Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)
1990-04-29 / 19. szám
Magazin Mosoly, líra, harmónia SZÜLETÉSNAPI BESZÉLGETÉS NAGY ISTVÁN SZOBRÁSSZAL Gratulálni vittem toliamat a szolnoki Művésztelepre, Nagy István szobrászművész műtermébe. A még ma is atlétatermetű szobrászról nyugodtan leírhatnám, hogy ötvenéves, biztos lenne, aki a fényképére pillantva azt mondaná: nem néz ki annyinak! Nagy István 70 éves! Mondom, vagy csak gondolom, de mindenesetre rám szól:- Még nem vagyok hetvenéves, csak egy hónap múlva leSzobrainak, kisplasztikáinak többsége csupa líra, idill, mosoly...- így igaz, s ennek roppant egyszerű a magyarázata. Annyi, de annyi dráma volt az életemben, hogy inkább a lírát szeretem, az élet örömeit, a természet szépségeit akartam idézni munkáimmal. Mindig úgy gondoltam, ha eltört az egyik kezem, ne ezen siránkozzam, hanem annak örüljek, hogy csak az egyik tört el, nem mind a kettő. rancs, 1946-ig katonáskodtam, illetve hadifogoly voltam.- Ez tehát a magyarázata, hogy csak harmincéves korában jutott el a főiskolára. Minden rosszban van valami jó: talán a korának is köszönhető, hogynagynevü mestereinek hatása nem érződött az ifjúkori munkáin sem. Nem vált epigonná, pedig az akkoron talán még kifizetődő is lett volna.- Sokmindent csináltam, pásztorkodtam is gyermekkoromdolkodású ember, egyetlen nagy líra volt az egész művészete. Egészen másfajta szoborral pályázott ide Szolnokra is, de a dilettánsokból álló botcsinálta zsűri - és a megélhetés! - végül is ezt a szobrot kényszerítette ki. Nekem szerencsére nem volt ennyire éles ütközésem, de bajom annál több. Megpróbáltak például belekötni a szolnoki Kassai úti iskolához készült Mackómba, hogy miért mosolyog, hiszen a medve nem mososzek. Ami a kondíciómat illeti: mindig erősnek kellett lennem lelkileg és fizikailag egyaránt, s most is késznek kell lennem a küzdésre, mert mindig teli voltam vesztésekkel, olyankor is, amikor nyerhettem volna. Csak egy kicsit kell ismerni Nagy István életútját, hogy elfogadjuk az igazát. Feszengek is, mert újra megéreztem, miért nem szeretem a születésnapi beszélgetéseket, interjúkat. Azért, mert sokszor rájöttem, aki szemben ül velem, s aki jócskán túljutott a krisztusi koron, gyanakodva méreget, olyasmit sugall, hogy egy egész küzdelmes életen keresztül senki sem volt rám kíváncsi, senki se segített, hogy tisztes kort élhessek meg, és lám, most az ünnepem részesei akarnak lenni. Elfogadom ennek az alapos sejtetésnek igazát, tényleg akkor lenne eszményi egy társadalom, ha a tehetség indulásakor már éreztetné szeretetét, és megadná azt az alapvető támogatást, amelyre a kezdés éveiben minden embernek, különösen a művésznek nagy szüksége van. Deltát hol vagyunk ettől?! - sosem voltunk a közelében sem. A gyakorlat inkább az volt, hogy az ilyen meg olyan okoknál fogva sárba taposott, vagy,egyenesen a halálba menekülő személyiség koporsója fölött azok emlegették leghangosabban az elhunyt érdemeit, akik mindent megtettek háttérbe szorításáért. S mit érnek már olyankor a szónoki trillák? Az élőnek, ha kenyérre kell, száz forint többet ér, mint a halottnak az ezer forintos koszorú. A sors azonban nagy rendező, az élet igazságos is tud lenni: Nagy Istvánt a fővárosi Várszínház Galériájában szép kiállítása révén ünnepli a közönség. Ott aztán mindenki megláthatja, milyen gazdag a szobrász eddigi életműve, pedig alkotásainak csak egy része fért be a csarnokba, s a köztéri szobrai természetesen nem lehetnek ott a jubileumi tárlaton.- Az életmű furcsa módon ellentmond a nehéz életútnak.- Ez egy kicsit a túlélés filozófiája. Csakhát a minduntalan túlélni akarásba előbb-utóbb belehal az ember!- Egyszer, amikor éppen nem tudtam, hogyan tovább, észrevettem egy jókora, de halovány foltot a műtermem falán. Salétromfolt volt, vagy ilyesmi. Furcsa módon olyasmit éreztem, hogy nekem oda kell figyelnem arra a foltra. így is tettem, lerajzoltam többször egymás után. Később "agyagba tettem", testet adtam neki. Nem szaporítom a szót, így született az a kőszobrom, amelyet a szolnoki köznyelv "Zenélő" néven emleget.- A szolnoki városközpontban álló szobra, azt hiszem legjobb munkáinak egyike.- Talán igen, a Nemzeti Galéria mindenesetre megrendelte nálam a "Zenélőt" bronzban.- Szobrainak, kisplasztikáinak sokasága - különösen az állatfigurái - éreztetik, hogy "földközeli ember", a fogalom legnemesebb értelmezésében.- A gyermekkor mindig determinál, de eszmélt koromban is voltam földmíves, szeretem a természetet, az állatokat. Még egészen kisgyerekként a körülöttem szaladgáló jószágokat rajzolgattam. Mindig a mozgásuk érdekelt, bár akkor ez még nem tudatos felismerés volt. De talán az indítás mégis ide nyúlik vissza. Tény, tizennyolc éves koromban, amikor naponta csak kétszer ehettem, akkor is csak módjával, már azt mondtam magamban, ha csak egyszer eszem naponta, akkor is szobrász leszek. Segített ebben a véletlen is. Az öcsém akkoriban Losoncon dolgozott, elmentem meglátogatni, ottragadtam egy időre, mert Szabó István, a későbbi Kossuth-díjas szobrász - aki kerámiaüzemet vezetett ott - maga mellé vett, segített, úgyhogy a munkásasszonyok egy idő után már kis művész úrnak tituláltak.- Úgy tűnhet a dolog, akár egy rossz regényben, minden jóra fordult...- A csudát! 1942-ben megjött nekem is a SAS-os behívópaban, nem arra te, nem erre te kiáltásokkal terelgettem a jószágokat. Valahogy így volt ez akkoron a főiskolán is, mindig csak azt mondták meg, hogy merre ne. Mindemellett sokat tanultam ott, elsősorban mesterségbéli tudást, technikát, de tanáraim művészi hatását - persze, magyarázzuk a korommal is - nemigen éreztem.- Mináig ilyen... hogy is mondjam... elhúzódó ember volt? Néha nem önmagát zárta ki...? • Nem, nem hinném. 1956 nyarán például ötödmagammal mentem Túrkevére, mind friss diplomás emberek voltunk, hogy ott majd letelepszünk, ott dolgozunk. Jól indult, csak hát hamar láttam a dolgok fonákját is, nemcsak a színét. 1956 őszén megmintáztam a Csikót, azt az erőtől duzzadó, akaratos jószágot, amelyik érezhetően nem engedelmeskedik tovább, hiába az ostor, a karám, úgyis ki fog törni... Aztán nem sokkal később azt a fájdalmasan bömbölő, ordító igavonó barmot mintáztam meg, amely most is itt van a polcomon, amelytől sose válnék meg.- A túrkevei idill tehát kútba esett, 1957-től a szolnoki Művésztelep tagja. Szép idő... • Olyan, amilyen. Rapcsányi László mikrofonjának egyszer azt mondtam - ugyanis azt kérdezte, hogyan érzem itt magam -, mindig jól, amikor a hátam mögött érzem a várost. Talán ez egy kicsit akkor is igazságtalan volt így, hiszen nekem a város lakóival sosem volt semmi bajom, sőt!- Ady a vármegyeházát okolta bajaiért...- A művész kiszolgáltatott, védtelen. A szobrász köztük talán a legjobban. A miénk nem a perc művészete. Egy-egy köztéri szoborban éveink, évtizedeink vannak. El kell mondanom - mert hallottam, talán elviszik a szolnoki Kossuth térről azt a bizonyos bronzfigurát -, hogy Kovács Ferenc az egyik legkitűnőbb magyar szobrászok egyike volt, szelíd, nagyon nemes gonlyog. Én tudom, hogy a mackó a gyerek képzeletében igenis mosolyog. De nem replikáztam, rájuk hagytam: jó, majd javítom. Az a maci ma is mosolyog.- És hány szobra "mosolyog" még a köztereken?- Köztéri szobraim? A bronz Csikó Csepelen, a Teknősbékán ülő fiú Jászberényben, az Álló lány Bonyhádon, a Térdelő lány Debrecenben, Kút, figurával Szegeden, Játszó mackók Hajdúnánáson, a Kecske Szolnokon, a Szolnoki szfinx Villányban, a Felszabadulási emlékmű Tiszajenőn, a "Zenélő" Szolnokon.- Mindezekhez tegyük hozzá számos rangos önálló kiállítása mellett közös tárlatokon szerepelt Tallinnban, Szófiában, Moszkvában, Drezdában, Párizsban és máshol Európában. Ez van a mérleg egyik serpenyőjében. Mit tettek a másikba?- Sosem tudtam magam önadminisztrálni.- Túlontúl is puritánul élt.- Szegényen, barátom, szegényen. Sosem póz volt nálam a puritán életforma, hanem a helyzet kényszere. Az összes vagyonom Dörgicsén egy néhány verébugrásnyi telek, és a magam rakta falú házikó. Elmondom a történetét. Egyszer, amikor végképpen úgy éreztem, el kell mennem Szolnokról, nekieredtem az országnak, hogy helyet keressek magamnak. A madár is elmegy, ha nem engedik fészket rakni, vagy háborgatják. Akkor vettem meg a dörgicsei "birtokot", hogy ott éljek, végképp hátat fordítva a városnak. De valami azért mégis visszahozott, itt tartott.- Most min dolgozik?- A Körtánc című kisplasztikámat akarom kőbe vésni. Más: amikor a dörgicsei házacskám falát raktam, az egyik kövön különös rajzolatot láttam. Tessék, már itt van agyagban! Egy bölcsen, lustán pihenő, gyönyörű kutya.- Köszönöm a beszélgetést, minden jót kívánok.- Nem mondott sokat, nagyot, mert annyi rosszat megéltem, hogy most már csak jobb lehet. Tiszai Lajos A LOVAKAT ELADJÁK, UGYE? Sohasem hittem volna, hogy valaha is felemlegetem majd azokat a szívszorító éveket, melyeket legjobb lenne kitörölni a történelemből. Magam is meglepődtem, mikor mesélni kezdtem azokról az évekről, amikor hőn szeretett atyánk holdvilágábrázata ott tündökölt valamennyi iroda falán. Ez akkortájt volt, amikor Puskás Öcsiék számolatlanul rúgták a gólokat szerte a nagyvilágban, és a rettegett honvédelmi miniszter epedve leste a csodálatos csatár minden óhaját. Diákként a hálót őriztem egy falusi futballcsapatban, melynek a gazdája az erdőgazdaság volt, erre utalt egyébként a diadalmas Traktor elnevezés is. A járási bajnokság közepén tanyáztunk, az egész egyesület nem is állt másból, mint tizenvalahány alkalmi focistából. De az erdőgazdasági központ révén mégis egy negyed országnyi favágónak, rakodónak és jágemak a sporttámogatása futott be hozzánk. Egy-egy jeles pénzhullás aíkalmával a legnagyobb gond az volt, miként csapjunk a fenekére Aki időben dobbantott a klubból: az elképzelhetetlenül Magosné Menyhárt Brigitta magas dotációnak. Bölcs vezetőink vettek filmfelvevőt, melybe pókok szőttek csinos hálókat, birkózószőnyeget, ami viszont az egerek számára volt kedvenc helye a bújócskának. Egy-egy téli napon ötösével törtük a közeli hegyoldalon a síléceket, nehogy leltár során szó érje a ház elejét a rengeteg felhalmozott sporteszköz miatt. Bokszkesztyű, versenykerékpár? Ugyan kérem, elég volt megóhajtani, és már hozta is a fürge beszerző. Hát persze, hogy a padlást lesöpörték tisztességesen, és a közeli őrsön is egy kifeszített madzag fölött ütögették a csizmás rendőrök a foltozott röplabdát, ám az erdőgazdaság suszterból lett vezérigazgatója tett róla, hogy a mi diadalmas Traktorunk semmiben ne szenvedjen hiányt. Egy-egy Medosz-bajnokság országos dáridó volt, az akkori sportvezetők - ha élnek - még mindig mosolyognak éjjelente, ha arTÓl az időről álmodnak. Mindezt akkor meséltem el családom egyik tagjának, amikor a serdülő vízilabda-válogatott tagjaként Moszkvába indulva kölcsönkérte a kinyúlt melegítőmet. Hát persze, hogy nem hitte, amit regélek. Legyintett egyet, és a dolog számára ezzel elintézést nyert. Én pedig azon kezdtem gondolkozni, hogy vajon mennyit lehet még a sporttól megvonni ahhoz, hogy bárkinek is valamiféle erkölcsi joga legyen a követelménytámasztáshoz? Nem tudom elképzelni jószívvel az alábbi beszólást a pálya széléről Nagy Zsoltnak: "Igaz öreg, hogy nem tudtunk egy ideig prémiumot fizetni neked, és már szólongattak a hitelezőid, de te azért azt a helyzetet, amely az egész húsvétot emlékezetes eseménnyé avatta, nem hagyhatod ki!" Nem tudom, de nekem nagyon rossz előérzeteim vannak. A napokban híre jött, hogy a szolnoki lovasklub árulja a négylábúit. Van szülő, aki kifizette a hátasért a 250 ezer forintot, és fizeti a tartásért a havi hatezret, így a gyereke továbbra is versenyezhet. És van szülő, aki nem tud fizetni. Kíváncsi vagyok, az ő gyermekével mi lesz? A klubtól a szponzorok szép csendben elmaradtak - biztosan van elfogadható gazdasági indokuk - a tizennégy lónak pedig jó ha egy hónapra való kitartása akad a szénapajtában. Mondják az okosok, hogy a lovaglásból kéne a bevételt növelni, de egy óra szabad lovaglás háromszáz forint, száron pedig négyszázötven forint körül van. Hogy oda ne rohanjak! A terv az, hogy a minőségi lovakat kiárulják, csikókat vásárolnak, azokat betörik, felnevelik, aztán ismét áruba bocsájtják őket. így a lovasiskolából - lóiskola lesz, ha lesz. Ha így is lábon tud maradni a lovasklub. Az ötlet azért elszabadította a fantáziámat. A pólós szülőknek alighanem a Damjanich uszodát kell megvásárolni, ami még kisebb kiadás, de mi lesz, teszem azt az evezősökkel, akik a folyó Tiszán hajszolják vízi járműveiket? És a futballisták? Vajon gyeptéglánként kapják a stadion játékterét? Sírni és nevetni egyszerre lehet ezen az állapoton. Csak közömbösnek nem lehet maradni. Mert a nemtörődömséggel a magyar sport súját ássuk meg.-pb-Szilvasváradon még úgy nézett ki, szent állat lesz a ló
