Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)

1990-09-22 / 142. szám

Nemere István műhelyéi n Néplap ___________________9_ 1 990.SZEPTEMBER 22. Irodalmi oldalpárunkon Vágvölgyi Attila grafikái láthatók. Szűcs Mariann: Csak tapintatosan! A végállomáson ácsorgó villamoson Bertran észrevett egy üres ülőhelyet. Le­huppant, és eltűnődött azon, hogy Anna miért dobta őt ki. Nem tudta megemész­teni az utóbbi félóra viharos történéseit. Anna mindenáron arra akarta őt kény­szeríteni, hogy cibálja le a harisnyanad­rágját. Ez az egy dolog volt a szexuális életében, ami gondot okozott számára. A harisnyanadrágról zaklatott gyermek­kora és azon belül pszichopata nagyany­ja jutott eszébe, aki elszánt arccal belez­te ki a vasárnapi levesbe való csirkét. És az a bél, akár Anna harisnyája! Bertran összeszorította a fogát, és döntő elhatározásra jutott; ebben a bü­dös életben csak olyan nővel fog megis­merkedni, aki vagy nem hord harisnya- nadrágot, vagy önállóan veszi le magá­ról. A villamos lomhán elindult. Bertran réveteg szemmel bámult a szemben ülő utasra. Ekkor azonban egy rózsaszín öl­tönyös férfi szökkent mellé.- Uram! Nézze! Ott, a nadrágja hajtó­káján egy cémaszál lóg ki. Bertran gyanakvón mérte végig az iz­gatott férfit.- Ott, ni! - és remegő kézzel mutatott Bertran jobb lábszára felé. - Levehetem a hajtókájáról?- Nem kell, hagyja csak, majd én! Köszönöm, igazán kedves! - dünnyögte Bertran, majd a jelzett cémaszálat levet­te a hajtókáról. Bizonytalanul gombóccá söngyörgette hüvelyk- és mutatóujjával, végül az ülés alá dobta a szürkült gala- csint. A toporgó rózsaszínöltönyösnek még egyszer megköszönte a figyelmes­ségét.- Á, szóra sem érdemes! Ez csak ter­mészetes, uram! Hiszen bármelyikünk­kel előfordulhat ilyen kellemetlenség. Bertran kibámult az ablakon, és arra gondolt, hogy a harisnyanadrágok és a nők szinte kibékíthetetlenül és egymást kizárva teszik tönkre a lelkét. Külön a harisnyanadrágok, és külön a nők, mert nem átalják a nők hordani a harisnya- nadrágokat. És ekkor a rózsaszínöltönyös egy bak­ugrással újból Bertran mellett termett.- Uram, ugye nem haragszik rám?- Tejó ég! - rezzent össze Bertran.- Könyörgöm, ne hagyjon kétségek között! Mert, hát, tisztelettel, előfordul az ilyesmi, és ha szólni merünk, bizony sértődés is lehet belőle. De maga, remé­lem, nem olyan, mint a többiek! Bertran kényszeredetten vigyorgott a rózsaszínöltönyösre, aki látszólag meg­nyugodva tett néhány tátova lépést jobb­ra, és holdvilágszínű, bamba arccal me­redt a villamosablakra. A villamosmegállótól vonszolta ma­gát a külváros felé. A házak egyre job­ban összementek, míg az emberek egyre inkább szétszéledtek. Bertran lehunyta a szemét, és mélységesen sajnálta magát amiatt a hülye, harisnyanadrágos tyúk miatt. Semmi kétség, annak a nőnek erős lábszaga volt. Kimondhatatlanul büdös. És egy ilyen büdös harisnyanadrágot minek ráncigáljon le? Ha közben példá­ul felszalad a szem, szalad vele a lábszag is! Gondolatait egy furcsa érzés szakí­totta meg. Közvetlenül az arcába, mintha egy erős hősugárzót kapcsoltak volna be! Felnyitotta a szemét, és hirtelen vér szö­kött a fejébe.- MIT akar?!- Uram, ugye valóban nem haragszik rám, hogy szóltam a hajtókáján lévő cér­na miatt? - kérdezte aggodalmasan a rózsaszínöltönyös Bertran vérben forgó szemeit kutatva a válasz miatt.-N-E-M !!- Értem, habár én nem voltam ebben annyira biztos. Elvégre nagyon kelle­metlen tud lenni, ha egy cémaszál csak úgy, kilóg a nadrág felhajtókájából.- Nagyon hálás vagyok! - zihálta Bert­ran, és már nem volt ura önmagának. A rózsaszínöltönyös, akadozó han­gon, Bertran kézszorításából egyre hal­kulva hörögte:- Ugye megmondtam, az is baj, ha az ember tapintatos! Idén meglesz a századik kötet!? A legtermékenyebb és az egyik legnép­szerűbb magyar író az Esztergomban élő Nemere István. Műhelye ilyenkor nyáron az árnyas udvar. Természetesen munka közben zavartam meg. Eddig még nem sikerült úgy becsöngetni hozzá, hogy ép­pen „lazsáláson” érjem.- A legújabb regény?- Nem, most az óceánok rejtelmeiről írok. Tavaly feleségemmel egy Földközi- tengeri körutazáson jártunk. Rengeteg olyan élményben volt részem, amelyek arra késztettek, hogy elkezdjek ezzel a témával foglalkozni. Nekünk, „szárazföl­di patkányoknak” nagyon érdekesek a tenger rejtelmei. Különleges hajókról, rej­télyes eltűnésekről, a tengeri régészetről és a ma is létező kalózokról írok. A „Tit­kok, talányok, rejtélyek” témakörben vannak más terveim is, de ezekről még nem beszélek, csak az ötlet szintjén létez­nek.- Megvallom őszintén, ebben az évben már nem tudtam pontosan számon tartani a Nemere-írásokat. Kérhetnék egy felso­rolást?- Hát... kapásból nem, erre nem készül­tem. A füzetekkel együtt tizenöt-húsz kö­rül tarthatok, össesen mintegy nyolcvan könyvem és több mint tíz füzetem jelent meg. (Utóbbiakat is beleszámítva idén va­lószínűleg eléri a bűvös százas számot! ­M. K.) A füzet egyébként mostanában kulcsszó. Az író - különösen a szabadúszó - kénytelen elaprózni magát. Hatvan- nyolcvan-száz oldalas történetekért nyag- gatnak, mint gondolom más krimi és sci-fi szerzőt is. Harminc-negyven forint könnyebben előkerül a zsebekből, mint száz, vagy annál is több egy könyvért. Tehát belekényszerültem ebbe a műfajba. Csak egyet emelnék ki: sorozat-mániám van, s ehhez kapóra jött a felkérés, hogy havonta írjak valamilyen rendőrtörténetet. A Kozmopol-9 a Marson játszódik, több száz év múlva, egy körzet rendőreinek kalandjairól szól. Ezt szívesen csinálom. A könyveknél „behúztam a féket”, több okból is. Muszáj az iramot csökkenteni, mert a piac nem bírja. Nemcsak az én írásaimat, másokét se. Több kiadó szere­tett volna velem kizárólagossági szerző­dést kötni. Találtam egy olyat, az Auktort, amely szinte csak az én írásaim megjelen­tetésével foglalkozik majd a jövőben. Két- három év múlva a terveim szerint öt-hat könyvem jelenne meg, közülük egyet a könyvhétre időzítenék. Nem lesz állandó­an hat-nyolc Nemere-könyv a piacon. Fü­zetek, új kiadások, novellagyűjtemények ettől függetlenül készülnek továbbra is.- Most milyen nagyobb lélegzetű, ko­molyabb könyvön dolgozik?- Rájöttem, hogy az emberek még most is emlékeznek A hegy, Az anyák éjjel sírnak, vagy a Gránitmező című regénye­imre. Ehhez hasonló típusút írok most is: egy magyar tanítónő valamelyik ázsiai or­szágban tanítja a gyerekeket, és közben... majd el kell olvasni. Van egy másik ter­vem is, ehhez egyelőre a jegyzeteket gyűj­töm. A kommunista rendszer hűséges ki­szolgálójáról szól majd, aki Nyugatra me­nekül, de a múltja ott is kísérti...- Mi van most nyomdában?- Melyik műfajban?- Kezdjük a sci-fivel.- A science-fiction Magyarországon so­káig lenézett, elhanyagolt műfajnak szá­mított. Az utóbbi két évben hirtelen ren­geteg ilyen témájú kiadvány került a bol­tokba, újságospavilonokba. Vannak jók is, de nagyorr sok a gyenge, értéktelen. Belecsömörlöttek az olvasók, ezért mos­tanában visszafogják a kiadást, a terjesz­tők is kevesebbet rendelnek. Van egy kálváriát járt könyvem. Elő­ször a Magnus címet adtam neki. Átível az emberiség történetén a cselekménye, a régmúlttól a távoli jövőig. Régi vesszőpa­ripám, hogy az Idegenek figyelnek ben­nünket, időnként be is avatkoznak a sor­sunkba. A MUOSZ lett volna az első ki­adója. Életemben először meg mertem kockáztatni, hogy a kéziratot elolvastat­tam egy szakértővel, aki írt róla egy recen­ziót a Galaktikába. Közben a kiadó tönk­rement. Most egyenesben van a dolog, a debreceni ART-Phoenix gondozásában várhatóan szeptember elején elkészül, A téridő istenei címmel. A sci-fi „családre­gényem” tizedik kötete is még az idén megjelenik. Nem tudom, ezt folytatom-e.- Politikai fikció, terrorizmus?- Kettő nyomdakész. Az egyik az ivó­vízhiánnyal függ össze. Törökország na­gyon jó helyzetben van, onnan indulnak a folyók, gátakkal fékezik őket, így tartják meg a vizet. A sík vidékre, ahol elmaradott társadalmi viszonyok között élnek-élné- nek az emberek a földművelésből, emiatt nem, vagy alig jut víz. Amerikai szakértők megjósolták, hogy ebben a térségben tíz­tizenöt éven belül vízháborúk törhetnek ki. írtam egy olyan regényt, amelyben Szí­riából Törökországba - persze az országok nincsenek megnevezve - indul egy csapat, hogy kinyissák a zsilipeket, és tartsák nyit­va, ameddig csak lehet. Kik ezek az em­berek? Milyen ígéretekkel indították őket útnak? Kapnak-e segítséget? Erről szól a könyv, sok kalanddal. A másik: mi történik akkor, ha egy ter­roristacsoport, amely mögött termé­szetesen nagyhatalmi érdekek állnak, le­zárja a Szuezi-csatomát? Ez óránként mintegy százezer dolláros veszteséget je­lentene Egyiptomnak. Jól meg kellett is­mernem a csatorna működési mechaniz­musát. Nem akarok senkinek ötleteket ad­ni, de könnyebb leállítani, mint hinnénk. Családi, emberi, politikai érdekek egy­mást kioltó vagy erősítő láncolatára épül a könyv, az alapsztorin kívül.- Ifjúsági irodalom?- Azzal baj van. Nem nálam - én nagyon szívesen írnék. Mindenki „elmenekült” ettől a területtől, az új kiadók nem is akar­nak hallani ifjúsági könyvről, a terjesztők nem kémek. Ennek ellenére nem mond­tam le a gyerekekhez szóló írásokról, ép­pen tárgyalok egy kiadóval.- Nem fáradt? Nem érzi úgy, hogy kel­lene egy nagyot pihenni?- Érdekes, és nem is akarja senki elhinni: engem az fáraszt, ha nem írok. Tavaly két napig bírtam a hajón írás nélkül, aztán jegyezni kezdtem, mit láttam Rhodosz szi­getén, mit éreztem Alexandriában. Azóta még ki sem nyitottam ezt a füzetet, de egyszer biztosan felhasználom. Szóval, nem vagyok fáradt, jó erőben érzem ma­gam. Ötletek és jóslatok terroristáknak Nemere Istvánt gyakran hívják író-olva­só találkozóra. Szinte soha nem mulasztja el, hogy fel ne hívja a figyelmet a terroriz­mus veszélyeire. Már tíz éve „kongatta és kongatja a vészharangot” ebben az ügy­ben, több tucat politikai fikciója, kaland­regénye készült. Mint az első részből ki­derült, ez a témakör továbbra is élénken foglalkoztatja.- Miért kezdett el a terrorizmusról írni?- Mindig érdekelt, ha két embercsoport valamilyen okból - mások érdekében vagy érdekeiért - harcolt egymással. Először testőröknek és banditáknak neveztem őket, aztán terroristákról és kommandó­sokról írtam. A technikai lehetőségek egy­re nagyobbbak, egyre borzalmasabbak. Az egész arctalanná, személytelenné vá­lik. Az a szörnyű, hogy a célpont nem egy meghatározott személy, bármelyikünket túszul ejthetik, bárki áldozatául eshet egy pokolgépnek. Mi is, itt Magyarországon, vagy ha elmegyünk külföldre. Sokáig le­gyintettek erre, és magabiztosan állították, hogy ide ugyan nem „gyűrűzik be”. Hát begyűrűzött!- A Carlos-ügyre gondol?- Nemcsak arra. Itt van például a pápa elleni merénylet. Az elkövető nyolc­vanegyben Magyarországon járt, állítólag hamis útlevele volt. Lehet, hogy az akkori magyar vezetők kapcsolatban álltak vele. Ki tudja? Aztán a repülőgép-robbantó pá­ros, a fiatal „dél-koreai” lány és az idős férfi. Természetesen észak-koreaiak vol­tak, Magyarországon „változtak át”. Ho­gyan jöttek? Ki szerzett belépő ablakot? Érdemes lenne ezzel is foglakozni. Nem ijesztgetni akarom az embereket, de a terrorizmus itt volt és itt van közöt­tünk is.- Honnan tudta, mivel és hogyan harcol­nak a terroristák?- Egy részét a nyugati szakirodalom alapján gyűjtöttem össze, jó néhányat ma­gam találtam ki; egy-egy félmondat, utalás volt a kiindulópont. Leírták, leírják azt, amit felfedeztek, és amit feltételeztek a terroristáknál. Határeset a SENTEX nevű robanóanyag. Minimális mennyiséggel fel lehet robbantani egy hidat. Kiderült, csehszlovák gyártmány! Havel úr pár hó­napja közölte: több mint ezer tonnát adtak el belőle, nagy részét olyan, jó” vevőnek, mint Líbia. Ez azt jelenti, hogy csak be kell menni a raktárba, vételezni, és akár száz évig is folyamatosan lehet robbant- gatni.- Nem tervezték még, hogy filmet készí­tenek valamelyik regényéből?- Az első magyar magánfilmes tervbe vette, hogy „lefordítja” filmnyelvié a Senkinek se nyiss ajtót! Egyszerűen anya­gi okok miatt nem lett a dologból semmi. A visszhangot máshogy tapasztalom. Egy-egy író-olvasó találkozómat szinte mindig végighallgatták katonás külsejű, civilruhás emberek. Egyszer a folyosón megszólítottak: „Nagyon érdekes volt... Mi a terroristaellenes különítménynél dol­gozunk, és sok mindent felhasználunk a könyveiből.” Még mindig jobb ha ők, mint ha a másik oldal. Az ötleteknél, jós­latoknál kivédhetetlen, hogy esetleg fel ne használják. Abszurd ötlet: összebeszél a világ min­den írója és megfogadják, nem írnak a terrorizmusról. Rögtön akadnának „sztrájktörők”, akik kihasználnák a zic­cert, hogy a többiek eltűntek a piacról. A menő terroristák valószínűleg nem beszélnek, nem olvasnak magyarul, e megjelent egy könyvem németül, kettő oroszul... keringenek mindenfelé a világ­ban. Lehet, hogy éppen ebben a pillanat­ban olvassa egy forrófejű fiatalember va­lamelyiket.- Fenyegető, esetleg köszönőlevelet még nem kapott?- Lekopogom, még nem.- Honnan van mindig újabb és újabb ötlete?- Minden, a terrorizmussal összefüggő írást megpróbálok beszerezni. Sokat segí­tett egy beszámoló arról, hogyan védik a nyugatnémet kancellárt. Nagy port kavart annak idején, amikor Tunéziában partra szálltak az izraeliek, és megölték Arafat helyettesét. Az akció leírásánál sokat je­lentett egy mondat később, A legnagyobb tét című regényemnél. Volt a végrehajtók­nál egy készülék, amelyet feladatuk vég­rehajtása előtt beiindítottak. Gyakorlati­lag az egész városrészben elnémultak a telefonok. Az akció végén újra megnyom­ták a gombot, és eltűntek. Nem tudom, hogyan működik. Ha elmondanák, akkor se nagyon érteném. Nem is ez a fontos a könyvben, csakhogy van ilyen lehetőség. A másik példa a Rushdy-ügy. Az író, akit halálra ítélt Khomeini ajatollah egy köny­ve miatt. Amint meghallottam ezt az őrült­séget, felhívtam a debreceni Csokonai Ki­adó igazgatóját, hogy kell-e nekik erről egy regény. Azt mondta, kell. Rögvest nekiültem és megírtam a történetet, ahogy én képzelem. Már meg is jelent A sátán csapdája címmel.- Mennyire maradnak meg az ilyen és hasonló ismeretek?- Természetes - mint mindenkinél -, hogy a legújabb adatok, információk ki­oltják a régieket. Hetvenkilencben írtam egy könyvet, az Acélcápá-1, amelyben egy atomerőművet támadnak meg. Minden lé­nyegeset megtanultam akkoriban az atomerőművek védelmi, biztonsági rend­szereiről. Két-három év múlva a részlete­ket teljesen elfelejtettem, ma már a legfon­tosabb dolgokra is csak homályosan em­lékezem. Nincs probléma, ha kell valamihez az elfelejtett adat, leveszem a polcról a saját könyvemet, vagy valamilyen, a témához vágó szakirodalmat. Lehet, sokak számá­ra kiábrándítóan hangzik, de én már régó­ta nem vásárolok szépirodalmat, még a konkurrenciát sem. Szakkönyveket ve­szek. Ha a világ víztározóiról kell adat, van, mert egyszer kellett egy könyvhöz. Az alapvető tudományos ismereteket - nyilván azon a szinten, hogy megértsem - összegyűjtöm, mert munkám során nélkü­lözhetetlenek. Afrikai felkelések, fegyve­res ellenállási mozgalmak, környezetvédő akciók... ezeknek is helye van a házi könyvtáramban. Nem tudom előre, mit miért és mikor használok fel... Midennek eljön az ideje, hiszen annyi mindenről nem írtam még! Mórocz Károly

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents