Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)
1990-07-21 / 89. szám
4 Néplap 1990. JÚLIUS 21. Szombatijegyzet A múltat tényleg be kell vallani Régen dédelgetem magamban azt a szándékot, hogy ha majd mentesülök a mindennapos írás-robottól, elmondom a nyilvánosságnak életem válogatott tévedéseinek történetét. Persze nem önös módon, hanem nemzedékem sorsának egészébe ágyazva. Lesz mit hátrahagyni az utókornak a tanulságokból, hiszen minket még megpofozhattak a csendőrök, sötétzárkákba csukhattak - meg is tették az Á VÓ-sok - megverhettek a pufajkások, és az előző államformánk rendőreinek is könnyen ütésre lendült a gumibotjuk. Nem panaszként említem mindezt, hiszen ki-ki ott volt azok között, akik ütöttek, akik fejet hajtottak, behódoltak, és akik önmagukban vagy nyilvánosan lázadtak. Mi mindent megéltünk! Hogy valamelyest írástudó lettem, alapvetően a szolnoki Ferences-rendi atyáknak köszönhetem, akik mint szegény sorsú kisiskolásnak naponta ingyenebédet adtak. Káz- mér atya áldott emlékét mindvégig megőriztem a lelkemben, de a Sej, a mi lobogónkat kora mégis hátat fordíttatott a nagymisének. Kamaszkorunkban már terjedt és hatott az az ideológia, amely összemosta a fogalmakat. Az uradalmi botos ispán- igenis, még az 1930-as években is volt ilyen - mogyorófa husángja és a földosztás mezsgyejelző akácfakarója között különben könnyű volt különbséget tenni. Ezért is alakulhattak annyira kacskaringósan életútjaink. Amikor a Szolnoki Verseghy Gimnáziumot "átkeresztelték" Nikosz Beloiannisz nevére, a bejárathoz tett új táblát kétszer is összetörték, leverték- valakik. Szájhős lennék, hazudnék, ha azzal dicsekednék: én is köztük voltam. Nem is tudtam akkoriban, hogy kik voltak "ezek a fasiszták". (Szó szerinti idézet az iskola akkori, rossz emlékű igazgatójától.) Csak éppen belekerültem a nyomozás hálójába, apró keszegként, akit csukának nézett a hatalom embere, és ütött. Évekkel később tudtam meg, hogy kik voltak a radikálisan tiltakozó diákok: Kocsis Sándor, a Népszabadság későbbi, fiatalon elhunyt munkatársa, a tragikus sorsú, tehetséges rádióriporter, Móra Sándor, Miskó István, az öngyilkosságba hajszolt tiszakécskei tanácselnök, és még néhányan. Ezt azért is említem, mert közülük felnőtt fejjel néhányan kommunisták lettek, mások ellenállók. Nemzedékem és fajtám egyetemi éveinek ellentmondásait Sánta Ferenc hitelesen, az én kis toliam erejénél sokkal meggyőzőbben megírta: viszonylag magas ösztöndíjjal tanulhattunk az egyetemeken, otthon meg lesöpörték a padlást, összefogdosták anyám udvarán a tyúkokat, kacsákat. Kisdiákként még nagy felelősséggel és büszkeséggel díszőrséget álltunk az 1848-49-es szolnoki monumenteknél, de ezeknek a meghitt március 15-i ünnepségeknek a hangulata mindinkább a feledés homályába merült, egyetemi éveinkben már egyre erőteljesebben a felszabadulás ünnepe került előtérbe. Felszabadító volt-e a szovjet katona? Ezen vitatkoztak a minap egy társaságban. A tagadók voltak többségben. Szerintem a kérdés föltevése történelmietlen, de ki-ki mérlegelje ezt! Én mindenesetre nem tudom elfelejteni, hogy sárga csillagot varrattak egykori játszótársaim mellére, láttam az ólomzárral lepecsételt deportáló vonatokat, hallottam a vízért kiáltozók elhaló nyöszörgését. Ezek a szerelvények ezekkel a szerencsétlenekkel Nyugatra mentek. Ott voltam, amikor apámat a katonai csendőrök sorfala között "bevagoníroz- ták". Ezeket a katonavonatokat azokkal a szerencsétlenekkel Keletre parancsolták. A volt szandai juhhodály padlásáról néztem végig, hogy a román hadifoglyok százait hogyan géppuskázták le a "halálfejesek". Máig is kérdezem, kik lehettek azok a munkaszolgálatosok - kilencen voltak -, akiket a Tisza-Zagyva torkolatában a fekete ruhás. Árpád-sávos nyilasok tarkón lőttek, folyóba löktek. Az áldozatok egyikének teteme a jégzajlásig ott volt fennakadva a felrobbantott Tisza-híd roncsain. Már felnőtt fejjel olvastam a Mein Kampf-ot. Hitler szándéka világos beszéd volt. De gyermekként is tudtam, hogy a szovjet katonák "zabráltak". Szinte nem is tehettek mást, ha nem akartak éhen halni, hiszen a szervezett utánpótlás ismeretlen volt akkor a szovjet hadseregben. A zabrálásokra talán igen, de az erőszakra, amelyet közülük igen sokan elkövettek, nincs mentség. A háború lealjasítja az embert. Kinek kérjem erősebb túlvilági bocsánatát, annak a félig elégett német katonának, akinek csizmáit lehúztam, mert nem volt cipőm, vagy annak a kozáksapkás halottnak, akinek foltos, piszkos szütyőjéből - hátizsákféle volt - kivettem a félöklömnyi süvegcukorda- rabot, és egy négyszögletes fekete kenyeret, mert éhes voltam. A szovjet hadsereg a szövetségeseivel együtt történelmi küldetését teljesítette akkor, s mégis 1989. június 16-án együtt lelkesedtem Orbán Viktorral, amikor a szovjet csapatokat az ország elhagyására szólította fel. Panta rhei - tényleg minden változik. A két történelmi helyzetet nem szabad összekeverni. 1944-45-ben a szovjet hadsereg 144 ezer embere feláldozásával űzte ki a fasisztákat az országból, a későbbi években viszont már az új diktatúra erejét az "ideiglenesek" biztosították. Mennyire irigylem dr. Fidesz Lajost, Jánost, Ferencet, stb., tehát azokat a tehetséges ifjú politikusokat, akik koruknál fogva is tiszták maradhattak, és az ügy, amely mellé bátran odaálltak, maga is jól felismerhetően nemes volt. Az én nemzedékem gondolkodását az igazság mezébe öltöztetett álságok is deformálták. Ezeknek persze megvolt a maguk egzisztenciális vetülete is: a politikai megbízhatóság mindenekfölötti volt, a szakmai alkalmasság pedig csak sokadlagos. A szemforgatás az évtizedek során magatartássá vált. Az ideológiát a megtévesztés szolgálatába állították, a politika lépéseit nem lehetett kiszámítani. 1956. november 4-e előtt néhány nappal - ez történelmi tény - még maga Kádár János is azzal fenyegette Andropov szovjet nagykövetet, hogy puszta kézzel megy a szovjet tankok ellen. Kádár közvetlen november 4-e utáni nyilatkozatai is tartalmazták azokat a követeléseket, amelyekért az ifjúság, az ország népe fegyvert fogott. Kevésbé ismert, hogy Kádár János 1956-57 telén hány száz, a különböző egyetemekről a szovjet katonai hatóságok által elhurcolt - Munkácsra, Ungvárra, Szatmárnémetibe, stb. - fiatal forradalmárt hozatott haza. De az igazsághoz tartozik: rögtön meg is zsarolták "a nép megtévedt fiait". Felajánlották nekik, hogy "kellő" magatartásuk esetén folytathatják egyetemi, főiskolai tanulmányaikat. Közülük sokaknak erre már nem volt lelkierejük, Nyugatra szöktek, még többen beléptek az akkor még minden jót ígérő új pártba. Tömegek kellettek a politikának, de ezt a taktikát kevesen ismertük föl. Hozzáteszem, a bizakodás is munkált: hátha igaz lesz az az emberarcú szocializmus, amelyet Kádár a kezdet kezdetén megígért. De hamar elkövetkeztek a meghasonlás évei, amelyek később emberi tragédiákba torkollottak. 1968-ban, amikor az intervenciósok megindultak a Prágai Tavasz leverésére, a "megtévedt" debreceni diákok közül az egyik barátom tiltakozásul a szovjet tankokat szállító vonat elé vetette magát. A jól szervezett hazugságmechanizmus koordinátáit nehéz pontosítani. Nemzedékem világlátása beszűkült a láger határai közé. Csak az 1960-as évek közepén ért az a szerencse - a Magyar Rádió segítségével -, hogy néhány hetet Bécsben tölthettem. Vass Ottó kenyerestársammal - a Falurádió munkatársa volt - május elsején azt láttuk, hogy vörös zászlókkal gyülekeznek az emberek a Ringen és környékén. S mindenfelé hatalmas rendőri készültség. A szemináriumokon belénk sújkoltak jutottak eszünkbe: húzódjunk be egy kapu alá, mert itt vérontás lesz, rendőrsortűz... Pedig a rendőrök az ünneplő, tüntető tömeg felvonulási útvonalát biztosították... Ez az epizód talán sokmindent megmagyaráz. Butaságom egyik grádicsa volt? Minden bizonnyal. De a félelemnek is megvolt a maga jól felépített labirintusa. Az 1970-es években néhány hónapig bejártam a párizsi Balaton utcába, ahol az emigrációban élő magyar írók, történészek, újságírók könyveit, kiadványait el lehetett olvasni, meg lehetett vásárolni. Megvettem Méray Tibor. Nagy Imre élete és halála (Újváry Griff Kiadó, München) című könyvét, az 1956-os ENSZ Vizsgáló Bizottság jelentését és több más munkát. Mert akkor már éreztem, hogy kételkedés és külső tájékozódás nélkül sánta a gondolkodás. Hegyeshalomnál "nyugati cuccokkal" megrakott gépkocsik hosszú sora gördült át előttem a határon, formális ellenőrzés után. Vakvéletlen volt, hogy személyi motozásnak vetettek alá, a gépkocsimat szinte szétszedték? Természetesen mindent megtaláltak... Pórázon tartott és pórázt tartó nemzedék voltunk, tisztelet a lázadó kivételnek. Az ujjunk sem egyforma. Az egyetemen öten voltunk nagyon jó barátok. Ketten közülük öngyilkosok lettek. K. barátom búcsúlevelét olvastam is: "... értelmetlenné vált minden, már nem bírom ki a sok csalódást. Úgy hittem, ahogy egy szerelmes férfi hihet egy nőnek, de bebizonyosodott, végig megcsaltak, becsaptak." Csak vázlat lehet ez a jegyzet, semmit sem akar megmagyarázni, csupán a tisztán indult Sej, a mi lobogónkat nemzedék emberi buktatóiból villant fel keserves tapasztalatokat. Mensáros László A XX. század című örökbecsű előadóestjében elhangzik valahol egy mondat: "Nem olyan egyszerű..." Az igazát megszenvedett művész a civil életében is sokszor idézte baráti társaságban ezt a gondolatot. Nagyon szerényen csatlakozom Mensáros nézetéhez. Tábor a barátságért Nyolcvankét Romániából és harmincöt Magyarországról érkezett gyerek tölt egy hetet a ti- szaligeti szabadidőközpontban. A Román-Magyar Barátság tábort a Vöröskereszt megyei vezetősége rendezte.- Aztán táborvezetőt kerestünk, Simon Jánosnéra esett a választás, aki Újszászon pedagógus. Hallottunk róla, hogy sok tábort vezetett már általános iskolásoknak. Amikor beszélgettünk vele, rögtön láttuk, hogy "belevaló", melegszívű, van empátiakészsége, ugyanakkor határozott. Szóval, igazi táborvezető alkat. Simon Jánosné szőke, mosolygós tanárnő. Folyton hangoztatja, hogy nem szeretne belekerülni a riportba, őt inkább hagyjuk ki. Persze kiderül: abban, hogy a táborban jó a hangulat, neki is nagy része van.- A gyerekek elmesélték, hogy azt hitték, valami katonai fegyelem lesz itt. Erre készültek, meg arra, hogy a táborvezető is ennek megfelelő személyiség lesz. Mivel nem voltak egészen biztosak benne, hoztak magukkal szegfűt. Azt mondták, hogy ha mord lesz a táborvezető, akkor nem adják oda neki, de ha kedves lesz, akkor igen. Minden aggodalmuk elmúlt, amikor megpillantottak engem és fülig ért a szám. Megkaptam a szegfűt, azóta is őrzöm a szobámban.- Mi a célja a barátságtábornak? Drapos Béláné:- Azért szerveztük, hogy barátságok szövődjenek a román és magyar gyerekek között. Megis- metjék egymás szokásait, a másik nép irodalmát, énekeit, együtt játsszanak és örüljenek. Azt szeretnénk, ha mindenki békében élne. Simon Jánosné:- A programok is olyanok, hogy közelebb hozzák egymáshoz a gyerekeket: kirándulás Jászberénybe, Budapestre, ügyességi játékok, rajzverseny, sport, diszkó, Ki mit tud?. A játék legyőzi a nyelvi nehézségeket.- Van-e ellentét vagy ellenségeskedés a gyerekek között?- Nem, erről szó sincs. Mindenki nagyon kedves, udvarias, barátságos. Eszükbe se jut különbséget tenni azért, mert más országban élnek. Nem számít, hogy ki honnan jött. Gyerek - gyerek... Paulina Éva Fotó: Korányi Éva ízlik a vacsora volt két egyforma napunk a táborban, minden nap más programot kínált. Rajzoltunk, hula- hoppkarika-versenyen vettünk részt, ma pedig Jászberénybe kirándultunk. Krisztina:- Itt minden van, mindent lehet kapni a boltokban. Örülünk, hogy a táborban költőpénzt is adtak. Ha valamit szépen és jól készítünk el, megjutalmaznak bennünket. Nemcsak megdicsérnek, hanem mindig kapunk is valamit. A legjobban a csokoládénak örülünk. talmazták azzal, hogy táborozhatnak. Réka:- Úgy értjük meg egymást, hogy mi beszélünk románul is. Ugyanis Romániából települtünk át egy évvel ezelőtt. Persze vannak helyzetek, amelyek átlépik a nyelvi nehézségeket. A gyerekek mesélik, hogy amikor az egyik este egy "gitáros bácsi" jött el hozzájuk, együtt énekelt az egész tábor. Műsorra került a "Tavaszi szél vizet áraszt" és más népek dalai is. Édesség és csokoládé A nagybányai I. sz. iskola sportklubjának lányai ritmikus sportgimnasztikával készülnek a Ki mit Tud?-ra. Szeretnék hasonló szolnoki klubbal fölvenni a kapcsolatot Éppen vacsorát osztanak, amikor fotós kolléganőmmel megérkezünk. Paprikáskrumpli kolbásszal és őszibarack kerül a tányérokra. A gyerekek jó ét-* vággyal falatoznak. A táborban lassan kezdődik az "esti élet". Egy csoport gyerek kártyázik, mások beszélgetnek. Vannak, akik népviseletbe öltöznek, a táncot próbálják a holnapi Ki mit tud?-ra. A társalgóban megszólal a diszkózene. Gabi, Krisztina, Marius és Caesar éppen a táncból jönnek. Csöndes, halk szavú gyerekek. Gabi:- Nagyon jól érzem magam, nagyon szép itt minden. Meglepett bennünket, hogy milyen kedvesen fogadtak. Eddig még nem egyik szobában magyar gyerekek vannak, a másikban románok. Beszélgetésünket a gyerekek tanárnője fordítja. Ők ugyanis nem tudnak magyarul. Akkor hát hogyan barátkoznak? A kérdésre Réka és Erika adja meg a választ. Ők Kunszentmártonból jöttek - vöröskeresztes munkájukat ju- Amikor a decemberi forradalom idején megmozdult a társadalom, pénzfelajánlások érkeztek a megyei Vöröskereszt számlájára. Volt, aki száz forintot adott, de érkezett kétmillió is. (Ez utóbbi a szolnoki cukorgyártól.) Adakoztak lakosok, vállalatok, sőt még a tiszakürti nyugdíjasklub is. Nem határozták meg, hogy mire fordítsuk, az volt a lényeg, hogy: Románia megsegítésére. Amikor Szolnok fölvette a testvérvárosi kapcsolatot Nagybányával, akkor jött az ötlet, hogy szervezzünk tábort. Nagyon megörültek neki. A szegfű azt jelenti... A román fiú rajza a tábori rajzversenyre készült Caesar:- Itt mindenki szépen beszél velünk és jó az ebéd.- Összebarátkoztatok-e már valakivel?- Igen, tegnap este diszkó volt. Egy kislánnyal táncoltam, és nagyon jól megértettük egymást, bár a nevét még nem tudom. Felajánlásokból jött össze Marius:- Már focibajnokság is volt, igaz, hogy mi kikaptunk. Egyébként a kőházban, ahol lakunk, az Amikor megkérdeztem a Romániából érkezett gyerekeket, hogy mit vesznek a költőpénzükből, egyhangúan azt felelték: csokoládét, édességet.- Úgy tanítottam őket, hogy mindenkire gondoljanak, aki otthon maradt - mondja a tanárnőjük. - Megkérdeztem tőlük, gondoltatok-e édesanyátokra, édesapátokra, a testvéreitekre. Mindegy, ha csak egy apró ajándékot visznek is... Ülünk a tiszaligeti fák jótékony árnyai alatt. Drapos Béláné, a Vöröskereszt megyei vezetőségének titkárhelyettese mondja el, hogyan jött össze a pénz a tábor megszervezéséhez.
