Új Néplap, 1990. szeptember (1. évfolyam, 124-148. szám)

1990-09-19 / 139. szám

1990. SZEPTEMBER 19 5 Néplap Megújuló televízió Talán nem túlzás, ha azt mon­dom, ezekben a napokban, he­tekben izgalmasabb, érdekfeszí- tőbb az a munka, amely a televí­zió háza táján, belső műhelyei­ben folyik, mint az, amit a kép­ernyőn naponta láthatunk. A megújulás láza tölti be az intéz­ményt, az új vezetés szinte ro­hammunkával igyekszik kiala­kítani egy tartalmában frissebb, formáiban színesebb és magatar­tásában a világra nyitottabb tele­víziót. Hangsúlyozom, e lázas tervez- getésnek kevés jele látható még a képernyőn, bár vannak már nyomai az új szemléletű szer­kesztésnek. Mostanában jelent meg és jelentkezik szombat reg­gelenként egy új program, a Fa­lutévé, mely régi igényt van hi­vatva kielégíteni, hisz a falu sa­játos problémái, a falun élő em­berek világa bizony kiszorult az erősen fővárosközpontú televí­ziózás figyelemköréből. Most végre a hallható Falurádió mel­lett van már látható és remélhe­tően nézhető tévéje is a vidéknek - egyelőre bontakozó tartalom­mal, hisz keresi a hangját, szere­pét a Práger György házigazda­ként vezette magazin. Az azon­ban máris meggondolandó, hogy ez a kora reggeli órában jelent­kező program mennyiben érhet el nézőihez, hisz éppen sugárzá­sának ideje a reggeli munkák csúcsideje is a családi gazdasá­gokban, különös tekintettel a jó­szágot is tartó családokra, a ház körüli munkáknak. És minthogy a tévé nem rádió, melyet munka közben is lehet nézni, miként amazt hallgatni, így bizony félő, hogy épp azok nem láthatják majd a róluk és nekik szóló hír­adást, akiknek kifejezetten ké­szült. Nagyra törő tervek formálód­nak a televízióban, s a jobb mi­nőség érdekében verseny is ki­alakult az egyes műhelyekben, így például a közeljövőben meg­jelennek majd olyan híradók, melyek a jelenlegivel kívánnak versenyre kelni, sőt minden bi­zonnyal érdekességben felül is akarják múlni a mostanit. De ré­sze a megújulás programjának az a pályázatsorozat is, amelyet az új elnök hirdetett meg a közel­múltban, minden vállalkozó kedvű, tehetséges ember számá­ra. Csak ízelítőül: lehet pályázni egy úgynevezett Európa Maga­zin tervével, az európai országok politikai, gazdasági és kulturális életéről számolna be rend­szeresen - épp a fokozottabb nyi­tottság jegyében - ez a magazin; továbbá Közép-európai Maga­zinnal, amelynek nevében van, hogy szűkebb környezetünk mindennapjait pásztázná be hír­adásaival, riportjaival a rend­szeresen jelentkező program. Új elképzeléseket vár az elnökség a különböző belpolitikai magazi­nok megfrissítésére - Híradó, Napzárta, A Hét -, sőt nyugati mintára tervezik egy Reggeli Magazin bevezetését is - szolgál­tató jelleggel. (A Napraforgó ez irányban már kísérletnek is fel­fogható.) Ötletek kerestetnek új televíziós játékokra, vetélkedők­re, közösségeket megmozgató szellemi diadalokra, és sorolhat­nám a reményt keltő elképzelé­seket. Formálódó tervek, megújulni szándékozó televízió - folyik ezekben a napokban a műsorok széles körű „vizsgáztatása” -, szakemberek, kritikusok pon­tozzák az egyes programokat, aminek végső célja megállapíta­ni, melyek azok a programok, amelyek az idők során túlságo­san elfáradtak, vagy megkoptak és kifakultak, és melyek azok, amelyek életképesek továbbra is, csak némi vérátömlesztésre van szükségük, s végül melyek, amelyek teljes népszerűségnek örvendenek ma is, akár jelenlegi állapotukban is. Egyelőre in­kább a politikai természetű prog­ramok megújítása áll előtérben, kevesebb figyelem esik az úgy­nevezett szórakoztató műsorok­ra, bár egy éjszakai magazinra szóló, ugyancsak most közzétett pályázat egy „látványban és hu­morban gazdag és gondolatban sem szegény program”, szóra­koztató magazin létrehozását cé­lozza. Hogy azonban mit tarto­gat a jövő a tévédrámák számára, hogy tévéjátékok, tévéfilmek te­rületén milyen változások várha­tóak, hogy egyáltalán születnek- e majd mai, friss tárgyú játékok - arról kevesebbet hallani. Tény azonban: nagy a sürgés­forgás a televízió háza táján, egy­másnak adják a kilincset a külföld­ről érkező szakemberek, hogy ta­nácsaikkal elősegítsék egy való­ban európai szellemű, színvonalas magyar televízió megszületését. Hogy mikor lesz mindennek látha­tó eredménye is? Az év végére, a jövő év elejére, így szól az ígéret. Addig türelem, kedves nézőtársa­im. Mindenesetre jó jel, hogy már a közeljövőben az angol BBC eu­rópai híradását is láthatjuk képer­nyőnkön, angol nyelven bár, de magyar feliratozással, s követik majd más hasonló európai infor­mációs programok, a franciák, a németek és így tovább. Ezzel mint­egy a leendő versenytársakkal is felveszi a versenyt televíziónk. Várhatóan a jövőben tehát régi programok tűnnek el, s újak tűn­nek fel nagy számban. E sorok író­ja mindenesetre arra voksolna, hogy a családi élettel, a neveléssel szorosan összefüggő programok semmiképp ne vesszenek ki a tele­vízió képernyőjéről! Amilyen pél­dául a Családi kör (hétfőn este a Miért pont az én gyermekem? cí­mű adását láthattuk), valamint „vasárnapi melléklete”, a Családi vasárnap. Égető szükség van ezek­re az erkölcsi kérdésekben eligazí- tani szándékozó, társada­lompedagógiai műsorokra, ami­kor az értékek zűrzavarában, las­san kibontakozó új rendjében oly nehéz eligazodni. A Családi kör külön erénye, hogy játékosan tálalja, élethelyze­tekbe ágyazva mutatja fel a meg­oldandó problémát. Ahogy most is tette, arra keresvén a választ, hogy mi is legyen azzal a kisgyerekkel, aki nem fér bele a meglévő sémák­ba, aki eleve másként viselkedik, mint társai, úgymond kirí a közös­ségből? Továbbá arra világított rá nagyon érzékletesen ez a Családi kör, hogy a problémás gyerekek megértéséhez mennyire szükséges a családi környezet alapos ismere­te. Hasonlóan izgalmas kérdéseket feszegetett Kelemen Endre műso­ra vasárnap délután, amikor a hű­séget „terítették ki” a képernyő szőnyegére, méghozzá annak is a családban, illetve a szerelemben játszott szerepét vizsgálgatták, meghívott vendégek segítségével. Okos szavak, megszívlelendő ta­nulságok hangzottak el, de azt hi­szem, a végső summája a hallot­taknak lényegében egyetlen mon­datba sűríthető: a hűség harc min­den újabb pillanatban a másikért - végtelen önuralommal, lemondá­sok árán. S még valami, amit egy idős pedagógus, Eli néni fogalma­zott meg a műsorban: ahhoz, hogy hűségesek lehessünk egymáshoz, férj a feleséghez és viszont, rend­nek kell uralkodnia legbelül is, a lélek mélyében. Színes, gazdag életérvanyagot vonultatott fel a műsor, s ami külön is dicsérendő, véleményét nem kényszerítette rá a nézőre, jóllehet az sem maradt titokban, hogy hűség dolgában mi a műsor készítőinek álláspontja. Sok hasonló programra lenne szükség - akár a széles körű nyil­vánosság nagyobb bevonásával is. Valkó Mihály Tolat a Szolnok-Európa vonat Az utasverő, a magát - érthető okból - megnevezni nem akaró kalauz végül is úgy döntött, hogy a két esetből az egyiket, „amikor csúnyán belegázoltak a méltósá­gába”, nem részletezi (talán a válasz sem volt szépségdíjas), csak azt mondta el, ami két napja történt:- Húsz percet könyörögtem á kedvenc utasnak, hogy uram, le­gyen szíves, a menetjegyet... Nem. A bérletet... Dettó nem. A személyi igazolványát... Azt sem. Ott agonizált, meguntam, kivonszoltam a peronra, hogy Gyömrőn lerakom a vonatról. Persze, ilyenkor vigyáz az em­ber, hogy a többi utas ne lássa. Előbb udvariasan kivezettem, a végén már a nyakánál fogva. Lökdöstem meg minden, az alsó lépcsőfokról már nem tudtam le­szállítani, mert két kézzel ka­paszkodott. Nekem kellett volna indítani a vonatot, jelzést kellett volna adnom, de nem tudtam tő­le leszállni. Hát nagyon nem ad­tam rá neki módot, hogy levegőt vegyen, de aztán egy levegővé­telkor közölte, hogy ideadja a személyit. Na, ideadta, veszem fel az adatokat, közben elkezd dumálni, hogy azért vagy ilyen, mert piros a sapkád? Vagy mert ilyen szép nyakkendőd van? De már kezdte huzigálni a nyakken­dőmet. Két oldalsó pillantás a fülkékbe, ki látja, ki nem látja, utána két irtózatos nagy pofon. Nekem ne rángassa a nyakken­dőmet, mert ő életében nem vi­selt ilyesmit, és megkötni sem tudja... Na, ettől megszelídült. A kalauznő (akit szintén nem valamiféle szemérmességből nem nevezek meg) nyilván nem verekedhet, gondolom. Ám sza­vaiból ítélve úgy tűnik, elég har­cias, és sokszor szívesen meg­tenné:- Ha agyonütnek sem üthetek vissza. A kalauzkulcs és a lámpa a kezemben van, ha esetleg úgy megütöm, hogy komolyabb kö­vetkezménye lesz, miközben az én sérülésem kisebb, azt fogják mondani, én kezdtem ütni, és en­gem vonnak felelősségre.- Magácska nagyon csinos és fiatal, nem okoz ez külön gon­dot?- Hát, sajnos, volt már ebből bonyodalmam, elég csúnyán le­szólnak és fenyegetnek, hogy amilyen szép vagyok, olyan szé­pen ki is cifráznak. Nemrég a 425-ös vonaton engem is késsel riasztottak vissza.- Mitől? A Verseghy Ferenc Megyei Könyvtár gyermekkönyvtára idén ünnepelte volna 35. születésnapját. Ám az ünneplésre nem sok ok van. Három és fél évtizeddel ezelőtt, amikor az országban az elsők kö­zött nyitotta meg kapuit, felszerelt­ségével, programjaival is a legjob­bak közé számított. Mára azonban már alaposan megkoptak az eredeti berendezések, eszközök, s az intéz­mény elhelyezése sem megfelelő. A könyvtár a télen átköltözhetett ugyan leendő otthonába, a volt munkásőrépületbe, de csak átme­netileg, hiszen az még nem volt készen. Az ok a költözésre az volt, hogy beázott a gyermekkönyvtár teteje. A javítás során viszont az is kiderült, hogy a múzeum épületé­nek pont a gyermekkönyvtári része életveszélyessé vált. A könyv­tárosokat ebben a lehetetlen hely­zetben csak az vigasztalta, hogy szeptember végén birtokba vehetik - immár nemcsak átmenetileg - a Tisza Antal úti, újonnan kialakított rezidenciát. Mint ahogy az általá­ban történni szokott, hol ezért, hol azért csúszott az átalakítás a gyer­mekkönyvtár esetében is, így e- lőreláthatóan még egy hónapot- Hogy elkérjem tőlük a jegye­ket. Elővették a kést, hogy eset­leg majd ezzel segítenek, hogy ne kezeljem többet a jegyeket. Persze, azok nap mint nap lóg­nak, hamis bérletesek, akik évek óta egy bérlettel utaznak. Egy­szerűen nincs mit tenni ellenük... Aztán meg szintén mostanában találtam kefélő utasokat a vona­ton. Hajnali háromkor mentem kivilágítani a vonatot, hát le van zárva egy szakasz..., mert kala­uzkulcs meg műszaki kulcs már több van az utasoknál, mint a vasúti dolgozóknál. Kinyitöm, hát egy pucér női ülepet látok és egyebeket. Lezártam mindkét végén a szakaszt, szóltam a rend­őröknek. Jöttek is, már ismerték, hogy ő az Üvegszemű Tomi, mondták is neki, hogy Tomi­kám, már megint te vagy az? És még ők voltak felháborodva!...- Azon a vonaton csak ez a pár volt?- Csak ők, mert négy huszon­ötkor indul a vonat. várni kell a költözködéssel. Köz­ben emelkedtek az árak, az átalakí­tás költségeiből már nem futja a teljes berendezésre. A polcok ugyan már javában ké­szülnek, de nincs pénz kataló­gusszekrényre, íróasztalra, az olva­sótermi székekre. S nem futja füg­gönyre, szőnyegre sem. A gyer­mekkönyvtár, valamint a zenei részleg - amely ugyancsak a Tisza Antal úton kap méltó helyet - be­rendezéséhez legalább egymillió forint kellene, amelyet a könyv­tárosok adományozóktól várnak, s abban bíznak, hogy pályázataikkal is sikerül némi pénzre szert tenni. A jelenlegi berendezéseket ugyan­is nem vihetik magukkal, egyrészt mert valójában nincsenek is, né- gyen-öten használnak egy íróasz­talt, másrészt a gyermekkönyvtár helyére a felnőttrészleg kutatói költöznek, akik jelenleg az olvasó- és kölcsönzőteremben, könyves­polccal s más megoldással elszepa­rált helyen ugyancsak méltatlan körülmények között dolgoznak. A bővüléstől ők is munkalehetősé­gük jobbulását várják. A gyermekkönyvtár alapterülete egyébként a Tisza Antal úti épület­- Akkor miért baj, hogy ott ölelkeztek? Magát miért zavar­ta?- Mert igazság szerint úgy van, hogy ha kefélnek a vonaton, azt a kocsit ki kell sorozni és fertőt­leníteni, és ezt a költséget a ke­félő utasnak kell megtérítenie. De akkor bejöttek a takarítók, kitakarítottak, nem lett kisoro­zás. Közben meg én lettem a hi­bás, mert Tomika lekéste azt a vonatot, amivel utazott volna. Sorolhatnám a történeteket: potyautasok kutyájukat uszítot­ták a kalauzra; az ingázók nem engedtek felszállni a „pálinkás vonatra” kirándulni induló gye­rekeket; a nem szolgálatban lévő rendőr falaz a pálinkamérőknek; a MÁV-rendész nem segített a szorult helyzetben lévő kalauz­nak... Mondták is a kalauzok, hogy nem azok a „nagy szto­rik”, amik a Mesél a pesti taxis­ban vannak leírva, az kutyafüle lenne egy ilyen gyűjtemény mel­lett: Mesél a kalauz. Egyikük már pedzegette a végkövetkezte­tést, amikor azt mondta: a sok túlóra és az élet egyéb nehézsé­gei mellett ráadásként itt van ez a „maszek állatkertem”. A szol­noki vonatvezető-jegykezelők véleményét valamelyikük így sommázta: „Ezen a vonalon ál­latok utaznak”. Ők tudják... Mi lenne a megoldás? A kalauzok egy része erős fel­lépést, gumibotot és drasztikus eszközöket tart csak célraveze­tőnek, mások legalább a gáz­spray önvédelemre való haszná­latát tartják jogosnak, ismét má­sok az utazószemélyzetnek a nö­velését szorgalmaznák az előírt egy plusz két főre vonatonként. Rimaszombati Istvánná vezény­lőtiszt, a jegy vizsgálók vezetője ben nem lesz lényegesen nagyobb, mint jelenleg. Hangulatosabb, tá­gasabb lesz viszont az úgynevezett fogadótér, s a kölcsönző mellett ott lesz a szaktár, amely most 6 kilo­méterre van a könyvtártól. Emellett egy előadóterem is he­lyet kap a volt munkásőrépületben, ahol nyelvoktatásra is nyílik lehe­tőség, s ezentúl ott tartják majd a különböző előadóesteket, könyv­tári rendezvényeket. Ezek helyszí­ne eddig az olvasóterem volt, s ter­mészetesen a rendezvény ideje alatt az olvasók nem vehették igénybe szolgáltatásait. A bővülés tehát előnyösen vál­toztatja meg a könyvtár életét. Ért­hető, hogy mindenki nagyon váija már a költözködést, s persze előtte még a támogatást. Hiszen egy ol­vasóterembe nemcsak könyvek kellenek, hanem szék is, ahova le lehet ülni, s szőnyeg is, hogy ne zavarja az éppen érkező a könyvbe temetkezett olvasót. S egyáltalán - esztétikus, kulturált környezet. De vajon lesznek-e adakozók, akik nemcsak akarnak, de tudnak is ál­dozni a könyvtárra?-tg­szerint a MÁV-nak megvan erre a kerete, de nincs hozzá embere:- Erre a munkára állomá­nyunkban 150 főnek kellene lennie, és általában hatvan körül vannak. Ezért a pénzért nem jön­nek ide dolgozni, mert itt az uta­zóközönség olyan, hogy a sze­mélyzet azt mondja, inkább el­mennek a mátészalkai cigányol­dalra jegyet kezelni, de a nagy- kátai oldalba nem. Az utasnak el kellene jusson a tudatáig az, hogy ha utazik, váltson jegyet és viselkedjen, nem pedig késelés és ilyesmik...- Önnek ezzel a tudatosítással igaza van, de ez rövid távon nem megy. Márpedig úgy tűnik, a helyzet tarthatatlan.- Jobban meg kellene fizetni a dolgozókat - véli a vezénylőtiszt -, akármennyit túlórázik, tíz-ti- zenegyezer forintot keres.- A túlórázásnak nincs felső határa?- De bizony van. Az egy hó­napban eltölthető távolléti idő 250 óra. Ennél többet nem lenne szabad... Pedig többet is dolgoznak, a szükség szabályt bont: van kala­uz, nem is egy, aki háromszáz órát dolgozik havonta. (Csak emlékeztetőül: egy munkás havi munkaideje általában 160 óra körül van.) Az áldatlan állapotból való hathatós és gyors kilábalásra le­hetőségként felmerül a rendé- szek bevetése. A kalauzok véle­ményeiből: „Én még nem talál­koztam rendésszel a vonaton, bár kértünk rég segítséget a „diszkós vonatra”, megígérték a Debreceni Igazgatóságon, a Budapesti Igazgatóságon, sehol semmi.” „Ahhoz, hogy rendész legyen valaki, jó néhány évet kell eltöltenie a vasútnál, így a rendészeink olyan hatvan körü­li, őszülő hajú, fizikailag lerob- banóban lévő tagok, szóval nem olyanok, amilyennek az ember elképzel egy testőrt.” A Szolnoki Vontatási Főnök­ségen a civilizált utasok (?) hat­hatósabb támogatását kérik, és mutatnak is két jegyzőkönyvet, mely arról tanúskodik, hogy két ízben is azért sikerült fülön csíp­ni a vonatrongálókat, mert „név­telen” utasok feljelentést tettek, illetve „észrevételezték” a tör­ténteket. A jegykezelők vélemé­nye erről: „Az utasok inkább el­mennek a tett színhelyéről, nem akarnak látni és tudni semmit, mert a rendőrségi kihallgatásra és az esetleges bírósági tárgya­lásra ugyan elengedik őket a munkahelyükről, de ezeket a na­pokat nem fizetik. Nem érdekük a segítségnyújtás, inkább vakok és süketek.” „Szakmán kívüli” lévén, ma­gam sem tudhatom, melyik a legjobb megoldás. De az biztos, hogy valamit sürgősen tenni kell. Számomra az „állatkert­tel” szembeni határozott fellé­pés ötlete a legrokonszenve­sebb, ennél sürgősebb lépésnek csak a vasutasok, elsősorban a kalauzok bérének emelését tar­tom. (Vége) Molnár H. Lajos Költözködés előtt a gyermekkönyvtár Berendezésre már nem futja a pénz Ai/ ' 1 ' rr 8 1144

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents