Új Néplap, 1990. július (1. évfolyam, 72-97. szám)

1990-07-04 / 74. szám

1990. JÚLIUS 4. 5 Néplap A tévé képernyője előtt Hová9 merre, tévédrámai Vissza-visszatérő kérdése ez a veszprémi tévétalálkozóknak, így volt ez most is, immáron a huszadikon, a jubileumi sereg­szemlén, amelyen, híven a ha­gyományokhoz, az elózó eszten­dő drámatermését tették mérleg­re, majd díjakkal honorálták a legjobbakat. A díjazottak névso­rát már közölték a napilapok, e tekintetben legfeljebb azt szeret­ném aláhúzni, hogy annak a Szi- kora Jánosnak a tévéfilmje, az Anyegin aratta ezúttal a legna­gyobb szakmai sikert, akinek rendezéseit a szolnoki színház­ban is láthattuk, s akinek rendkí­vüli érzékenységét a finom ár­nyalatok kifejezésére színben, hangban és képben - nemegyszer meg is csodálhattuk. De maradjunk az alapkérdés­nél, amely minden eddiginél hangsúlyosabban vetődött fel ezen az 1990-es találkozón. Hisz nem egyszerűen arról van szó, hogy lép egyet az idő előre, ha­nem arról, hogy alapvetően vál­toztak meg - szinte egy csapásra - azok a körülmények, amelyek a tévédráma, de általában is a mű­vészi alkotómunka számára dön­tően fontosak. Közülük talán a leglényegesebb, amelyet a talál­kozó szakmai zsűrijének nyilvá­nos vitáján is többen hangoztat­tak, s amelyet legtömörebben Görgey Gábor író fogalmazta meg: most már lehet ugrani; azaz nem lehet arra hivatkozniuk a művészeknek, hogy ha lehetne, milyen hatalmasat tudnának ug­rani. Hic Rhodus, hic salta! íme, tessék, immáron lehetséges bék­lyó nélkül alkotni, szabadón. A megváltozott körülményekből fakad az a következtetés, hogy ma már bizony nem elég a "poli­tikai heccmesterség", az a fajta bátorság vagy merészség, amellyel néhány éve valaki olyasmit mondott ki művészi formában, amit a közélet nyíltan nemigen viselt volna el. Olykor elegendő volt a gondolat bátorsá­ga a kiugró sikerhez, s mellékes­sé vált a megformálás minősége. Most a politikai merészség elle­nében felértékelődik a mester­ségbeli tudás, mindaz, ami a kéz­művességet illeti: a kifejezés ere­je, finomsága, a tálalás érdekes­sége, a megcsinálás pontossága. Sajnos, ha ma némelyik televízi­ós filmet nézi az ember, ugyanazt állapíthatja meg, amit Kardos G. György oly szellemesen és tö­mören jellemzett a már jelzett vitában, hogy tudniillik egyes al­kotók szerint "szép az, ami ér­deklődés nélkül tetszik". Olyan alkotásokra is vonatkozik ez a megállapítás, amelyekben a mű­vész elmerül az önmutogató szépségek tengerében, amelyek­ben a gondolat hiányát egy szé­pen lemenő nap lírai látványával szeretné feledtetni az alkotó, vagy amikor a cselekmény el­vész a szertelenül szétszórt rész­letek dzsungelében; amikor a ha­tározott mondanivaló helyébe művészi affektáció lép. Zavarta­lanul tiszta alkotások kellenek - hangzott el az eszmecserén -, csak ez lehet a tévédráma jövő­beli útja. Ami a széles közönség igényével és érdeklődésével is egyezik, ami nélkül mitsem ér a televíziós dráma. Semmit, kár megcsinálni is, miként a múlt év termésének tüzetes mérlegelése­kor is megállapíttatott: "néhány filmre vétek volt pazarolni az amúgy is szűkében lévő forin­tot". Közbevetőleg jegyzem meg: mire jó például a Fürdő- show-hoz hasonló filmgroteszk - kedden este láthattuk -, amely a maga zagyvaságával egyszerűen lepergett a nézőről, s legfeljebb az alkotónak jelenthetett szóra­kozást, amíg megcsinálta. Ez az utca zsákutca, s már csak azért sem járható, mert a keményedő piaci törvények a művészet háza táját sem kerülik el. A változások idejét éljük, min­den mozgásban van (vagy leg­alábbis szeretnénk, ha abban len­ne), s ennek tükröződnie kellene a televíziós művészetben is. Akár tematikusán is. Megmutat­kozhatna abban, hogy visszaszo­rulnak a parabolisztikus történel­mi játékok, s előtérbe kerülnek a jelen problémáit feszegető alko­tások. De meg kellene hogy vál­tozzék a történelem megközelí­tésének módja is. Ahogy Hanák Péter történész is kifejtette, olyan értékeszményekért érde­mes odafordulni elmúlt korok­hoz, amelyek az új helyzetben hasznunkra válhatnak. Lásd a re­formkort, amely a maga pezsgé­sével ösztönző például szolgál­hatna az új társadalmat építő je­lennek is. A tragikus életérzést tápláló parabolák helyébe tettek­re serkentő történelmi példák kellenek! S olyan munkák, ame­lyekben tetten érhető a mai em­berérzés- és gondolatvilága. Va­jon, kérdezhetjük, miért ne kap­hatna helyet a képernyőn a vál­lalkozó polgár, ábrázolásában miért ne lehetne a művész is vál­lalkozó? És mi indokolja, hogy még mindig a rossz képében je­lenik meg többnyire ez az új em­bertípus, ha egyáltalán megjele­nik? És mi van azokkal, akik csendben dolgoznak, s végzik dolgukat? Akik a többséget al­kotják. Róluk ki beszél? S az eddigieknél is jobban kell bízni a színészi egyéniségek ki­sugárzásában! Amire fényes bi­zonyítékokat nyújtott ez a mos­tani találkozó is. A Fagylalt, töl­csér nélkül, Felvidéki Judit film­je is azért emelkedhetett ki a me­zőnyből - egy fiú és anyja min­dennapos küzdelmeit ábrázolja, hogyan harcolnak önmagukért, olykor egymás ellenében, apró emberi konfliktusok -, szóval ez a jelenkori témájú munka is azért válhatott sikerré, mert az anyát egy kivételes tehetségű színész, Kútvölgyi Erzsébet formálja meg lebilincselően. De ugyanez érvényes Dömölky János tévé­filmjére, a Nem élsz a halálodig- ra is, amelynek főszerepében Andorai Péter alkot felemelően óriásit. (Egy válságba jutott mű­vészt formál meg, aki rabjává vált az alkoholnak.) Nem vélet­len, hogy az említettek mindket­ten díjat is kaptak teljesítményük elismeréseképpen. De másokat is lehetne említeni, akár Cserhal­mi Györgyöt az Anyeginből. Vagy Tóth Józsefet, a Szigligeti Színház művészét, aki annak el­lenére, hogy a Sivatagi nemze­dék vegyes érzelmeket keltett, az egy nemzedék azonosságtudatát feszegető dráma elmaradt a vára­kozástól, az ő elmélyült szerep­formálása kellemes meglepetés. Új helyzetben a tévédráma, ami persze nem jelenti azt, hogy ha újat akar hozni, le kell rom­bolnia mindazt, ami régi. Hagyo­mányos értékeiből továbbra is táplálkozhat, ámbár mind szem­lélet, mind mesterségbeli tudás tekintetében, s legfőképp a kö­zösséghez való viszonya dolgá­ban új lépéseket szükséges meg­tennie, mert enélkül nem megy, s enélkül a jövő évi találkozó hangulata sem lehet majd vidá­mabb, ha egyáltalán lesz még ta­lálkozó* melyet kissé beárnyé­kolt most a jövő bizonytalansá­ga­Valkó Mihály Apuka a szövőszék mellett A Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ több éve rendszeresen rendez Játszóházat az általános iskolás korosztályoknak. Tóth Má­ria népművelő tájékoztatott az évtizedes ha­gyománnyal bíró mozgalomról. Elmondta, hogy általában 8-10 csoportvezető ismerteti meg a gyerekeket népi játékokkal, népdalok­kal, ők segítenek bepillantást nyerni a szö­vés, bábkészítés, papírhajtogatás rejtelmei­be. Egy-egy csoportban átlag tízen, tizenöten dolgoznak, játszanak, de előfordult már hat­vanas létszám is. A havi rendszerességgel szervezett programokat fontos ünnepeink tá­ján látogatják legtöbben, a karácsony, már­cius 15-e, farsang, húsvét csalja be leginkább a gyerekeket és a szülőket. Általában csalá­dok vesznek részt a rendezvényeken, itt kö­zösen, kötetlenül, keretek nélkül van lehető­ségük dolgozni, a mindennapos problémák egy kicsit a ház falain kívül rekednek. A napközis játszóházak lehetőséget teremte­nek arra, hogy a különböző iskolákból érke­ző, egymásnak idegen gyerekek toleranciát tanuljanak, akár baráti kapcsolatok is szö­vődhetnek. Dióhéjból, szilvamagból Egy játszóházas foglalkozáson alkalmam adódott, hogy néhány csoportvezetővel meg­ismerkedjem. Antal Borbála a papírhajtás, ajándéktárgy-, játék-, makramé- és bábkészí­tés területein van igazán otthon. Szívesen dolgozik természetes anyagokkal, így dísz­tökkel, dióhéjjal, szilvamaggal, cirokkal. Ottjártamkor a makramé, azaz a csomózás művészetét mutatta be a kicsiknek. Ez ősi mesterséget felhasználva egy aranyos, színes csigabiga játékot készítettek, melyet, mint minden más ajándékot, a gyerekek haza is vihettek. Pipacsok királylányként A szövést a legkülönbözőbb és legmegle­pőbb anyagokkal mutatta be Szávainé Imre Éva. Színes textíliákból, csipkékből, száraz növényekből és természetesen fonalakból készítettek a kislányok, és mellettük a fiúk is szőtteseket, képeket. Akadt olyan apuka, aki gyermekét elhozva maga is valósággal bele­szeretett ebbe a munkába. A visszatérő láto­gatók számos szövésfajtát ismerhettek meg, az eszköz nélküli kézzel szövéstől a madzag­szövő kiskeret használatán át a szövőállvá­nyon történő munkálkodásig. Az ebben a csoportban dolgozók megismerték ruháink mindennapos anyagainak elkészítési módja­it, és észrevétlen kreativitásfejlesztésben is részesültek. Tóta Ferencné egyik tanult hivatása a báb­készítés, bábozás. Gyermekkora emlékei, él­ményei felhasználásával a kezdő bábos gye­rekeknek elsőként a természetben készen ta­lálható "bábok" felismerését, használatát mutatta be. Pipacsok királylányként, mákfe­jek emberként, termések különböző állatok­ként elevenedtek meg. A következő foglal­Játszóház családoknak is kozásokon már fakanál-, sík-, kesztyűs-, gyűszű- és marionettbábokat készítenek a résztvevők. Egy-egy alkalomhoz mindig kapcsolódik szituatív játék, rögtönzés vagy rövid mese előadása, amikor a gyerekek nagy kedvvel próbálják ki alkotásaikat. Eb­ben a csoportban is vannak állandó tagok, akik minden alkalommal valami újat fedez­hetnek fel a művészetben, önmagukban. Egy rendkívül vidám jókedvű tanárnő, Ti­sza Tiborné tanított a kicsiknek és nagyok­nak népi játékokat, népdalokat, mondókákat. Az aktualitásnak megfelelően választja meg a foglalkozások témáját, de eleget tesz a gyerekek kívánságainak is. Rendkívül élvez­ték a fiúk, de a lányok is, hogy a játékok során birtokba vehették az egész házat, a balett-te­rem tükrei előtt gyakorolhatták a tánclépése­ket, és ilyenkor egy kis futkározásra adódott lehetőség. Szívből, odaadással A csoportvezetők egyetértettek abban, hogy munkájukat csak szívből, odaadással lehet végezni. Ami roppantul megkönnyíti dolgukat az az , hogy imádnak játszani, így a jó hangulatú foglalkozásokat önmaguk is renkívül élvezik. Minden családot, gyerme­ket szeretettel várnak legközelebb július 5-én 9 órakor az MMlK-ban. B.Cs. A ' 'hídépítő' ' ember Miquéu Montanaro koncertje a Galériában Mezőtúr, a fazekasok Mekkája Nyolcadszor: képzőművészeti alkotótelep Tizenhárommillió okszitán él a dél-franciaországi Provence-ban. Közülük egy, Miquéu Montanaro látogatott az elmúlt hét péntekén Szolnokra, hogy népének kultúrá­jával ismertesse meg a mintegy 40- 50 fős kicsi, de annál lelkesebb nézősereget. A zenész-énekes sok­oldalú hangszeres tudását a fel­használt mintegy 30 instrumentum jelzi. No, nem mindegyiken ját­szott egyidejűleg, csak kettőt, hár­mat használt egyszerre. Műsorá­ban furulyák, fuvolák sorát szólal­tatta meg, de előkerült a mi körte­muzsikánkhoz hasonló agyagesz­köz, vagy a doromb is. Égy kis tangóharmónikán vidám, zenei hu­morral átitatott dalok szóltaltak meg. Jellemző volt, hogy az auten­tikus népzenei előadásmódot időn­ként felváltotta a jazz-be, free jazz- be hajló virtuóz játék. A jó hangu­latú műsor után három ráadást tu­dott kiharcolni a közönség, majd alkalom nyílott a hangszerekkel való ismerkedésre. Ezek után volt lehetőségem a nyelvünkön igen jól tudó művésszel beszélgetni. Első­sorban a magyarok iránti szimpáti­ájáról kérdeztem.- Csaknem 20 éve, 1971 óta já­rok Magyarországra. Amikor a 70- es években a francia tömegkom­munikáció bojkottálta népem, az okszitánok zenéjének sugárzását, itt volt lehetőségem kitűnő muzsi­kusokkal együtt dolgozni. Gondo­lok többek között a Vujicsics, a Téka együttesekre, Kobzos Kis Tamásra. Azóta gyakran megtalál­ható vagyok Budapesten és máshol is az országban.- Te jól ismerheted a magyarság kultúráját, mi viszont keveset tu­dunk az okszitánokról.- Dél-Franciaországban a basz­kok, katalánok szomszédságában él 13 millió ember, akik közös nyelven szólnak egymáshoz, ezt őrzik, így éneklik dalaikat. Volt idő, amikor ez nem volt megenge­dett, de akik tiltották, rá kellett jöj­jenek: minden embernek joga, hogy saját kultúrájához jusson. El­lenkező esetben, ha nem marad meg a nyelv, nincs önirányításra lehetőség, az emberek saját tör­vényeikre sem reagálnak. Ki kell, hogy derüljön: egy országot nem lehet egy népnek csinálni. Számos példát mutat a történelem, milyen tragédiákhoz vezet ha nemzetisé­geket, kisebbségeket el akarnak tüntetni a föld színéről, akár bull- dózeres falurombolásra, akár a né­pi kultúrától való megfosztásra gondolunk. Akkor is gond lehet, ha egy csoport népnek vallja magát és ezért mindenáron vezetni akar; sejtjük hova vezethet ez... Nagy változás lesz, ha majd el­tűnnek az államhatárok, az orszá­gok megszűnnek, és csak saját mű­veltségüket őrző népekről lehet majd beszélni.- A népzene olyan erő lehet, amely még ez ideális állapotot megelőzően is képes valamiféle európai közösségi élményt nyújta­ni az embereknek?- Igen, a népzene lényege a kö­zös élmény, közös játék. Én min­dig figyelem a közönséget, próbá­lok közel kerülni hozzájuk, meg­érezni, mire van szükségük. A zene a mi közös dolgunk ilyenkor, amely mindig azonos alapokról in­dul. Ézt mindenki érzi, s talán el­érem célomat, hogy mindenki jól érezze magát, "mindenki jó álla­potban legyen". - Bakos ­Az utókor számára nagy öröm, hogy a híres túri fazekasságnak nem csupán tartalmi és tárgyi emlékeit őrzi meg a város, ha­nem a mindennapok alkotótevé­kenységével is élnek a Berettyó partján a régi hagyományok. A helyi szövetkezetben és azon kí­vül is ma is jeles mesterek éltetik és újítják meg a régi szakmát. Jövőre már kerek évtizede lesz, hogy kétesztendőnként or­szágos fazekastábort is rendez­nek Mezőtúron. A legutóbbi fa­zekastalálkozón az egyik részt­vevő Mezőtúrt igen találóan a fazekasok Mekkájának titulálta. Az eddigi gyakorlat szerint a kéthetes alkotótáborok temati­kája a különféle tájegységek for­ma- és harmóniavilágán belül maradva az idők múltával szinte lexikálisán is az utókorra hagyja a topográfiailag, stílusirányzatá­ban és esztétikailag is szétvá­lasztható fazekashagyományok ismérveit, jelenlegi fejlődési irányzatait. Az idei országos fazekas alko­tótábor, amelyet július 9-én nyit­nak meg, témája a vörös kerámia lesz. A Badár alkotóműhelyben a Népi Iparművészeti Tanács és a helyi fazekasszövetkezet, vala­mint más intézmények segítsé­gével, a vörös kerámia alkotói, mívelői dolgozhatnak, találkoz­hatnak. Másnap, július 10-én nyitják meg, nyolcadik alkalommal, a mezőtúri képzőművészeti alko­tótelepet. Ószintén szólva, a művé­szetszeretők nagy táborában mi is aggódtunk, hogy a kedvezőt­len gazdasági viszonyok az idén már lehetetlenné teszik a hagyo­mányosnak számító, alkalman­ként mindig új művészi értékek születését biztosító alkotótelep újbóli megrendezését. Örömmel tudatjuk, a fenntartó szervek vál­lalták a támogatást, így a Ta­kács-tanyát a jövő héttől újra al­kotóművészek népesítik be. Az idei alkotótelepen Balogh Géza, Borbás Tibor és Györfi Sándor célfeladatot is vállaltak: az alkotótelepen ihletett gondo­lataik alapján elkészítik majd a második világháború mezőtúri áldozatainak emlékművét. A hajdani emlékmű elhelyezése - bizonyítván a társadalom élénk figyelmét nemzeti múltunk iránt is - már előzetesen vitát váltott ki. A vélemények többsége sze­rint az új, várhatóan gyűjtés eredménye alapján felállításra kerülő emlékműnek a város főte­rén kell majd állnia. A tér azon­ban, mint befogadóközeg, meg­határozó: az első világháborús emlékművön kívül ott van az 1944. őszi, a hitlerista fasiszta csapatok elleni harcokban ele­sett katonák emlékoszlopa is. Teljes a nézetazonosság abban a kérdésben, hogy a második vi­lágháború mezőtúri áldozatai­nak emlékművét olyan helyen kell elhelyezni, ahol legjobban kifejezi és láttatja a város, a nem­zet kegyeletét, ugyanakkor ab­ban is erősek a humánus vélemé­nyek, hogy a mezőtúri harcok­ban meghalt szovjet katonák - akiknek jó része maga is az em­beri életet semmibe vevő sztáli­nista hadvezetés áldozata - obe- liszkjét is méltó helyen kell meg­őrizni. A szobortervezet elkészítésé­ben részt vevő művészeken kí­vül más meghívottak társaságá­ban valószínűleg részt vesz az alkotótelep munkájában a mai magyar tűzzománcművészet egyik legjelesebb alkotója, Mo- relli Edit is.-ti­A miskolci "Herman Ottó" múzeum szak­emberei Bogács-Pa- zsag-puszta térségé­ben egy bronzkori te­lepülésre utaló kerá­mia leletegyüttest ta­láltak. A gazdasági és kultikus rendeltetésű, finoman díszített agyagedények válo­gatási, restaurálási munkálatait az egri "Dobó István" vár­múzeum retaurátorai végzik. Az értékes le­let a restaurálás után a miskolci múzeum kiállításán tekinthető majd meg. Képünkön Siller Ber- nátné kerámiarestau­rátor agyagedény "helyrehozásán" dol­gozik. MTI fotó: H. Szabó Sándor Bronzkori leíet az egri vár restaurátorműhelyében

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents