Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)

1990-06-02 / 47. szám

I 4 Néplap 1990. JÚNIUS 2 "Tanítványit mint atyjok, úgy szeresse..." s Az Uj Néplap vendége: Gregor József operaénekes Csak kétféle zenét ismerek: jó zenét és rossz zenét Hogyan tudná, mi az a pedagógia, aki még sohasem élte át a tanítás, nevelés semmihez sem hasonlítható élményét? Amikor a játékhoz szokott ujjak görcsösen markolják a ceruzát, s kikerekedik az irkában az első szó, amikor érte­lemtől sugárzó gyerekszemek kísérik a nevelő minden sza­vát, amikor a tanítvány bizalmasabb tanítójával, tanárá­val, mint a szüleivel, amikor munkáját szerető, becsületes felnőttként ráköszönnek az utcán, a pedagógusok számára ez a legnagyobb elismerés. S ez az, ami a katedrán tartotta a tanítók, tanárok többségét, akik úgy érezték, hogy a gyerekek hálája a legtöbb, amit egy pedagógus kaphat.- Don Pasquale, Basilio, Os- min és még jónéhány vérbeli buffo-szerep; ehhez még hozzá­jönnek komédiázó kedvű színé­szi alakításai, szakácskönyve - s már kész is a skatulya, melyet az operabarát az ön számára gyár­tott: "Gregor, a jópofa". - Aztán az operabarát találkozik alakítá­sában egy nagyszerű Timurral, vagy megcsodálja öt Falstaff- ként, Sarastroként. Milyen sze­repkörben érzi jól magát isten- igazában?- A válasz benne van a kérdés­ben: én egyformán szívesen ját­szom vígoperában és opera seri­ában. Való igaz: ha beskatulyáz­nának, akkor valóban a "jópofa" szerepkörbe illenék bele legtöbb ember véleménye szerint - azon­ban úgy érzem, hogy ebből a ska­tulyából egyre inkább kinövök. Az énekest szívesen azonosítják azokkal a szereplőkkel, akiket a színpadon megformál, s ezek jó­része komikus figura, mégis úgy gondolom, hogy akik figyelem­mel kísérik pályámat, ma már nem ítélnek meg ilyen egyolda­lúan. Isten őrizz: nem akarok megkomolyodni, megpróbálok ezután is ugyanolyan gyermeteg maradni, mint eddig - a fiatalság megőrzésének szerintem ugyan­is egyetlen titka, hogy az ember ne gondolkodjon felnőtt módon. Ezt a fajta életszemléletemet példázza az is, hogy bár egy év­vel ezelőtt elvállaltam Szegeden az opera-igazgatást, nem tudok olyan főnök lenni, mint amilyen­nek lennem kellene - szigorúság helyett megpróbálom a kollégá­imat szeretettel elkormányozni. Ez nem zárja ki azt, hogy néha az embernek oda kell dörrentenie - de az esetek többségében meg­próbálok optimizmussal és jóke­déllyel úrrá lenni a problémá­kon.- Vannak énekesek, akik kizá­rólag az operaéneklést tartják magukhoz méltónak, s nem vál­lalkoznak kirándulásokra más területen. Egyéniségéből fakad a sokoldalúság, hogy minden mű­fajban azonos értéküt képes nyújtani, vagy rábeszélte magát, hogy próbálkozzék meg más mű­fajjal is?- Azt hiszem, ennek az a ma­gyarázata, hogy én csak kétféle zenét ismerek: jó zenét és rossz zenét. Épp ezért könnyűzenét is énekelek teljes lelki nyugalom­mal, sőt: rockot is. Véleményem szerint a huszadik század egyik legnagyobb zeneszerzője Web­ber, aki a Jézus Krisztus Szü- persztárt írta.- Sokoldalúságának további bizonyítéka: kitűnő oratórium­és dalénekes. Feledhetetlen él­ményként őrzöm emlékezetem­ben egy szolnoki koncertjét, mely alkalommal Muszorgszkij: A ha­lál dalai és táncai című ciklusát énekelte megrázó erővel. Ho­gyan futja energiájából ennyi mindenre?- Valóban: 1965-től kezdődő­en én voltam az "ügyeletes" ora­tórium-énekes. Ma már mégsem énekelek szívesen e műfajban: egy idő után zavarni kezdtek olyan dolgok, mint a kézben tar­tott kotta, a közönség közelsége, s ettől kezdtem görcsössé válni. Épp ezért ma már csak ritkán vállalok fellépést ebben a műfaj­ban, ma is szívesen énekelek Mozart Requiemjében vagy Rossini Kis miséjében, Bartók Cantata profanájában. A Mu­szorgszkij dalciklus számomra egy huszonkét perces iszonyatos szenvedés, mégis borzalmasan szeretem. Egy évben egyszer va­gyok hajlandó elénekelni, mert utána napokig nem tudok ma­gamhoz térni, nem tudom ma­gam kivonni a mű hangulata alól. Még próbálni sem vagyok hajlandó ezt a darabot: állandó partneremmel, Pál Tamással csak a pódiumon találkozunk.-Tudjuk, kortárs müvek bemu­tatóin is gyakorta működik köz­re. Pusztán csak kihívást érez az ilyesfajta feladatokban, vagy el­kötelezett híve az újnak a zené­ben?- Nem érzem magam a husza­dik századi zene felszentelt pap­jának. Petrovits Emil és Balassa György nagyon jó barátaim és ezért aztán megpróbálkozom a műveikben való közreműködés­sel - természetesen úgy, hogy ők fogják a kezemet a felkészülés során. Az úgynevezett modem zenét nem igazán szeretem - szá­momra a legmodernebb zene­szerző ma is Johann Sebastian Bach. A maiak közül azokat a szerzőket kedvelem, akik a kö­zönségnek írnak, és nem azokat, akik egymásnak akarják meg­mutatni, mekkora baromságokat mernek leírni. Énekhangra írni nagyon kevés zeneszerző tud, a legtöbben hangszerként kezelik azt. Ezeknek a rosszul megírt műveknek az előadásában már jópár énekes tönkrement. A leg­szívesebben a szegedi Vántus István egy dalát: a Kulit éneke­lem. A huszadik század zseniális zeneszerzői: Bartók, Sztravinsz­kij és Prokofjev természetesen más elbírálás alá esnek az én sze­memben is, az ő műveiket igen sokra tartom.- Továbbra is ragaszkodik a vidéki élethez, és csak vendég­ként lép fel Budapesten?- Nem a vidéki élethez ragasz­kodom, szívesen énekelek a fő­városban is. A budapesti tempó azonban nem az én tempóm. Itt büdös van, rossz levegő van, az emberek rohannak, lökdösőd­nek, rosszkedvűek - ezért sem a közelebbi, sem a távolabbi terve­imben nem szerepel az ideköl- tözködés.- Közismert dolog, hogy több külföldi meghívást utasít vissza, mint ahányat elfogad. A jövőben is így lesz ez?- Nem így van. Négy év óta minden meghívást elfogadok. Ekkor történt, hogy egy komoly nézeteltérés miatt egy időre Sze­gedről elszerződtem Győrbe. Azóta minden meghívást elfoga­dok és teljesítem is azokat. Meg szokták tőlem kérdeznirvan-e si­kerem? A válaszom: azt nem tu­dom, de mindenhová visszahív­nak.- Ön hosszú évek óta töretlenül a zenei élet élvonalához tartozik, sikeres és népszerű. Mi a titka kiegyensúlyozottságának, ho­gyan képes tolerálni a művészvi­lág mindennapi intrikáit, ho­gyan tud megbirkózni a közép­szerűek minden kiemelkedő te­hetséget visszahúzni kész táma­dásaival?- Azt, hogy az élvonalhoz tar­tozom-e vagy nem, azt én soha nem méricskélem. Iszonyatos mennyiségűt dolgozom, több­nyire úgy, hogy az nem látvá­nyos: otthoni tanulás, gyakorlás tölti ki a napjaim jórészét. Az egyetlen dolog, amivel az ember fönn tudja magát tartani, az a rengeteg munka. A középszert nem tudom tolerálni. A közép­szerűeket nem kell észrevenni, akiről tudom, hogy ebbe a kate­góriába tartozik, azzal egyszerű­en nem foglalkozom.- Birtokomban van a "Zenei ki mit főz?", benne az Ön ételre­ceptjeivel. Jól gondolom, hogy a főzés, a jóízű étkezés az élet­öröm, a jókedély, a derű forrása, s hogy a kellemes jóllakottságra szükség van az élet viharai köze­pette?- Tényleg így van, az élet egyik örömforrása: jó társaság­ban jókat enni. S bár az egész­ségem megóvása mostanában mérsékletre int, változatlanul szeretek jókat főzni, főleg a gye­rekeimnek, a családomnak. íme egy paprikás krumpli recept Os- min módra: kevés (kb. 10-15 dkg) füstölt szalonnát kisütünk, a tepertőt kivesszük á zsírból, majd két-három nagy fej apróra vágott vöröshagymát a zsírban üvegesre párolunk. Kb. 1 kg nyers krumplit meghámoztatunk a konyhában tartózkodó életünk párjával, borosüveg-dugónyi nagyságúra daraboljuk, majd el­keverjük a pirított hagymával, tetszés szerint sózzuk és kb. 70 dkg darált hússal együtt a krumplit addig pároljuk fedő alatt, míg ez is üvegesedni kezd. (Víz nélkül!) Ezután kevés sűrí­tett paradicsommal és Piros Arannyal, kevés borssal ízesít­jük, majd evőkanálnyi pirospap­rikával megszórjuk. Jól elkever­jük és annyi vízzel felöntjük, hogy jól ellepje. Belevágunk kb. 30 dkg karikázott debrecenit vagy lecsókolbászt. A tányéron a krumplit-szétnyomkodjuk, hogy a levet felitassuk! Kanállal kitűnő.- Köszönöm a beszélgetést. Szathmáry Judit Másfajta elismerésben nem is igen volt részük. Kevés, de talán nincs is még egy olyan értelmiségi csoport ma Magyarországon, ame­lyet az elmúlt évtizedekben annyi­ra "lejárattak" volna, mint a peda­gógusokat. Az iskolához minden­ki "értett" a hatalom csúcsain, s nem mulasztotta el, hogy bele ne szóljon az oktatásügybe. Álrefor­mok követték egymást, szinte évente változtak a tankönyvek, a politikához kötötték a tanítandó anyagot. Volt időszak, amikor nem lehetett "büntetlenül" meg­buktatni a gyerekeket, nem lehe­tett újítani, kísérletezni, a meg­adott úton kellett követni a cikk­cakkos oktatáspolitikát, amelynek legfőbb, bár kimondatlan törekvé­se az volt, hogy az iskola jó alatt­valókat bocsásson ki padjaiból. A végeredmény lehangoló. A tudás­vizsgálatok ijesztő adatokat tük­röznek a funkcionális analfabétiz­musról, nemhogy a középfokú ok­tatás, de még a nyolc osztály el­végzése sem vált általánossá, a gyerekek egy része testileg-lelki- leg "deformáltan” mond búcsút az iskolának, a tanulásnak. De nem múltak el nyomtalanul az elmúlt évtizedek a pedagógusok lelküle- tében sem. Rossz közérzettel, han­gulattal tele bizonytalansággal, várakozással néznek a jövőbe. Tízéves gimnazisták Vannak persze azért kivételek is, mint például Csömör Józsefné, a jászberényi gimnázium tanárnő­je. El sem akarom hinni, hogy va­lójában már nyugdíjas lehetne. Te­le van lelkesedéssel, munkával, új ötletekkel. Hogy hogyan élte túl, megmaradva ilyen fiatalnak, tisz­tának az elmúlt évtizedeket?- Amikor becsuktam magam mögött az osztály ajtaját, meg­szűnt a külvilág, a tanterv, a tan­menet s miegymás - mondja. - Csak a gyerekek voltak, s én. Min­den órának úgy kezdtem, hogy most megváltjuk a tanítványaim­mal a világot. Persze, hogy erről szó sem volt, de sikerült együtt gondolkodnunk, beszélgetnünk a francia forradalomról, vagy Ady életérzéséről, mikor mi volt a té­ma. A felvételi vizsgán persze nem a gondolkodást "mérik", így azt mondtam a gyerekeknek, "ne hara­gudjatok rám", de kénytelen va­gyok számon kérni tőletek az adat­halmazokat. A tanítványok nem hoztak szé­gyent tanárnőjükre. Volt olyan év, hogy az összes diákját felvették egyetemre, főiskolára. Csömör Jó­zsefné huszonöt éve szerkeszti az iskola diákújságját, vezeti a honis­mereti szakkört, a történelem taná­ri munkaközösséget, pályázato­kon vesz részt, s jelenleg a gimná­zium történetét írja, az MTA híres iskolák sorozatában. A Lehel Vezér Gimnázium 223 éves az idén. Múltja, híre, s tegyük hozzá: jelene bizonyára megőrzi majd a jövő számára is. A gimná­zium ugyanis változatlanul kevés­bé vonzó a diákok vagy inkább szüleik körében, s könnyen elkép­zelhető, hogy érdektelenség vagy a fenntartás nehézségei miatt el­néptelenedik, megszűnik!?), pro­filt vált(?) némelyik iskola. A ver­seny, s netán torz piactörvények érvényesülnek lassanként a köz­oktatásban is. Kívülről és belülről is feszíti hát napjainkban az iskolát a megújítás szándéka. A jászberényi iskola 1991-től megpróbálkozik a nyolc osztályos gimnáziumi oktatással. A tervek szerint harminc tíz éves kisdiákot vesznek fel az osztályba, akik az első három évben latint tanulnak a többi tárgy mellett, a másik három évben újabb idegen nyelvet választanak, az utolsó két évben pedig humán és reál cso­portra bomlik az osztály. A tan­könyvek egy részét az iskola peda­gógusai írják. S az egyéb tárgyi feltételek is - azzal, hogy az iskola megkapta a volt munkásőrség épü­letét - meglesznek hozzá. S a tanárok? A feladat újszerű­ségétől áthatva lelkesedéssel alig várják már a kisgimnazistákat. S hogy a tantestületben csak 14.300 forint a bruttó alapbér, s hogy az idei pedagógusnapon a hét kitün­tetett tanár mellett csak további öt nevelő kaphat - anyagiak híján ju­talmat? Rossz szájízzel, de tudo­másul veszik, megszokták, hiszen sohasem voltak elkényeztetve. Kárpótolja őket - ha ugyan lehet az ilyesmit kárpótolni - az értelmes munka. De mihez tudnak kezdeni, ho­gyan látják a jövőjüket a pedagó­gusok egy községi iskolában, Alattyánban. A kétezer lelkes, szétterülő tele­pülés iskolájában kétszázharminc gyereket tanít tizenhét pedagógus.- Várunk, reménykedünk - fog­lalja össze véleményüket Juhász Lajos, az intézmény ifjú igazgató- helyettese, majd szinte versenyben sorolják panaszaikat, bánataikat Vass Lajos igazgatóval együtt. Hiába jönne az angol szakos tanár A "falusi lámpás" bizony már nemigen tud messzire világítani, de nem a régi tisztelet, megbecsü­lés övezi helyben sem. Hiszen a köztudatban a pénz az ember fok­mérője. A Budapesten dolgozó se­gédmunkás háromszor akkora jö­vedelemmel rendelkezik, mint egykori tanára, aki stoppolt zokni­ban jár, s nap mint nap bajlódik az iskolakerülő, füstös képű tanítvá­nyokkal.- A mi munkánk egész embert, egész napot kíván. De nem tudunk igazából pedagógusként, értelmi­ségiként élni. A nyolc-tízezer fo­rintos fizetésünkből nem jutunk el színházba, moziba, nem vehetjük meg azokat a könyveket, amiket szeretnénk. Ebből úgy tűnhet, hogy már megint panaszkodunk, pedig ezek tények - jegyzi meg Juhász Lajos.- A mi béremelésünkből közü­gyét csináltak - veszi át a szót az igazgató. - Nem tudom kiknek és mire volt ez jó. Csak a közhangulat fordult ellenünk, itt Alattyánban is van olyan tisztviselő, aki sokallja a jövedelmünket.- Végül is jónéhányan elhagyták a pályát...- Mi nem akarjuk. Tanítani nagyszerű, csodálatos érzés, élet- reszóló élményt kapunk a gyere­kektől. Sehol máshol nem érez­nénk olyan jól magunkat, mint az iskolában.- Csak az a kérdés, mit és ho­gyan tanítsanak? Mi a véleményük a nemzeti alaptantervről?- Hallottunk róla, de nem ismer­jük, a mi véleményünket nem szokták kérni, s meghallgatni sem. Itt van például az orosz tanítás megszüntetése, illetve a kötelező- ség megszüntetése. Egyébként a dolog külön pikantériája, hogy az orosz tanárunk éppen aznap állam­vizsgázott, amikor bejelentették. Ha most pályázna az iskolánkba egy német vagy angol szakos pe­dagógus, nem tudnánk felvenni, mert nincs státuszunk, nincs pén­zünk. De mondhatok mást is. Évek óta szeretnénk tornatermet építeni, ugyanolyan lelkesedéssel, társa­dalmi munkával, mint ahogyan az iskolát bővítettük. Szinte az egész tanári kar besegített az építkezés­be. Ötmillió forint gyűlt eddig össze a tornateremre, de nem kez­dődhet meg az építkezés a helyi választások előtt. Pedig minél to­vább várunk, annál többe fog ke­rülni. Tanítójelöltek álláskeresőben Hát íme, ilyen is az oktatás ügye ma Magyarországon. Ebbe csöp­pen bele csak a Jászberényi Taní­tóképző Főiskoláról az idén száz­húsz ifjú tanító. Illetve az a szeren­csésebb, aki talál állást. Alattyán- ba legalább tizenöt végzős hallga­tó próbált meg elszegődni. Siker­telenül. De sokan máshol is kosa­rat kaptak. így az államvizsgára való készülődés mellett a harmad­évesek könyvvel a kezükben gyakran úton vannak, álláskereső­ben. A főiskola oktatói abban re­ménykednek, hogy szeptemberig még elképzelhető, hogy találnak maguknak állást a végzős fiatalok, vagy legalábbis kevesen marad­nak munka nélkül. Erre az eshető­ségre számítva egyébként a főis­kola két évvel ezelőtt kétféle kísér­leti tanítóképzésnek is hozzáfo­gott. Az egyik csoport hallgatóit Zsolnai József értékközvetítő, ké­pességfejlesztő programjának ta­nítására készítik fel, s elkezdődött a négyéves tanító-népművelő és e tanító-könyvtár szakos képzés is Nekik valószínűleg nem lesz ilyer nehéz majd az elhelyezkedés. A főiskolán egyébként a tanító­nyelvoktató képzés lehetőségeit ií fontolgatják. Ez ugyancsak négy­éves lenne, s a hallgatók "jogosít­ványt" kapnának a tanult ideger nyelv oktatására is. Csakhát mind­ehhez pénz kellene a főiskolán is s az általános iskolában is. Hiszer nemcsak az alattyáni iskola var olyan helyzetben, hogy státusz és béralap híján nem tudna fogadn jól képzett szakembereket. Jólle hét az oktatás minősége áll vág) bukik meg ezen. S ez sem újkeleti felismerés. Apáczai Csere János írja az enciklopédiájában: "a scho lát és abbéli személyeket jó privi legiumokkal (kiváltságokkal) kel megajándékozni, elégséges jőve delmet kell nékiek rendelni... A taníttóban, hogy tisztiben haszno son járhasson el, megkívántatik hogy taníttásához illendő életet él jen, s tanítványinak jó, s dicséretes példát adjon, hogy elég tudós le gyen... tanítványit mint atyjok úgy szeresse". Évszázadokkal ezelőtti intel mek, s ha jól megnézzük, mind ezekből csak a "taníttóra" vonat kozó kívánalmak valósultak mej több-kevesebb sikerrel, s amiér most a pedagógusnapon virággá mondanak köszönetét a gyerekei és a szülők. Tál Gizella

Next

/
Thumbnails
Contents