Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)
1990-04-07 / 1. szám
8 1990. ÁPRILIS 7. Irodalom» művészet Nagy magyar elbeszélők Kosztolányi Dezső /1885-1936/ Mély léleklátás, metszőén éles és pontos analízisek, életszerű alakok és érdekes cselekménybonyolítás jellemzi elbeszéléseit; kiválót alkotott ebben a műfajban Is. Ifjúkori novellatermésében viszonylag kevés a maradandó, a harmincas években viszont annál több, s maga a műfaj is elsőrendű jelentőségre Jut munkásságában. Ez annak következménye, hogy Kosztolányi egyre kevésbé hisz abban, hogy az életben valami értelmes törvény működik, s hogy a valóság egészében megismerhető volna. A szemléletében szétesett világot nagyszabású összefoglalások helyett mozaikjaiban igyekszik megragadni. Összefügg ezzel az a meggyőződése is, hogy a sorsokat úgyis az apró dolgok döntik el. Ezek a mozaikok érett novelláiban nemegyszer mélyértelmű jelentéssel telítődnek, s a részletekben felvillan valami az egész lényegéből. /Magyar Irodalmi Lexikon/ "Halászgunyhó" Tőkés László: Előszó a jövőhöz (Emlékkönyvbe) "Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég: Napfényes múlt. Majd: "A vész kitört"... sivár jelen. "Jókedvet és ifjúságot hazud" a hazug jövő. Nehéz múlt, szükségszerűségek és kényszerűségek oltották belé közös tudatunkba ezt a gondolkodásmódot, mely számára mindig a múlt a legédesebb, s a jövő is csak mint szép emlékezet válik majd érdemessé. Sokat emlegetett sírva vigadozásunkban is a vigadozás a múltnak szól s a sír s a jelen. Vörösmarty is három REGÉHEZ írt keserű előszót: véres jelent s cinikus jövőt. "Midőn ezt írom, tiszta még az ég" valahogy így másítanám meg a költői emlékezetet. Hogy benne legyen ne csak a múlt, hanem a jövő szép "emlékezete" is Hogy a dolgokat ne visszasírjuk, hanem előre örvendjünk nekik. Könnyes emlékezet helyett éber Farkas Csaba: A szoba ötödik sarka gyszer este az apám sugárzó arc-Ecal jött a szobába. Emlékszem, az üvegajtón át néztem, mint jön felém a gyakorlattéri portól összepiszkítottan, elfáradva és mégis ruganyosán. Mikor belépett - mintha most is látnám -, lecsatolta kardját, és így szólt hozzám:- Holnap átmégysz Tarákhoz. Ma az ezredes úr Aladár tanítójának fogadott meg... Az apám magához vont és megcsókolt..- Becsüld meg magad, fiam. Másnap dobogó szívvel kopogtam egy széles, faragványos tölgyfaajtón. Aladár kelletlenül nyújtotta felém keskeny, sápadt kezét, de pár perc múlva összebarátkoztunk. Ettől fogva azután mindennap elmentem hozzá, s később egész délutánokon ültem az ágya mellett. Az álmos, langyos szobában halkan zenélt a szimfónium, csipegett a kanári madár, a kandallóban pattogott a tűz, mi pedig képeskönyveket néztünk, kibámultunk az ablakon, együtt unatkoztunk. Ilyen unalmas, végtelennek látszó délutánon vettük elő egyszer a sakkot. Aladár megtanított játszani, s én egy hét múlva már rendesen vertem őt. Mikor ezt megtudták, az anyja, egy sovány, őszülő asszony magához hívatott:- Hagyjon reá mindent Aladámakfáj, ha nem teljesedik az akarata. Maga okos fiú, tudja... Megsimogatta a fejemet, és én mélyen meghajoltam. Azóta mindig az övé volt a győzelem. Aladár azonban hamar megszokta ezt az olcsó dicsőséget, s napról napra éreztette velem a fölényét Kicsinylő, hideg mosoly fogadott, és az izgatott tornák után kínos csend remegett fölöttünk, melyben a szívünk dobogását is hallottuk. Az anyja rendesen ott állt az ágynál, s izgatott boldogsággal csókolta szájon a fiát:- Te kis mester... Győztél megint. Én ilyenkor zavartan hallgattam, vettem a kalapomat és mentem. Künn a folyosón még hallottam, hogy nevettek. Engem nevettek? Nem tudom. De mikor az utcán a hűs levegő megcsapta az arcomat, sokszor gondoltam egy nagy végső leszámolásra, egy irgalmatlanul kegyetlen, véres letiprásra. Másnap azonban megláttam Aladár elaszott alakját, mosolyogtam az érzékenységemen, s mély szánalommal, majdnem szeretettel nyújtottam a kezemet- Játsszunk. A lázas betegnek minden életereje a játékszenvedélyben újult meg és oszolt el. Most már nem unatkoztunk, mindkettőnk arca tüzelt a nagy indulattól. Az övé a becsvágytól, az enyém a szégyentől. így lassanként ennek a háznak rabszolgájává váltam. A síkos parketten esetlenül hajladoztam a háziak előtt, kik hideg jóindulattal váltottak velem néhány szót. Hiába tisztítgatta és alakítgatta anyám a ruháimat, mindig otrombább és ügyetlenebb lettem. A nyakkendőm vagy nagyon vastag volt, vagy nagyon vékony. De sohasem állt jól. Az asztalnál vagy keveset ettem, vagy sokat. Sokszor a poharat is feldöntöttem. Mikor hazamentem, arcomra szorítottam kezeimet, és mérgesen vetettem magamat az ágyra. Azt hittem, nem bírom ki sokáig. Ma is úgy emlékszem erre a házra, mint ahol minden elefántcsontból, ébenfából és ezüstből van. A gyöngyházkagylók sejtelmes zúgását még mostan is hallom. A kapualja ablakai finom zöld, sárgás és halványlila fényt szűrtek át, s amint beléptem, mindjárt két kőóriás feje meredt elébem haragosan, morcosán. Minden, ami sejtelmes és nagyszerű volt, azt ebben a házban találtam föl. Egyszer történetesen korábban érkeztem oda. A szobában ezüstemyős lám-Sakkmatt pánál egy fiatal leány hímezett, akit azelőtt sohasem láttam. Aladár nem volt otthon. Leültem az asztalhoz, s hallgattam a csendet, bámultam a lámpát és a leányt, kinek halvány nyakát az ellenző fény árnyékai csipkézték körül, és úgy éreztem, hogy egy végtelenség óta ismerem ezt az ismeretlent, aki akkor tágra nyílt szemekkel nézett az én fájdalmas, szomorú arcomba. Azóta mindennap találkoztunk és kóboroltunk a kertben, a tágas, kongó szobákban. Holdfényes estéken leült a zongorához, s én fájó fejjel, sápadtan állottam a tündöklő, fekete szekrény mellett, melyből sírva fakadoztak fel a nagy germán koponyák, porladó szívek megelevenülő álmai. Titkunkat nem tudta senki. Nagyon boldogok voltunk. Egyébként minden a régiben maradt; én rendesen jártam Aladárhoz, sakkoztunk s mindig ő vitte el a győzelmet. Az iskolában megcsináltam a feladatát, mellette ültem, csaltam helyette is, és talán el sem tudtam volna lenni nélküle. Mikor igazán rabszolgája lettem e háznak, elfelejtettem, hogy az vagyok. Rendesen késő este vetődtem haza. Az úton szaladtam, boldogan megvacsoráztam, s kószáltam a nyári éjszakában. Aztán olvastam, s gyakran három órakor is égett a lámpám. Álmomból sokszor felriadtam. Felszakítottam az ablaktáblákat. Az éj fülledt volt; az ég téntafekete. Csak szögletében pislogott egy arany csillag, mint valami odatűzött drága ék. Körülötte halvány fényfoltok remegtek, mintha odalehelt aranyfüst nyomai lettek volna, önkéntelenül is a titokzatos ház felé fordítottam a fejemet. Az udvar mélyén a fehér orgonák virágoztak. És ezt az álomképes, csendes boldogságot egy sötét őszi délutánon - egy pillanat alatt elvesztettem! Eljátszottam. Ha e napra gondolok, újra oly izgatott és zavart leszek, mint akkor voltam, és rendeznem kell a gondolataimat. Aladár az utolsóban volt, az orvosok kimondották, hogy nem menthetik meg. ő azonban még mindig a sakk szenvedélyén csüngött azzal a görcsös erővel, amellyel a haldoklók utolsó pillanatukban paplanuk huzatába kapaszkodnak. Én természetesen továbbra is bohóca maradtam, s tűrtem a szeszélyeit, a család hallgatag gúnyját, mint egy rabszolga. Csak otthon sírtam fel keservesen, a lelkem mélyéből. Mint egy megkorbácsolt rabszolga. Még most is látom azt a szobát, amint az októberi nap fakó sárgaságában tündöklik. A barna, nagy politúros bútorok vakítóan csillogtak, fönn a pohárszéken pedig nyugodtan szunyókáltak a színes edények. Aladár a vörösbársony tolószéken ült, s égő szemeivel az őszi délutánra, a lugas pirosló leveleire bámult. Nagy fejében, melyet selyempuha szőkeség borított, nyugtalanul forogtak a láztüzes szemgolyók. Vézna testét szörnyű, ugató köhögés rázta össze, s ő maga szinte eltörpült ijesztő, értelmetlenül nagy feje mellett. Homlokán hideg izzadsággyöngyök. Arcán bíborosán égtek a tüdővész alkonyrózsái. Aznap, emlékezem, korán sötétedett. Délután három órakor már félhomály volt a nagy teremben, s én úgy éreztem, mintha e nehéz égbolt búcsúzó őszi fényével, komor fellegeivel a szobára feküdt volna: elvette látásunkat, felkorbácsolta vérünket s eltompította eszünket... Sokszor azt hittem, hogy már az anyanyelvemet sem értem, oly idegenszerűen és zavarosan hangzott minden szó, ami abban a csillogó teremben elhangzott. Aladár a rendesnél is idegesebb volt, fülhasítóan, sértően kacagott:- Ne hagyd magad! A szobában meleg volt; szédült a fejem. Egy gondolat villant meg előttem, de a másik pillanatban már kinyílt az ajtó, s belépett Olga, halványkék ruhában. A játék tovább folyt. Aladár előtt egy csomó báb hevert, összevissza húzogattam a figurákat, úgyhogy győzelme már biztos volt. A végjátéknál tartottunk, amikor én kedvetlen szórakozottságomban egyik bábhoz kaptam. Aladár hirtelen felugrott, s a kezemre ütött:- Nem rajtad a sor! Csend lett Elsápadtam, s az ajkaimba haraptam. Kóválygott velem a világ. Az egész ház, mint valami óriás hadihajó megindult, s a vízen hánykolódó ember rémült bizonytalanságával az asztal párkányába kapaszkodtam. Egyszetre fekete lett előttem minden. Aztán szédületes gyorsasággal gondolkozni kezdtem. A szemben levő tükörben láttam feldúlt arcomat, a győzelmére váró Aladárt s mellette az anyját. Kezem a sakkdeszkán járt, de nem tudtam, mit csinálok. Kábult és fáradt voltam, s akkor úgy tetszett mintha egy végtelenség óta ütött volna meg tanítványom, aki az én véremből, az én agyamból szívta életét, mindenét. S láttam magam is: ott ültem vele szemben, mint egy kitömött szalmabáb, mint az ő bohóca, cselédje, rabszolgája. S aztán sokáig néztem csontvázzá aszott, tüdőtelen testét, porcogós kezét, mely leigázott, porba nyomott, mint egy fejedelmi vas-marok. A fülemben harangzúgást hallottam. Kezem tologatta a bábokat előre, hátra, hol jól, hol rosszul. Egyszerre aztán kétségbeesett elhatározásom támadt. E hústalan csontkoponyáról utoljára letéptem azt a hazug aureolát, melyet finom és fehér arisztokratakezek fontak köréje, hogy a földön marasszák... Aladár kacagott. Anyja mosolyogva várta a győzelmet.- Vigyázz! - súgta a fülébe. S én akkor kiegyenesedtem. Görbedt gerincem merészen rázta le az alázatosság szolgajármát. Ebben a percben nem gondoltam semmire és senkire. égigsimítottam a homlokomat, és Vlángoló szemekkel meredtem a sakkmező fekete-sárga tarkaságára. Agyamban haditervet kovácsoltam. Három lépés után már előnyben voltam. Szörnyű acélgyűrűt vontam ellenfelem hadsora elé, mely a kombináció szédítő merészségével s a logika vaskövetkezésével Toppantotta szét egy vizenyős agy üres kapkodásait. A bástyák keményen állottak, a futók serényen vigyáztak, a lovak, mintha fülüket hegyezték volna: minden báb a diadalmas gondolkozás s a szikrázó ész egyegy epopeiája volt. Felemeltem homlokomat, s kezem ökölbe szorult.- Sakk! - szólt Aladár és anyja boldogan mosolygott. Én egy kibúvó mozdulatot tettem. Az utolsó rabszolga-lépést. Mikor aztán újra rám került a sor, az agyamra ömlő vértől szinte vakon, az indulattól részegen, az öröm remegő kiáltásával szóltam:- Sakkmatt! S lassan előre toltam egy parasztot... 1. "Csak ne jönne el, jaj, csak ne jönne el" - suttogta hangtalanul Zamfiri, kényszeredetten ment az üvegfalú presszó felé, ahol Tímea talán már várja... de amint közeledett, hirtelen eszébe jutott valami. "Csak jönne el, bárcsak eljönne" - gondolta, és sietni kezdett. ... Tímea épp annyit késett, mint amennyit késni illik. - Szia! - mondta szőkén, kéken és vidáman, leült a szív alakú asztalkához, s úgy nézett Zamfirire, mintha ő lenne az a vékony ezüstgyűrű, amit Z. vett neki három éve, és amit Tímea másfél nap múlva elvesztett; azóta sem került elő szobájának ötödik sarkából. /Tímea épp úgy négy fal közt élt, akár a parázna Messalina, Madame Pompadour, vagy Corinne Russell, ám Zamfirink úgy érezte, mintha szobájának lenne egy ötödik sarka is, vagy egy Bermuda-háromszöge... - De hol?! - kérdezte Tímeát, s a szoba hallgatott./- Még mindig ott laksz, a Mák utcában? ... Tímea bólintott, és elmesélte, hogyan telt az elmúlt nyara. - Fizetnék... - intett az est végén Zamfiri a csilingelő mosolyú pincémőnek. 2. Mák utca 13., Tímeáék háza, este. Zamfiri becsönget, sötét hajú, bajszos fiú nyit ajtót, most jött a tus alól, derekán törülköző, lábszárán csíkokban rendezi a víz a szőrt. - Vendéged van! - kiabál Tímea szobájába, Zamfiri füzetlenül veti le cipőjét, benyit... Tímeát különös élethelyzetben találta: a padlón hasalt, szőnyegen, s időnként "beszólt" a nagy szekrény alá:- Mucus... Mucika, gyere ki!- Megjöttem - mondta Zamfiri, és érdeklődve nézte Tímea fenekét. /Szép volt./- Nézd csak, mit kapsz, ha kijössz? - Tímea kezében almagerezd, ő maga a szekrény alatti sötétséget fürkészi.- Te itt mit csinálsz? - kérdi Z.
