Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)
1990-08-25 / 118. szám
Magazin A kilenc kínzás földién 10 A Szühebátor-szobor tövében Aljosa, a tolmács Amikor bizonyossá válik, hogy az ember Mongóliába utazik, akkor jönnek azok az ismerősök, akik már állatorvosként, vízkutatóként, bányászként vagy más minőségben megjárták ezt a hatalmas keleti országot, és jó tanács címén horrortörténeteket adnak elő a mongol étkezési szokásokról, s annak a magyarokra való káros hatásairól, továbbá a nomád körülményekről, s mondják mindezt oly elhitető erővel, minden szörnyűségre előkészítendő a kezdő utazót, hogy az a szerencsétlen rögvest megfogadja, ő bizony nem eszik, nem iszik ott semmit, telepakolja a hátizsákját májkrémekkel, majd eléldegél azon. Nekem is adtak ilyen tanácsokat, ám én úgy véltem, a mongolok is éppen olyan emberek, mint én, ha őnekik jó, nekem is jó lesz az ottani étek. Augusztus 9-én, csütörtökön indultunk el Ferihegyről egy magyar íróval, nevezetesen Krasz- nahorkai Lászlóval Mongólia felé. Malév gépen utaztunk, melyen elsőrangú ellátásban részesültünk, márkás és drága italok után finom ételeket, végül még ajándékot is kaptunk. Fapados elképzeléseimet mindez messze felülmúlta, nem úgy Moszkvában a Seremetyevó 2! Óriási tömeg zsúfolódott össze a repülőtéren, az egész szovjet-orientált harmadik világ itt dúródott, lökdösődött, torlódott, kiabált, ácsorgott, aludt... Miután hosszú ideig hiába vártuk csomagjainkat, nézelődtünk, mindenféle űrlapokat töltöttünk ki (s ez itt fölöttébb fontos dolog!), majd a szalaghoz tolódtunk, préselőd- tünk, mert megindult, s csomagokat hozott felénk, persze mindig a másét, s amélyik senkié sem volt, az ott keringett hosszú ideig, majd leállt a szállítószalag. Később ismét jöttek csomagok, nagysokára a mienk is. Ezt követően vetettük bele magunkat a repülőtéren nyüzsgő, fortyogó tömegbe, s miután sok időnk volt az átszállásig, nézegettük az embereket egy kevésbé forgalmas zugolyba húzódva. Pajeszos, ka- pedlis zsidó kivándorlók várakoztak türelmesen, szomorúan. Egy szőkített hajú néger leány jött-ment, frizurája amolyan barázdált fazonú, ám az erősen fekete haját csak imitt-amott fogta be a festék. Egy mongol lány mellett elszántan énekelt a kanárija, s ez a hang valahogy elviselhetővé tette ezt a bábeli poklot. A nomád viszonyokat is majdcsak kibírom valahogy, hiszen itthon sem inkubátor alatt élek én, s a közelmúlt avagy a jelen magyar viszonyai még oly messze állnak a fejlett nyugat viszonyaihoz, hogy - úgy érzem - nekem innen a Kárpát-medencéből nincs erkölcsi alapom a mon- góliai körülmények miatt finy- nyáskodni. Egyébként sem kéjutazásra készülök, hanem - lehetőségeimnek megfelelően - amolyan fapados ismeretszerzésre. Tehát el kell felejteni az úgynevezett jó tanácsokat, még véletlenül sem szabad felszínre engedni magunkban azt a visszataszító európai gőgöt, amivel egynémely nem kevésbé visszataszító honfitársunk megalázza a fejletlenebbnek vélt népeket, esetünkben a mongolokat. Hosszú sorok állnak a büdös büfék előtt. Leülni nem lehet. Lépcsők alatt, félreeső zugokban emberek alszanak keménypapírokon. Vietnámiak, arabok, négerek törtetnek céljuk felé, rengetegen vannak. A büfé hamarosan zakrity, a kiszolgáló durván elküld melegebb éghajlatra. Egyenruhás, kövér, nagybögyű, széles ülepű nő jön, öntudatos járásán mintha egyfajta tahó nagyhatalmi gőg látszana. Aztán e rengeteg üdítő élmény után mehetünk a géphez, de óriási tömegen kell átvergődni, senki nem tudja, hol lehet átzsilipelni a tranzitba, még ott sem, ahová ki van írva, az információnál egészen mást mondanak, de az sem igaz, semmi sem igaz. Végül sikerül bejutni a tranzitba, ahol veszünk néhány doboz sört és Pepsit. Mellettünk egy nagylétszámú család ácsorog, egy pöttöm gyerek áhítatosan nézi az üdítőmet, adok neki egyet, magához szorítja a piros dobozt, senkit sem enged hozzányúlni, alig tudják kibontani a dobozt, látszik, még nem volt dolguk vele, a kicsi egyedül issza. Újabb gyerekek kerülnek elő, csorog a nyáluk, nekik is adok Pepsit, hosszas küzdelem után sikerül felbontaniuk, szájról szájra adják még a felnőttek is, egy-egy kortyot isznak mély áhítattal. Megrendítő. Kiderül, németek, évszázadokkal ezelőtt kerültek az őseik Ukrajnába, mint telepesek, őket viszont a húszas években kitelepítették Kirgiziába, most Frunze mellett laknak, éppen oda igyekeznek. Büszkék németségükre, hogy milyen jól megállják a helyüket a munkában, de németül már csak az idősebbek beszélnek, az új generációk nem. Itt születtek, ez a hazájuk, nem költöznének vissza Németországba. A mongol légitársaság gépén ülünk. Moszkvába érkeztünk itteni idő szerint fél egykor, egész délután álltunk, de most végre ülünk a gépen, melynek fél hétkor kellett volna indulnia, de csak fél nyolckor kezdődik a felszállás. Addig a repülőben izzadunk, olyan, mint a szauna, nincs levegő, még fűtenek is. Mögöttünk egy fiatal pár, talán húszévesek lehetnek, a fiú Moszkvában járt gimnáziumba, most joghallgató, beszél németül, angolul, oroszul, arabul, ógörögül, latinul, lehet, hogy kihagytam valamit. Kínába igyekeznek. Fönt a magasban már nincs olyan embertelen meleg, mint a betonon. Kelet felé repülünk. A gép jobb oldali ablakain csak a koromsötét ég látszik, ám a bal oldalon gyönyörű színek játszanak, ké- kes-indigós-zöldes-sárgás-nara ncsos—vöröses-bordós-feketés az ég. Az utasok találgatják: talán a sarki fény miatt? Már 10-e van, péntek. Moszkvai idő szerint fél egykor feltűnnek Irkutszk fényei. Nemrég kaptuk meg a vacsorát, s alig takarították el a báránysült romjait, Elfogy a köd. Alattunk a tajga, később átérünk a ligetes puszta övezetébe, a hegyek magasabb részein erdők, lent kopár hegyoldalak, völgyek. Dimbes-dombos zöld bársony odalent a mongol táj. Ha még délebbre mennénk, elérnénk a füves puszta övezetét, aztán a Góbi következne, majd a sivatagos puszta. Addig azonban nem megyünk - sajnos. A kopár völgyekben itt-ott fehér jurták ragyognak. Elég kísérteties a táj fentről. És mégis: ez a kietlenmáris hozták a reggelit. Semmit sem ettünk. Leszállás előtt szedték össze a nagyrészt érintetlen tálcákat. Leszállunk, állítólag tankolni. Kint sötét van. Vajon meglátjuk ma a Bajkál-tavat? Negyed kettőkor beterelnek minket az irkutszki repülőtér épületébe, amely leginkább a dunaújvárosi stílusban épült művelődési házhoz hasonlít. Mögöttünk bezárják az ajtót, hiába mennénk ki később levegőzni, nem lehet. Ingyen szörpöt adnak. A falon a szibériai ásványokból egy kis kamarakiállítás, a bratszki vízi erőmű makettje, továbbá egy gondterhelt, szinte riadt Lenin-kép. Odakint lön világosság, ám leszállt a köd. Fél nyolc után visszaülhetünk a repülőgépre. Most hideg van. Új utasok szállnak fel. A repülő és a köd nem mozdul. A mongol nők kicsik, kissé hátrahajtják az ülést és szinte fekve alszanak. Mi nem tudjuk hova tenni a lábainkat. Múlik az idő. A mongolok türelmesek. Keleten az idő nem számít. Lassan foszladozik a köd. Egy ideig még várunk, aztán egyik gép a másik után vonul a kifutópályára. Otthon hajnali három óra van. Végre felszállunk. Alattunk tejfehér köd hömpölyög, nem látjuk a Bajkált. Fent ragyog a nap. nek, már-már holdbélinek látszó vidék micsoda embertömegeket, milyen hatalmas vitalitású népeket vetett felszínre! Népek bölcsője és temetője volt. Itt nyarga- lásztak az ázsiai hunok még időszámításunk előtt, akiket a kínaiak hiungnu névvel illettek, s akik ellen kénytelenek voltak megépíteni a Nagy Falat. Olyan népek éltek erre, mint a tunghuk, a tokhárok, a szienpik, a tabga- csok, az ázsiai avarok, vagy ahogy a kínaiak nevezték, zsuanzsuanok, úzok, szogdok, a tür- kök, az ujgurok, a kirgizek, a dzsürcsik, a karakitajok... No meg a mongolok. Talán Temü- dzsin, azaz Dzsingisz kán is végiglovagolt valaha azon a vidéken, amely fölött most elsuhanunk. S a többi nagy kán, Ögö- dej, Güjük, Kubiláj... Kubiláj, aki előtt behódolt Kína, s aki Pe- kingben uralkodott, nem Kara- korumban. A15. századtól kezdve az óriási birodalom egységét próbálták újrateremteni - sikertelenül. Elterjed a mongolok között a lámahit. A 17. században már az egész ország mandzsu uralom alá kerül, s ott is maradt egészen a 20. század elejéig. EkVár egy tolmács is, aki enyhén szólva erősen ittas. Szervusz, legyünk jó barátok, mondja. Aljo- sának hívják, közli. Nem tudtam, hogy Mongóliában is használják ezt az ékes orosz nevet. Talán még a nöhöri időkből maradt rá. Tudom, hogy a mongoloknál él a névtabu, a szülők nevének a kimondása például, de nem hiszem, hogy Aljosát ez motiválta volna tősgyökeres "mongol" nevének megválasztásakor. Robogunk a repülőtérről Ulan-Bator felé. A hegyek, az egész völgy nagyon szép, kár volt ezt a szép tájat elrontani egy ilyen várossal. A jó nyolcszáz kilométer hosszú Tolafolyó mellett haladunk, szabályozatlannak, mocsarasnak tűnt már a levegőből is az Orhon eme mellékfolyója. A folyó kissé szénsavas vize fölötti híd bevisz a városba. Randa. A blokkházakon kívül viszont ott húzódnak a barakk- és jurtavárosok, összezsúfolva, ám gondosan körülkerítve, kerítésük motívumokkal díszítve. Ami viszont kőből, betonból épült, az amolyan ruszki stíl. Lekopott, primitív sztálinizmus. Avagy brezs- nyevizmus. Ezt kapták szegény mongolok kultúra gyanánt. Viszont ragyog a nap, az ég való- színűtlenül, már-már giccsesen kék. Érezni a nap erejét. Az emberek az utcán esernyőt, táskát, újságot tartanak a fejük fölé. A szállodánk, bizonyos ifjúsági szálló, remek. A farostlemez álmennyezet itt-ott hozzáér a falhoz is, a linóleum sötét színe egész világossá és vidámmá teszi szállásunkat, az ágy meghitten recseg, a szekrényt nehéz kor kezdődött az erős orosz be folyás, amely rövid kínai fosztó gatás után csak tovább erősödött Jött Szühebátor, jött Csojbal szán, a többit tudjuk az iskolábó meg az újságokból. Innen fent ről, a repülőből nem látszik hogy ebben a szerencsétlen, év századok óta elnyomott ország ban már csaknem hetven észtén deje élvezik ama bizonyos fórra dalom gyümölcseit. Egyesek Aki nöhör (elvtárs). Végül le szállunk Urga városában, aza mai nevén Ulan-Batorban. Vá minket az írószövetség alelnöke bizonyos Balt nevű férfiú, aki nek a neve azonos a magyar balt szóval. lenne zárkózottnak nevezni, mi vei ajtaja kellemes nyikorgás ki séretében újra és újra kinyílik, fürdőszoba bűbájos, itt találhat az illemhely is, melynek tartá lyából lehúzás után játékos pei met hullik a vendég orczáján mily kedves, s a kinti melege milyen jól ellensúlyozza a szc bábán uralkodó nyers hideg!. Fáradtak vagyunk kissé, de mé beszélgetünk vendégeinkkel, i! letve vendéglátóinkkal, Aljos erőlködve fordít, hamar telelihe gi a szobát is kellemes italszag gal, s amikor elmennek vendége ink (egyébként vendéglátóink azonnal közli, hogy ő itt fo aludni azon a harmadik ágyoi és most már vegyük elő a há; kisüsti pálinkát! Igyunk addig i: amíg egy órakor visszajön az a elnök, s ebédet ad a tiszteletűn! re. Pálinkánk nem volt, így Alje sa beérte a Moszkvában vett de bozos sörrel is, majd amikor a elfogyott, indítványozta, hog üljünk be az étterembe, annál inkább, mert már fél három vo mongol idő szerint (ott hét óráv: van több, mint Magyarorsz: gon), s az alelnök sehol. Beü tünk tehát ebédelni, ám Aljos lebeszélt minket az evésrő majd ha jön az alelnök, addi igyunk, mondta, abban is van ki lória, rendelt hát háromszor eg deci arhit, amolyan mongol p; linkafélét, meg is itta mind a há műnkét, viszont nekünk kelle kifizetni. Ez az italmennyiség, úgy ti nik, már neki is sok volt, léméi a szálloda előterébe és ott old; Iára dőlve elaludt. Körmendi Laj< A zöld, bársonyos füvön fehér jurták világítanak Az utazás mm Jellegzetes mongol táj Kopár hegyek fölött Aljosa