Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)
1990-04-14 / 7. szám
1990. ÁPRILIS 14. 9 Irodalom* művészet Költészet , 1990 Manapság - érthető indulattal, de nem mindig érthető és elfogadható gondolatisággal - szinte mindent megkérdőjelezünk, ami az elmúlt negyvenegynéhány esztendő terméke. Ám még ettől függetlenül is megkérdezhetné akárki, hogy ugyan mi szükség van a költészet napjára 1990-ben, mi szükség volt eddig, s hogy miért éppen a költészetnek van napja? Ezekre a kérdésekre nemcsak lehetséges, de szükséges is a válasz. Valóban a pártállam sztálinista szemléletének terméke lenne a költészet napja? Az időpont oda sorolná, de a szemlélet nem. Akárki volt is a kitalálója ennek az ünnepnek, s bármi volt is a szándéka vele: eredményében jót cselekedett. A magyar költészetben ugyanis a magyarság önmaga létét, nemzeti öntudatát ünnepelhette meg - bármilyenek voltak is a körülmények. S ez egyben magyarázat arra is, hogy miért éppen a költészet műneme kapta meg ezt az ünnepet. Nem kívánom lekicsinyleni sem más irodalmi műnemek, sem más művészeti ágak, vagy tudományok teljesítményeit, amikor cáfolhatatlannak tartom azt, hogy a magyarság ezidáig önmagáról és önmaga megőrzéséről a legtöbbet költészetéből tudhatott meg. Ezt lehet erénynek tekinteni, lehet fogyatékosságnak, mégis így van. Erény azért bizonyosan, mert egyáltalán volt, adódott olyan anyag, és abban olyan értékrend, ami ezt a tudást lehetővé tette. Fogyatékosság azért bizonyosan, mert nem adódott kellő számú és értékű más anyag és értékrend, amely ugyanezt a fajta megismerést segítette volna. Mert hiszen gyönyörű az, ha egy népnek nagy költészete van, de az se megvetendő, ha tartósan normális társadalmi életre nyílik lehetősége, ha nem kell a puszta megmaradásért küzdenie. Tudjuk, nálunk évszázadok óta a valóságos élet és a valódi közötti szakadékot elsősorban a költészet hidalta át. Ezért lettünk és maradtunk álmok álmodéi? S ha igen, mi tehetünk róla elsősorban? Mátyás királynak éppen ötszáz évvel ezelőtt bekövetkezett halála óta - bármekkora volt is országunk területe - kis nép voltunk, amely nem rendelkezhetett a saját sorsával a saját belátása és akarata szerint, amelynek tehát állandóan alkalmazkodnia kellett az európai és ázsiai nagyhatalmakhoz, hogy megmaradhasson nyelvében és nemzetében is. S ha belegondolunk ennek az ötszáz esztendőnek a történelmébe, bizony kevés az olyan esemény, kevés az olyan időszak, amelyre büszkék lehetünk, s amire, okkal, büszkék vagyunk, azok is rendre kudarccal vagy félsikerrel végződtek. A magyar költészet pontosan átérezte és meglátta ennek a nemzeti történelemnek a valóságos menetét, látta a kiáltó hiányt, s így a sürgető feladatot is, s ennek felelt meg a reformáció írói és Balassi Bálint óta folyamatosan - bár természetszerűen változó tehetséggel. Mégis, a magyarfelvilágosodás kora óta állandó a nagy magyar költészet árama, s ez létezik még akkor is, ha a mindenkori társadalomnak csak egy töredéke vesz róla igazán tudomást. Három évtizeddel ezelőtt, a költészet napjának megszületésekor "népszerű" volt a magyar klasszikus és kortársi költészet: még tízezer példány is elfogyott egy-egy jelentős, élő költőnk új verseskönyvéből, s volt, amikor utánnyomásra is szükség volt, hogy jusson minden versbarátnak. IllyésGyula, Weöres Sándor, Nagy László, Pilinszky János, Váci Mihály sikere részben a szuverénül gondolkodó művészet igazságerejének volt a következménye, részben pedig annak az olvasói fogékonyságnak, amelyet a hatvanas évek bizakodót, valódi fejlődést ígérő légköre erősített. Korántsem a bőség kosara jelent meg még előttünk, de valami hasonló a korábbi nyomorévekhez képest, s a kenyér éhének csillapultával kezdett megmutatkozni éhe a szónak is; ígérkezett a szellem napvilágának eljövetele. Mindez ma már történelmi múlt. Más szinten ugyan, de Nyugat-Európával összevetve ismét csak a nyomor esztendei ígérkeznek a magyarság számbelileg döntő többségének közeli jövőül, s egy ilyen helyzetben a szép szó éhénél előbbre való a kenyéré. A kenyér követelésével vitatkozni nem lehet: mindennapi kenyerünk a legfőbb parancs. Egyet azonban nem szabad elfelednünk. Szép szó, költészet - és természetesen még sok minden egyéb - nélkül soha nem lesz elegendő kenyér sem. Petőfi Sándor nevezetes költeményében tudatosan használta a mindenki és a minden szavakat, mert bár voltak illúziói az eszményi társadalmat illetően, azt ő is pontosan tudta, hogy mindenki számára csak akkor jöhet el a bőség és a szellem világa, ha előbb egyeseknek /osztályoknak, rétegeknek/ módjuk lesz anyagi és szellemi értékekben gazdagodni. A kilencvenes évek nem úgy köszöntének hazánkra, hogy anyagi bőséget ígérnek. Ám abban bizonyosak lehetünk, hogy tudás nélkül, a szellemi értékek, s köztük a költészet birtokbavétele nélkül helyzetünk jóra nem fordulhat. Vasy Géza Mátyás Ferenc: Tavaszlesen Szellő, mely földünket ringatod, Ég, ki esőt permetezel, s holtak lelkeit a keresztről könnyes szemünk elé tereled, ne bántsd az ibolya bimbóját, halaszd el a durva fagyot, koszorút fonunk homlokára hazánknak, hozd el tavaszod, ne bomoljfel, nyílj ki reménység a szabadság ölelésében, dühöngő gyűlölet felhői ne tornyosuljanak az égen. Hadd szívjuk magunkba a napfényt, virágozz hóvirág, kamillakörmenet, isteni példa nélkül teremteni a Duna-völgyben sem lehet, csak szégyenkezni, kihalni végleg, s temetni testet, szellemet, a tél-gyanakvás szakadékba lök, s elveszted saját hitedet. Nyílj ki bimbó, rügy, te vigasztalj, mondd el, hogy holnap tavasz van, értsék mindenütt, ez a kezdet, létünkre a bimbók szavaznak. Mert varjak közt az énekesmadár dala nem haitik ékesen, a károgástól elszürkül a táj s megfagyunk a tavasz lesen. Takács Imre: Kikényszerített vallomás Bogarász lettem volna Ovilági Tücsökhercegem Kegyeiben, mintsemhogy lettem Alakoskodó költő - híján a hercegnek is. Maradék mundéromat már mégiscsak Arra vásítom, amibe belegabalyodtam. Ríva is iszom a tintalevest, eszem a papírmácsikot, írván csak a maradékkal, és csak a maradékra. Katona Judit: Adalék életrajzomhoz És tartozunk a sarki fűszeresnek: hitelbe adott cukrot, paprikát. * Még friss a seb, hol egykor megsebeztek és álmainkon sötét árny fut át. Átvészeltünk vérhast, éhséget, tébét, sok puliszkától puffadt a hasunk, pléhbögréink még horpadtan zörögnek s egy kis jóságért egymásba marunk. És tartozunk a cipőtalpalásért, gyöngykönnyét fűzi anyánk éjszaka: Petöfi-verset olvas míg elalszunk, mert vézna sorsunk vacog egymaga. Holt apánkat tízkörmű düh kaparja, mit örököltünk sorsunk és nevünk, és tartozunk a sarki fűszeresnek s az ifjúsággal tartoznak nekünk. Szepesi Attila: Két betű Lapozgatom Weöres Sándor utolsó könyvét. Az utolsót, amit még a kézjegyével ellátott. Korábban annyiszor megajándékozott a köteteivel, s bennük abizarr, rajzos-bolondos dedikációkkal, hogy ez az utolsó szinte kopárnak tűnhetne a többihez képest. Mert nincs itt semmi rajz, ákombákom arabeszk, tréfásötlet, ami fintorogva őrizné a pillanat emlékét. Csak két, reszketeg tollvonással jegyzett betű, meg egy évszám. Mégis, talán ez a legkedvesebb. A Kútbanéző. Büszkélkedni ugyan nemigen lehet vele, mint a korábbiakkal - a szöveg mellé hol egy tekergő kígyót, hol egy kifliholdat, hol egy pápuamaszkot kanyarított a tolla -, vagy mint azokkal a tőle kapott könyvekkel, melyek egy furcsa szokását, a "továbbdedikálását" őrzik. Utóbbi azt jelenti, hogy a számolatlanul kapott könyvek közül, ha már elolvasta azokat, egyet-egyet továbbajándékozott: "X.Y. barátom nevében is szeretettel Weöres Sanyi". Kaptam így tőle norvég verseskötetet, angol Rustavelit, anyák napjára összefércelt versalbumot, vagy éppen párizsi kiadású avantgarde-kötetet, melyről azt sem tudni, a végén van-e az eleje vagy megfordítva. Szóval "továbbdedikált" farsangi ötlettel ezt-azt, de a Kútbanézö ákombákom bejegyzésével egyik se vetekedhet. ’87 decemberéből való ez a kézjegy. Nehezen mozdult már. A kaput sem ő nyitotta, pedig ez korábban valóságos szertartás volt. Jött a kerti ösvényen, hosszan csörömpölt a kulcsokkal, felhívta az ember figyelmét, hogy jó mélyre kell hajolni, mert a virágzó bokrok belülről valósággal elözönlötték a kaput. S odabent a kertben, míg lassan haladtunk a ház felé, elmesélte a fákatbokrokat: a vénülő, göcsörtös diófát, a rigók járta orgonabokrot, meg a vörös kányafát. Most, legutoljára, már nem ő nyitotta a kaput. Kucorgott a díványon, és alig hallatszott a szava. Előbbi nem volt szokatlan, hisz mindig úgy telepedett le, hogy az ember nem tudhatta, ül-e vagy fekszik: féloldalt billent, kurta lábait maga alá húzta. De akadozó beszéde szokatlan volt. Korábban mindig számtalan kérdéssel fogadott, és azonnal nekifogott a kávéfőzésnek. Most akadozva szólt, és a kávéfőzővel sem kezdett el bíbelődni. A kávé készen volt már - feltehetően nem ő főzte -, nehézkesen csurgatta poharakba a csillogó findzsából: olykor megremegett a keze, a fekete sugár félrebicsaklott. Nem emlékszem, hogy ez utolsó alkalommal láttam volna körülötte macskát. Ez meglepett, hisz gyerekesen ragaszkodott négylábú kedvenceihez. Legelőször, ’61 őszén, mikor meglátogattam, még kutyája volt: egy lompos, öreg puli. Később mindig élt a háznál egy-egy macska, olykor több is - tudni kellett, ki a vendég, és ki az "igazi" -, s ezek a miákolók igencsak úgy viselkedtek, mintha minden az ő kedvükre volna itt berendezve. Weöres Sándor pedig élvezte a játékot. Úgy tett, mintha a cirmosok volnának az ő gazdái, nem pedig megfordítva. Tanúja voltam számtalanszor, hogy az ajtót szinte percenként nyitotta-csukta, ha a macska-uraságnak ki-be korzózni támadt kénye-kedve. És bármiről beszélgettünk is, a költő félszeme mindig a macskán függött. Nézte, ahogy ül az alkonyodó szoba ablakában, s figyeli odakünn a fel-alá röpdöső rigókat, vagy egy újságpapírral zörömböl - karmos lábával paskolja a papírt, mintha lapozni akarna. Nem emlékszem, hogy ezúttal macskát láttam volna a közelében. Gubbasztott a díványon. A falon kedvenc képei, melyekről oly sokat mesélt korábban - mindnek ismertem a történetét, a Gulácsy-vázlatnak, a Rippl-Rónai-tusrajznak, Veress Pál samottbálványainak, és Bálint Endre Angyal című sejtelmes olajfestményének. Gubbasztott a gyér lámpafényben. Ritkán szólt, akkor is gyakran megesett, hogy mondatai öszszekuszálódtak. Csak egy-egy pillanatra szikrázott fel az emlékezete: ilyenkor a maga színvonalán tréfálkozott. De pontos találatait, meglátásait hamarosan elborította újra a köd. Emlékszem, megkérdeztem tőle - egy nemrég látott Holdbéli csónakos előadásra utalva -, mikor írta ezt a remek darabot. Hosszas tűnődés után azt válaszolta: "Valamikor a harminckilences évek végén". Utóbb megnéztem: a darabot 1941-ben írta. Depresszióra panaszkodott, meg arra, hogy ritkán tud dolgozni. És csak "kisebb darabokat", mert a toliforgatás is nehezére esik. Legutolsó verseiben mégis annyi bölcs derű és világosság van, hogy szinte érthetetlen, hogyan tudta megalkotni őket ilyen fogyatkozó testi erővel, labilis lelki energiával. Búcsúzáskor Károlyi Amy elővette a polcról a Kútbanézöt. Felütötte a címlapnál. Sándor nehézkesen fogta meg a tollat, kereste rajta ujjai helyét. Aztán - hosszas összpontosítás után - leírt egy óriási, reszketeg "W"-t, meg egy kisebb, megbillent "S"-et. Kereste a neve kezdőbetűit. Erről eszembe jutott, mennyit mesélt korábban a családjáról, meg a nevéről: hogyan bukkannak fel a régmúlt századokban a Weöresek hol itt, hol ott - egy költőelődje is ismert, Nyéki Vörös Mátyás, aki a nevét hol Weresnek, hol Weöresnek írja, bár nem tudni, rokona-e valójában. Meg arról is szót ejtett, hogy nevének kiejtése komisz talány: lehet veresnek, vörösnek, vöresnek mondani, de maga sem tudja, melyik a helyes, hogyan ejtették valaha. Végül, ahogy a két névbetűt sikerült lekörmölnie, odaírta a könyv lapjára az esztendőt is. Ez sem ment könnyen. A 19-et még csak sikerült lejegyeznie, de az évtizedet már "súgni" kellett neki: előbb egy újabb kilencest próbált kanyarítani a tolla, mintha gondolatai az elkövetkező évtizedben járnának. Aztán egy apró hetessel zárta az évszámot. Ennyi a legutolsó dedikáció. Semmi rajz, semmi fintorgó ötlet, semmi szeszélyes ákombákom. Két reszketeg betű, meg egy évszám. És ami megdöbbentő, ahogy továbbhaladt az írással, a betűk és a számok mérete egyre csökkent. A "W" még óriási, de a hetes, mely a sort zárja, talán ha tizedrésze a . kezdőbetűnek. És: pontot sehova sem tett, így valósággal összemosódnak a betűjelek a bizonytalan évszámmal: W S 1 9 8 7 Irodalmi oldalpárunkon Würtz Ádám rajzai ,
