt, sajnos... Ottlétünk alatt is csak halogatták, aztán meguntuk, megpróbáltuk mi - sikertelenül. Repülőjegy sem volt. A jegyirodában is olyan magas küszöb csaknem, mint a lámakolostorban, hadd lássa az egyszerű halandó, hogy most egy másik világba lépett. Úgy látom, a halandóval igen sok helyen éreztetik, hogy ő egy senki, az égi és a földi hatalmasságoknak kiszolgáltatott játékszer. És itt, ebben a posztnöhöri szocializmusban hatalmasságnak számít egy kis- formátumú hivatalnok is. Kőoszlopok Új tolmácsunk van egy G. Bo- sigt nevű orvos személyében. Burját származású. Az apja Csojbalszan személyi titkára volt. Bosigt Magyarországon tanult, Szegeden végzett. Kiválóan beszél magyarul, a magyar prózairodalom legjobb mongóliai fordítója. Ő alapította a Demokrata Pártot, a mongol forradalom vezéralakja. Kezdeményezője volt a március 7-i éhség- sztrájknak, amivel lemondásra kényszerítették a politikai bizottságot. Nalajh felé mentünk, a VIII. századból megmaradt rovásírásos türk kőoszlopok felé. Némi keresés után meg is találtuk Tonjukuk, türk főember sírját Ulan-Batortól úgy 30-40 kilométerre. A kövek egy fennsík közepén állnak. Két gránitoszlop emelkedik ki a földből, körülbelül két és fél méter magasak lehetnek, minden oldaluk teleírva a türk nép történetével. Mögöttük hatalmas faragott kövek hevernek, az egykori szentély padlózata lehetett a néhány, növényi ornamentikát ábrázoló kőlap. Ha e szentély közepére állunk és elnézünk a két kőoszlop között, akkor hosszú, egyenes vonalat látunk nagy kövekből kirakva, s ez a hegy lábáig vezet, innen legalábbis úgy tűnik. Mintha a tekintetet akarná e kőlénia a két oszlophoz vezetni. Az oszlopokat egyébként lefejezett kőszobrok vigyázzák, alighanem a türköket követő, s azokat ellenségnek tekintő népek valamelyike vágta le a szobrok fejét (is). Az egész kő-együttesnek egyébként mintha kultikus szerepe lett volna egykor, a mai nézőben óhatatlanul felmerül ez a gondolat. Furcsa, misztikus hely, s még misztikusabbá tette egy néhány kilométerre elvonuló vihar: sűrű, vadul gomolygó fekete felhőkből vakító villámok vertek végig tüzes korbácsaikkal a vidéken, s tompán, fenyegetően dörgött az ég. Jó volt ezeknél a hatalmas köveknél időzni. Évek óta tudtam a létezésükről, nagy álmom volt, hogy egyszer majd meglássam, megsimogassam őket, de igazán sohasem hittem abban, hogy sikerül. És most mégis. Több, mint ezer évvel ezelőtt állította fel a rovásírásos oszlopokat egy olyan nép, amely a kunokkal egy családból, a török népből való volt. Eltűntek, elporladtak azok az emberek, akik faragták, s akik felállították a köveket, maga a türk nép is eltűnt, felolvadt Belső-Ázsia vad kohójában, de a kultúrájuk, íme, itt van. Volt írásbeliségük, s ezekhez a mongol pusztákon olvasható jelekhez hasonló rovásírást találtak egyebek között a Kárpát-medencében is, például a nagyszentmiklósi aranykincsen vagy a szarvasi csontfésűn. Egy ősi kultúra bizonyítékai ezek a gránitból készült oszlopok. Visszaindultunk Ulan-Bator- ba. Egy földalatti szovjet repülőtérről hallunk, amely ezen a vidékén van valahol állítólag. Könnyen lehet, hogy talán nem is olyan régen hadsereg táborozott a pusztán, mert egy-egy helyen irdatlan mennyiségű üres konzervdobozt látunk. Pedig ettől eltekintve szinte érintetlen a vad szépségű természet. Lerombolt kolostor Töv megyébe indulunk. Az úton gyér forgalom van, ám. ez sem veszélytelen. Mongol sofőrünk nyilván úgy véli, hogy a másik sáv, amelyen a velünk szemben közlekedő autóknak van a helye, sokkal jobb minőségű a mienknél, mert kitartóan azon halad, de a szemben haladók is úgy gondolkodhatnak, mint a mi pilótánk, mert ők is a másik sávban közlekednek, amúgy angolosan. Illetve majdnem angolosan, mert amikor két autó egészen közel ér egymáshoz, az utolsó pillanatban mindegyik átvág a hivatalosan neki rendelt sávba. De aztán ott folytatják, ahol a találkozás előtt abbahagyták. Furcsa dolgokat látni az úton. Az egyik puszta kellős közepén egy közúti jelzőtábla áll mutatván, hogy itt szabad parkolni. Az út egyik távolabbi pontján újabb különös jelzőtábla: behajtani tilos. Csakhogy ez is bent, apuszta közepén. Bosigt arról beszél, hogy most érkezett vissza Mongólia nyugati részéből, a kazak megyéből, ahogy ő mondja, angol filmeseket kísért oda, akik felvételeket készítettek egy 86 esztendős tu- vai sámánról, aki még a sámán révülését is bemutatta nekik. Na-, gyón kevés sámán él már Mongóliában, mondja Bosigt, s ez a hivatás nem is örökölhető, hiszen csak elhivatott emberek lehetnek sámánok, a kiválasztottak, s annak a 86 éves tuvai sámánnak sincs utódja. Jó negyven kilométerre Ulan- Batortól elérjük úticélunkat, a Mandzasir kolostort, illetve annak romjait. Bosigt szerint a 18. században épült ez a kolostor a tudást megszemélyesítő bódhi- szattva, Mandzsusrínek a tiszteletére. Kis patakokat átlábalva jutunk a romok közelébe, melyek fölött a sziklafalakon Budd- ha-ábrázolások varinak. Bosigt meséli, hogy a kolostort 1937ben rombolták le, a lakosság is részt vett a rombolásban, mert elhitették velük a vörösök, hogy ebből az anyagból majd a nép iskoláit építik fel. A kolostorban élőket kivétel nélkül papoknak tekintették, holott a lámáknak csak kis része végezte az egyházi szertartásokat, a nagyobbik része tudományos munkát végzett és tanított. A Mandzasir kolostor egyben egyetem is volt, sok-sok diákkal, századok óta tanultak itt fiatalok. Persze, ők is lámaruhában voltak, így lehet, hogy közülük is sokan áldozatul estek az 1937-es vérengzésnek, amikor sok tízezer lámát legyilkoltak. Pedig a lámaizmus az nem egyszerűen egy vallás, a lámaizmus maga a kultúra. Most újjáéledőben van a lámaizmus, egyre több szentélyben rendeznek újra szertartásokat, sőt az ország politikai életében is megjelentek. A Mandzasir kolostor egy részét most próbálják újjáépíteni ezen a négyszáz éve védett, a világ legrégebbi természetvédelmi területén. A buddhizmus szerint a természet az elsődleges, az ember a másodlagos. Visszafele jövet rengeteg tar- bagánt látunk. Ennek a kis mor- motaszerű állatnak éppen most kezdődött a vadászata: bundáját exportálják, a húsát megeszik a mongolok. Az állat jellegzetesé- ge, hogy sohasem iszik vizet, elél a növényi nedveken. Epéjét megszárítják, megtörik, állítólag kiváló orvosság epebaj ellen. Semerretyevó Hazaindulunk. A vadul szép mongol táj fölött repülve az a kisgyerek jut eszembe, aki kitartóan nyújtogatta anyja felé a kezét, ám az ügyet sem vetett rá. Ilyennek látom ezt a sokat szenvedett népet is: nyújtja a kezét a világ felé, de az nem törődik vele. A Bajkált megint nem látjuk, a repülőtér épületébe terelik az utasokat, ki kell tölteni egy űrlapot s válaszolni kell olyan kérdésekre, amikhez semmi közük az ellenőrzőknek, átzsilipelünk, végül kiderül, csupán az érdekli őket, kinél mennyi és milyen pénz van. Jó másfél óra után indulunk tovább. Csak Moszkváig biztos a helyünk, a Seremetye- vón várólistára kerülünk. Itt ismét túlnyomó többségben van a harmadik világ. Rengeteg a zsidó kivándorló is, drámai jelenetek tanúi vagyunk. Komoly férfiak zokognak s integetnek az ittmaradók felé. Egy nő sírógörcsöt kap. Elszorul az ember torka őket nézve. Micsoda tragédiákat élnek meg! Közben mi is halálra idegesítjük magunkat, rengeteg az utas, s a várólistán is egyre többen, legalább harmincán vannak. A repülőtér nevét eltorzítjuk: Semerretyevó. Kilátástalannak tűnik a helyzet, semerre nem tudunk menni így érezzük. Aztán mégis szerencsénk van, feljutunk a gépre. Feljutnak a hegymászó fiúk is, akik a Pamírból jöttek, megmásztak ott egy 7 ezer méteres csúcsot, s most beszámolnak egy katasztrófáról: nem messze tőlük egy lavina elsodort egy csomó hegymászót, hatvankét halottról tudnak. Jön a többi várólistás is, boldogan mosolyognak. Indulunk Magyarország felé. A kilenc kínzás földje messze mögöttünk van már. Körmendi Lajos Lefejezett türk kftszobrok örködnek a rovásírásos kőoszlopok mellett Tonjukuk rovásírásos kőoszlopainál egy magyar regényíró, Krasznahor- kai László, és a magyar irodalom kiváló mongol fordítója, a mongol forradalom vezetője, G. Bosigt (sapkában) Krasznahorkai László egy hatalmas kumisztráló edény mellett A hegy lábánál a mancsiri kolostor romjai
