Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)

1990-09-01 / 124. szám

1990. SZEPTEMBER 1. Néplap 5 Krízishelyzetben Élet az átmeneti szálláson Megoldhatatlannak tűnő nehéz helyzetbe mindenki kerülhet. A ki- látástalanság talán akkor a legnyo­masztóbb, ha valaki egyik napról a másikra elveszíti otthonát, munká­ját. Kihez, hová fordulhat a gondja­ival megbirkózni nem tudó? Őszin­tén szólva nincs sok lehetősége. A társadalom nem készült fel eléggé a sokáig takargatott, most lavinasze­rűen rázúduló gondok kezelésére. Pedig az önhibájukon kívül lehetet­len helyzetbe jutottak egyetlen tá­masza az emberi humanitáson ala­puló társadalmi segítség. Köteles­ségünk támaszt nyújtani embertár­sainknak - lehetőségeinkhez, anyagi helyzetünkhöz mérten. A Szolnokon április óta működő átmeneti szállás létesítésének ötlet­gazdáit is a humanitás vezérelte. En­nek ellenére nem kevés ellenállással kellett megküzdeniük az ötlettől a megvalósításig tartó hosszú úton. De hát szerencsére ez már a múlté. A Hámán Kató utca 5. szám alatt már mrgnyít az átmeneti szállás. Az épület kívülről családi háznak tűnik. Tábla még nem jelzi, hogy a látszat csal: a lakók a legfontosabbat Tóth István volt a hely. Ma már állandó mun­kám is van, a Bútorgyárban dolgo­zom csomagolóként. Milyen az élet majd édesanyámnál laktam, de mindkét helyen voltak gondok. Al­bérletbe kerültem, de közben mun­kanélküli lettem, el kellett jönnöm a Kenyérgyárból. Az albérletet nem tudtam fizetni. Egy ismerősömtől tudtam meg, hogy van ez a lehető­ség. Először nem akartam idejönni, de miután megláttam, megtetszett. Három hónapja költöztem be, jól érzem magam itt. Sajnos, munkahe­lyet még nem sikerült szereznem. nesetre, ha nincs ez az átmeneti szállás, biztosan az utcára kerülök. Pillanatnyilag munkanélküli se­gélyből élek. A szállásért majd utó­lag kell fizetnem, miután munkám lesz. * * * A tíz férőhelyes átmeneti szállás az igényekhez képest csepp a ten­gerben. Azoknak nyújt egy időre segítséget, akik krízishelyzetbe ju­kénytelenek nélkülözni, a családot, az otthont. Belül mindenhol ragyo­gó tisztaság, rend. A tízágyas szállás igyekszik kényelmet nyújtani a la­kóknak. Van társalgó, jól felszerelt konyha, fürdőszoba. A tisztaságról, a rendről a lakók maguk gondos­kodnak. Habara György: - Én 1985-ben elváltam, akkor elköltöztem martfűi lakásunkból Szolnokra az édesa­nyámhoz. Munkát a családsegítő központtól kaptam, négyórás mű­szakban dolgoztam az akkor kiala­kítás alatt álló átmeneti szálláson - gondoztam a kertet, rendbetettem az udvart. Május végén költöztem be ide, édesanyámnál rendkívül szűkös a szálláson? Jól megvagyunk, vita, veszekedés nincs, segítünk egymás­nak. Magunk takarítunk, gondoz­zuk a kertet. Itt nincs rendetlenség, nincsenek holmik szétdobálva. Ki­látásaim? Nagy örömmel mondom, hogy másfél hétig leszek még itt. Eladtuk a martfűi lakást és a rám eső részből sikerül egy kis házacskát venni, ahol édesanyámnak is lesz helye. Nekem óriási segítség volt, hogy itt lakhattam. Napi harminc forintot kellett fizetnem és amikor nagyon megszorultam, kamatmen­tes kölcsönt is kaphattam. Tóth István: - Családi körülmé­nyek miatt kerültem ide. Szüleim elváltak. Először édesapámnál^ Habara Állandóan munka után járok, de csak nehéz fizikai munkát kínálnak, én pedig - rám kell nézni, 42 kiló vagyok - azt nem bírnám. A szállá­son a kert gondozása a reszortom. Hogyan tovább? Sokat gondolko­dom rajta, de nem tudok válaszolni. Megpróbálok olyan helyet keresni, ahol munkásszállás is váni Minde­György tottak. Az otthon lakója nem lehet akárki. Önellátónak kell lennie és csak az veheti igénybe - maximáli­san fél évig - aki dolgozni akar. A krónikus alkoholizmus eleve kizáró ok. Tehát az önmagán is segíteni akaró bajbajutottak támogatását hi­vatott szolgálni az átmeneti szállás. BL 7T Üi ZTT A bevonulás idején A hétnek közepe nagy'változást hozott mintegy harmincezer fiatal életében. Most kezdődött ugyanis katonai szolgálatuk, amely sok tekintet­ben merőben más, mint elődeiké volt. Különbözik attól - többek között - abban, hogy a jövőben mindössze tizenkét hónapig viselik a mundért, s a szolgálati idő a tartalékos időszakkal együtt nem haladja meg a huszonkét hónapot. Felbecsülhetetlen értékű ez a családalapítás, a magasabb szakmai képzettség megszerzése előtt álló fiatalok számára, mert nálunk is helytálló az angol mondás: az idő pénz. És a boldogulásra alkalmat nyújtó lehetőség. Több idő jut most már a családdal való együttlétre, nemcsak a szolgálati idő rövidítésének köszönhetően, hanem azért is, mert jóval emberközpontúbbá vált a hadsereg irá­nyítása. Az újoncokat például - a lehetőségek függvényében - lakóhelyük közelében lévő lakta­nyákba hívják be. Ezáltal könnyebb és gyorsabb a hazautazásuk. A régi vasfegyelem ismeretlen ma már. Valami­kor élő valóságot rejtett az a vicc, miszerint kérdi az apa katona fiától: - Vannak-e a seregben urak? - Vannak - feleli a fiú. - Milyenek? - Hát ott van az őrvezető úr. - Az milyen nagy úr? - Mint itthon a jegyző. - Másik úr van-e? - Ott a tizedes úr. - Az milyen hatalmasság? - Mint itthon a szolgabíró. - Van még? - Hát a szakaszvezető úr. - Az mekkora úr? - Olyan nincs a civil életben. Találó vicc volt ez a katonák kiszolgáltatottsá­gára. Saját tapasztalatából is mondhatná erre vala­ki: ma sem fenékig tejfel a katonaélet. Valóban nem az. Nehéz megszokni, hogy parancsra kel, parancsra fekszik az ember, s időbeosztását mások csinálják. Az egyén számára látszólag értelmetle­nül telnek ezért a laktanyában töltött hónapok. Valójában mégsem, ez az igazság. Mire letelik a szolgálati idő, megerősödnek, megkomolyodnak a fiatalok. Mindegyikük rájön, hogy nem ő a "világ közepe". Megerősödik másokért érzett felelős­ségérzetük, megtalálják helyüket a közösségben, ami az életben való boldogulásuk elengedhetetlen feltétele. Saját lelkiismeretükkel is jobban megbékélhet­nek ma már a hadkötelesek. Aki vallási okból nem akar fegyvert fogni, az például választhatja a pol­gári vagy a fegyver nélküli katonai szolgálatot. És aki fegyvert fog, az is azzal a meggyőződéssel teheti, hogy a megváltozott katonai doktrína szel­lemében nem fogják más népeket támadóeszközül felhasználni. A Magyar Honvédségnek ma már egyetlen feladata van: a haza védelme. Nem tör­ténhet meg vele, hogy idegen érdekekért - mint 1968-ban Csehszlovákiában - kell síkraszállnia. A katonai behívó nemrégen még szinte anyagi katasztrófát jelentett a nősök életében. Az új ren­delkezések szerint nem viszik be a kétgyermekes sorköteleseket, a nehéz szociális körülmények kö­zött élőket, akik nem végezték el az általános iskola nyolc osztályát, illetve azokat, akiket egész­ségi állapotuk csak korlátozottan tesz alkalmassá katonai szolgálatra. Ez is a katonai vezetés erősö­dő humanitását bizonyítja. Nemrégen még ünnepélyesen búcsúztatták a vá­rosokban a katonai szolgálatra bevonulókat. Most már csinnadratta nélkül kellett bevonulniuk, köz­vetlenül a szolgálati helyükre. Ha meggondoljuk, így a jobb. Utóvégre nem a külsőségek a fontosak, hanem az, hogy az újonc érezze: tekintettel vannak emberi mivoltára. S. B. 21. Ha elrontottuk... Még Mátyás megszületését ünnepel­ték, amikor István egyik haverja (csak hogy elvegye valamivel a kedvét az új­donsült papának, vagy talán "tapasz- taltságát" akarván fitogtatni) megje­gyezte:- Na, aztán majd sétálhatsz vele órák hosszat minden éjjel...- Miért? - kérdezte csodálkozva Matyi apja.- Mert fiúgyermek, és ha sokat sír, heresérvet kaphat... Én is éveken át min­den éjjel órákat jártam le s fel az enyém­mel. Azért én, mert mire a nagyságám felébredt és összeszedte volna magát, addigra a gyermeknek már vörös lett volna a feje a bőgéstől. Talán beválik a jóslat, ha Matyit né­hány alkalommal kivették volna az ágyából és ringatni kezdik, amikor éjjel megébredt és forgolódott vagy nyöször- gött egy keveset. így viszont, hogy nem zavarták meg, villanyt sem gyújtottak, de még be sem mentek hozzá, igen rövid időn belül visszaaludt. Ő ezt szokta meg, hogy éjjel aludni kell, fogalma sem volt erről a "szórako­zási lehetőségről": körülbelül éjfél fele egy kicsit sírok, máris jön anyuka vagy apuka, a karjába véve ringat és sétál velem, csak arra kell ügyelnem, hogy amikor kicsit elszenderedem és vissza akarnak tenni az ágyba, hát vegyem ész-4 re és éles visítással tiltakozzam, így órá­kig lehet játszani... A legtöbb szülő nem ügyel eleve, az első napoktól-hetektől kezdve arra, hogy kicsinye ne váljon elkényeztetetté, hanem csak akkor veszi észre, hogy hi­bázott, amikor a kicsi már kényessé, követelőzővé, zsarnokká vált, és "sze­szélyeinek" kielégítése mind több időt és energiát vesz igénybe, egre növekvő feszültségekkel jár. A túl engedékeny szülő évekig maradhat csemetéje rab­szolgája, a kicsi rendkívül tisztán érzé­keli a "másik fél" gyengeségét, és egyre jobban uralkodik is fölötte. De az a szü­lő, aki észrevette, hogy gyereke elké­nyeztetetté vált, és a "fennálló viszonyo­kon" változtatni akar (ez is lenne a taná­csos mind a gyerek, mind a szülő szem­pontjából nézve), az sikerrel megteheti, mégpedig annál könnyebben és hama­rabb, minél előbb veszi észre a "kényes­ség" jeleit, és azonnal cselekszik: nem veti alá magát a sírással érkező parancs­nak. Persze, ehhez akaraterőre, határozott­ságra és következetességre van szükség, valamint arra, hogy anyuka és apuka "keményítse meg" kissé a szívét. Ha például a kicsi bömbölve nyújtja a kar­ját, hogy eddigi szokásukhoz híven, anyuka őt az ölében tartva készítse az ebédet, akkor nyugodt, de határozott hangon kell "megmagyarázni" a kis cé­zárnak: most nem lehet, anyunak dolga van, addig játszódj egyedül, né, milyen érdekes füle van ennek az egérnek... És ott kell hagyni a hempergőjében vagy az ágyacskájában. (Bár a baba a szavakat még nem érti, de a hangsúlyban lévő határozottságra felfigyel.) Még ha sír is kitartóan, ne menjünk vissza hozzá. Elő­ször még lehet, hogy sokáig sír, de má­sodszor már kevesebb ideig, és előfor­dulhat, hogy harmadszor már egyálta­lán. Ha az esti "lefektetési cirkuszt" (vagy az éjfél utáni "produkciót") köve­teli harsányan, hasonló az eljárás, szó­lunk neki, hogy most aludni kell, s ezzel magára hagyjuk (illetve éjjel nem me­gyünk be hozzá), aztán kintről figyel­hetjük (kőkemény szívvel, engedmé­nyek nélkül!) a fejleményeket: első este (illetve éjszaka) talán visít félórát, míg belefárad és belealszik; második este már nem lesz ilyen kitartó, és egy héten belül biztosan beleszokik az "új módi­ba". A már "elrontott" kisbaba így tanul meg "jó gyerek" lenni, egyedül is játsza­ni, minden felhajtás nélkül, simán lefe­küdni és elaludni, s az éjszakát csend­ben, pihenéssel tölteni. Áz elkényezte- tettségről való "leszoktatás" első napjai nyilván nem könnyűek, kicsinyük két­ségbeesett sírását hallgatván, a szülők hajlamosak a legrosszabbakra gondolni (beszorult a feje, esik ki az ágyból, fel­gyűlt valami a szobában, stb.), és ha elővigyázatlanok voltak, akkor néha nem is alaptalanul. Istvánék doki ha­verének erre megint volt egy törté­nete:- Kezdő szülő barátaim mesélték, hogy előbb ők is az elkényeztetés hibá­jába estek, aztán változtatni akartak a dolgokon, lefektették este a gyereket, és elhatározták, akármennyit ordít, nem mennek be hozzá; ültek az előszobában, egyik cigarettát a másik után szívták, nem akartak hinni az órájuknak, hogy még csak tíz perce bömböl odabent a kicsi, húsz perc elteltével már hörgött, anyuka nem bírta tovább, bement hoz­zá. Szerencséjükre... Mert a gyereknek a nyakára csavarodott valami hosszú rongy, amit az ágyában felejtettek, már fulladozott... Ha viszont a szülő nem hagyott sem­mi olyasmit a gyerek közelében, ami bajt okozhat, nyugodtan hagyhatja ma­gára, és viszonylag nyugodtabban fi­gyelheti, mint rövidül napról napra, majd marad ki teljesen az úgynevezett kényes sírás. Persze, hogy a végső sike­rig majd megszakad a szerető szülői szív, de mindenképp megéri. Nem is annyira a szülők kényelme miatt, ha­nem azért, hogy a csöppségből önálló, a saját lábán is megállni képes, egész­séges lény legyen, jóságos, jóravaló te­remtés, olyan, amilyennek SZÜLE­TETT. (Vége) Molnár H. Lajos A KICSI

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents