Új Néplap, 1990. június (1. évfolyam, 46-71. szám)
1990-06-16 / 59. szám
1990. JUNIUS 16. 9 Irodalom, művészet Tükrözés Cseke Gábor: Immunanyag erdőt érezni tudni látni alul körül felül közel lélegzetébe olvadni veszni fúlni tébolyulton azonosulva mintha téged döntene a szél cibálna a vihar sújtana villám bélyegezne kizárólagos szándék pusztítana vész mintha a te gyökereidet kezdené ki a zivatarok lepatakzó szennye mintha te lennél a mézgát könnyező fa és te az erdőpásztor mintha egyetlen nagy seb lüktetésében volnál a gyülekező immunanyag szívverésem akkor válik elviselheA tétlenül szaporává, amikor az ajtó elé érek. A kis lesőnyíláson kitüzel a fény; tehát itthon van. Megállók egy pillanatra, és arra gondolok, hog vissza kellene szaladnom oda, ahonnét elrohantam, és ott maradni, és soha többé nem jönni ide, ebbe a fülledt lakásba. Tudom, hogy ez képtelenség, mert hiszen mindannyian tartozunk valahova, valakihez, és ebből kitömi gátlástalan csikó módjára lehetetlen. Csengethetnék, de előkaparom a kulcsot; nem akarom, hogy ő nyisson ajtót. Bedugom a zárba, furcsán ropogva hatol be a nyíláson; idegesen a hajamhoz kapok, aztán az ajkamat érintem meg, hogy van-e rajta rúzs? A kulcs nem fordul el. Megnyomom a csengőt. Egyszer, röviden. Mintha szakadna, úgy nyílik az ajtó. Ott áll előttem atlétatrikóban, bolyhos papucsban.- Szia, Mari - mondja vibrálva, amire csak vakkantok valamit.- Kerestelek, Erzsi mondta, hogy vidékre mentél. Minden oké?- Ühüm - motyogom, és úgy elhúzok mellette, hogy egy szempillantásra sem méltatom-. Butaság - gondolom. Kedvesnek kellene lennem hozzá, és közlékenynek, ilyen viselkedéssel csak felkelthetem a gyanúját. Lassan, kimérten, mint egy angol úr, úgy ballag utánam; a kezét zsebredugta. - Elfáradtál? - kérdezi. Sejt valamit - vág belém a dermesztő rémület -, és kínozni akar, szép módszeresen kikészíteni, hogy aztán összeomoljak, a lábai elé zuhanva. Zavaromba így felöltözve behúzok a nappaliba, és esetlenül megállók a közepén. Lesegíti rólam a kabátot, és újra szól hozzám.- Mit kérsz vacsorára? Szereztem egy kis szarvashúst, megcsináltam pörköltnek, és van még a tegnapi töltöttkáposztából is... Úristen, ez gondoskodni akar rólam! Férfi létére úgy fogad, mintha ő lenne a feleség.- Nem is tudom... Nem vagyok éhes - válaszoltam fáradtan, és taszítóan közönyös hangon. Hogyan is tudnék enni, Tamás olyan felséges vacsorával lepett meg, és hát szeretkezés után mérhetetlen étvágy gerjedt bennem... Teleettem magam.- Na jó, akkor eszem egyedül - mormolja csalódottan, és otthagy. Viszi a kabátomat, felakasztja a fogasra, én pedig ott maradok a csendben. Ez kell nekem most, a csend és a magány. Senki ne szóljon hozzám, hagyjanak békén. Beülök a kádba. Bágyadt vagyok és ernyedt, azt érzem, hogy a testem szépen, lassan beleolvad a langyosan áramló vízbe, mintha szétáradnék. Gondolkodni próbálok, mert itt az ideje, hogy tudjam végre, hogy mi is történik velem napok óta. Úgy beszélek félhangosan, mintha magyarázkodnék magamnak: Tamás felhívott egy hete, hogy beszélnünk kell. Meghallottam hangját, és fel akartam kiáltani. Azóta naponta vele vagyok. Egy őrület. Tamás rendkívüli lény, aki másfél éve... Mi is volt nekem? Szeretőm? Vőlegényem?... Akármi, a lényeg az, hogy nem nagyon akart elvenni feleségül... Én a képének szegezem a kérdést, vagy összeházasodunk, vagy máshoz megyek. Ő azt mondta: Menj. És mentem, én marha. Most már tudom, nem lehet siettetni a dolgokat. És most itt van velem ez a Béla, aki rettentően rendes, de üres, szótlan és elviselhetetlen. Egyetlen erénye, hogy házias, és tud főzni. Úgy vagyok mellette, mintha egy szoborral élnék. És ott van Tamás, aki mellett parázslik a levegő, aki olyan tud lenni, mint egy császár, aki ha végigmegy az utcán, utánafordulnak, és hát az ágy is felrobban alattunk, ha vele vagyok. Gyorsan a paplan alá bújok. Menekülök a vértelen szó, a tolakodó szem és az erőszakos simogatás elől. Jó volna aludni, amihez kellően bágyadt is vagyok, de az idegeim feszülnek; az agyam zakatol. Álmosító melegség árad bennem; derekamon, mellemen, ágyékomban érzem Tamás tenyerének tüzelését, amely egészen a bőröm alá hatol és a csontjaimig ér. Érzem férfias cigarettaszagát, tomboló hím illatát; lehengerlő, birtokbave- vő erejét... Mit keresek én itt, ebben a lakásban, ezzel az emberrel? Kilép a fürdőszobából. Új pizsamát vett, messziről árad róla az arcvíz szaga, megborotválkozott. Úristen, ez készül valamire, és éppen most? Lehúnyom a szemem, az alvásba próbálok menekülni. Mellém fekszik, egy rövid fészkelődés után, csend lesz. Hosszú csend. Én alig lélegzem; ő hallgat. Most méregeti a helyzetet. Alig hallható nesz, mintha kígyó csúszna a lepel alatt; elindult a keze. Dermedten lapulok; megadóan várom a marást. Egy hideg tárgy érinti meg a derekamat, tétován megpihen, aztán elindul lefelé a combomon. Egész testemben libabőrös leszek; megmerevedtem, mint akit földhöz szegezett a félelem. Átmarkolja a combomat, és csúszik fölfelé lassan, következetesen. Ujjak szaladnak az ágyékomba, és lassú körkörös mozdulattal egyre mélyebbre vágnak. Megfeszülök. Üvölteni szeretnék és ütni-vágni, de csak felszisszenek.- Hagyj! Az ujjak megbénulnak, sugárzó hidegségüktől borzongás jár át. Megragadom, és kihajítom a paplan alól. Ezt utáltam mindig, ezt a szótlan, előzmények nélküli nyúlkálást, ezt a megmarkolást, mint amikor valaki felkap egy szelet kenyeret, hogy marcangoló fogakkal beleharapjon. Tamáshoz menekülök. Erősen lehunyt szemem mögött felszakadnak a délutáni képek; egy vörös izzásban lebegő szoba; fénylő, feszülő izmok; vagda- lózó meztelen testek; parttalan sikoly és megkönnyebbülő párás, meleg sóhaj...- Szeretnék tőled gyereket - hallom a valóságból belém nyilaim. Én is szeretnék! - gondolom, - de nem tőled, hanem Tamástól.- Fáradt vagyok - súgom rekedten, mint egy kiszáradt öregasszony. Olyan rándító mozdulattal ül fel, hogy imbolyog velünk a franciaágy.- Fáradt vagy!? - kiáltja. - Öt napja menekülsz előlem, bújsz. Nern^ lehet hozzád érni! Mi történt veled? És mit akarsz, beszélj! amásra gondolok, ahogy ül az ágy T szélén, kezével lassan végigsimít a testemen, elidőz a hajlataimnál, és eléri a lábujjamat. - Szép vagy - mondja. - Szép, mint egy egzotikus virág. - Behunyt szemmel lebegek a világban, és elhiszem szavait, mindent elhiszek. Kérdezni nem merek semmit, csak fülelek; nyelem minden szavát.- Azt kérdeztem, mit jelent a viselkedésed? - fújtat mellettem ez a másik, dühödt mondata megcsap, mint egy állott levegőjű huzat.- Semmit - sóhajtok. - Fáradt vagyok, kérlek, hagyj aludni. - És azt már csak gondolom, hogy tényleg semmit, mert semmit nem tudok... Csak borulna egy gyors álom a szememre, egy mindent összemosó, békéltető, menekítő álom. Gazsó Ferenc - Zelei Miklós IRészlet az Őrjítő mandragóra című riportkönyvböll Szem elől tévesztettük a szökésben lévő Szalontai Ferenc István budapesti lakost. Negyvennyolc éves, középtermetű, haja barna, szeme barna. Különleges ismertetőjele: mintegy 25 cm-es, harántirányú operációs sebhely a hason. Magatartása a szokásosnak megfelelő. A kérdésekre odaillő feleleteket ad. Tudata tiszta, tájékozottsága minden tekintetben megtartott. Gondolkodása formai eltérést nem mutat, kifejezésmódja szabatos. Szalontai Ferenc István a Budapest, X. kér. Kozma utca 13. sz. alatti Országos Börtön /Gyűjtő/ MA 1948-as számú kényszergyógykezeltje 1989. szeptember 8-án pénteken reggel a szokott időben, ápolója kíséretében tömeg- közlekedési eszközzel külső munkahelyre, a János Kórházba távozott. A munkát - udvartakarítás - ezúttal rer.í kezdte el, hanem még átöltözés ■: őt., utcai ruhában kilépett a János Kór- ha*. .erületéről, taxiba ült, és elnyelte Budapest.- Beértem a városba, és rögtön telefonáltam a Kozma utcába. Dr. Laczkó főhadnagy úrral beszéltem, ő a gazdasági hivatal vezetőjének a helyettese. Megmondtam neki, kérem, szépen, van egy pohár, abba ennyi fér. Betelt. Nem kezdem élőiről a tortúrát, két év elég volt, csoda, hogy nem őrültem bele. Azt válaszolta, kár, hogy így döntöttem, mert valószínűleg elengedtek volna szabályosan is.- Feri nem szökésben van, hanem jogtalan távozáson. A Kozma utcai igazságügyi elmemegfigyelő- és elmegyógyintézetben ezt így nevezik. Uraim, mi most mindannyian, akik itt beszélgetünk, bűnsegédek vagyunk. Tudjuk ezt az ápoló úr nélkül is, akinek nevétől, személy leírásától ezúttal eltekintünk, mert ő még nincs szökésben. Két éve ismerik egymást, Szalon- tait akkor vitték be oda. 1987. november 18.-1989.június23. között tizenháromszor volt kint Szalontai Ferenc a Kozma utcából. A tizenhárom bírósági tárgyalására kísérte az ápoló és az őr, mindig azzal hagyta el a börtönt, hogy már csak csomagolni jön vissza, mert most helyezik szabadlábra. Rendőr, orvos, pszichológus, bíró, hivatalnok és kényszerápolt társai legalább harmincszor elmondatták vele az életét. Unja. Az ápoló úr szelíd biztatására, na, mondja el Ferikém az uraknak, hogyan kezdődött az egész, Feri beszélni kezd. Neki ez már nem árthat.- Harminc méterre a lakásomtól kiültem egy padra napozni. Erős dohányos vagyok, piros szimfóniát szívok, de csak sárga volt a boltban. A mellettem ülő öregembertől kértem egy szál cigit. Nem dohányzott. Ültünk még egy ideig, búcsúzáskor a reklámszatyrára böktem, ez meg micsoda? Alig érintettem a szatyrot. Erre az öreg belekönyökölt a számba. Ez őrült! Kiverte két fogam! Összeszólalkoztunk, az utca meg bámulta. Megállt egy maszek, és elvitt a rendőrségre, hogy odabenn tisztázzuk a vitát. A Mosoly utcába még magamtól mentem be. Onnan a Teve utcába, aztán a Tolnaiba már szállítottak. Két és fél hónapig voltam a BRFK vendége. Csak tudnám, miért? Rablással gyanúsítottak, mert az öreg, mikor bevágott, ordibálni kezdett. Két liter málnaszörp volt a szatyrában, de én ezt csak akkor tudtam meg, amikor elmeszeltek. A Tolnaiban már elmeszakértőt kértek, mert agresszívnak vették a cselekményemet, és kinyomozták, hogy az angyalföldi ideggondozóban kartonom van. Hát persze. Több mint tíz éve, mikor volt egy tiltott határátlépési kísérletem. Szegeden megvizsgált az elmeszakértő. Rendes orvos volt, a védelmébe vett, olyasmit írt, hogy üldöznek, ezért paranoiás tüneteket mutatok. Nem is kaptam többet hét hónapnál, pedig hetvennyolcban ez még kemény politikai bűncselekmények számított. Ez volt az egyetlen összeütközésem a törvénnyel. Akkor nyílt nekem karton az ideggondozóban. Az van rajta, hogy paranoid vonások. De se kezelést, se gyógyszert nem kaptam, kilenc év alatt három pofaviziten voltam az ideggondozóban. A Tolnaiból átvittek a Gyorskocsi utcába, a szakértői hivatalba. Hat-nyolc percig beszélgetett velem egy orvos, és leírta, hogy egyértelműen beteg vagyok. A kulcsmondat az volt, hogy a bűnismétlés veszélye fennáll. A cselekmény agresszív, az ítélet, ha rám sütnék a rablást, meghaladná az egy évet. Ezért a Kozma utcába utaltak megfigyelésre, s hogy rendezzék az agyamat. Abban a hat-nyolc percben arról kérdezgetett a szakértő, hogy kikkel találkoztam a bal- szerencsés eset napján. Amint soroltam a neveket, rádöbbentem, hogy fatális, de négy beteg emberrel akadt dolgom. Anyám infarktusos, Lajos barátomnak agyproblémája volt, az apja gégerákos, Évánál, az élettársamnál akkor állapították meg a rákgyanút, meg is halt azóta. Nahát, ebből kiderítették a téveszmére utaló színlelést. Színlelésnek vették, hogy mindenki beteg körülöttem, innen egy lépés volt, hogy akkor a szakértő előtt is színlelek. Úgyhogy mi$e a Kozma utcába kerültem, már odalett a szavahihetőségem. Ikágyékás, azaz ideiglenes kényszergyógykezelt lettem. A benti orvosok megvizsgáltak, nem találtak semmit. Kérdezték, kérek- e andaxint? Másfél hónapig szedtem, azóta gyógyszermentes vagyok.- Én nem vagyok orvos, de régóta ápolok valódi elmebetegeket ahhoz, hogy ki merjem jelenteni, négy olyan ember biztosan van az elmemegfigyelőben, akit nem kellene bezárva tartani. Az utókezelő vagy a család gondoskodása is elég lenne nekik. Nem minősítenek. Az az orvosok és a jogászok dolga. Dehát ezek rendezettek, nem is kezelik őket, apró dilikkel pedig milliók futká- roznak a világban. Ferit még ebbe a, körbe sem sorolnám. Ő egészséges. ( ’ 'Á Novák Béla Dénes: Nagy Imre emlékére Fölviláglik alkonyunk? Hold-kokárdát szívünk fölé! Tükrökből arcunk megszökött? Más ábrázat kell? Kié? Hamvas-sötéttel nyílj ki tüzes-földbe mártott rózsa! Hitünk magva a senkiké? Sarjad belőle: Dózsa, Dózsa. Kaszaél álomból ébredek, szúrós fény riszál. Minek jön újra napra nap, s a semmit, mit eddig tettünk, ki fizeti meg? \ ___________J
