Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)
1990-05-22 / 37. szám
4 1990. MÁJUS 22. "EGYETLEN TETT KELL..." "Valami jel kell, hogy: VAGYUNK" (Cseh-Bereményi) Ketten maradunk. Ő a színpadon, én a nézőtéren. Még egy negyedóra az előadásig. A gitárt behangolta, a mikrofonok jók. Már mindenki kiment, ő meg csak áll, és ide-oda lépeget. Lassan végigméri a kottaállványt, aztán a mikrofont. Mintha magában még meg is köszönné, hogy léteznek a tárgyak, és neki nem kell majd egyedül állnia ott. Váratlanul belerúg a székbe. Majd gyengéden utánanyúl és odébbrakja. Még egyszer végignézi a mikrofont, a széket és a kottaállványt. Elindul az ajtó felé, kifelé, de még többször visszapillant, sután és félszegen, szinte bocsánatkérőn. Aztán eltűnik. Ketten maradunk. Három perc van az előadásig, ez már egy másik hely, ez egy iroda, nem is barátságtalan. Kérdezek, de nagyon furcsán néz. "Nem tudod?" - kérdezem, pedig sejtem, hogy a válasz magától értetődő. "De tudom... csak most már... érted..." - és elharapja a mondat végét. Zavarom, és ettől hirtelen kínosan érzem magam. Felállnék, kimennék, de akkor ugyanolyan szaggatottan, szinte az orra alatt motyogva megállít. "Ne menj ki, ez most nem teátrális...tudom...ér- ted, tudom, hogy nagyon jó motor vagyok. De a szöveg még nem az enyém...le fogok égni...belesülök... Tudom, hogy jó motor vagyok, de az úton kövek vannak. Nagyon sok kő..." Láttam, ahogy két ember megöleli egymást. "Jól van, fiú, menni fog" - sugallta Bereményi tekintete. "Már megint egy szakadék, már megint felette lógok, fogd a kezem, öreg..." - nézett vissza a Cseh Tamásé. Hét esztendő csendje törik meg ebben az ölelésben - egyetlen, kimondott szó nélkül. Mert hiába beszélgetett egymással Cseh Tamás, a keresztapa, Bereményi Gézával, a keresztapával. Hiába fonódott össze melegen a tenyerük, ha találkoztak, és hiába tűnt felhőtlennek eggy-egy családi, baráti együttlét. Hiába., egészen addig a balatonszepezdi pillanatig. "Átjössz este?" - kérdezte az öreg. "Át" - mondta a fiú. Volt már ilyen, semmi különös... közel van a két nyaráló. "Nem hoznád a gitárodat?" - kérdezte az öreg. A fiú nem válaszolt. Csak a higany szaladt az agyába, legalábbis valami ilyesmit érzett, és nem akart hinni a szavaknak. "Kipróbálhatnánk, hogy tud- juk-e még együtt" - mondta az öreg. És a fiú ment, és nem volt ebben alázat és nem volt ebben nosztalgia. Egyszerűen ment, és ez annyira természetes volt neki... "Messze voltam, amikor rájöttem, hogy én is érek valamit. Addig a pillanatig bántott, hogy én csak eléneklem a Gézát. Szerettem a dalait, át is éltem őket, de nem tudtam, mennyire vagyok én benne a hatásban. Aztán egyszer, Dél-Amerikában, egészen pontosan Caracasban volt valami dalostalálkozó. Belgák, franciák, új-zélandiak, ausztrálok, németek, magyarok, görögök. Fent feküdtem, jó néhány pohár ital után szobámban, mikor jöttek értem. "Gyere, énekelj" - mondták. "Én, ezeknek? Nem értenek egy szót se, minek..." Aztán mégis lementem. Láttam őket, a franciákat, a belgákat, a többieket. Valamit tudtam angolul, elmagyaráztam nagyon röviden, hogy a dal An- toine-ról és Desiréről szól, akik mennek valahol egy ócska cipőben, a cipő egyre csak ócskul, ők meg mennek - valahogy így. Elénekeltem. "Nesztek, itt van, úgyse értitek, ti úgyse tudjátok... mit tudtok ti egyáltalán" - és énekeltem: fölényesen, szabadon..., megmutatom nektek, ti belgák és franciák... Mikor befejeztem, döbbent csend, és valami iszonyú tapsvihar néhány másodperccel később. 1978-ban... Azóta tudom, hogy nekem is van titkom, hogy én is tudok valamit, és igen, a Géza dalai, de igenis: én ugyanúgy... n£Í> >q> Új dalok. Bereményi-dalok. Gróf Széchenyi, a legnagyobb ,és Bereményi magyar... A polka... A paraszt... A komcsi veje... Judit, esetleg Edit... A Corvin-köziek... A jó kicsi... Cseh Tamás soha nem veszi elő a gitárját előadás után - ezt többen állítják. Most is csak ül, már rég bezárta, bort iszogat, és a dalok sorrendjéről vitatkoznak, vagyis inkább csak meditálgat- nak: hogy lehet szállni magasabbra, hogy értessék meg még jobban. Bereményi váratlanul megszólal: "Nem énekelnéd el a "Jobbik részemet", annyira szeretem azt a dalt.." És az énekes kinyitja a gitártokot, kiveszi a gitárt- "Jaj, de jó", sóhajtja Bereményi- az arcán semmi sem látszik, csak a szemén, ahogy nézi az éneklő arcot, valami misztikus ellágyulás, valami, amit csak ők ketten tudnak. Szóba kerül a politika MDF, SZDSZ, elkötelezettség, szimpátia? Nem tartoznak senkihez, nem énekeltek, írtak senki mellett, s nem vállaltak közszereplést sehogyan. De "benne" voltak, valamilyen módon. A fiú mesélni kezd... "Lementem Lakitelekre, Csen- gey hívott. Mondtam Évának, a "' feleségemnek: "Talán most jön a BÖRTÖN, idefigyelj, Éva, amikor házasságot kötöttünk, megegyeztünk: ha háború, ha szabadság... én megyek." Én úgy indultam el Lakitelekre, mint egy forradalmár. Nekem az azóta is szent. Az, hogy 1987-ben emberek ilyeneket mondtak, hogy az oroszok menjenek ki, és legyen végre vége!... - miközben tudták, hogy a magnó be van kapcsolva, hogy a sorban többen jegyzetelnek. Ez senkit nem érdekelt. Olyanokat mondtak ki ott, amit mi is - de csak suttogva, egymásközt. Igen, lementem Lakitelekre, mert elegem volt már abból, hogy mindig csak nyavalygunk, kaffogunk, baffogunk, büfögünk, és az alkalmas pillanatokban nem csinálunk semmit - befogjuk a pofánkat és otthon maradunk. Eltűnt már a fekete ing, a nyakat verdeső haj. Maradt egy tekintet, kissé elnyűtt bőr, But- terfly-tomacipő és valami öreg óra. És Éva És két gyerek. És a konyakospohárban is ottmaradt félbehagyva a? ital. Bereményin nincs széles karimájú kalap, nem ad neki külön stílust a gyűrött lódén. Egy doboz Marlboro, zöld tweed-zakó... ennyi. i Két legenda áll fel az asztal mellől. Csak megborzongani lehet attól, ahogy kimennek az ajtón. Hogy együtt mennek ki. Doros Judit Fotó: Jakab László Levelek a hazából a honba "...titeket sosem..." Kedves Árpád! Ezúttal ilyen konzervatív megszólítással kezdem, ha már ezt használtad te is. Nem egészen értem, hogy miért, de ha kedveled a formát, hát vedd úgy, hogy imponálni szeretnék neked. Már arra is gondoltam, netán a levélbonto- gatók félrevezetése céljából indítsz így, hátha nem olvassák tovább, de akkor te inkább a "kedves édesanyám"-at választod, ahogy ismerlek. (Hogy tényleg kedves lennék számodra, erre gondolni sem merek.) Mindig és nagyon vártam a levelet tőled (tőletek), s most hogy megérkezett és elolvastam, azt kell mondanom: bár még mindig csak várnám, bár ne írtál volna! Hogy miért? HűjhaL. Egy dolog az, ha én innen borúlátóan ítélem meg az otthoni helyzetet, és egészen más, ha te otthonról lebunkózol azzal, hogy lebunkóztak. Téged, aki egyike vagy azon ritka fajtának, melyet egy január elején közvetített tévés beszélgetésben igencsak keresgéltem: ki az a magyar (és nem csak magyar) értelmes értelmiségi odahaza, aki nem sáros? Aki - például - hitelt érdemlően írhatna most, a nagy büdös szabadságban valamit, ami nem bűzlik. Hát számolgatás közben nem kellett mindkét kezemet elővegyem, mint a favágó, amikor öt sört akar rendelni... És eljutott hozzám az álforradalom után megjelent új lapodnak jónéhány száma, átböngésztem írásaidat, és örvendtem, hogy végre - "helyzetben vagy", és élsz a le- hetőségggel, teszel az "ügyért"... És most bizonyosságra váltod feltételezésem, miszerint ismét azok a hangadók, az irányítók, a hatalom birtokosai, akik nem mertek ilyen kérdések elé állni a változás hevületében, hogy "mit csinált ezelőtt?". Mindenkitől mindent számon kérni most, persze túl zsenáns lenne, amolyan nimbuszgyalázása sokaknak, akiket az "anyaországban", s talán még az Óperenciás tengeren túl is az erdélyi magyarság hőseiként ismernek. De az, aki még a volt diktátor anyjának a szünnapjára is "szívből szakasztott" üdvözlő versikét írt (és publikált), az "igazmondás" lehetőségének eljövetelekor - ha már nem süllyed el szégyenében - ne akarjon a makulátlanság díszpéldánya lenni; vagy - ahogy írtátok, "makróban" -: aki a hírhedt házaspárnak röplabdázás vagy karikával megkísérelt célbadobás közben adogatta az elgurult játékszereket (nem kényszerből, hanem önszántából, érvényesülése érdekében!), az most ne jelöltesse magát köz- társasági elnöknek (erre a nem-indulásra különben is ígéretet tett a "forradalom" ellopása utáni napokban). Tolakodás a székekért nemcsak a nálatok tapasztalható balkáni demokráciában van, hanem a civilizált Európához magát joggal közelebb érző Magyarországon is, és az eszközök itt sem kifejezetten ízlésesek. Csakhogy itt legalább "labdába rúghat" több valóban tiszta, becsületes, rátermett ember - is. A gyerekcipőben járó demokráciának itt számos tyúkszemét el tudom képzelni, de a diktatúrának azt a visszarendeződését, melyet leveled az otthoni állapotokról kétségtelenné tesz, semmiképp. A kilátások tekintetében engedj meg egy tippet: ha most Magyarország - mondjuk - ötven évvel jár Románia előtt, akkor ez a különbség tíz év múlva száz év lesz. Mert mintha egymásnak háttal, ellentétes irányban haladnánk... Nem örvendtem a levelednek azért sem komám, mert lapodban közölt írásaid olvasván, pontosan így képzeltem el, hogy a szerkesztőségi asztalon alszol félórákat, s aztán - mit számít, hisz nincs is fáradság! - nekiesel az írógépnek, hogy megírd friss álmaid..., szóval most kiderül, hogy csak aludtál (múlt időben), a lelkesedés - nejed szerint - két hétig tartott, te meg azt vallód, volt egy boldog napod. Ez idő alatt és ebben a vonatkozásban én még másodpercekig sem repdestem a kéjben. De ismét megkülönböztetendő saját alapvető kétkedésem és talán beteges pesszimizmusom otthoni sorskérdésünket illetően attól a rohadt állapottól, melyhez soraitok vezettek, hogy már a ti fejetekkel töprengve sem lehet reménykedni. Nem tudom, csak belekukucskáltál-e nejed "kiegészítésébe", vagy végig is olvastad, nos, azt írta, hogy "most már egy dologban biztos vagyok: nem fogunk titeket sosem visszahívni". Komám, ez fájt a legjobban. Ez volt a legnagyobb bunkó, talán olyan, mint Marosvásárhelyen a hodáki... Sok-sok órán át tartó beszélgetések után ismerem annyira Imolát, hogy meggyőződésem: nem pillanatnyi hangulata diktálta, miben biztos. Nem arról van szó, hogy vártuk volna a hívást, arról még kevésbé, hogy azonnal csomagoltunk és mentünk volna. Itt esetleg még, ott viszont már nem vagyunk otthon. Az állapot végérvényességét már-már elfogadtam, a kegyetlen sosem-et végül Imola írta le. Azért néha jó volt játszadozni a csalóka ábránddal, hogy talán megéljük... Talán megéljük, ötlött fel bennem néhány éve odahaza, mikor teljesen magamon kívül voltam..., talán megéljük a "zseni" és "világtudós" harcos-, elv- és élettársa bukását Meglehet, furcsa, de öröm és elégtétel nélkül szemléltem a tévében véres-tragikomikus végüket. Egyrészt azért, mert - szerintem - nincs kitalálva a kínhalálnak az a változata, melyet megérdemeltek volna több millió ember sokéves kínzásáért. Másrészt: nincs az a szadizmus, melyet érzékelni képesek lettek volna, az a megaláztatás, melynek felfogták volna a súlyát. Szánalmasan degeneráltakról készült a dokumentum. Aztán meg valamiféle bűntudatom is volt, mert valóban kijártam többször a pályaudvarra a nemzetközi vonatokhoz a tavaly is, a tavalyelőtt is, és tényleg üzengettem nekik. A tőlem telhető változatos formában, de jobbára ugyanazt... S aztán innen az újabb agyrém: vajon, nem az átkaim fogantak meg valahol, s tulajdonképpen nem az azóta öngyilkossá vált bíró ítélte őket halálra, hanem én szuggeráltam a dolgot? Ne félj, annyira nem estem kétségbe, mint az ítélethirdető, csak esz a fene, hogy mindjárt kezdhetem elölről az akciót. Különben, a vonatablakból felém repülő vodkásüvegekkel magam is számoltam. Veled ellentétben azonban, meg sem fordult a fejemből, hogy üresen érkeznének, hanem tele. Az egyik változat: vodkával (dobják a velem egyetértők); másik: benzinnel (ajándék a szektái tátétól). Szóval, kezdhetem elölről, mondom, ha összegzeni a karácsonyotok utáni fejleményeket, beleértve a szabadnak és demokratikusnak meghirdetett, éppen folyamatban lévő szavazásokat is. Egyébként a választásokról akartam elmélkedni, ezúttal a tietekről, de telik meg a papíros, a "témát" a következő alkalomra halasztóm. Egyet, biztosat ezzel kapcsolatban mégis csak megkockáztatok: nem győzünk. Nincs hol, nincs mivel, nincs ellenfél, és egyáltalán - Hofit idézve - mi a fenének mindig győzni?... A leveledről még ennyit: első olvasatra azon sopánkodtam, hogy nem vagyunk, nem lehetünk egy csapatban, talán mi ketten megválthattunk volna egy vüágot, csak hol az a világ? Ezt a kö- zép-kelet-európait mintha nem nekünk találták volna ki. Avagy tényleg csak haditudósítóknak vagyunk jók - mint mondtad egyszer -, a békével, a viszonylagos szabadsággal nem tudunk élni?... Ez - hangsúlyoznám - első olvasatra vetődött fel. A második után már nem kell a kérdőjel, igen, elnyomatta- tásra, kisemmizettségre születtünk. Hisz te is hagyod magad terrorizálni. Még a családban is! Hát járulj a házi urnához, és szavazz Imolára, helyezd bele a bizalmadat! És tudod mit? A fentiek ellenére, újál még! Mert harmadik olvasatra már a hülye humorodon vigyorogni is tudott komád, Lajos .ff |mmmmm Cseh Tamás...
