Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)

1990-06-16 / 59. szám

1990. JUNIUS 16. 9 Irodalom, művészet Tükrözés Cseke Gábor: Immunanyag erdőt érezni tudni látni alul körül felül közel lélegzetébe olvadni veszni fúlni tébolyulton azonosulva mintha téged döntene a szél cibálna a vihar sújtana villám bélyegezne kizárólagos szándék pusztítana vész mintha a te gyökereidet kezdené ki a zivatarok lepatakzó szennye mintha te lennél a mézgát könnyező fa és te az erdőpásztor mintha egyetlen nagy seb lüktetésében volnál a gyülekező immunanyag szívverésem akkor válik elviselhe­A tétlenül szaporává, amikor az ajtó elé érek. A kis lesőnyíláson kitüzel a fény; tehát itthon van. Megállók egy pilla­natra, és arra gondolok, hog vissza kellene szaladnom oda, ahonnét elrohantam, és ott maradni, és soha többé nem jönni ide, ebbe a fülledt lakásba. Tudom, hogy ez képte­lenség, mert hiszen mindannyian tarto­zunk valahova, valakihez, és ebből kitömi gátlástalan csikó módjára lehetetlen. Csengethetnék, de előkaparom a kul­csot; nem akarom, hogy ő nyisson ajtót. Bedugom a zárba, furcsán ropogva hatol be a nyíláson; idegesen a hajamhoz ka­pok, aztán az ajkamat érintem meg, hogy van-e rajta rúzs? A kulcs nem for­dul el. Megnyomom a csengőt. Egyszer, röviden. Mintha szakadna, úgy nyílik az ajtó. Ott áll előttem atlétatrikóban, bolyhos papucsban.- Szia, Mari - mondja vibrálva, amire csak vakkantok valamit.- Kerestelek, Erzsi mondta, hogy vi­dékre mentél. Minden oké?- Ühüm - motyogom, és úgy elhúzok mellette, hogy egy szempillantásra sem méltatom-. Butaság - gondolom. Kedvesnek kel­lene lennem hozzá, és közlékenynek, ilyen viselkedéssel csak felkelthetem a gyanúját. Lassan, kimérten, mint egy angol úr, úgy ballag utánam; a kezét zsebredugta. - Elfáradtál? - kérdezi. Sejt valamit - vág belém a dermesztő rémület -, és kínozni akar, szép módsze­resen kikészíteni, hogy aztán össze­omoljak, a lábai elé zuhanva. Zavaromba így felöltözve behúzok a nappaliba, és esetlenül megállók a köze­pén. Lesegíti rólam a kabátot, és újra szól hozzám.- Mit kérsz vacsorára? Szereztem egy kis szarvashúst, megcsináltam pörkölt­nek, és van még a tegnapi töltöttkáposz­tából is... Úristen, ez gondoskodni akar rólam! Férfi létére úgy fogad, mintha ő lenne a feleség.- Nem is tudom... Nem vagyok éhes - válaszoltam fáradtan, és taszítóan kö­zönyös hangon. Hogyan is tudnék enni, Tamás olyan felséges vacsorával lepett meg, és hát szeretkezés után mérhetetlen étvágy gerjedt bennem... Teleettem magam.- Na jó, akkor eszem egyedül - mor­molja csalódottan, és otthagy. Viszi a kabátomat, felakasztja a fogasra, én pe­dig ott maradok a csendben. Ez kell ne­kem most, a csend és a magány. Senki ne szóljon hozzám, hagyjanak békén. Beülök a kádba. Bágyadt vagyok és ernyedt, azt érzem, hogy a testem szé­pen, lassan beleolvad a langyosan áram­ló vízbe, mintha szétáradnék. Gondolkodni próbálok, mert itt az ideje, hogy tudjam végre, hogy mi is történik velem napok óta. Úgy beszélek félhangosan, mintha magyarázkodnék magamnak: Tamás felhívott egy hete, hogy be­szélnünk kell. Meghallottam hangját, és fel akartam kiáltani. Azóta naponta vele vagyok. Egy őrület. Tamás rendkívüli lény, aki másfél éve... Mi is volt nekem? Szeretőm? Vő­legényem?... Akármi, a lényeg az, hogy nem nagyon akart elvenni feleségül... Én a képének szegezem a kérdést, vagy összeházasodunk, vagy máshoz me­gyek. Ő azt mondta: Menj. És mentem, én marha. Most már tudom, nem lehet siettetni a dolgokat. És most itt van velem ez a Béla, aki rettentően rendes, de üres, szótlan és elviselhetetlen. Egyetlen erénye, hogy házias, és tud főzni. Úgy vagyok mellet­te, mintha egy szoborral élnék. És ott van Tamás, aki mellett parázslik a leve­gő, aki olyan tud lenni, mint egy császár, aki ha végigmegy az utcán, utánafordul­nak, és hát az ágy is felrobban alattunk, ha vele vagyok. Gyorsan a paplan alá bújok. Menekü­lök a vértelen szó, a tolakodó szem és az erőszakos simogatás elől. Jó volna alud­ni, amihez kellően bágyadt is vagyok, de az idegeim feszülnek; az agyam zakatol. Álmosító melegség árad bennem; dere­kamon, mellemen, ágyékomban érzem Tamás tenyerének tüzelését, amely egé­szen a bőröm alá hatol és a csontjaimig ér. Érzem férfias cigarettaszagát, tom­boló hím illatát; lehengerlő, birtokbave- vő erejét... Mit keresek én itt, ebben a lakásban, ezzel az emberrel? Kilép a fürdőszobából. Új pizsamát vett, messziről árad róla az arcvíz szaga, megborotválkozott. Úristen, ez készül valamire, és éppen most? Lehúnyom a szemem, az alvásba próbálok menekülni. Mellém fekszik, egy rövid fészkelődés után, csend lesz. Hosszú csend. Én alig lélegzem; ő hall­gat. Most méregeti a helyzetet. Alig hallható nesz, mintha kígyó csúszna a lepel alatt; elindult a keze. Dermedten lapulok; megadóan várom a marást. Egy hideg tárgy érinti meg a dereka­mat, tétován megpihen, aztán elindul le­felé a combomon. Egész testemben libabőrös leszek; megmerevedtem, mint akit földhöz szegezett a félelem. Átmarkolja a combomat, és csúszik fölfelé lassan, következetesen. Ujjak szaladnak az ágyékomba, és lassú kör­körös mozdulattal egyre mélyebbre vág­nak. Megfeszülök. Üvölteni szeretnék és ütni-vágni, de csak felszisszenek.- Hagyj! Az ujjak megbénulnak, sugárzó hi­degségüktől borzongás jár át. Megraga­dom, és kihajítom a paplan alól. Ezt utáltam mindig, ezt a szótlan, előzmények nélküli nyúlkálást, ezt a megmarkolást, mint amikor valaki fel­kap egy szelet kenyeret, hogy marcan­goló fogakkal beleharapjon. Tamáshoz menekülök. Erősen le­hunyt szemem mögött felszakadnak a délutáni képek; egy vörös izzásban lebe­gő szoba; fénylő, feszülő izmok; vagda- lózó meztelen testek; parttalan sikoly és megkönnyebbülő párás, meleg sóhaj...- Szeretnék tőled gyereket - hallom a valóságból belém nyilaim. Én is szeretnék! - gondolom, - de nem tőled, hanem Tamástól.- Fáradt vagyok - súgom rekedten, mint egy kiszáradt öregasszony. Olyan rándító mozdulattal ül fel, hogy imbolyog velünk a franciaágy.- Fáradt vagy!? - kiáltja. - Öt napja menekülsz előlem, bújsz. Nern^ lehet hozzád érni! Mi történt veled? És mit akarsz, beszélj! amásra gondolok, ahogy ül az ágy T szélén, kezével lassan végigsimít a testemen, elidőz a hajlataimnál, és eléri a lábujjamat. - Szép vagy - mondja. - Szép, mint egy egzotikus virág. - Behunyt szemmel lebegek a világban, és elhiszem szavait, mindent elhiszek. Kérdezni nem merek semmit, csak fülelek; nyelem min­den szavát.- Azt kérdeztem, mit jelent a viselke­désed? - fújtat mellettem ez a másik, dühödt mondata megcsap, mint egy ál­lott levegőjű huzat.- Semmit - sóhajtok. - Fáradt vagyok, kérlek, hagyj aludni. - És azt már csak gondolom, hogy tényleg semmit, mert semmit nem tudok... Csak borulna egy gyors álom a szememre, egy mindent összemosó, békéltető, menekítő álom. Gazsó Ferenc - Zelei Miklós IRészlet az Őrjítő mandragóra című riportkönyvböll Szem elől tévesztettük a szökésben lévő Szalontai Ferenc István budapesti lakost. Negyvennyolc éves, középter­metű, haja barna, szeme barna. Külön­leges ismertetőjele: mintegy 25 cm-es, harántirányú operációs sebhely a hason. Magatartása a szokásosnak megfelelő. A kérdésekre odaillő feleleteket ad. Tu­data tiszta, tájékozottsága minden tekin­tetben megtartott. Gondolkodása formai eltérést nem mutat, kifejezésmódja sza­batos. Szalontai Ferenc István a Buda­pest, X. kér. Kozma utca 13. sz. alatti Országos Börtön /Gyűjtő/ MA 1948-as számú kényszergyógykezeltje 1989. szeptember 8-án pénteken reggel a szo­kott időben, ápolója kíséretében tömeg- közlekedési eszközzel külső munkahelyre, a János Kórházba távo­zott. A munkát - udvartakarítás - ezúttal rer.í kezdte el, hanem még átöltözés ■: őt., utcai ruhában kilépett a János Kór- ha*. .erületéről, taxiba ült, és elnyelte Budapest.- Beértem a városba, és rögtön tele­fonáltam a Kozma utcába. Dr. Laczkó főhadnagy úrral beszéltem, ő a gazdasá­gi hivatal vezetőjének a helyettese. Megmondtam neki, kérem, szépen, van egy pohár, abba ennyi fér. Betelt. Nem kezdem élőiről a tortúrát, két év elég volt, csoda, hogy nem őrültem bele. Azt válaszolta, kár, hogy így döntöttem, mert valószínűleg elengedtek volna sza­bályosan is.- Feri nem szökésben van, hanem jogtalan távozáson. A Kozma utcai igazságügyi elmemegfigyelő- és elme­gyógyintézetben ezt így nevezik. Ura­im, mi most mindannyian, akik itt beszélgetünk, bűnsegédek vagyunk. Tudjuk ezt az ápoló úr nélkül is, aki­nek nevétől, személy leírásától ezúttal eltekintünk, mert ő még nincs szökés­ben. Két éve ismerik egymást, Szalon- tait akkor vitték be oda. 1987. november 18.-1989.június23. között tizenhárom­szor volt kint Szalontai Ferenc a Kozma utcából. A tizenhárom bírósági tárgya­lására kísérte az ápoló és az őr, mindig azzal hagyta el a börtönt, hogy már csak csomagolni jön vissza, mert most helye­zik szabadlábra. Rendőr, orvos, pszichológus, bíró, hivatalnok és kényszerápolt társai leg­alább harmincszor elmondatták vele az életét. Unja. Az ápoló úr szelíd biztatá­sára, na, mondja el Ferikém az uraknak, hogyan kezdődött az egész, Feri beszél­ni kezd. Neki ez már nem árthat.- Harminc méterre a lakásomtól kiül­tem egy padra napozni. Erős dohányos vagyok, piros szimfóniát szívok, de csak sárga volt a boltban. A mellettem ülő öregembertől kértem egy szál cigit. Nem dohányzott. Ültünk még egy ideig, búcsúzáskor a reklámszatyrára böktem, ez meg micsoda? Alig érintettem a szatyrot. Erre az öreg belekönyökölt a számba. Ez őrült! Kiverte két fogam! Összeszólalkoztunk, az utca meg bá­multa. Megállt egy maszek, és elvitt a rendőrségre, hogy odabenn tisztázzuk a vitát. A Mosoly utcába még magamtól mentem be. Onnan a Teve utcába, aztán a Tolnaiba már szállítottak. Két és fél hónapig voltam a BRFK vendége. Csak tudnám, miért? Rablással gyanúsítottak, mert az öreg, mikor bevágott, ordibálni kezdett. Két liter málnaszörp volt a szatyrában, de én ezt csak akkor tudtam meg, amikor elmeszeltek. A Tolnaiban már elmeszakértőt kértek, mert ag­resszívnak vették a cselekményemet, és kinyomozták, hogy az angyalföldi ideg­gondozóban kartonom van. Hát persze. Több mint tíz éve, mikor volt egy tiltott határátlépési kísérletem. Szegeden megvizsgált az elmeszakértő. Rendes orvos volt, a védelmébe vett, olyasmit írt, hogy üldöznek, ezért paranoiás tüne­teket mutatok. Nem is kaptam többet hét hónapnál, pedig hetvennyolcban ez még kemény politikai bűncselekmények szá­mított. Ez volt az egyetlen összeütközé­sem a törvénnyel. Akkor nyílt nekem karton az ideggondozóban. Az van rajta, hogy paranoid vonások. De se kezelést, se gyógyszert nem kaptam, kilenc év alatt három pofaviziten voltam az ideg­gondozóban. A Tolnaiból átvittek a Gyorskocsi utcába, a szakértői hivatalba. Hat-nyolc percig beszélgetett velem egy orvos, és leírta, hogy egyértelműen beteg va­gyok. A kulcsmondat az volt, hogy a bűnismétlés veszélye fennáll. A cselek­mény agresszív, az ítélet, ha rám sütnék a rablást, meghaladná az egy évet. Ezért a Kozma utcába utaltak megfigyelésre, s hogy rendezzék az agyamat. Abban a hat-nyolc percben arról kérdezgetett a szakértő, hogy kikkel találkoztam a bal- szerencsés eset napján. Amint soroltam a neveket, rádöbbentem, hogy fatális, de négy beteg emberrel akadt dolgom. Anyám infarktusos, Lajos barátomnak agyproblémája volt, az apja gégerákos, Évánál, az élettársamnál akkor állapí­tották meg a rákgyanút, meg is halt az­óta. Nahát, ebből kiderítették a téveszmére utaló színlelést. Színlelés­nek vették, hogy mindenki beteg körü­löttem, innen egy lépés volt, hogy akkor a szakértő előtt is színlelek. Úgyhogy mi$e a Kozma utcába kerültem, már odalett a szavahihetőségem. Ikágyékás, azaz ideiglenes kényszergyógykezelt lettem. A benti orvosok megvizsgáltak, nem találtak semmit. Kérdezték, kérek- e andaxint? Másfél hónapig szedtem, azóta gyógyszermentes vagyok.- Én nem vagyok orvos, de régóta ápolok valódi elmebetegeket ahhoz, hogy ki merjem jelenteni, négy olyan ember biztosan van az elmemegfigyelő­ben, akit nem kellene bezárva tartani. Az utókezelő vagy a család gondosko­dása is elég lenne nekik. Nem minősíte­nek. Az az orvosok és a jogászok dolga. Dehát ezek rendezettek, nem is kezelik őket, apró dilikkel pedig milliók futká- roznak a világban. Ferit még ebbe a, körbe sem sorolnám. Ő egészséges. ( ’ 'Á Novák Béla Dénes: Nagy Imre emlékére Fölviláglik alkonyunk? Hold-kokárdát szívünk fölé! Tükrökből arcunk megszö­kött? Más ábrázat kell? Kié? Hamvas-sötéttel nyílj ki tüzes-földbe mártott rózsa! Hitünk magva a senkiké? Sarjad belőle: Dózsa, Dó­zsa. Kaszaél álomból ébredek, szúrós fény riszál. Minek jön újra napra nap, s a sem­mit, mit eddig tettünk, ki fizeti meg? \ ___________J

Next

/
Thumbnails
Contents