Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-30 / 122. szám
1990. AUGUSZTUS 30. 13 VÉGZŐS DIÁKOK, FIGYELEM! Szövetkezetünk, a Szolnoki Minőségi Szabó Ruhaipari Kisszövetkezet, ez évben is megrendezi- BALLAGÓÖLTÖNYÖK- KOSZTÜMÖK- RUHÁK árengedményes akcióját. Aki 1990. szeptember hótól - december 31-ig szövetkezetünk részlegeinél megrendeli ballagóruhája elkészítését, 20 % árengedményt adunk a vállalási árból. *34284/2* Sí Sí A Jászsági Áfész bérbe adja a Jászárokszállás, Szabadság telepen lévő olajütő üzemét. Érdeklődni lehet: Jászsági Áfész ipari osztály, Jászberény, Ady E. u. 22. Telefon: 11-411 Telex: 23634 *34369/ v ÓRA, BIZSU ÉS AJÁNDÉKCIKKEK nagykereskedelmi értékesítésére üzletszerzők jelentkezését várja az Óra- és Ékszerkereskedelmi Vállalat nagykereskedelmi osztálya (1370 Budapest, Pf. 307). Bővebb felvilágosítással a 111-3027 vagy 166-9706 budapesti te lefon számon állnak rendelkezésére. 34356/1* Tiszamenti Vegyiművek, Szolnok, és az Országos Kereskedelmi és Hitelbank Rt., Szolnok, ÉRTESÍTI a KÖRNYEZETVÉDELMI KÖTVÉNY tulajdonosokat, hogy az Állami Értékpapír Felügyelet által 67.339/90. szám alatt jóváhagyott, az 1990. VI. törvény alapján készített tájékoztató a hirdetés megjelenésének napjától megtekinthető a kibocsátónál: TISZAMENTI VEGYIMŰVEK, Szolnok, Tószegi út 1., valamint a bonyolító pénzintézetnél: T7- i_f ORSZÁGOS KERESKEDELMI luxi 1 ÉS HITELBANK RT., BANK Szolnok, Szapáry út 25-29. •34458/ I* Mint sejtettük, a nevével sok baja lesz VISSZAÚT-LEVÉL Kedves komám! ígéretemhez híven megírom, milyen volt az utam hazafelé. A határig nem történt említésre méltó dolog, a Trabant alatt olyan simán csúszott hátra az út, ahogy azt már megszoktam Magyarországon, de amikor öt kilométernyi volt a honból, éreztem, hogy a kocsinak kerekei vannak, mert ugrálnak. Mi van? így szoktatjátok hozzá az utast az átmenethez? A határállomáson nem kis meglepetés ért. Illedelmesen lassítok, megállók, kikapcsolom a motort. Valami egyenruhás ember int, hogy mi baj, miért nem megyek tovább. Meg sem nézi az útleveleinket. Kigondolni sem merem, hát még leírni: Tán időközben eltűnt a határ? (Né, mégis leírtam!) De amikor a szemközti hosszú sort megláttam, rögtön tudtam, hogy csak egyirányúvá vált a szabadforgalom. És lehet, hogy csak aznap, tiszteletemre. Ezután Nagyváradon kissé szorongva igyekeztem a benzinsor felé. A központ felől próbáltam megközelíteni, egyik utca lezárva, a másik is. Mi van, tüntetés? Nem, motorkerékpár-verseny. Hm. Szokatlan. Végül a benzinkútnál nem találtam sort és volt benzin. Még mielőtt elképedtem volna a nagy változásokon, Kolozsváron hosz- szú benzinsor mellett haladtam el, a belvárosból pedig tüntetés miatt térítették el a forgalmat. Kedves komám, ott Szolnokon nem győztem bizonygatni neked, hogy az erdélyi magyarságnak van reménye a demokráciára, nincs olyan kiszolgáltatott magányosságban. Ez a kolozsvári tüntetés egy újabb jel. Itt még nincs hely- hatósági választás, egyelőre az ideiglenes helyi vezetés helyett ideiglenesen fentről neveztek ki főispánokat. Azt biztosan tudod, hogy Sepsziszentgyörgyön egyszerűen nem ismerték el a főispán illetékességét. Nem is engedték, hogy elfoglalja bársonyszékét. Jó, mondod te, Sepsziszentgyörgyön nem olyan bonyolult a képlet. De lám, Kolozsváron sem kényelmes a főispáni szék. A kinevezett személy ellen tüntettek, zömében románok, mégpedig olyan jelszavakkal is, hogy román-magyar összefogást akarnak és nem egy olyan főispánt, aki azt nem tudja vagy nem akarja előmozdítani. Különben teljességgel nem értem ezt a régi-új vezető réteget. A kolozsvári főispán egyik első ténykedése az volt, hogy a maga számára elővétette az egykori megyei pártvezér kocsiját, még a csupa 1- esből álló rendszámhoz is ragaszkodott. Hát lehet így valaki népszerű? A városban különben egyre több az olyan felirat a falakon, hogy éljen Doinea Comea, akit pedig bizonyos körökben nem nagyon szeretnek szókimondásáért. Úgy látszik, a kolozsváriak annál inkább tisztelik őt. Kis kerülőkkel végre hazaértünk, és megnézhettem az időközben világra (milyen világra?) jött unokámat. Hát, mit mondjak? Nem lepődtem meg, mert elég gyakori, hogy a második nemzedékben erőteljesebben érvényesül valamelyik nagyszülő génkészlete. A fiúcska szép és tökéletesen formás. Húszéves korában a fényképet majd beragaszthatom az én útlevelembe, és a turpisságot a legfigyelmesebb japán határőr sem fedezné fel. De mint sejtettük, a nevével sok baja lesz. Nem emlékszem, hogy mondtam volna neked, itt most névkultusz van. A fiam már évekkel ezelőtt kifejtette nekem, hogy ő még hétköznapi használatra sem rövidíti meg a nevét, ő mindig Nitsch. A menyem pedig Petioky. Roppant ritka név, és ő büszke rá. A házasságban kölcsönösen felvették egymás nevét. Messzemenően tisztelem a fiatalokat ezért, a név olyan családi örökség, ami anyagi haszonnal nem jár, és mégis ragaszkodnak hozzá. (Nem azért, mert ha más nincs, jó ez is... pedig másfajta örökségre szegények tényleg nem számíthatnak.) Tehát az unokám neve: Nitsch Petioky. És mivel a névtől függetlenül mindkét szülő magyarnak vallja magát, a fiúcska keresztneve Balázs. Amikor elvittük bejelenteni a körzeti orvosi rendelőbe, a román orvosnő türelmesen, és főleg pontosan leírta mindhárom nevet. Igazán. Nem prüszkölt, nem csapkodott, megjegyzésébe cseppnyi irónia sem vegyült: Ehhez a névhez, hogy az ember hallásból leíija, meg kell tanulni németül, csehül, magyarul. Mit tehettünk, mosolyogtunk, hogy így van. De hogy az első próbatételen túlesett, diktáljuk be a gyermek keresztnevét is. Mondtuk, hogy megvan már, Balázs. De hiszen tudomása szerint a magyarban a Balázs családnév. Is-is, magyaráztuk. Nahát! - nevetett fel az orvosnő-, az ember mindennap tanul valamit... A család egyelőre Kolozsváron maradt, kisgyerekkel ott könnyebb elviselni a kánikulát, engem a kötelesség zaklatott Bukarestbe. Itt a nagy szenzáció az, hogy mi történik az északi határszélen, Szaploncán, tudod, ahol a humoros sírfeliratokról híres vidám temető van. Röviden elmesélném, mi történt. Januárban megválasztottak egy új polgármestert, aki komolyan vette a forradalmat. Felszámolta a kommunista maffia minden lopási, sikkasztási, eltulaj- donítási lehetőségét, szétosztotta a földeket, az állatokat. Ezt a nómenklatúra nem nézte ölhetett kezekkel, időnként megrohamozta a községházát, főleg, amikor a falu népe éppen vásárban volt. A trónfoglalókat mindig elzavarták, de azok egyre komolyabb cselekhez folyamodtak. Vannak összeköttetéseik. Aratáskor megjelent egy rendőrtiszt, hogy márpedig az árpát át kell szállítani Hosszúmezőre, az ottani termelőszövetkezet raktárába. Figyeled, kedves komám, a vásárhelyi forgatókönyvet, kicsiben? Szaplonca népe román, a Hosszúmezőé magyar! De Szaplonca nem rohanta meg bunkósbotokkal Hosszúmezőt. Látod, nem csak a román értelmiség egy része értelmes, hanem a román parasztság egy része is átlát a szitán. A szaploncaiak nem sokat teketóriáztak, egy kicsit helybenhagyták a rendőrtisztet. Emiatt július 13-án Máramarosszigeten szabályos embervadászatot rendeztek az új polgármester ellen, katonák, rendőrök verték bilincsbe, amikor ügyintézés céljából kimerészkedett a falujából. Pedig éppen ő volt az, aki szorongatott helyzetéből kimenekítette a rendőrtisztet. Azóta Szaploncán nincs nyugalom. A falu olyan, mint májusban és júniusban a bukaresti Egyetem tér volt. Ugyanazok az antikommu- nista jelszavak a falakon, barriká- dokat emeltek az országúton, egy arra utazó katonatisztet megkértek, legyen a polgármesterük, amíg az igazit szabadon engedik. Mivel az illető nem vállalta, azt mondták, nem baj, akkor legyen a túszuk. Van humoruk, ugye? Szóval, zajlik az élet, még sok tudatnivalóm lenne, de most abbahagyom, levélen kívül más ímiva- lóm is akad bőven, írjál te is magatokról minél hamarabb, addig is ölel komád, Árpád. 19. Alvás Ildikó még a szülés előtt elhatározta, hogy kicsinyét majd kezdettől fogva ahhoz szoktatja, hogy hason fekve aludjék. Erre a döntésre is kedvenc szakkönyvei késztették, ezzel a férje, István, barátjuk, a doki és a körzeti gyerekgyógyász is egyetértett. Csak Ildikó anyósa hüledezett e szándék hallatán: ki hallott már ilyet, hasra tenni egy csecsemőt?!, ne csináljátok ezt fiam, az a gyerek meg fog fulladni... István hiába nyugtatta, hogy né, a könyvben is ezt tanácsolják, az anyja - szokása szerint - kételkedett "ezekben a modem dolgokban". Nagyobb bizalma volt a világháború előtti folyóirat-gyűjteményében, mint a "mai könyvekben", poros kollekciókban kereste "az igazit". Az egyik lapban meg is találta a vitatott kérdésről szóló írást, büszkén lobogtatva tette le Ildikóék elé: na tessék, ezt olvassátok el! Elolvasták, a cikk szerzője többek között megállapítja, hogy a hason fekvésnek két jelentős előnye is van, az egyik: enyhít a hasfájáson, a szélbántalma- kon; a másik: hanyatt fekve könnyebben előfordulhat, hogy a hányadék a kicsi légcsövébe kerül; hogyha megfelelően kemény és sima a fekhely és nem tesznek kispárnát a feje alá (erre semmi szükség), a kicsi úgyis oldalra fordítja a fejét, szabadon lélegezhet, a hasika meg jó melegben van...- De hát anyu - magyarázta István -, ez is pontosan a hason fekvést javasolja!- Persze fiam, értem én - mondta anyuka, mint akinek nem kell mindent megmagyarázni -, csak azt akartam, hogy lássátok, igazatok van, fektethetitek hasra. Mivel megszületett az "anyósi jóváhagyás", vita nélkül fordították Matyit hasra már egyhetes korában (mikor hazakerült a szülészetről). Ellenkezés nélkül, természetes tényként fogadta a kicsi ezt a testhelyzetet, s a doki véleménye szerint talán ennek az alvásmódnak volt köszönhető, hogy a hasfájós időszakként számon tartott első három hónapban sem bizonyult a fiú nyűgösnek, idegesnek; ez az - mondta a doki egyik alkalommal, miközben az alvó Matyit szemlélte -, hát a süket fülemmel is hallom, hogy milyen egészségesen és bőségesen jövöget belőle a szél... (Két hónapos lehetett Mátyás, amikor kísérletként Ildikó hanyatt fektetve tette le fiát az egyik szoptatás után, de az szokásától eltérően, így jóllakottan sem akart elaludni, izgatottan nézelődött, kapálózott, mintha nem találta volna a helyét; mikor anyuka hasra fordította, azonnal behunyta a szemét, és pillanatokon belül elaludt. Később, amikor már a kicsi magától is meg tudott fordulni és valamivel többet is volt ébren, Ildi a hátára fektetve tette a kiságyba, Matyi egy ideig előadást tartott - értsd: gügyögött - az ágya oldalára festett törpikéknek, aztán mikor úgy gondolhatta, hogy elmondta a magáét és aludna, szépen hasra fordult és elaludt, a törpikék csak a hátának válaszolhattak volna.) Orvosi javaslatra három hónapos korában kezdték fokozatosan kitolni Matyi reggeli A kicsi felébresztését, illetve az első etetés időpontját. Problémamentesen és hamar került át a reggelizés hajnali hatról reggel nyolcra, mert Ildikó nem futott a fia szobájába rögtön, ahogy az felébredt. Sok szülő viszont lehetőséget sem ad a kicsinyének arra, hogy esetleg visszaaludjék vagy elfoglalja valamivel magát, hanem az első neszre rohannak és etetik. (Később az is előfordult, hogy Ildikó hallotta az ébresztőóra csörgését fél nyolckor és azt is, hogy Matyi ébren van, gügyög, babrál a zörgőjével; a fiatalasszony még pihent volna néhány percet, aztán ijedten riadt arra, hogy már fél kilenc, a fia közben nem sírt, nem követelőzött, mintha tudná, hogy az az étel úgyis megérkezik nemsokára, halkan "szórakozott" az ágyára akasztott játékokkal.) Fél éves kora körül Mátyás napközben csak kétszer aludt: egyszer a reggeli és a tízórai között, másodszor az ebéd után; egyéves korára nappal már csak a délutáni alvást igényelte. Barátaimnál nem alakult ki a másoknál gyakran előforduló "lefektetési cirkusz", mert kezdettől fogva úgy csinálták, hogy evés után Matyit betették a fekhelyér, és magára hagyták a szobájában; így a kicsi ezt szokta meg és nem azt, hogy elalvás előtt még ringassák, cirógassák, énekeljenek vagy gügyögjenek neki (mert ha ehhez szokik, később már egyre inkább ki is követeli magának a mindenkit fárasztó és idegesítő elalvás előtti "műsort"), számára a lefektetés és a villanyoltás természetes egyértelműséggel jelentette azt, hogy alvás következik és nem a sírás, az óbégatás. Ildikóék sohasem jártak lábujjhegyen a lakásban és nem suttogva beszéltek, amikor aludt a fiuk, így alakulhatott ki a legénykének egy másik jó szokása: amikor aludt, akkor aludt, nem riadt fel minden apró zajra, nyugodtan lehetett tőle zenét hallgatni, tévézni, vendégeket fogadni, beszélgetni, stb. (mert ha már kezdetben a csendhez szoktatják, akkor viszont ezt be is kell tartani évekig - ha lehet). A külön szobában, de legalábbis a külön ágyban való alvás rendkívül fontos. Sok olyan ismerősöm van, akik ezt a lehetőségek ellenére sem tartották be, a szomszédomék- nál például, még most, a gyerek kétéves korában is, az a "helyzet", hogy apuka alszik a nagy szobában és anyuka a kicsiben, egy ágyban a gyerekkel, mert az anyuka szerint "másképp szegényke nem alszik, ha éjjel megébred, a kezével keresgél, s ha nem vagyok mellette, kétségbeesetten sír, alig tudom megnyugtatni" (elképzelhető, milyen házaséletet élnek a szülők...); persze, most már ezen nehéz változtatni, eleve tudnia kellett volna anyukának, hova vezet, ha a gyerekkel szembeni szeretetét ezzel is ki akarja mutatni, hogy éjjel-nappal együtt van vele; erre semmi szükség, talán még a pár hetes baba is ezt mondaná, ha tudna beszélni. Szintén helytelen az a pillanatnyilag hatásosnak bizonyuló megoldás, hogy az éjjel felsíró gyereket valamelyik szülő felkapja és viszi az ágyukba, ahol általában a nyűgös csecsemő megnyugszik. A gyereknek nincs mit keresnie a szülők ágyában. Majd nézhetik magukat és egymást anyuka meg apuka, mikor ez is a kicsi szokásává válik, hogy csak kettejük között fekve hajlandó aludni. Hidegebb időben jó a kicsit hálózsákban altatni, mert azt nem tudja lerúgni magáról. Ildikó is varrt egyet Matyinak, így nem kellett éjszakánként többször bejárni és takargatni. Ha az időjárásnak megfelelően van öltöztetve, nappal alhat a friss levegőn is.- Csak ne feledkezzetek meg róla, hogy kitettétek - figyelmeztette Ildikóékat a doki barátjuk, akinek erre is volt egy története. - Egyéves sem volt a fiam, Zoltán, december volt, de nem volt kint túl hideg, jól felöltöztettük, és egy kosárban kitettük az udvarra aludni. Közben vendégek érkeztek, ettünk, ittunk, egyszer megjegyzi az egyik vendég, hogy kint milyen szépen havazik. Mondom erre, már épp ideje, a feleségem pedig felvisít: te ember, hát a gyermek kint van az udvaron!... Rohanás, persze, nézzük, Zoltán- kát már szépen belepte a hó, az arcából csak az orra látszott, ő meg aludt, mintha misem történt volna. Gondoltuk, ezt nem ússzuk meg simán, de szerencsére kutya baja nem lett. De képzeljétek el, ha a vendég fél óra múlva veszi észre a hóhullást.. (Folytatjuk) Molnár H. Lajos
