Új Néplap, 1990. augusztus (1. évfolyam, 98-123. szám)

1990-08-18 / 113. szám

1990. AUGUSZTUS 18. Néplap 7 Jászberényi beszélgetések a hagyományokról, a kötődésről Augusztus 15-ike Nagybol- dogasszony ünnepe, augusztus 20-ika pedig Szent Istváné. E két ünnepről, a köztük lévő kapcso­latról beszélgettem a jászberé­nyi fftplébánián Farkas Mátyás apát plébánossal.- Nekünk különös kötődésünk van e két ünnephez. Templo­munk búcsúja ugyanis Nagybol­dogasszony ünnepén van, és ez a templom Magyarországon az egyedüli, amelyik a szent koro­nát viseli a tornya tetején. Az égi anya tisztelete- Mit jelent Nagyboldogasz- szony ünnepe a mai embernek?- Ez a nap Szűz Mária halálá­nak és mennybemenetelének ün­nepe. Szűz Máriában Uijézus anyját tisztelik. Az édesanya tisztelete minden gyerek szá­mára kőtelező. Miért kell tisztel­nünk Szűz Máriát? Amikor Jézus a kereszten haldokolt, lenézett az A jászberényi Nagyboldogasszony templom, tornyán a szent koronával Elindulunk Európába, mint Szent István idején Hol a hagyomány mostanában? anyjára és Szent János apostolra, és azt mondotta: Asszony, íme a Te fiad. Fiú, íme a Te anyád. Ezekkel a szavakkal min­den ember anyjává tette Szűz Máriát. Őbenne mi, keresztények, égi édesanyán­kat tiszteljük. Augusztus 15-ike égi éde­sanyánk halálának napja, de mi nem szo- morkodunk ezen az ünnepen. Mert ahogy az ő fogantatása is csodálatos volt (szep­lőtelen), úgy a halála is rendkívüli. El- szenderült, és abban a pillanatban az Úr testestől-lelkestől felvitte a mennyor­szágba. Nagyboldogasszony ünnepe az egyház egyik legnagyobb ünepe. Remél­jük, hogy előbb-utóbb munkaszüneti nap lesz, és akkor végre napján ünnepelhet­jük, nem úgy, mint most, az előtte vagy az utána lévő hét végén.- Szent Istvánban mit tisztel az egyház? Az állam vagy a magyar egyház alapító­ját?- Tiszteljük benne az államalapítót, a szentet és a prófétát. Hiszen ő előrelátó volt, tudta, melyik úton kell haladni a népnek, ha itt akar maradni a Duna- Tisza közén. Ugyanakkor se Keletnek, se Nyugatnak nem akart vazallusa lenni. Sem a bizánci, sem a német császártól nem kért koronát; a pápától kapta. Szent Istvánnak feltételezett kapcsolata van a megyénkkel. Elképzelhető, hogy a szol­noki vártemplom területén járt, hiszen meglátogatta az ispánokat is, így a szol­nokit is. Szolnok ispán egyébként Szent Gellérttel együtt halt meg. Amikor End­re és Levente elé mentek a küldöttséggel, Vatta pogány vezér megtámadta őket, és Szolnok ispánt a Dunán leszúrták. István király útján- Hogyan kapcsolódik egymáshoz Nagyboldogasszony és Szent István ünne­pe?- Isván király Imre herceget akarta utódjának. Ő azonban egy vadászaton meghalt. Halála nagyon rossz hatással volt a királyra. Nagyboldogasszony vigí­liáján, 1038. augusztus 14-én összehívta a főpapokat, felajánlotta koronáját és népét a Boldogságos Szűz Máriának; legyen ő a nép nagyasszonya, királynője. Legyen ez az ország Mária országa. Kérte a Jóistent, hogy Nagyboldogasszony ün­nepén haljon meg. így is történt, másnap, augusztus 15-én örökre lehunyta a sze­mét. Valahányszor a nép tisztelte Szent Istvánt és tanait, helyes utat választott; valahányszor eltévelyedett, rosszul járt.- Miért épp augusztus 20-án ünnepel­jük István királyt?- István király jobb keze, az úgyneve­zett Szent jobb 1771 augusztus 20-án ke­rült vissza Raguzából Magyarországra. Ezért ezt a napot XIV. Kelemen pápa nemzeti ünneppé, Szent István ünnepévé nyilvánította.- Mi maradt mára az emberekben a király tanaiból, szellemiségéből?- A bencés szerzetesek - akiket ő hozott be az országba - arra tanították a magya­rokat, hogy dolgozzanak és imádkozza­nak. Azt most is belátják, hogy dolgozni, termelni kell, az imádkozást viszont az utóbbi néhány évtized eléggé kiölte az emberek tudatából. Nem süvegelték meg azt, aki vallásos volt. Tavaly azonban, amikor Szent István ünnepét közvetítette a televízió, éreztük, hogy gyökeres válto­zás lesz. Hogy hazánk meg akar újulni lélekben. Csatlakozni szeretne a keresz­tény Nyugathoz. Ha fel akarunk zárkózni, helyesen tesszük, ha visszaállítjuk Szent István kultuszát. Emlékszem, gyerekko­romban például ezen az ünnepen végig­hordozták az oszágban a Szent jobbot. Európa, hol vagy?- Említette, hogy lélekben meg akarunk újulni. Tapasztalja ennek a jeleit?- Azt halljuk, hogy betörnek, lopnak, egyre több bűnt követnek el. De az is igaz, hogy sokan újra a vallás felé fordultak. Sok felnőtt és nagyobb gyerek jön keresz- telkedni, sokan most rendezik az egyházi házasságukat. A múlt évben Jászberény vonzáskörzetében ezer gyerek vett részt hitoktatáson. Én bízom abban, hogy vál­tozás lesz. Persze, ez nem megy máról- holnapra. De ha a kereszténység meg akar újulni, szolgálnia kell minden embert. Hi­szen az egyház nem uralkodó, hanem szolgáló akar lenni. Segíteni kell az öre­geket, betegeket, nyomorékokat, devián- sokat. Szent István erényeit nekünk se szabad elfelejtenünk; az imádság szere- tetét és a felebaráti szeretet gyakorlását.- Ezen kívül milyen viselkedést, viszo­nyulást tart most időszerűnek?- Türelmesnek kell lennünk, hiszen kü­lönböző világnézetű emberek élnek együtt e hazában. Akik valamikor hibát követtek el, azok bánják meg; akik vi­szont szenvedtek, tudjanak megbocsátani azoknak, akik bántották őket. Hiszen Szent István is megbocsátott a gyilko­sának, amikor az meg akarta ölni. Kül­földről tud kölcsönt szerezni ez az ország. De hogy milyen lesz az emberek élete, az tőlünk függ.- Kísérteties a hasonlóság. Annak ide­jén Szent István vezetett bennünket Euró­pába. Most - majd ezer évvel később - hasonlót élünk meg: újra Európába tar­tunk. Csakhogy most nincs olyan nagy egyéniség, mint István, aki vezetne ben­nünket.- Igen, most nincs. A történelmi sors­fordulókban általában mindig voltak nagyszabású egyéniségek, most úgy tű­nik, hogy nincs. Ezért ma nekünk, ma­gunknak kell ilyennekké válni. Paulina Éva A Jászberényben immár hagyomá­nyos nyári néptánc és népzene táborba először jöttek - először jöhettek - erdélyi vendégek is. Faluról falura járva szedte össze a népi dalosokat, zenészeket és táncosokat a magyarországi autóbusz... Ülök a művelődési házban, nézem a szentbenedekiek produkcióját; volt hon­fitársaim úgy ropják, hogy semmi túlzott fennköltség vagy “festett-ünnepélyes­ség” nem tükröződik rajtuk, csupán annyi, amennyit maguk évtizedek, őseik meg évszázadok alatt ölthettek magukra hányatott sorsuk közepette. Szóval, az idei táborban voltak tanu­lók, oktatók és “hagyományőrző-adat­közlők”. És két régi ismerősöm szintén Erdélyből, akik nem illeszthetők egyik kategóriába sem az előbbi három közül. Mindketten zeneművészeti főiskolát vé­geztek, és több mint egy évtizede igye­keznek menteni odaát a magyar népze­nét és néptáncot. Könczei Árpád dereka­san küzdött a táncházakért (amíg lehe­tett), nemrég a Sepsiszentgyörgyön ala­kult Népi Együttes művészeti vezetője lett. Pávai István előbb táncházzenekart alapított, majd évekig volt a marosvásár- helyi népi együttes művészeti igazgató­ja, nemrég főigazgatóvá választották, és - lemondott. Ok ketten - tehát - Jászbe­rényben nem tanítanak, nem tanulnak, csak szétnéznek. Megpróbáltuk végig­járni, hogy mit miért.- Miért nem vállaltátok az oktatást? Netán azért, amiért tavaly a Svédország­ba disszidáltak a volt Csíkszeredái együt­tes, a Barozda tagjai? ők ugyanis arra hivatkoztak, hogy itt a dán, holland és egyéb gyerekek megtanulnak néhány fo­gást tőlük, aztán hazamennek, és pro­dukciójukkal leverik az árakat, így ők nehezebben érvényesülnek. K. A.: - Ez nagyon furcsa, mert Hal­mos Béláék tanítanak, és az ő árukat nem lehet leverni... Én egyszerűen azért nem tanítok, mert nincs mit. Amit én tudok, azt a jászberényiek is tudják. Hogy a pestieket ne is említsem... P. I.: - Azért a kérdésedben van vala­mi igazság, itt a fórumon is szóba jött, Kallós Zoltán vetette fel, és ez az én véleményem is. Mármint hogy mi otthon nehéz körülmények között dolgoztunk, gyűjtöttünk, te ismered, hogyan ment ez Erdélyben, a szervek nem szerették, a hatóság tiltotta, veszélyes munka volt. És akkor ezeket a gyűjtéseket az akkori törvények tiltása miatt kicsempésztük az Akadémiára, onnan bárki lemásolhatta, és ment vele Japán körútra, beszedtek egy rakás valutát. Mi nemhogy soha nem kaptunk semmit, hanem csak feltettünk erre a dologra és veszítettünk. Van egy ilyen vetülete ennek, hogy egy idő után azt mondja az ember: most már elég...- Hát tanulni, ellesni valamit tudta­tok-e ebben a táborban? P. I.: - Elsősorban azt, hogyan kell megszervezni egy ilyen találkozót, egy ilyen tábort, ahol viszonylag rövid idő alatt színvonalasan elsajátítható a népze­ne és a néptánc jó néhány eleme. Nekünk otthon sürgősen szükségünk lenne ha­sonló rendezvényekre, és csak sajnál­kozni tudok azon, hogy Erdélyben nem népszerűsíthették kellőképp ezt a jász­berényi találkozót, hogy jöttek volna többen és szervezetten. K. A.: - Mi a táborban folyó tanácsko­zásra kaptunk meghívót, és ez a tanács­kozás nagyon értékes volt, az idén elő­ször jöttek ide szakemberek Erdélyen kívül a Felvidékről is. Különben én ta­nulni valóban Magyarországra járok, ugyanis zenészből átszakosodtam tán­cos-koreográfussá, és január óta a felesé­gemmel együtt járunk minden hónapban Pestre, egy táncoktató tanfolyamra, ahol nagyon komoly elméleti és gyakorlati felkészítést biztosítanak, és amellett, hogy új dolgokat tanulok, a legfonto­sabb, hogy a tanfolyamon meg kell ta­nulni azt, amit otthon esetleg egy szak­könyvből megtanulhatnék, de nem ve­szem le a polcról, mert nem muszáj... Könczei barátom érvelése - enyhén szólva - fura, ám a beszélgetés további fonalából egészen különös jelenség kör­vonalazódott. A szakemberek és a honi közvélemény általában úgy tudta, a népi hagyomány, a színtiszta “forrás” Erdély magyarlakta szigetein őrződött meg. Avatott barátaim beszámolójából úgy tűnik, ez ma már inkább csak néhány elszigetelt falura, az öregekre és az ama­tőrökre igaz, mintsem általában a ma­gyar helységekre, a fiatalokra és a pro­fikra. Még azt a felsejlést is megkockáz­tatnám (a hallottak alapján), hogy míg a magyar folklór eredetiségét, sokszínűsé­gét évszázadokon át a Kárpátok közvet­len közelségében őrizték, az utóbbi két évtized alatt szépen “összeszedték-be- csomagolták-átmentették” az anyaor­szág védettebb környezetébe. Mert nap­jainkban nemcsak erdélyi táncot jön ide tanulni az “erdélyi koreográfus”, hanem erre szorulnak a népzenészek is. K. Á.: - Az a véleményem, hogy az erdélyi zenészek igazából nem tanulták meg a saját zenéjüket. Igaz, a magyaror­szágiakat jobban megfizették, mások voltak a külföldi lehetőségeik, de még­iscsak az a szomorú helyzet, hogy az erdélyiek nem tudnak így muzsikálni. Ennek egyik oka az, hogy a jelenlegi zenészeink olyan korban vannak, ami­kor már szégyen (szerintük) tanulni. A másik baj az, hogy nem ástunk elég mélyre. Aki odaérkezett Magyarország­ról, ott ült két-három hétig, mert ezért jött. Odaköltözött két hétre a cigányhoz. A mi zenészeink ezt nem tudták megcsi­nálni, mert a munkahelyük nem engedte, a család nem engedte, meg hogy mit szól hozzá egyáltalán az asszony vagy az anyós... Már az anyós is ellenség vagy csak a kényelmesség? - nem mertem megkér­dezni, elvégre most véletlenül “házigaz­da” vagyok.- Miért mondtál le az igazgatói állá­sodról? P. I.: - A decemberi fordulat után vá­lasztottak meg igazgatónak, a román ta­gok is mind rám szavaztak, kivéve a régi román igazgatót. Csináltam két hónapig, aztán otthagytam, elmentem a rádióhoz dolgozni. Azt hittem, szét tudom válasz­tani a társaságot két együttesre, és nem kívántam a román tagozat igazgatója lenni. Nem azért, mintha nem értenék a román népzenéhez, hanem mert úgy nem lenne korrekt a játék. Harcoltam a külön magyar együttesért, s közben a Bolyai iskola ügyének bukásával, a sze­paratizmus fogalmának a tudatbavitelé­vel a minisztérium nem vállalta a szét­választást, pedig először megígérte... Csupán a fentiek alapján elképzelhe­tő a szándéknak a szeparatizmussal való társítása. Csakhogy itt egészen másról van szó. Öt évig táncoltam a marosvá­sárhelyi együttes gyerekcsoportjában, a lényeg röviden: az ötvenes évek elején alakult és még a hatvanas évek kezdetén is úgy működött ez a hivatásos együttes, mint Állami Székely Népi Együttes, vagyis mint nemzetiségi intézmény, a huszonvalahány hivatásos román együt­tes mellett az egyetlen “kisebbségi” tár­sulat; a magyar népi kultúra ápolására volt hivatott, “udvariasságból” ízelítőt adott műsoraiban a román folklórból is (valahonnan előbányásztak néhány amatőr népdalénekest, a magyar tánco­sok meg tudtak “románul” is táncolni); ezt hígították, vegyítették a diktátor által kezdeményezett kiszorítósdiban, és át is keresztelték Maros Művészegyüttesre (ekkor már éppen csak megtűrtek egy- egy magyar táncot). Vagyis: Pávai bar­átom csak a három évtizeddel ezelőtti állapotokhoz hasonló helyzet kialakítá­sán fáradozott - hiába.- Hogyan ítéled meg ezek után a vá­sárhelyi együttes jövőjét? P. I.: - Nem túl derűsen. Már amiatt sem, hogy Sepsiszentgyörgyön és Csík­szeredán megalakultak az új népi együt­tesek, ezek színmagyar együttesek, Vá­sárhelyről is odamennek a jobbak...- Vagyis féltitek a vásárhelyi együt­test a sepsiszentgyörgyitől? K. Á.: - Pontosan. Mert bár én örven- dek egyrészt az együttesem megalaku­lásának, de ha emiatt végzik ki a vásár­helyit, az baj. Mert Marosvásárhely olyan, mint egy végvár. Ha Kolozsvár után ezt is elveszítjük, akkor csak olyan rezervátumokban maradunk, mint a szű- kebb értelemben vett Székelyföld. A szó szoros értelmében sok minden burjánzik Erdélyben, a magyarság berkeiben sincs rend, szervezettség. Kezdetben az RMDSZ óvakodott a politizálástól, de csak jött a választás, és színre kellett lépjenek. Most jó lenne, ha a politizálást jól csinálnák, és szilárd társadalmi hát­teret biztosítanának a kultúrához. Ne­künk inkább hivatásos politikusokra lenne szükségünk, mint politizáló írók­ra...- Igen, ez betegség itt is... Visszatérve: két évtizede kezdődött és néhány év alatt indult be teljes gőzzel Erdélyben egy igazi táncházmozgalom, azt megfojtot­ták. A két új együttes szerintetek hoz-e valami változást a magyar népi hagyo­mányok újraélesztésében, ápolásában, vagy még csak elképzelések, tervek és vágyálmok vannak? P. I.: - Januártól sok helyen beindult a táncházmozgalom, a lendület azonban általában alább hagyott, mert nincs ze­nész, nincs táncoktató,'ezek nélkül meg nincs táncház... Ezért kellenének otthon is ilyen táborok, mint a jászberényi, ahol kiképezzük a zenészeket-táncoktatókat, azok hazamennek a városaikba és csi­nálják.- Gondoljátok, hogy a szervek a “vég­várakban” is megengedik a magyar táncházakat? P. I.: - Hát már van is ilyen Marosvá­sárhelyen, Szatmáron, Nagybányán...- És nem sérti az úgynevezett román nemzeti érzelmeket? P. I.: - Lehet hogy sérti, de nincs mit csináljanak, ezt nem hagyjuk veszni. Azért ezen már túl vagyunk.- Biztos? P. I.: - Szeretném hinni... Romániá­ban minden veszély ellenére nagyon nyugodtak vagyunk. Mi történhet még? Legfennebb agyonvernek, ennél na­gyobb baj nem érhet. Ezen már túl va­gyunk, ettől nem félünk. És hidd el, nem nagyképűségből mondom, nem is az én véleményem, ez már a közhangulat. Talán ha ezt sírva vagy nevetve mondják, nem hiszem el, és meg sem hatódom. A fiúk arca viszont rezzenés­telen volt, hangjuk nyugodt, magatartá­suk kiegyensúlyozott. Mint azé az em­beré, akinek már tényleg nincs veszíte­nivalója... , Molnár H. Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents