Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)
1990-06-09 / 53. szám
1990. JÚNIUS 9. 9 Irodalom, művészet C ■N Deák Mór: Ne érj hozzám a csend a fontos most a csend amitől mindig féltem pillangószárny az életem hímpora észrevétlen tűnik el s cikkan tétova libbenéssel az őszbe nem megyek én már sehova avarba fulladt vétke fontosabb most mindenkinek mint hosszú téli álma a hó mindent eltemetett s eltemet újra bárha én nem érek meg új tavaszt hogy életre hernyózva rágjak körül hajtásokat mintha az enyém volna csak az enyém ez a világ és nézd pillangó lettem ne érj hozzám valami fáj s már itt köröz fölöttem Ács Németh István: Zúdulások ideje Az a sok hit az a sok történet ami zúdul-örli homlok napom morzsaként öröm kőként fájdalom az a sok hit az a sok történet ami zúdul: ördög angyali Választó masnik ígéret sóhajok bőrömön vonatoznak szerelemfüggöny szélbe borul. Barany i Ferenc: Torino, 1860. Most szép lenni katonának, mikor parancsok és vágyak megegyeznek szóról-szóra, s újra szól a Kossuth-nóta. Szól és száll a kék azúrban, zengve, nekiszabadultan, Magyarország felé röppen, mint sirály, úgy tündököl fenn. Viszi hírül, hogy a Pónak partján paripák dobognak, dübörgésük a Dunáig hangzik s reménységgé válik. Látják majd az Adrián át szállni szabadság sirályát, tolla felragyog fehéren a tengerfeletti éjben. Újra szól a Kossuth-nóta, s megegyeznek szóról-szóra a parancsok és a vágyak - most szép lenni katonának! Réti-Csonka László: Dal rigók csordítják hangjukat vígan szállnak a trillák est gigászi van hull görbe árnyék ligeten járnék prücsök zúg-zenél szélhabos fűben hulló éh szeszély torz-keserűen régi láz bolygat lesem a holdat villan kék patak tüköré gyémánt szántják sugarak ezernyi éjpánt illat ring ömlőn fény tűz át felhőn csillag elbúvik kráteres árkos rikolt a kuvik lepkeraj szálldos éjszakám topped i hajnal előtted . Bán Zsuzsa: A BÉKE ÁRA Úgy múlt el az este, ahogyan a többi. Ahogyan elmúlhat egésznapos munka után. Joli félbensütött krumplit csinált vacsorára. Hallotta valahol ezt a receptet, és kipróbálta egyszer, mindenki nagyon megszerette. A krumplit lesikálta, héjastól félbevágta, és egy kiolajozott tepsiben a vágott felükkel lefelé megsütötte. Akkor volt készen, ha az alja pirosra sült, a domború felső oldalába pedig ha villát bökött, az úgy ment bele, mint a vajba. És éppen vajjal volt a legfinomabb. Ahogy megsült, kiszedte, mindenkinek a tányérjába. Egy üvegtálkában vajat tett az asztal közepére, meg sót. Evés közben mindenki annyit vett a krumplijához, amennyit akart. Citromos teával fogyasztották. Olcsó és gyors vacsora volt, és az sem elhanyagolható szempont, hogy mindenki szerette. Vacsora után megnézték az esti filmet, aztán fáradtan lefeküdtek. Joli egy gyors puszit nyomott a férje orrára, ezzel egyben mindent meg is magyarázott, és amint az oldalára fordult, nyakáig húzta a takarót, nyomban el is aludt. Álmodott össze-vissza mindenfélét, amíg egyszercsak azt álmodta, hogy huzat van. Még jobban magára húzta a takarót, de a huzatot akkor is érezte. Erre felébredt. Valami megváltozott. A szoba sötét volt, a lakásban csend volt, mégis, mintha hiányzott volna valami. yagy valaki. Átnyúlt a szomszéd ágyra, Lajos felé. A párnán semmi. A takaró lapos. De akkor már felült. Felkapcsolta a kislámpát az éjjeli szekrényen és körülnézett. Egyedül volt a szobában. Lajos ágya üres. A takaró szépen visszahajtva. Rosszul lett talán, és kiment a fürdőszobába? Joli kikecmergett az ágyból, megborzongott, amíg a papucsát kereste. Furcsa, hogy mindenhol olyan sötét van. Az előszobában, a konyhában, és a fürdőszoba is sötét, üres. - Még ilyet nem értem... - mondta Joli félhangosan, és felkapcsolta a villanyt a konyhában. - Hová ment ilyenkor ez az ember? És miért nem szólt? Valahogy egészen kiment az álom a szeméből. Megnézte az óráját, éjjel kettőt mutatott. Kint csak a hold világított, sötétek voltak a házak ablakai. Kihalt volt az utca, nem jártak buszok, de autók sem. Akár mint valami űrbéli, halott város. Hová lehet ilyenkor menni? Joli még zavarodott volt a felkelés után. Úgy érezte, visszafeküdni mégsem tud már. Babrálgatott a kávéfőzővel és rendezni akarta a gondolatait. Telefonjuk nincs, ha valaki elhívta volna, biztosan felébred az ajtócsengő hangjára. Amíg a kávé főtt, kinyitotta az ablakot és kihajolt az őszi éjszaka ködös hűvösségébe. Meg is bánta, mert úgy átjárta a hideg, hogy libabőr lett az egész teste. Becsukta az ablakot, és magára vette gyorsan a bolyhos fürdőköpenyét. Jól keresztültekerte magán, és szorosra kötötte az övét, így kezdett megint felmelegedni valahogy. Közben végre megérezte a kicsöpögő kávé illatát. Csészét vett elő, odakészítette a cukrot, és kitöltött magának egy duplát. Jólesett a kávé melege, de mialatt itta, kezdett tisztábban gondolkodni, és megképzett előtte a szomszéd házból való szőke nő, akivel Lajos az utóbbi időben olyan sokat beszélgetett. Valahogy úgy adódott, hogy hazajövet, elmenet mindig összetalálkoztak, az a szőke nő meg a Lajos. És az is nagyon érdekes, hogy mindig annyi megbeszélnivalójuk volt. Joli megitta a kávét. Éppen azon gondolkodott, hogy talán nekiáll zoknikat stoppolni, amikor váratlanul nagy fáradtság jött rá. Éppen a kávé után. Amikor most kellett volna még jobban felébrednie. Fél három volt. Hatkor meg úgyis fel kell kelnie. Attól fáradt el annyira, hogy eszébe jutott az a szőke nő. Olyan húsz évvel fiatalabb nála. Egyedül él. Talán elvált. Gyereke nincs. Esténként biztosan nem olyan fáradt, mint ő, talán magányos, és szerencséjére mindig akadnak Lajosok. Joli bevánszorgott a hálószobába, ledobta magáról az átmelegedett furdőköpenyt, és visszafeküdt az ágyba. A kislámpát eloltotta, aztán nyomban elaludt megint. Most nem álmodott semmit. _ Az ébresztőóra csörgésére viszont úgy ugrott fel, olyan ijedten, hogy még a szívverése is elállt. Ráadásul ki szobrozott az ajtóban csíkos fíirdőkö- penyben, mosolyogva, mint a Lajos! Na, te kis lustaság! - mondta kedvesen.- Én már megfőztem a reggeli kávét is, gyere, idd meg!- Igen? - bújt elő a takaró alól Joli. - Ilyen korán felébredtél? /Le sem feküdtél, de disznó!/ Kiment a konyhába, megitta a reggeli kávéját, amit az áldozatos lelkületű Lajos már hajnalban megfőzött. És még szóljon az ember egy rossz szót, amikor ilyen aranyos férje van!- Na, milyen? - kérdezte a férfi, és örült, hogy így átverte Jolit.- Finom - mondta az asszony, és közben nem tudta még, hogyan is kezdje. Az ilyenkor szükséges családi jelenetet. Negyed hét volt. Még tízórait kell csomagolni a gyerekeknek, még le kell zuhanyozni, bekré- mezni az arcát, mert úgy nézhet ki, mint egy lerondított kilométerkő... Rájött, hogy nincsen idő a jelenetre. __ És ha elkezdi, szíve szerint mit kellen mondania? Azt, hogy menj vissza ahhoz a szőke nőhöz, többet látni se akarlak! Aztán a gyerekek keresni kezdik az apjukat. Hiányozni fog nekik. Rosszul felelnek az iskolában. Anyagi gondjaik lesznek. És már fél hét van, nincs idő a totojázásra. Joli bement a fürdőszobába zuhanyozni. A rápermetező víz alatt senki sem látta volna meg, hogy közben folynak a könnyei is. Bekrémezte az arcát, tízórait készített, rendberakta az ágyakat, és elindultak. A gyerekek az iskolába, ő és Lajos meg dolgozni. . - Milyen fáradtnak látszol szívem - mondta Lajos szánakozva. Joli úgy kezdte a munkahelyén, hogy amint beért, rohant a mosdóba, mert hánynia kellett az idegességtől. Egész nap alig tudott legyűrni néhány falatot. Munka után elment a fodrászhoz. Kiszőkíttette a haját. Megpróbált úgy kinézni, mint az a szőke nő. Az eredmény bizonytalan volt, mert a hajszín azonossága a húsz év korkülönbséget nem tüntette el. Mégis. Joli felvette a harcot. Őt úgy nevelték, hogy a családi béke mindennél fontosabb. Akármi történik, az a fontos, hogy ne tudja meg senki. Az a fontos, hogy a látszat fentmaradjon. Mert ez így illik. Joli jól megtanulta a leckét. Soha senki nem tudta meg, még a gyerekek sem, hogy az apjuk éjszakánként kinek az ágyában alszik. Legfeljebb annyit látott mindenki, hogy Joli tíz évvel idősebbnek látszott önmagánál, hogy közben gyomorfekéllyel műtötték, és hogy valamiért fiatalosabban öltözött koránál. Ami nagyon nem állt jól neki. Bölöni Domokos: Vásárhelyi razglednica /Radnóti-parafrázis/ Mellézuhantál, átfordult a teste s feszes volt már, mint a húr, ha pattan. Bunkólövés. - Mindjárt meghalsz te is, súgtad magadnak, - csak feküdj nyugodtan. Halált osztogat most a gyűlölet. Der springt noch auf - hangzik fölötted egy jólismert - más - erdélyi nyelven, s: még egy ütés. S nem tudod bűnödet. Ostor jegenye Gyürke Zoltán: Ha reggel felkeltem, s ló- trágyás sárral tapasztott, föld- padlójú házuk konyhájából kiléptem a porcfűszőnyeggel letakart udvarra, rögtön szemem képernyőjére kúszott hatalmas alakja. Mintha egy óriás, befejezve az írást, földbe szúrta volna lúdtollát, magasra nyújtózott a jegenye, magasabbra mint a templom- torony. A második szomszéd udvarának közepén állt, háztetőmagasságtól két ágban, u-alakban nőtt tovább, olyan volt mint egy nagy hangvilla, s ha olykor neki-nekirohant a szél, mély, búgó hangon sú- gott-bongott, de rezzenéstelen napos időben is állandóan forogtak-pörögtek, összekoccantak a levelei, s hallottam zizegésüket, mintha sok-sok tücsök ciripelne. Öreg lehetett már, jóval túl a nyugdíjkorhatáron, bár nem tudom, hol kezdődik ez a fáknál, mégis délcegen-legénye- sen, egyenes derékkal fogadta, s állta a vihar villámfejsze- csapásait. Senki nem emlékezett suháng-korára, mintha időtlen idők óta ilyen hatalmas lett volna. Az a legenda keringett róla, hogy valamelyik erdő lápot izzadó hónaljában hasította az akkori gazda, s ostor helyett ökreit nó- gatta-suhintgatta vele, otthon ledöfte az udvar közepén a sárba, térdig érő sűrű sarat da- gasztott-kevert a jószág lába ősszel-tavasszal. A paraszt- udvarokon ebben a trágyával erjesztett sárban eresztett gyökeret a leszúrt és ottfelejtett jegenyevessző, s öltött levélruhát tavasszal, s mert megkegyelmezett neki idő, gazda, jószág, nagy iramban nyújtózott a nap felé. Több jegenye is volt a faluban. Három a templom szomszédságában, az iskolakertben strázsált, mintha a torony szárnysegédei lennének. Ezek alacsonyabbak voltak. A toronnyal ujjat húzni, annál magasabbra kapaszkodni csak a mi jegenyénk merészkedett, s ha a falutól távol, a határban dolgozó, megfáradt, szédült emberek estefelé letették a munkát, nem toronyiránt indultak haza, hanem jegenyeiránt. Jelképe, őrzője, címerfája lett a falunknak, több falu határán túlról is ott láttuk a láthatár homlokán, s mi gyerekek igencsak büszkék voltunk rá, úgy hívtuk, a mi jegenyénk. Csodáltuk, mert nyáron valóságos madár-toronyszálló volt, sok-sok kényelmes fészek-lakosztállyal, hogy szerettük volna belesni-kukkan- tani titkaikba, tavasztól őszig verebek, galambok, fecskék, rigók s mindenféle kerti madarak gyülekező-gyűlésező helye, fóruma, piaca volt ez a jegenye. Csak este szűnt meg, halt el lomb-bélésében a madárcsicsergés, a sokszólamú madárénekkar hangversenye, s ezt,csak mi, gyerekek élvez- tük-hallgattuk, meg néhány munkából kikopott-kigyen- gült öregember, mert a felnőttek már pirkadatkor, amikor a madár ének- s zenekar még csak hangolt, elindultak a mezők felé, s csak estére tértek vissza, amikor a pici madárcsőrök összezáródtak, és a síptorkok már lenyelték az utolsó dallamot is. Össze-összegyűltünk a jegenye alatt latolgatva, melyik ágkar fogná meg a kezünket, s húzna fel magához a pihemeleg fészkekhez, melyekben ott sorakoztak a tojások, ott nyújtózkodtak a sárgacső- rű, puckos/pucér vagy már csonkaszámyú fiókák, a gyerekkor kedvelt vadászzsákmányai. A fészek legyen varjúé, szarkáé, verébé, rigóé, s bármilyen más madáré, szi- laj-hajmerevítő fáramászása- ink legáhítottabb célja volt, a tojásokat felhörpintettük, a fiókákat megfőztük-sütöttük. A jegenyére soha nem mászhattunk fel, az öreg néne mindig ott ült-gubbasztott a tornác végébe nőtt kisszéken, mint kotlós a tojásokon, ha meg a gazda otthon volt, elparancsolt bennünket a fa tövéből. Sejtette settenkedésünk okát, féltett, de egy kicsit meg is borzongatott bennünket az udvar tisztásán sudár-egyedül nyújtózkodó jegenye toronymagassága. Sóvárgásunk, félelmünk burkába szorult a jegenye, mint kétágú, nagy favilla, igazgatta a gomolygó fellegboglyák zilált szálait. Ha beborult, estére óriás ecsetként sötétre festette az eget, fényes időben meg napóramutató volt az udvar szürke számlapján, árnyéka naponta körbejárta a portát. Amikor a vihar ropogtatta az óriásfa egyenes, de már biztosan reumás derekát, a gazda szorongva leste az ajtóból, hátha egyszer mégis a vihar lesz a győztes ebben a szabadfogású birkózásban, s két vállra fekteti a jegenyét, vagy az égi kohóban felizzított villámfejszéknek egyszer mégis sikerül kettéhasítani e membránként zúgó, hangvil- la-jegyenyét. Ki tudja hova, melyik irányba, oldalra billenne, zuhanna a házakra, a harmadik szomszédba is átérne, ólra, kertre. A félelem adta kezébe a fejszét, fűrészt, kötelet, s né- hányadmagával kimondta az ítéletet a jegenyére, s az nem jj fellebbezhetett, nem perelhetett, mint perelt a széllel, viharral annyi évtizeden át. Én már csak a friss, nyersillatú jegenyetuskót láttam, a fűrészfogak marta-harapta fi- 1 nőm barázdákban csillanó nedvek gyöngyöztek, mint a harmatcseppek, könnyezett a tuskó, s vele mi, gyerekek is. Kivágták az ostorjegenyét, de bennem nő, nyújtózik tovább, hallom lenge szélben összekoccanó leveleinek zi- zegését, fülembe cseng a madárlárma, iránytűm e jegenye, bárhol legyek, segít hazatalálni. Nyomtalan, úttalan | utakon megyek azóta is, és mindig jegenyeiránt.
