Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)

1990-06-23 / 65. szám

1990. JUNIUS 23. Néplap Nyári program pedagógusoknak... A tanügyirányítás korszerűsítése Mit adhatunk mi Európának? Alighogy véget ért a tanév, a pedagógusok máris konferenciára gyűltek össze, a jövő tanévben rá­juk váró új feladatok megbeszélé­sére. A Pedagógusok Szakszerve­zete Szolnok Megyei Intéző Bi­zottsága szervezésében dr. Halász Gábor, az Oktatáskutató Intézet Tudományos főmunkatársa tartott előadást a tanügyirányítás korsze­rűsítése címmel. Az előadás előtt rövid interjút kértünk dr. Halász Gábortól. Centralizáció vagy decentralizáció Q A pedagógusok számára egyelőre nyitott kérdés: mi lesz a mostani átmeneti álla­pot után? A sok alternatíva közül melyik jut érvényre, lesz iskolai önállóság vagy nem lesz, ki lesz az iskola gazdája igazából?- Igen, a nagy kérdés valóban az, hogy továbbra is arra mennek-e a dolgok, amerre 1985 után elindul­tak, vagyis az iskolák önállósága, a decentralizálás irányába, vagy egy újabb centralizáció veszi kez­detét. Az a helyzet ugyanis, hogy vannak olyan politikai erők, ame­lyek erősen centraíizáláspártiak. Az egyik ilyen erő az MDF egy bizonyos része körül csoportosul. Minőségi elv alapján szorgalmaz­zák a 8 osztályos gimnáziumok­hoz, a tankerületekhez való visz- szatérést. Ez az irányzat egy szel­lemi elit irányítása alá kívánja he­lyezni az oktatási intézményeket, mert ebben látják az általuk képvi­selt szellemi értékek megvalósítá­sát. Főleg azok az értelmiségi cso­portok tartoznak ide, amelyek a háború előtt hasonló iskolatípu­sokban tanultak. Egy másik irányzat a nemzeti populista politikai erők. Számukra legfontosabb a nemzeti integritás kérdése. Nemzeti erkölcsi meg­újulást akarnak. Ez a csoport is megoszlik: egy részük a centraliz­mus híve, másik az önkormányza­té. A harmadik irányzat a politikai baloldal, amelyhez az SZDSZ egyik szárnya is kapcsolható. Rá­juk a hagyományos szociáldemok­rata gondolkodásmód jellemző. Az oktatás legfontosabb céljának a társadalmi egyenlőtlenségek csök­kentését tekintik. Ez a politikai vo­nal is hajlamos, hogy centrális megoldásokban gondolkodjon. □a tantervek korszerűsödése 1985 óta folyamatban van, egyre több iskola indult egyé­ni programokkal, ezen kívül szerte Európában a decent­ralizált iskolairányításra va­ló törekvés a jellemző. Elkép­zelhetetlennek tűnik a kor­szerű oktatás egy újabb cent­ralizációval.- Recentralizálás csak akkor tör­ténhet meg, ha a fenti politikai erők diktálják a feltételeket, ha ezek között valamilyen együttmű­ködés ki tud alakulni. Nagyobb va­lószínűsége azonban annak van, hogy az iskolai önállóság politiká­ja fog érvényesülni. A modem is­kolarendszereket egyszerűen lehe­tetlen centrálisán irányítani. Tulaj­donképpen erre a tényre kellene az új tanügyirányítást kiépíteni, ugyanis 1985 után csak a korábbi struktúra lebontása történt meg, és most kellene megteremteni egy olyan stabil és működőképes ta­nügyirányítást, amely az önálló oktatást realizálná. Mi az az iskolaszék? Q Az iskolák önállóságával természetszerűen együtt jár a helyi környezet nagyobb be­leszólási joga az iskola életé­be, megjelennek a helyi intéz­ményi szintű választmányok, iskolairányító testületek. Melyek lennének ezek tulaj­donképpen, és milyen jogok­kal rendelkeznének az iskola életének befolyásolásában?- Iskolairányító testületek létre­hozására több irányú törekvés is van most Magyarországon, s ez több forrásból táplálkozik. Egy­részt maga a kormányzati politika is szorgalmazza választott iskola­irányító testületek létrehozását. Másrészt abból, hogy ez a törekvés helyi szinten is megjelenik. Ez azonban amellett, hogy jogos ten­dencia, veszélyekkel is jár, tudni­illik a közigazgatási decentralizá­lás nyomán megjelennek olyan he­lyi iskolairányítási feladatok, ame­lyekre még nincsenek felkészülve. Az iskolairányító testületek - ne­vezzük most már nevén: az iskola­székek létrehozása mögött termé­szetesen pártpolitikai érdekek is meghúzódnak. Ugyanis ezekben az iskolaszékekben a hatalomba került pártok eszközt látnak ar a, hogy saját politikájuknak és világ­nézetüknek megfelelően befoljfe- solják az iskolai nevelést. [ÜMilyen garanciákat lehet itt elképzelni az iskola és a pe­dagógusok szakmai önálló­sága érdekében? Hogyan il­leszkedik majd mindez a helyi közigazgatásba? Felmerül a kérdés is: mire lehet illetékes egy iskolaszék?- Az iskolaszék alapvetően nél­külözhetetlen az iskolák önállóso­dásának megvalósulása után (ilyen iskolaszékek Európában mindenhol vannak), erre, mint mondtam,a kormánypolitika is ki­fejezetten törekszik. Feladata, hogy azt az iskolát, amelyet anya­gilag, erkölcsileg patronál, ellenő­rizze is egyben. Az iskola szakmai önállóságára viszont garancia le­het, hogy el kell ismemi ennek a szervezetnek a laikusságát, azt az elvet kell szem előtt tartani, hogy olyan területről mondanak véle­ményt, amelyhez nem értenek. Ezen kívül azt is figyelembe kell venni, hogy ha valakit megválasz­tanak iskolaszéki tagnak, még nem azt jelenti, hogy ezt el is tudja látni, hiszen ez teljesen új feladat, amire mindenkinek még fel kell készül­ni. A kormány feladata, hogy en­nek a lehetőségét megteremtse, va­gyis a tanácsi önkormányzati tör­vény elfogadása előtt fontos, hogy kialakuljon valamiféle irányadás az iskolaszék iskolairányító tevé­kenységét illetően. [ÜKik lehetnek az iskolaszék tagjai?- A helyi önkormányzat, az is­kolát fenntartó helyhatóság képvi­selői, ezen kívül az úgynevezett "iskolahasználók", vagyis elsősor­ban a szülők és a pedagógusok képviselője. Úgy látjuk, a pedagó­gusok ezen a nyáron sem fognak unatkozni, törhetik a fejüket, mi lesz a jövő tanévben, ki, hogyan fog beleszólni munkájuk irányítá­sába. Azoknak a pedagógusoknak, akik érdeklődnek a téma iránt, - a Pedagógusok Megyei Szakszerve­zete kérésére - elmondjuk, hogy Halász Gábor előadását magnó­szalagon rögzítették, s az a Peda­gógus Szakszervezet megyei inté­zőbizottságától kölcsön vehető. Kátai Szilvia Jóllehet, megint lesz valaki, aki "kultúrrendőrködéssel" vá­dol majd meg, ahogy a megyei könyvtár megépítésének hiányát közzé tevő írásom után történt. Mindezek ellenére nincs harag, bár a rendőr minősítést pontat­lannak tartom. Nem kellett ugyanis rendőrködnöm, nyo- mozgatnom, hogy megállapít­sam: a helyi hatalom az állam­polgárok pénzéből nem köz- könyvtári épületet emeltetett Szolnokon, - a művelődés szol­gálatára - hanem a meglévő, nem csekély számú hivatali épületei mellé, köré, udvarára és szom­szédságába újabb hivatali hajlé­kokat építtetett. Vagyis nem arra használta fel a közpénzt, amire megcáfolhatatlanul érdemesebb lett volna. A kényelmes, tekin­télyt adó hivatalok és azok üdü­lőépületeinek ügye "előbbre so­roltatott" a szigorú tervgazdál­kodásban, mint a könyv­tárépítés. Az újabb "kultúrrendőrködés" vádjára netán okot adó tényező bűnbakja a szolnoki Galériában látható Vinkó Percic gyűjtemény és egy olyan prognosztikai kiad­vány, amely azt jelzi, hogy a vi­déki magyar városok hogyan akarják kivenni részüket a vi­lágkiállítás rendezvénysorozatá­ból. Természetes, hogy a rendőr­ség megváltozott, ma már kultu­rált hangneméhez én is messze­menően igazodom, tehát a jelen­legi és a mielőbb illetékes köz- igazgatási szervek figyelmét kellő állampolgári tisztelettel szeretném fölhívni néhány té­nyezőre. A méla, - tisztelet a kivételnek - némelykor tehetségtelen, villá­ik, házaik, borospincéik építge- tésével "elfoglalt" egyes szabad­kai vezetők magatartása annyira bántotta a világhírű műgyűjtő dr.Vinkó Percic önérzetét, hogy nem szülővárosának, hanem Zágráb múzeumának adomá­nyozta felbecsülhetetlen értékű festészeti anyagát - hallom pana­szosan szabadkai kenyerespajtá­somtól. Ezúttal ne legyen témánk, hogy szűkebb honunk irányítói­nak - itt is tisztelet a kivételnek - milyen volt a viszonyuk az el­múlt évtizedekben a kultúrához és a saját házaik, nyaralóik, bo­rospincéik, vadászterritóriumaik építgetéséhez, gyűjtögetéséhez, hiszen Szolnokon egyetlen helyi magángyűjtemény sorsáról sem kellett dönteni. Napjainkban vi­szont már kellő jogi rendezett­séggel a magángyűjtemények tartalma is szellemi közkinccsé válhatna. Azt ugyanis tudjuk, hogy milyen műkincsek vannak a szolnoki Damjanich János Mú­zeum, a Magyar Nemzeti Galé­ria és más múzeumok birtokában a nagyhírű Szolnoki Művészte­lep alkotóitól, de arról igen ke­vés fogalmuk van, hogy Petten- kofen működésétől és egyáltalán a Szolnoki Művésztelep megala­kulásától a kishazánkban alko­tott jelességek műkincseiből mennyi van magántulajdonban? A tudatos rosszakarat nehogy ezt is "kultúrrendőri" kérdésnek fogja fel, sietve leszögezem, hogy mindez - a nemzetileg vé­dett műkincskategóriákig - való­ban magánügy, közüggyé csak akkor válhat, ha a magángyűjtők saját elhatározásukból indítva a néhány hétig vagy hónapig tartó esetleges kiállítás rendelkezésé­re bocsátják műkincseiket. Szükségszerű lenne ez, hiszen a csaknem 90 éves Szolnoki Mű­vésztelepnek még sosem volt teljességet mutató kiállítása. S mikor legyen, ha nem a világki­állítást megelőzően, a Szolnoki Képtár létrehozása előtt. A Szol­noki Képtár világkiállítás alatti reprezentatív tárlatán ugyanis szerepelnie kellene a jeles alko­tók úgynevezett "lappangó" mű­veinek is. Általánosan elfoga­dott gyakorlat ugyanis a művelt világban, hogy a magángyűjtők egy-egy fontosabb időszaki kiál­lításra kölcsönadják a tulajdo­nukban lévő műkincseket. De hol a Szolnoki Képtár? Egyelőre csak a múzeológusok, a festészetért, művészetekért ra­jongók képzeletében. Közel másfél évszázada alkot­nak Szolnokon - alkalmilag - eu­rópai rangú festők, 1902-től, a művésztelep megalakulásától pedig rendszeresen. Mindezek ellenére a Szolnoki Művésztelep sajnálatosan azóta is elvont fo­galom vagy topográfiai megjelö­lés a megyében élő emberek szá­mára, - illetve egy-egy időszakos kiállításuk jeles, de múló ese­mény. A történelmi kontinuitás állandó látványának hiánya okozza ezt. (Bár ne legyen iga­zam.) Az országban másodikként alakult meg a szolnoki művész­kolónia, számos kiváló, európai rangú művésznek adott otthont. Századunk csaknem minden je­lesebb magyar képzőművésze eltöltött kisebb-nagyobb idősza­kot - ha mást nem, néhány "ven­dégnapot" - a Tisza, Zagyva partján. Egy 1980-ban lezárt ka­talógus szerint csak csupán a Damjanich Múzeumban 285 je­les vagy kevésbé ismert alkotó több száz művét őrzik. Raktár­ban természetesen. Az elmúlt években tovább nőtt ez a műkincskészlet: az or­szágban itt található együtt a leg­gazdagabb Mednyánszky Lász- ló-gyűjtemény. Hazánk csaknem valamennyi megyeszékhelyén önálló képtá­rak, életműveket bemutató kiál­lítások sora várja a látogatókat. A SZOLNOKI SZIMFONIKUSOK ÚJABB VÁLLALKOZÁSA Nem első alkalommal kísértem el a Szolnoki szimfonikus zenekart nyugat- európai hangversenyre. Az elmúlt évek során meggyőződhettem arról, mekkora megbecsülésnek örvend ez az együttes ha­tárainkon túl, és a nagy igényű feladato­kat, amelyeket vállal, milyen magas szín­vonalon teljesíti. Báli József karmesteri működésének különös értéke ez a nemzet­közi tájékozódás, a gyümölcsöző szemé­lyes kapcsolatok bölcs ápolása, amely nemcsak a zenekar tagjainak jó közér­zetét, munkaerkölcsének állandó serken­tését biztosítja, hanem egyúttal előmozdí­tója a művészi érvényesülés - napjainkban egyáltalán nem magától értetődően adódó - lehetőségeinek is. A szolnoki muzsiku­sok napi feladataik ellátása közben sem feledkkeznek meg arról, hogy számon tartják őket a nagyvilágban, "jegyzik" tár­sulatukat a zene tőzsdéin, és minden erő­feszítésük további meghívásokat, mara­dandó jó benyomást, művészi jó hírük terjedését eredményezi. Ezúttal - tavasz óta másodízben - nem mindennapi feladatot vállalt Báli József társulata, ha a dolog természeténél fogva ebben a vállalkozásban a teljes zenekar nem is vehetett részt: két, századunkbeli francia színpadi mű előadásaiban működ­tek közre. A létszám csökkentése az előa­dott művek hangzásvilágából adódott, Több mint egy évezred után ismét a Lech mezején ezek a kamarajellegű kompozíciók ugyanis nem igényelnek nagy együttest. Annyira nem, hogy Darius Milhaud, az Orfeusz keservei című opera 1974-ben el­hunyt szerzője önéletrajzi írásában hatá­rozottan tiltakozott a darab tizenhárom hangszert foglalkoztató zenekarának ki­bővítése ellen. Orfeusz és Euridiké tragi­kus történetét az operairodalom nagy al­kotói épp olyan érdeklődéssel dolgozták fel a műfaj kialakulásától kezdve (sőt, ép­pen e tragédia jegyében indult el útján az európai opera!), mint a dráma nagy mes­terei. Milhaud a maga szűkebb hazájába helyezi történetének hőseit, és a tragédiát úgy jeleníti meg, mintha az napjainkban játszódnék le egy kis Camargue-kömyéki falu lakói között. A másik darab, Albert Roussel vígope­rája: Karolina néni végrendelete, tíz évvel későbbi a Milhaud-műnél (amazt 1926­ban, a vígoperát 1936-ban mutatták be). Ma musical-nek neveznénk ezt a kacagta­tó, örök emberi gyengeségeket ellenállha­tatlan kedvességgel leleplező komédiát, amelyben a zene inkább aláfestő, semmint a történésben komoly szerepet játszó funkciót hordoz. A két darab - annak elle­nére, hogy az Orfeusz háromfelvonásos - jól elfér egy este játékidejében, és hangu­lati ellentéteivel hatásosan egészíti ki egy­mást: a komédia feloldja a tragédia fe­szültségét. Három estén át adott otthont a két fran­cia remekmű megszólaltatásának a bajor- országi Landsberg kis színháza. Az első két estén Christoph Dittrich vezényelt, a záróelőadáson Báli József vette át az irá­nyítást. Az énekesek az augsburgi konzervató­rium végzős növendékei, ha nem is vala­mennyien világhír jelöltjei, feladatukat sok rátermettséggel és igen jó felkészült­séggel látták el. A rendezés Walter Könin- ger ízlését, képzelőerejét és sokoldalú ze­neiségét tanúsította. Úgy érzem, sokat nyerne operai éle­tünk, ha e két darab közül legalább az egyik itthon is megszólalhatna. Esetleg éppen Budapesten: hogy a Szolnoki szim­fonikus zenekar és vezetője végre határa­inkon belül is ismertté váljék. Pándi Marianne 7 Néhány megjegyzés a szolnoki Percic-tárlat és egy, a világkiállítással foglalkozó kiadvány ürügyén Pécs múzeumi utcával rendelke­ző város, ahol önálló épületeket rendeztek be Vasarely, Amerigo Tot, Csontváry Kosztka Tivadar, Martin Ferenc műveinek és még két különálló épület áll a Modem Magyar Képtár anyagának be­mutatására. Miskolcon, Eger­ben, Kecskeméten, Szegeden képtárak - hosszan sorolhatnám tovább - segítik vonzóbbá, euró­paibbá tenni ezeket a városokat. Sajnos Szolnok képzőművészeti kincseinek javarésze a nagykö­zönség részére láthatatlan, vagy csak időszakonként és csak rész­leteiben tekinthető meg. Fél füllel hallottam, hogy a múzeológus szakemberek a Ha­zafias Népfront volt megyei bi­zottságának székházát vélik al­kalmasnak az állandó Szolnoki Képtár elhelyezésére. Ebben a kérdésben véleményt mondani már nem a krónikás feladata - ha nem itt lesz a képtár, legyen más alkalmas helyen -, hiszen ez már közigazgatási feladat. Bár szolnoki állampolgárként megjegyzem, hogy ha a patriótá­kon, a múzeológusokon meg raj­tam múlott volna, akkor már hu- szonjónéhány évvel ezelőtt len­ne képtár a Tisza-partján. Említettem az előzőekben, hogy a Tiszától keletre eső, Szolnoknál lényegesen kisebb városok, egy-egy jellegzetes táj­egység centrumai is be akaiják önmagukat kapcsolni a világki­állítás eseményeibe. Régi meg­állapítás, Szolnok a népek or­szágúján fekszik. Gyü- mölcsöztetni kellene ezt a tényt. A Szolnoki Képtáron, a város, a megye kitűnő termálvizein kívül még valamivel gazdagíthatnánk Európát, úgy, hogy önmagunk­nak is használnánk. Tökéletesen igaza van ugyanis jeles tudó­sunknak, hogy Európa nem arra kiváncsi, hogy mit vettünk át a kultúrájából, sokkal inkább arra, hogy azt mivel gazdagítottuk, mi mit adtunk az európai kultúrá­nak?! Megjelent a Szolnok megye népművészete című könyv. Tö­kéletesen igazuk van azoknak a néprajzosoknak, akik azon fára­doznak, hogy "kishazánk" adjon hajlékot az országos kerámia- múzeumnak. Bármilyen furcsa is, a világhírű magyar fazekas­ságnak, általában a kerámiának nincs országos múzeuma! Öröm végiggondolni, mit - és mennyit, jó pénzben - jelentene, ha a Hortobágyra, Debrecenbe, vagy akár a Tisza-tóhoz igyekvő külföldiek a magyar piktúra je­lességeinek nagyon is jellegze­tes itteni képein kívül a világhírű magyar fazekasság történetével, szépségeivel is megismerked­hetnének. Még csupán annyit, nehogy félreértés essék, hogy az értéke­inkre vigyázó rendőreinket nagyra becsülöm és tisztelem, de hiszem, hogy napjainkban már tényleg nincs szükség "kultúr- rendőrökre" olyan társadalmi helyzetben, amikor a kultúra megkapja a lehetséges és megil­lető támogatást, s nem kell attól tartani, hogy a köz művelő­désére fordítható szerény pénze­ket egy általános értékvesztés következményeként másra köl­tik. Tiszai Lajos

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents