Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)
1990-05-26 / 41. szám
Magazin Az idősebb olvasók nyilván jól emlékeznek még az egykor oly népszerű íróra, "Gyuladiák"-ras nagy példányszámban megjelent müveire, melyeket gyorsan elkapkodott az izgalmakat és érzelmeket szerető olvasó. Talán elég megemlíteni a Virágzik a mandula... mellett az olyan bestsellereket, mint a Ne sárgulj fűzfa! vagy a Rajna ködbe vész... Több évtizedes kényszerű hallgatás után a kiadó ismét közkinccsé tette az író eUŐ világhál \rús élményregényét, amely annak idején ritkán hiányzott a családi önyvespolcokról. Először 1933-ban jelent meg, aztán szinte évente Uuutt napvilágot újabb és újabb kiadása, de 1945-től mind mostanáig egyetlen Somogyváry-mü sem került a könyvesboltokba. "Szociográfiai megfigyelésekben gazdag élményregény, átmenet a háborús napló és a regényes cselekményszövés között; aki e könyv fellapoztáig semmit sem tudott az első háborúról, annak jó tájékoztatást ad, miképpen élte át ezt a véres vihart egy, mint mondani szokás "közép- osztálybeli" ifjú, aki kényszerűségből cserélte fel a tollat a karddal. A regény humora, anekdotikus részletei, a fejezetek mottóiként idézett katonanóták szövege azt az egységes hangulatot közvetítik, amit például Gyóni Géza nemrég ismét kiadott versei is" - írja a regény mostani kiadásához írott előszavában Nemeskürty István. Magazinunkban rövid ízelítőt adunk belőle. "őrmester úr, miiül véres a lába, Talán bizony ellőtték a csatába?" "Ellőtték a jobb lábam a hajlásba, Meg köti halni, fiaim, a csatába!" /Bakanóta 1914-ből/ ... Furcsa virág a mandulavirág Sokszor esztendőkig hiába keressük. Lombja, levele hajt a fának, de virágját nem adja ki. Azután egyszerre, valamelyik tavaszon csudát tesz. Annyi a virágja, mint semmiféle más fának. Egyetlen hatalmas, vidám bokréta az egész fa. Furcsa virág a mandulavirág. Ha nem hívja leghangosabb kürtjével a tavasz: nem hajt. De ha kihajt, akkor elsőnek hajt ki minden virágok között. S akkor kihajt olyan korán, mikor más fák, más virágok még csak nem is álmodnak a tavaszról. S aztán, egy éjszakán lehull csaknem az egész virágcsoda róla. Egyetlen szélroham leráz róla minden virágot, melynek nem volt rendelése, hogy kössön s teremjen. Alig marad rajta. Ami lehull, virágként hull le, gyönyörűségként hal meg tavaszi mámorban, fiatal varázsban. S ami rajt marad a fán - néhány árva virág - leveti szirmait, kopott, szürke termés lészen, s csontpáncélt ölt ruhája alá. Ha meghámozod: kemény, mint maga az irgalmatlanság. Pedig belül édes, tiszta és jó - mint a kenyér s mint a becsület. Ámbár van olyan is, amely megkeseredik. Arra se haragudjatok: nehéz a sors, a mandulasors. Annnál inkább szeressétek azt, amelyik szürkeségben, keménységben s páncélban is megmaradt édesnek! ...Furcsa virág a mandulavirág. Ritkán hajt, de ha hajt, akkor... meg a víz egyre rezegtek. S az embernek milliószor eszébe jutott: hátha most készült el alattunk az akna, hátha most hordták tele dinamittal, hátha most, ebben a percben gyújtják a kanócát, s egy perc múlva már nem leszünk. Mert szerencse dolga az egész. Lám, a múltkor is a 46- osok alá fúrtak az olaszok. Puszta szerencse, hogy idejében kiürítettké az árkot, s a rohanás az üres vonalat röpítette légbe. D e ezen a harmadik éjszakán már semmire sem gondoltam. Kezem, lábam olyan volt, mint az ólom. Úgy éreztem, hogy nagy szöges bakancsaim valójában már nem is idegen testek rajtam, hanem hozzám nőtt, hozzám tartozó testrészek. Akár a körmeim, a hajam vagy a fülem. Hiszen második hete, hogy nem voltak lent a lábamról. Nem éreztem a különvalóságukat. Valami fásult zsibbadás futkározott tarkómtól le a talpamig. S ötpercenként néztem rá az órám világító számlapjára. Este kilenc órakor vettem át a szolgálatot Juranics hadapródtól. S hajnali két órakor kellett felébresztenem Sós hadnagyot, az utánam következő vonalügyeletest. Fél kettő már régen elmúlott, de hol volt még a két óra, teremtő Isten! Elbotorkáltam a jobbszámyra. A csatlakozáshoz. A fejem behúztam a vállaim közé, mert a harmadik szakasznál alig méteres volt az árok meg a mellvéd, a digó géppuska pedig egyre odapittyegett, Sötét volt, pogány sötét. Csak percekre suhant el fölöttünk az olasz fényszóró sugárkévéje, vagy egy-egy égnek szálló rakéta. Olyankor jól láttam az árkot s a vonal mögött lévő fenyőerdő széthasogatott csonkjait. De utána még sötétebb feketébe burkolózott minden. Csak messze, a Podgorán fortyogott szakadatlan villogással a két front. ráknak tűnt, amíg elértem a m \ szárnyra, mert százszor is beÄ W lebotlottam egy-egy alvó hon- véd testébe vagy a mellvédekről lecsúszott homokzsákba. Az őrszemek a lőrésnek dőlve, álmosan horkantak össze, mikor elmentem mögöttük. És fásultan, halálra fáradt szajkó módra dünnyögték mondókájukat:- Tizedik Biene ...harmadik szakasz...négyes számú felső figyelő... Előrefigyelek... semmi különös... Már az első szavuknál megismertem őket. Ez az öreg Harangozó volt. Tegnap íratott velem a feleségének Nagykátára, hogy még adja el a borjút. Amaz pedig Klincsok Janó volt, a nagyétkű tót. A tor- nóci juhász, aki egyre várta a felmentését, mert ígérte hazulról a jegyzője. Jobbra, lent a lejtőn, a vonal mögött, járőr bukdácsolt a dolinán át. Nyilván az előrevont debreceni tartalék zászlóaljtól. Aztán újra csönd lett. Ásítva, le-lecsukódó szemmel botorkáltam tovább. Csönd. Távolban rakéták és fegyverropogás. ...Megálltam egy harántgát mellett, s kivontam jobb kezem a nyirkos bekecs zsebéből, hogy meglássam az óralapot a csuklómon. S akkor rám szólt valaki:- Állj, ki vagy?- Vonalügyeletes a tizedik Bienéből! Jelszó?- Dragoner. Jelhang? Dolomiten! Rendben van. Tovább! Előreléptem. Nyurga árnyék magasodott előttem. A váradi honvédek számyszakaszának zászlósa.- Szervusz!- Szervusz! S mindketten ásítottunk az álmosságtól és a borzongástól. Mert fáradtak voltunk és nyirkosak. Néztük a forgyogó Podgorát, melynek púpja óriási tevehátként domborodott föl a fényszórók kévéjében. Az oldalában hosszú, tüzes hernyóként húzódott a puskázó rajvonal.- Nyomják a Podgorát, testvér - düny- nyögte a szomszéd.- Nyomják. Most ott próbálkoznak. Édeskés, émelyítő halottszag húzódott felénk, és borúsan, álmosan dőltünk a mellvédnek. Valahol a sötét végtelenségben megláttam Vénusz csillagát. S abban a pillanatban hűs tengeri szél legyintett felénk délről, az Adria felől. A hajnal. S ugyanakkor fény lobbant meg messze délen, az összelőtt Bagnifürdő mögött, mélyet morrant egy hosszú csövű ágyú, huhogva, hosszan huhogva szállott el fölöttünk roppant gránátja, s messze hátul, a Valloné-völgyben robbant földrengető zuhanással.- A disznó Sdobba-üteg! - morgott a koma. - A konyhásokat lövi.- Kezdődik a pokol! - bókoltam rá, de már nem éreztem szavaim súlyát. Egy ideig még ott ásítoztunk, aztán elköszöntem.- Szervusz!- Szervusz! És ballagtam vissza az árkon. A hatodik harántgátnál lehasaltam a mellvéd alá a babszemes dobra, s a köpenyem alatt rávillantottam a villanylámpámat. Rezegtek a babszemek. Ötödnapja rezegtek. Sóhajtva mentem tovább. Egyszer-egyszer még fölnéztem az égre, a ragyogó Vénuszra, homályos gondolatok hazavittek az anyámhoz, láttam a József körúti fákat, és százszor is megnéztem az órámat anélkül, hogy fölfogtam volna, mennyit mutat. A második szakasz vonalában járhattam már félig ébren, félig alva, amikor messze, bal kéz felől lilásodni kezdett az ég alja.- Hajnal, hajnal... - motyogtam kábult fejjel, s vittek, vittek a nagy szöges bakancsok. Végre benyitottam Sós hadnagy födö- zékébe. Ahogy betettem az ajtót, rávillantottam a villanylámpámat. Hanyatt feküdt a deszkaágyon. A szája nyitva volt, s a melle úgy járt, mint a fújtató. Hebegve ébredt, amikor felráztam.- Ki az, mi az, micsoda?- Én vagyok, hadnagy úr. Két óra. Átadom a szolgálatot. Csönd van odakint... Csak a babszemek rezegnek. Nem szólt. Ült a kemény deszkalapon kábult közömbösséggel, és soká tartott, amíg legyűrte, szegény, az álmot. Hanem azután fölhorkant, ásított, cigarettára gyújtott, összehúzta magán a derékszíját, s fölállott.- Jól van, pajtás - morogta -, átveszem a szolgálatot. Eriggy aludni! tán szerencséd lesz, hogy kialhatod a hat órádat. Felém nyújtotta a kulacsát. Rumos katonakávé volt benne. Kicsit megsavanyo- dott már, de jó volt. Aztán ő is húzott belőle, s kibotorkáltunk az ajtón. Akkor már pirosán égett a hajnal mögöttünk, a Hermada sziklatengere fölött. A futóárok végén megállón a hadnagy, ásítva dőlt a sziklafalnak, én meg eltopogtam az odúmba. A rajkályha már régen kialudt, de a legényem forró kávéval várt. Hogyan csinálta, nem tudom. Levágtam magam a deszkalapra, s lehunytam a szemem. Csak a derékszíját lazítottam meg magamon egy rántással. Aludni! Teremtő Isten, ez a legszebb rendelésed a földön. Aludni! Csak ne jöjjönn közbe semmi. Csak hat óra hosszat...- Zászlós úr - pusmogta a legény -, itt a kávé. Jó rumos. Tessen meginni. Csak a fejemmel inntettem, hogy hagyjon. Dehogy hagyott. Ismerte ő már a fáradtságnak ezt az állapotát. Az embergép lejárását, amikor már minden mindegy. A számhoz nyomta a forró kulacsot. S a gégém az ösztön örök kötelességtudásával megindult. Ittam, nyeltem. De már nem voltam ébren. Forró gyönyör bizsergett végig rajtam. Ittam s aludtam... Tíz percet-e vagy két óra hosszat? Ki tudja? A legényem rázott.- Zászlós úr! Zászlós úr! Szolgálati jegyet hoztak a zászlóaljtól. Kint gránát vágott le valahol a közelben, s reszketett a föld. Nem soká alhattam, mert az éjszaka utolsó árnyai még bujkáltak a dolinákban meg a Vallone-völgy fölött. Betűztem az írást. Zászlós úr haladéktalanul adja át szakaszát a 3. századtól oda áthelyzett Molnár hadapródjeliHtnek, s teljes felszereléssel jelentkezzzék a zlj.pságnál. Bambán bámultam magam elé, s valami gyerekes magam szánása kerekedett bennem. Istenem, hát nem hagynak aludni! Súlyos hátizsák mozgott el a fedezék tenyérnyi ablaka alatt. Aztán nyikkant az ajtó, szöges bakancsok csikordultak a sziklapadlón, nagy vörös kéz lendült a sapkához, s rekedt hang dörmögött felém:- Zászlós úr, Molnár hadapródjelölt alázatosan jelentem, bevonultam, s átveszem a szakaszt.-Jó, jó, pajtás - motyogtam -, de hát mi ez? Épp az imént dűltem le. Hulla vagyok.- Pedig most ne aludj, zászlós úr, mert én a te helyedben az égig ugranék örömömben. Nagy sokára értettem csak meg, mit beszél. Nagy tisztpótlást kapott az ezred. S a régebbiek közül néhányan pihenni küldenek a front mögé. A kiképző csoportokhoz. Bauer hadnagy, Látrányi hadnagy meg én: aló, vissza!- Hű a teremtésit, Feri, készülj! Fürge kézzel kapott cókmókunk után a legény, én meg kibotorkáltam a kadéttal a vonalba, hogy átadjam neki a szakaszt. S azután útra kerekedtem. A segélyhely sziklahorpadása előtt óvatosan lépő sebesültvivőket értünk el.- Kit visznek?- Tüske őrmester urat!- Milyen sebe van?- Fejlövés. Nagyon rosszul van. Nincs is eszinél. Összefacsarodott a szívem. Valamikor egy századnál szolgáltunk. Teremtő Úristen, hát mindenkinek ez a vége? Néma Miatyánkkal loholtam előre. Hat órakor már Marcotiniben voltam. Az alezredes megveregette a vállam, az ezredsegédtiszt szerencsés kutyának nevezett, s én mindennt felejtő, bódult örömmel indultam neki a görzi útnak. Hol volt akkor már az álmosság? ' Előttem lángolt a későn kelő februári nap, mögöttem pedig dörömbölve zúgott a Doberdo. alra fönt a hegyeken fehéren szikrázott a hó, körülöttem gyáva zöldbe igyekeztek a tar sziklák, majd elém tárult a Wippach fényben fürdő völgye. Minden lobogott, lángolt azon a reggelen. A nap, a víz, s a tavaszba zsendülő Karszt. S a vérem úgy zsongott édes bódulatban, hogy szinte beleszédültem. Két szöges végű bot s négy bakancs kopogott az úton. A legény meg én. A sötétből mentünk a világosságba. A halál felől az élet felé. A vérből és virrasztásból a nap felé. ...Azon a tavaszon fordultam huszadik évembe. Kandallóóra Napjainkban újra divat minden, ami régi, különösen az iparművészeiét uralja nosztalgia. Képünkön: Kandalló-óra a múlt századból, az ötvösművészet remeke, mely az Iparművészeti Múzeumban található, s amely tanúskodik a régi kézművesek magas mesterségbeli tudásáról és kifinomult ízléséről. ... Akkor lehetett egy óra. Érdemes lett volna számolnom, hogy hányadszor ásítottam már azon az éjszakán. Nyilván az ezrediknél tartottam volna. Mert ásít az ember, ha álmos és ha fázik. Én pedig nagyon álmos voltam. Előtte való két éjszakán folyton a lőréseknél állottunk, mert jobbra tőlünk, a San Michele kúpján egyre próbálkozott az olasz. A vá- radi honvédek ugyan mindannyiszor visszaverték, de azért a debreceniek két zászlóalját esti szürkületkor mégis közelebb tolták a kúp mögé, s a Wippachtól le a tengerig: riadókészültségben állott az egész front. Két éjszaka hát nem aludtam semmit. Aznap, meg egész napon át, aknavetőtűz zuhogott ránk, s a mellvédek kőrakása vagy tíz helyen is beomlott az árokba. Egész délután a köveket szórtuk ki, no meg a dobokat figyeltük. Mert ez volt akkor a háború divatja. A hadviselés a föld alá vonult. Olasz is, magyar is egyre robbantott. Aknákat, folyosókat fúrt az ellenfele alá, hogy azután, ha kellő helyre ért, meghordja az aknasikátor végét ekrazittal, s fölrobbantsa a szemben lévő árkot. Hát erre kellettek a dobok meg a vizesdézsák. A dobok bőrére vetett néhány babszem, vagy a dézsák vizének rezgése elárulta, fúr-e az ellenség. Aki nem próbálta, nem tudja, milyen irgalmatlan dolog volt a dobok meg a vizesdézsák figyelése. Hiszen a babszemek
