Új Néplap, 1990. május (1. évfolyam, 20-45. szám)
1990-05-18 / 34. szám
4 1990.6 MÁJUS 18. Három évi zárva tartás után, négymillió forintos felújítást követően ismét megnyílt a tapolcai tavasbarlang. Á felújítást az a Bakonyi Bauxitbánya Vállalat finanszírozta, amelynek működése - a nyírádi vízkiemelések - miatt a barlangból eltűnt a víz. A vállalat 15 évre bérbe vette a kedvelt kirándulóhelyet, ahol a víz hiányában csak sétálgatni lehet Képűnkön: az első látogatók az újra megnyílt száraz tavasbarlangban. /MTI fotó: Arany Gábor/ Átváltozó műtárgyvagyon Az I. országos képzőművészeti kiállítás vásárlásairól tételesen beszámolt képző- és iparművészek szakmai folyóirata, a Szabad Művészet. Felsorolta a közintézmények és magánosok vásárlásait egyaránt. A lap tanúsága szerint 1950-ben az alábbi intézmények vettek műtárgyat: Fővárosi Tanács, Népművelési Minisztérium, Igazságügyi Minisztérium, Belügyminisztérium, Pénzügyminisztérium, Kultuszminisztérium, Magyar Tudományos Akadémia, Találmányi Hivatal. Persze 1950 régen volt. Intézmények szűntek meg, alakultak át, olvastak össze, és váltak szét az utóbbi negyven évben. Nem csoda, ha a műtárgyak is "elolvadtak". Mesélik, hogy azon rövid idő alatt, amíg a Nehézipari Minisztériumból Ipari Minisztérium lett, és az intézmény Pestről Budára költözött, értékes szőnyegek, bútorok, festmények különös - az olvasó fantáziájára bízzuk, hogy elképzelje milyen - átváltozáson estek keresztül. Később, az ötvenes évek végétől aztán annyival bonyolultabbá vált a helyzet, hogy nem az intézmények vásároltak maguknak, hanem az állam vette meg a műtárgyat, és osztotta szét múzeumoknak, közintézményeknek. Még 1986-ban is működött a begyűjté- ses, úgynevezett milliós állami vásárlások rendszere. A néhány napos kiállításra az ország művészei összehordták az eladásra felkínált műveiket. És a zsűri kiválasztotta az arra érdemeseket, meghatározta az árakat. így vagy úgy, az állam mind a mai napig jelentős összegért vásárolt kortárs művészektől festményt, szobrot, grafikát, amelyek múzeumokba, közintézményekbe, minisztériumokba, iskolákba, könyvtárakba, tanácsokhoz kerültek. Az átadás könyvjóváírással történik, s a műtárgy így az illető intézmény tulajdonává válik. Formailag tehát "tiszta sor". Hogy hol, mi módon kezelik, értékelik a műtárgyakat, az már korántsem egyértelmű. Kezdjük, azzal, hogy a képet, szobrot legjobb esetben vásárlási értékén tartják nyilván. (Még a múzeumokban sincs mai érték szerinti nyilvántartás!) Noha köztudott, hogy a műtárgyak értéke 10-20-30 év alatt igencsak sokat változott. És nem lefelé. Említhetnénk, hogy a műtárgypiacon oly kelendő Kassák Lajos, Kádár Béla, Scheiber Hugó és mások festményeit, kollázsait nem is olyan rég a hivatalos kultúrpolitika esztétikailag értéktelennek ítélte. S engedték, hogy amerikai, francia, nyugatnémet köz- és magángyűjtemények fillérekért megszerezzék. Nincs jó véleményük a közintézmények műkincskezeléséről a szakembereknek, a muzeológusoknak és a Művelődési Minisztérium illetékeseinek. A kép, a szobor ugyanúgy leltári tárgy, mint az íróasztal vagy a lámpa, amelyet bizonyos idő eltelte után ki kell selejtezni, "le kell írni". Egyes közintézményekben a valahai vételár feléért, harmadáért meg lehet szerezni értékes szobrokat, festményeket, rajzokat. így szóródott szét, s jelent meg meglehetősen olcsó áron a Bizományi Áruház kínálatában a Kovács Margit életmű. Ha meg fizetség nélkül tűnik el egy-egy kép a falról, nem csinálnak nagy ügyet belőle, legfeljebb "leírják". Mégis kellemetlen helyzetbe került az a minisztériumi munkatárs, akit a főnöke a falról leakasztott képpel kívánt megjutalmazni. A meggondolatlan hivatalnok a Bizományiban akarta eladni az ajándékot. Ott tűnt fel a becsüsnek a kép hátulján a minisztérium pecsétje, leltári száma. Egy főhatóság magát megnevezni nem kívánó gazdasági hivatalnokától tudom, hogy a más posztra, nyugdíjba vonuló magas beosztású vezetők gyakran hivatali szobájuk egész berendezését "átmentették a privát szférába". Volt, aki még a szőnyeget is elvitte. De könyvet, festményt, grafikát feltétlenül. Ha valaki tételesen számba venné, milyen műtárgyak vannak köz- intézményeink birtokában, bizonyára találna jónéhányat közülük, amelyeknek múzeumokban, köz- gyűjteményekben volna a helye. S kiderülne, létezik egy olyan vizuális műtárgyvagyon, amellyel fel lehetne javítani a közgyűjtemények kortárs-anyagát. Kádár Márta ÖNNEK MI A VÉLEMÉNYE? Pedagógusnap, iskolai jutalom, szakmai elismerés A Független Pedagógus Fórum indítványának lényege: "... a pedagógusnappal együtt szűnjék meg a megalázó mértékű iskolai jutalom is. Helyette tizenharmadik havi fizetést és helyileg megítélt céljutalmakat kapjanak a pedagógusok. Az is a Fórum javaslata volt, hogy a szakma legkiválóbbjait megillető Apáczai-díjat és a Kiváló Pedagógus kitüntető címet a jövőben a Kossuth- és a Széchenyi-díjjal egyidőben, március 15-én, míg a kimagasló színvonalú nevelőmunkáért megszavazott középszintű kitüntetéseket október 23- án, a Magyar Köztársaság ünnepén vehessék át az iskolákban az arra érdemesek." Mindezekről véleményt kértünk egy-egy általános iskolai tanártól, középiskolai igazgató- helyettestől, főiskolai docenstől és a Megyei Pedagógiai Intézet igazgatójától. Ők így látják... Krizsán Józsefné a mezőtúri Kossuth Téri Általános Iskola tanára:- A hivatalos ünnepség megszüntetése nem jelentené egyúttal a szívet-lelket melengető virágcsokor átadásának megszűnését a tanítványok részéről. A saját szervezésű "önünneplés" megszűntetését javaslom magam is, amelyen sokszor - nettóban értve - valóban megalázó összegű pénzjutalmat kaptunk. Helyette a 13. havi fizetés reális lenne. Jó gondolat, hogy céljutalom váltsa fel a hagyományos formát. A szeptember elején az anyaintézetben meghatározott helyi feladatok eredményes megvalósítását - értem ezen szaktárgyi versenyek kiírását, lebonyolítását intézményi vagy városi szinten, a megyei és országos versenyekre felkészítő tanári munkát, a tudományos dolgozat, szakcikk, tankönyv írását, speciális tanár-tanító továbbképzéseken való részvételt- ismerjék el céljutalom formájában. Jó az, ha a hazai értelmiséggel együtt kapják meg a pedagógusok is a legmagasabb kitüntetéseket, melyek elbírálásánál a tartalmi, szaktárgyi, minőségi nevelőmunkát értékeljék. A középszintű kitüntetéseket pedig adják át a Magyar Köztársaság "születésnapján". Belső érték- rendszert, úgynevezett önszabályozó rendszert alakítson ki a tantestület, erről együtt döntsenek, így elkerülhető a korábbi formalitás. Az elismerés pedig - a kiemelt pénzjutalom mellett - ehhez az iskola névadójának emlékplakettje is lehetne... Rusvainé Schneider Piroska a Martfűi Cipőipari Szakközép- iskola igazgatóhelyettese:- kollégáimmal is beszélgettünk erről, bizony, jó lenne, amennyiben anyagilag biztosítani tudják az iskoláknak - a tizenharmadik fizetés és a céljutalom. Az eddigi jutalmak meg sem közelítették a havi fizetés összegét. A többi elgondolással is egyetértünk, kivéve a pedagógusnapot. Én úgy gondolom, maradjon meg, végül is azért van, hogy a diákok megköszönjék nevelőik egész évi munkáját, maguk szervezte műsorokkal, megemlékezésekkel. Ez már régi, kedves hagyomány... Szentesiné dr.Tóth Edit, a Jászberényi Tanítóképző Főiskola docense:- A társadalom értékzavarát jelzi, hogy néhány szakmának "napja" volt nálunk. Azokat ünnepeltük, akiket egyébként nem ismert el rangján a társadalom. Az ügyvédeknek, az orvosoknak nincs ilyen ünnepe. Azt érzem, hogy a társadalom így akarta lel- kiismeretfurdalását a pedagógusokkal szemben kompenzálni. A pedagógusnap sosem volt őszinte ünnep. A kötelezővé tett érzelmi megnyilvánulás napja volt. Pedagógusnak és diáknak egyaránt kínos volt, hogy ezen a napon hálásnak kellett lenni. Ehhez párosult aztán, hogy ezen alkalmakkor adták át egész évi jó munkánk "megérdemelt" jutái-* mát. A mi főiskolánkon jó esetben ez öt-hatezer forintot jelentett. Hasonlítsuk össze egy vidéki kisvállalat vezetőjének jutalmával? Ne hasonlítsuk! Az elismerést nem jutalmakkal kell megoldani. Áz eltorzult értékrendet kell helyreállítani, s rangján megfizetni a tanárt, az orvost, a színészt - minden külön ünneplés helyett... Jakatics Árpád a Jász-Nagy- kun-Szolnok Megyei Pedagógiai Intézet igazgatója:-... ha már nincs pedagógusnap, nagyon helyes, hogy a pa- dagóguscknak szánt szakmai díjak átadását a nevezetes ünnepekhez kötik. Más kérdés: egy- egy napon ünnepeljük-e a pedagógusokat, az építőket, a bányászokat, vasutasokat? Végül is erről maguk döntenek a vállalatok. A pedagógusnapnak mindig az időpontjával volt probléma. A szülők és gyerekek egyaránt zavarban voltak, hiszen alig múlt el a pedagógusok napja, máris jött a tanév vége, újabb alkalom a köszönetre és elismerésre. Ezt a szép gesztust lehetne az évzáró ünnepséghez kötni, s akkor szív- fájdalom nélkül elhagyhatnánk a "napot". A jutalmat én csak második szempontnak venném, de akkor sem nevezném megalázónak. Nem a mértékével van problémám, hanem a jutalom rendszerével, feltételével. Nem jó, ha a jutalom lehetőségét és mértékét az dönti el, hogy milyen volt az iskola bérgazdálkodása, volt-e sok beteg, maradt-e megtakarítás, és nem az, hogy milyen színvonalú munkát végzett a tantestület... Úgy tűnik, a vélemények töb- bé-kevésbé egybehangzóak. RE.-KE. MAROSVÁSÁRHELY, 1990 MÁRCIUS Börtönbe csukták őket, mert kiálltak a magyarok mellett Egy szemtanú vallomásai Azt kérdezi, hogy változott-e valami Romániában a decemberi forradalom óta? Higgye el nekem, hogy az égvilágon semmi. Tulajdonképpen ugyanazok az emberek ülnek a vezetői székekben, mint korábban. Meghalt Ceau- sescu és felesége, és ennyi volt a forradalom. A boltok előtt hosszan kígyózó sorok ugyanúgy megvannak, vagy tovább nőttek, de ez már nem újság számunkra. Megszoktuk. Nekünk, cigányoknak meg tán még rosszabb a helyzetünk, mint az ottani magyaroké. Például a márciusi marosvásárhelyi események miatt - én jól tudom, hisz odavalósi vagyok - "csak" huszonkét cigányt ítéltek el és csukták őket börtönbe, mivel kiálltak a magyarok mellett. Már a fotóknak sem hisznek A törvény szerint persze nem így történt a dolog - ugyanis a románok azt állítják, hogy március 19-én, amikor ugye Sütő Andrást és barátait is megverték -, nos azon a napon valójában nyugalom volt a városban, csak az a huszonkét cigány ment neki fejszékkel meg vasvillákkal a románoknak. Én személyesen jártam a helyi tanácsban az elítéltek érdekében, de hiába. Mintha még a kalendáriumból is kitörölték volna azt a napot. Máskülönben rengeteg fénykép készült a március 19-i zavargásokról, de el se vették, meg se nézték a fotókat. Kapásból azt állították, hogy azok nem a márciusi megmozdulás, hanem a decemberi forradalom pillanatait örökítették meg. Tudja, engem tavaly december 22-én beválasztottak a Marosvásárhelyi Néptanácsba, attól a naptól kezdve ott dolgoztam, és a nemzetiségi kisebbségek problémáival foglalkoztam. De már az első pillanattól láttam, a saját bőrömön éreztem, hogy ki akarnak nyomni onnan, persze nem csak engem, hanem minden magyart. Pedig Király Károly is kérte a marosvásárhelyi románokat, úgy válasszanak vezetőket, hogy fele román, a másik fele meg magyar legyen, mert a lakosság is nagyjából ilyen arányban oszlik meg a városban. Ebbe persze nem mentek bele, és mindent megtettek annak érdekében, hogy kitegyenek bennünket a vezetésből. Ez március 20-án sikerült is, mert már azon a napon a katonák be se engedtek a székházba, így én például visszakerültem a régi munkahelyemre. Egy ruhatisztítóban dolgozom. Arról biztos tudnak, hogy valójában miért is törtek ki a zavargások Marosvásárhelyen. Szóval az történt, hogy nem tudtak megegyezni, legyenek-e magyar iskolák a városban vagy sem. Ugyanakkor pedig a boltok nevei nemcsak románul, hanem magyarul is ki voltak írva. Ez nem tetszett a románoknak, s ahol csak láttak ilyen táblákat, leverték a falakról, és összetörték azokat. Március 22-én éjjel már tele volt sebesültekkel a néptanács székháza, és onnan szállították a mentők a kórházba a magyarokat meg a románokat. Persze az utóbbiak között nemcsak marosvásárhelyiek, hanem a környező települések lakói, például hodákiak is voltak. Azért tudom biztosan ezt, mert személyesen beszéltem egyikükkel, és meg is kérdeztem tőle, hogy: mit kerestek ti itt? És tudja mit válaszolt? Azt, hogy pénzt meg italt adtak nekik, és azért jöttek. Kinn voltam a mezőn - mondta az az ember -, kaptam a pénzt és jöttem a többiekkel együtt "rendet csinálni". Istenhez imádkoztak Tulajdonképpen - mint említettem -, a marosvásárhelyi zavargások, mindenféle hivatalos állítással ellentétben március 19-én kezdődtek. Mi még aznap este össze akartunk gyűlni a főtéren, meg szerettük volna tárgyalni az eseményeket, és el akartuk volna dönteni, hogy másnap kimegyünk tüntetni, és követeljük a jogainkat. Ám ez nem sikerült, mert a hodákiak ott álltak reggelig, s akit elkaptak közülünk, agyba-fő- be verték. Engem is megtámadtak, de megkérdeztem tőlük, hogy "mit akartok tőlem, én csak egy cigány vagyok". Erre azt mondták, hogy tűnjek el, és remélik, hogy nem láttam, nem hallottam semmit. Nagyon idegesített ez az egész, volt már este vagy tizenegy óra, amikor hazaértem, és másnap reggel, vagyis 20-án az első dolgom, ahogy bementem a munkahelyemre az volt, hogy összetelefonálgattam az ismerősöket, és mondtam nekik, hogy ki kell mennünk a főtérre tüntetni. Én 20-án egész nap a székházban voltam, a balkonról beszéltem az emberekhez. Onnan mindent láttam. Percről percre szaporodott a nép. A magyarok délután két óra tájban - lehettek már vagy húszezren - imádkoztak Istent kérve, hogy segítsen rajtuk. Á románok - úgy ötezerre saccoltam a számukat - meg közbekiabáltak, üvöltöztek. Azt skandálták, hogy Erdély a miénk volt, a miénk most is, és nem hagyjuk veszni. Erre a magyarok megtapsolták őket, és azt mondták Jiogy "igazatok van, ne is hagyjátok, de mi meg a jogainkat követeljük". A románok erre még jobban tűzbe jöttek, azt hitték, hogy a magyarok csúfolódnak velük, pedig erről szó sem volt. Ekkor már látszott, hogy hamarosan elszabadul a pokol.TEs- te hat óra körül pattanásig feszült a helyzet, és ezért a nőket, a gyerekeket meg az öregeket behívtuk a székházba, nehogy letiporják őket. A románok mikor ezt észrevették, azt hitték, hogy támadni akarunk, és se szó, se beszéd, nekirontottak a magyaroknak. Azok fúrni kezdtek. Iszonyú volt. Ennyi ember a vásárhelyi főtéren, ahogy megfutamodik. Elég az hozzá, hogy a közeli parkban rengeteg pad van. Ä magyarok onnan szedték föl a deszkákat, hogy legyen mivel védekezniük. Akinél zöld fa volt, arról lehetett tudni, hogy magyar, akinél fejsze, villa meg ilyesmik, azok voltak a románok. Ekkor persze még a cigányok nem vettek részt a verekedésben, hanem gyűjtötték össze az ismerősöket, barátokat, és amikor a környék falvaiból érkeztek autókon meg buszokon a vasvillákkal, karókkal, fejszékkel felszerelt románok - nos ezeket az embereket elfogták, és nem engedték, hogy a főtérre jussanak. Ezzel tulajdonképpen segítették a magyarokat, hisz elvágták a románok utánpótlásának útját. Hát valójában ezért csukták börtönbe azt a huszonkét cigányt. Ennyi a bűnük. "Huligánok vagyunk" Hogy lehet-e valamiféle megoldást találni? Erre csak azt tudom mondani, hogy mindenképpen szükséges lenne, de nem egy-kétnapos ügyről van szó. Amíg nem tud egyezni egy magyar egy románnal, nagyon nehéz bármilyen téren is előrelépni. Hiába jönnek a választások, nagy változásra sajnos azután sem számítunk. Tudja az a legnagyobb baj, hogy nem dolgoznak az emberek. Igaz, hogy például a forradalom után protekcióval kiosztottak egy csomó földet, de akik kaptak, azok nem csinálnak vele semmit. Kivárnak, mert félnek, hogy a választások után elveszik tőlük, így aztán ott hevernek parlagon, nem vetettek beléjük semmit, s könnyen előfordulhat, hogy pár hónap múlva még jobban éhezni fogunk, mint eddig. De nemcsak a mezőgazdaságban nem dolgoznak, hanem a nagyobb üzemek is állnak. Tüntetnek az emberek, mert még mindig a régi rendszer funkcionáriusainak kezében van a hatalom. És a tüntetők mindegyikének a sapkájára vagy trikójára oda van pingálva, hogy: "huligánok vagyunk". Tudja miért? Azért, mert Iliescu úr azt mondta, hogy csak a huligánok tüntetnek. Szóval, lehuligánozta azt a kétszászezer embert, akik a bukaresti főtéren lemondását követelték. Tizenegy napig szóba se állt velük, ám a tömeg nem tágított, hiába verte az eső, hiába sütötte a nap. Úgy látszik, hogy Iliescu úr ennek ellenére nyugodtan tudott aludni. Hogy május 20-án megválasztják-e ismét? Nem tudom. De amikor én pár napja eljöttem Marosvásárhelyről, akkor már tizenötezer ottani magyarnak hibásan kézbesítették, vagy nem is jutott el hozzájuk az a bulletin, ami nélkül viszont nem szavazhatnak. Rosszul volt írva a nevük, a címük, s ha nem egyeznek az adatok, mondjuk hiányzik egy betű, már nem adhatják le a voksukat. Mintha tudatosan rontották volna el ezeket a szavazócédulákat. Ki tudja? Szóval nagy változásra nem számíthatunk. Élhetünk mi Romániában még jólétben, de mindaddig boldogtalanok leszünk, amíg tovább viszálykodik a román a magyarral. Elmondta: Csurkuly Sándor, a Romániai Cigányok Magyar Demokrata Szövetségének elnöke, képviselőjelölt. Lejegyezte: Nagy Tibor 1:1 M
