Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)

1990-05-22 / 37. szám

4 1990. MÁJUS 22. "EGYETLEN TETT KELL..." "Valami jel kell, hogy: VAGYUNK" (Cseh-Bereményi) Ketten maradunk. Ő a színpa­don, én a nézőtéren. Még egy ne­gyedóra az előadásig. A gitárt be­hangolta, a mikrofonok jók. Már mindenki kiment, ő meg csak áll, és ide-oda lépeget. Lassan végig­méri a kottaállványt, aztán a mik­rofont. Mintha magában még meg is köszönné, hogy léteznek a tárgyak, és neki nem kell majd egyedül állnia ott. Váratlanul be­lerúg a székbe. Majd gyengéden utánanyúl és odébbrakja. Még egyszer végignézi a mikrofont, a széket és a kottaállványt. Elindul az ajtó felé, kifelé, de még több­ször visszapillant, sután és félsze­gen, szinte bocsánatkérőn. Aztán eltűnik. Ketten maradunk. Három perc van az előadásig, ez már egy má­sik hely, ez egy iroda, nem is ba­rátságtalan. Kérdezek, de nagyon furcsán néz. "Nem tudod?" - kér­dezem, pedig sejtem, hogy a vá­lasz magától értetődő. "De tu­dom... csak most már... érted..." - és elharapja a mondat végét. Za­varom, és ettől hirtelen kínosan érzem magam. Felállnék, kimen­nék, de akkor ugyanolyan szag­gatottan, szinte az orra alatt mo­tyogva megállít. "Ne menj ki, ez most nem teátrális...tudom...ér- ted, tudom, hogy nagyon jó mo­tor vagyok. De a szöveg még nem az enyém...le fogok ég­ni...belesülök... Tudom, hogy jó motor vagyok, de az úton kövek vannak. Nagyon sok kő..." Láttam, ahogy két ember meg­öleli egymást. "Jól van, fiú, men­ni fog" - sugallta Bereményi te­kintete. "Már megint egy szaka­dék, már megint felette lógok, fogd a kezem, öreg..." - nézett vissza a Cseh Tamásé. Hét esz­tendő csendje törik meg ebben az ölelésben - egyetlen, kimondott szó nélkül. Mert hiába beszélge­tett egymással Cseh Tamás, a ke­resztapa, Bereményi Gézával, a keresztapával. Hiába fonódott össze melegen a tenyerük, ha ta­lálkoztak, és hiába tűnt felhőtlen­nek eggy-egy családi, baráti együttlét. Hiába., egészen addig a balatonszepezdi pillanatig. "Átjössz este?" - kérdezte az öreg. "Át" - mondta a fiú. Volt már ilyen, semmi különös... közel van a két nyaráló. "Nem hoznád a gitárodat?" - kérdezte az öreg. A fiú nem válaszolt. Csak a hi­gany szaladt az agyába, leg­alábbis valami ilyesmit érzett, és nem akart hinni a szavaknak. "Kipróbálhatnánk, hogy tud- juk-e még együtt" - mondta az öreg. És a fiú ment, és nem volt eb­ben alázat és nem volt ebben nosztalgia. Egyszerűen ment, és ez annyira természetes volt ne­ki... "Messze voltam, amikor rájöt­tem, hogy én is érek valamit. Ad­dig a pillanatig bántott, hogy én csak eléneklem a Gézát. Szeret­tem a dalait, át is éltem őket, de nem tudtam, mennyire vagyok én benne a hatásban. Aztán egyszer, Dél-Amerikában, egészen ponto­san Caracasban volt valami da­lostalálkozó. Belgák, franciák, új-zélandiak, ausztrálok, néme­tek, magyarok, görögök. Fent fe­küdtem, jó néhány pohár ital után szobámban, mikor jöttek értem. "Gyere, énekelj" - mondták. "Én, ezeknek? Nem értenek egy szót se, minek..." Aztán mégis lemen­tem. Láttam őket, a franciákat, a belgákat, a többieket. Valamit tudtam angolul, elmagyaráztam nagyon röviden, hogy a dal An- toine-ról és Desiréről szól, akik mennek valahol egy ócska cipő­ben, a cipő egyre csak ócskul, ők meg mennek - valahogy így. Elé­nekeltem. "Nesztek, itt van, úgy­se értitek, ti úgyse tudjátok... mit tudtok ti egyáltalán" - és énekel­tem: fölényesen, szabadon..., megmutatom nektek, ti belgák és franciák... Mikor befejeztem, döbbent csend, és valami iszonyú tapsvihar néhány másodperccel később. 1978-ban... Azóta tu­dom, hogy nekem is van titkom, hogy én is tudok valamit, és igen, a Géza dalai, de igenis: én ugyanúgy... n£Í> >q> Új dalok. Bereményi-dalok. Gróf Széchenyi, a legnagyobb ,és Bereményi magyar... A polka... A paraszt... A komcsi veje... Judit, esetleg Edit... A Corvin-köziek... A jó ki­csi... Cseh Tamás soha nem veszi elő a gitárját előadás után - ezt többen állítják. Most is csak ül, már rég bezárta, bort iszogat, és a dalok sorrendjéről vitatkoznak, vagyis inkább csak meditálgat- nak: hogy lehet szállni maga­sabbra, hogy értessék meg még jobban. Bereményi váratlanul megszólal: "Nem énekelnéd el a "Jobbik részemet", annyira szere­tem azt a dalt.." És az énekes ki­nyitja a gitártokot, kiveszi a gitárt- "Jaj, de jó", sóhajtja Bereményi- az arcán semmi sem látszik, csak a szemén, ahogy nézi az éneklő arcot, valami misztikus ellágyulás, valami, amit csak ők ketten tudnak. Szóba kerül a politika MDF, SZDSZ, elkötelezettség, szimpá­tia? Nem tartoznak senkihez, nem énekeltek, írtak senki mel­lett, s nem vállaltak közszereplést sehogyan. De "benne" voltak, va­lamilyen módon. A fiú mesélni kezd... "Lementem Lakitelekre, Csen- gey hívott. Mondtam Évának, a "' feleségemnek: "Talán most jön a BÖRTÖN, idefigyelj, Éva, ami­kor házasságot kötöttünk, meg­egyeztünk: ha háború, ha szabad­ság... én megyek." Én úgy indul­tam el Lakitelekre, mint egy for­radalmár. Nekem az azóta is szent. Az, hogy 1987-ben embe­rek ilyeneket mondtak, hogy az oroszok menjenek ki, és legyen végre vége!... - miközben tudták, hogy a magnó be van kapcsolva, hogy a sorban többen jegyzetel­nek. Ez senkit nem érdekelt. Olyanokat mondtak ki ott, amit mi is - de csak suttogva, egymás­közt. Igen, lementem Lakitelek­re, mert elegem volt már abból, hogy mindig csak nyavalygunk, kaffogunk, baffogunk, büfögünk, és az alkalmas pillanatokban nem csinálunk semmit - befogjuk a pofánkat és otthon maradunk. Eltűnt már a fekete ing, a nya­kat verdeső haj. Maradt egy te­kintet, kissé elnyűtt bőr, But- terfly-tomacipő és valami öreg óra. És Éva És két gyerek. És a konyakospohárban is ottmaradt félbehagyva a? ital. Bereményin nincs széles kari­májú kalap, nem ad neki külön stílust a gyűrött lódén. Egy do­boz Marlboro, zöld tweed-zakó... ennyi. i Két legenda áll fel az asztal mellől. Csak megborzongani le­het attól, ahogy kimennek az aj­tón. Hogy együtt mennek ki. Doros Judit Fotó: Jakab László Levelek a hazából a honba "...titeket sosem..." Kedves Árpád! Ezúttal ilyen konzervatív megszólí­tással kezdem, ha már ezt használtad te is. Nem egészen értem, hogy miért, de ha kedveled a formát, hát vedd úgy, hogy imponálni szeretnék neked. Már arra is gondoltam, netán a levélbonto- gatók félrevezetése céljából indítsz így, hátha nem olvassák tovább, de akkor te inkább a "kedves édesanyám"-at vá­lasztod, ahogy ismerlek. (Hogy tényleg kedves lennék számodra, erre gondolni sem merek.) Mindig és nagyon vártam a levelet tőled (tőletek), s most hogy megérke­zett és elolvastam, azt kell mondanom: bár még mindig csak várnám, bár ne ír­tál volna! Hogy miért? HűjhaL. Egy dolog az, ha én innen borúlátóan ítélem meg az otthoni helyzetet, és egé­szen más, ha te otthonról lebunkózol azzal, hogy lebunkóztak. Téged, aki egyike vagy azon ritka fajtának, melyet egy január elején közvetített tévés be­szélgetésben igencsak keresgéltem: ki az a magyar (és nem csak magyar) ér­telmes értelmiségi odahaza, aki nem sá­ros? Aki - például - hitelt érdemlően ír­hatna most, a nagy büdös szabadságban valamit, ami nem bűzlik. Hát számol­gatás közben nem kellett mindkét keze­met elővegyem, mint a favágó, amikor öt sört akar rendelni... És eljutott hoz­zám az álforradalom után megjelent új lapodnak jónéhány száma, átböngész­tem írásaidat, és örvendtem, hogy ­végre - "helyzetben vagy", és élsz a le- hetőségggel, teszel az "ügyért"... És most bizonyosságra váltod feltételezé­sem, miszerint ismét azok a hangadók, az irányítók, a hatalom birtokosai, akik nem mertek ilyen kérdések elé állni a változás hevületében, hogy "mit csinált ezelőtt?". Mindenkitől mindent számon kérni most, persze túl zsenáns lenne, amolyan nimbuszgyalázása sokaknak, akiket az "anyaországban", s talán még az Óperenciás tengeren túl is az erdélyi magyarság hőseiként ismernek. De az, aki még a volt diktátor anyjának a szü­nnapjára is "szívből szakasztott" üdvöz­lő versikét írt (és publikált), az "igaz­mondás" lehetőségének eljövetelekor - ha már nem süllyed el szégyenében - ne akarjon a makulátlanság díszpéldánya lenni; vagy - ahogy írtátok, "makró­ban" -: aki a hírhedt házaspárnak röp­labdázás vagy karikával megkísérelt célbadobás közben adogatta az elgurult játékszereket (nem kényszerből, hanem önszántából, érvényesülése érdeké­ben!), az most ne jelöltesse magát köz- társasági elnöknek (erre a nem-indulás­ra különben is ígéretet tett a "forrada­lom" ellopása utáni napokban). Tolako­dás a székekért nemcsak a nálatok ta­pasztalható balkáni demokráciában van, hanem a civilizált Európához magát joggal közelebb érző Magyarországon is, és az eszközök itt sem kifejezetten ízlésesek. Csakhogy itt legalább "labdá­ba rúghat" több valóban tiszta, becsü­letes, rátermett ember - is. A gyerekci­pőben járó demokráciának itt számos tyúkszemét el tudom képzelni, de a dik­tatúrának azt a visszarendeződését, me­lyet leveled az otthoni állapotokról két­ségtelenné tesz, semmiképp. A kilátá­sok tekintetében engedj meg egy tippet: ha most Magyarország - mondjuk - öt­ven évvel jár Románia előtt, akkor ez a különbség tíz év múlva száz év lesz. Mert mintha egymásnak háttal, ellenté­tes irányban haladnánk... Nem örvendtem a levelednek azért sem komám, mert lapodban közölt írá­said olvasván, pontosan így képzeltem el, hogy a szerkesztőségi asztalon alszol félórákat, s aztán - mit számít, hisz nincs is fáradság! - nekiesel az írógép­nek, hogy megírd friss álmaid..., szóval most kiderül, hogy csak aludtál (múlt időben), a lelkesedés - nejed szerint - két hétig tartott, te meg azt vallód, volt egy boldog napod. Ez idő alatt és ebben a vonatkozásban én még másodperce­kig sem repdestem a kéjben. De ismét megkülönböztetendő saját alapvető két­kedésem és talán beteges pesszimizmu­som otthoni sorskérdésünket illetően at­tól a rohadt állapottól, melyhez soraitok vezettek, hogy már a ti fejetekkel töp­rengve sem lehet reménykedni. Nem tudom, csak belekukucskáltál-e nejed "kiegészítésébe", vagy végig is olvas­tad, nos, azt írta, hogy "most már egy dologban biztos vagyok: nem fogunk titeket sosem visszahívni". Komám, ez fájt a legjobban. Ez volt a legnagyobb bunkó, talán olyan, mint Marosvásárhe­lyen a hodáki... Sok-sok órán át tartó beszélgetések után ismerem annyira Imolát, hogy meggyőződésem: nem pillanatnyi hangulata diktálta, miben biztos. Nem arról van szó, hogy vártuk vol­na a hívást, arról még kevésbé, hogy azonnal csomagoltunk és mentünk vol­na. Itt esetleg még, ott viszont már nem vagyunk otthon. Az állapot végérvé­nyességét már-már elfogadtam, a ke­gyetlen sosem-et végül Imola írta le. Azért néha jó volt játszadozni a csalóka ábránddal, hogy talán megéljük... Talán megéljük, ötlött fel bennem néhány éve odahaza, mikor teljesen magamon kívül voltam..., talán megél­jük a "zseni" és "világtudós" harcos-, elv- és élettársa bukását Meglehet, fur­csa, de öröm és elégtétel nélkül szem­léltem a tévében véres-tragikomikus végüket. Egyrészt azért, mert - szerin­tem - nincs kitalálva a kínhalálnak az a változata, melyet megérdemeltek volna több millió ember sokéves kínzásáért. Másrészt: nincs az a szadizmus, melyet érzékelni képesek lettek volna, az a megaláztatás, melynek felfogták volna a súlyát. Szánalmasan degeneráltakról készült a dokumentum. Aztán meg valamiféle bűntudatom is volt, mert valóban kijártam többször a pályaudvarra a nemzetközi vonatokhoz a tavaly is, a tavalyelőtt is, és tényleg üzengettem nekik. A tőlem telhető vál­tozatos formában, de jobbára ugyan­azt... S aztán innen az újabb agyrém: vajon, nem az átkaim fogantak meg va­lahol, s tulajdonképpen nem az azóta öngyilkossá vált bíró ítélte őket halálra, hanem én szuggeráltam a dolgot? Ne félj, annyira nem estem kétségbe, mint az ítélethirdető, csak esz a fene, hogy mindjárt kezdhetem elölről az akciót. Különben, a vonatablakból felém repü­lő vodkásüvegekkel magam is számol­tam. Veled ellentétben azonban, meg sem fordult a fejemből, hogy üresen ér­keznének, hanem tele. Az egyik válto­zat: vodkával (dobják a velem egyetér­tők); másik: benzinnel (ajándék a sze­ktái tátétól). Szóval, kezdhetem elölről, mondom, ha összegzeni a karácsonyotok utáni fejleményeket, beleértve a szabadnak és demokratikusnak meghirdetett, éppen folyamatban lévő szavazásokat is. Egyébként a választásokról akartam el­mélkedni, ezúttal a tietekről, de telik meg a papíros, a "témát" a következő alkalomra halasztóm. Egyet, biztosat ezzel kapcsolatban mégis csak megkoc­káztatok: nem győzünk. Nincs hol, nincs mivel, nincs ellenfél, és egyálta­lán - Hofit idézve - mi a fenének min­dig győzni?... A leveledről még ennyit: első olva­satra azon sopánkodtam, hogy nem va­gyunk, nem lehetünk egy csapatban, ta­lán mi ketten megválthattunk volna egy vüágot, csak hol az a világ? Ezt a kö- zép-kelet-európait mintha nem nekünk találták volna ki. Avagy tényleg csak haditudósítóknak vagyunk jók - mint mondtad egyszer -, a békével, a vi­szonylagos szabadsággal nem tudunk élni?... Ez - hangsúlyoznám - első olva­satra vetődött fel. A második után már nem kell a kérdőjel, igen, elnyomatta- tásra, kisemmizettségre születtünk. Hisz te is hagyod magad terrorizálni. Még a családban is! Hát járulj a házi ur­nához, és szavazz Imolára, helyezd bele a bizalmadat! És tudod mit? A fentiek ellenére, újál még! Mert harmadik olvasatra már a hülye humorodon vigyorogni is tudott komád, Lajos .ff |mmmmm Cseh Tamás...

Next

/
Thumbnails
Contents