Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)
1990-04-14 / 7. szám
Néplap 1990. ÁPRILIS 14. A Tisza Fotó: Tarrpai Szombati jegyzet A győztes is veszíthet Garázdák a buszon, az életben Az utolsó járat lajdonukat képező létesítményt. így akár az is előfordulhat, hogy a több mint száz vízilabdázónak otthont adó Damjanich uszodát ősztől egy nyugati jégrevű veszi birtokba. Kissé elgaloppíroztam, de mentségemre legyen mondva, a sportvezetőkkel tartott napi kapcsolat, a kilátástalannak ítélt jövőjüket elpanaszoló sportolók megnyilvánulásai oltják belém a szkeptikus hangulatot. Pedig a választási harcok vége felé egy-egy markáns párt reményt keltőén a hazai sportélet átszervezésének programját is beleszőtte kortesbeszédébe. Mi több, közülük a két legnagyobb, konkrét tervezetét is papírra vetette. Gyarmati Dezső háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó, és mint a montreali aranyérmes együttes szövetségi kapitánya az MDF képviselőjeként, a Nemzeti /nép/Sport hasábjain arról beszélt, ők jobban tudják, hogy mennyire jelentős kérdés az ifjúság fizikai és lelki állapota. Úgy gondolom könnyen veszíthet a győztes, ha tervezetének kidolgozásánál figyelmen kívül hagyja a vidéki városok és falvak önkormányzatainak véleményét. Mivel a sportot egyénre nézve életszükségletnek, a nemzetre nézve pedig létkérdésnek is felfoghatjuk, nemzetünk újjászületésének, felfrissítésének fontos eleme lehet a vidék, a megtépázott falu és tanyavilág. Az elmúlt évtizedek falusi sportéletéből nagyon hiányzott az alulról jövő kezdeményezések felkarolása, ezért a vidéki ifjúság döntő többsége komor, eseménytelen, ingerszegény, szürke életet élt. Magárahagyatottságában sok negatív szokást honosított meg. A még meglévő, központilag szervezett sportéletünk mellett, nagyon fontos lenne a városrészek, faluvégek, iskolák közötti időszakos versengések felelevenítése. Véleményem szerint ez mindnyájunknak hazafias kötelessége. Ennek nem lehet akadálya felszerelés, sportpálya vagy tornaterem hiánya, mert népünknek sorsa dőlhet el a test és a lélek újjászületésén. Enélkül az előttünk álló feladatokkal, még külső segítséggel sem tudunk megbirkózni. Számos egyesület idáig csak a minőségi sportolók csúcsteljesítményekre való felkészítését igyekezett a maga módján feladatának tekinteni. A mi kis országunk a sporton keresztül maradandó hímevet szerzett magának, sőt voltak idők, amikor a sport volt hazánk egyetlen "diplomatája". Világhírű bajnokaink nemegyszer, első követekként tették lábukat idegen földre, ezért testkultúránk felvirágoztatása a népek közötti barátság fontos eleme. Megtartani és alapjait átépíteni mindnyájunk kötelessége. Az elmúlt évtizedek testet és szellemet romboló hatásait a sport lassan háttérbe szoríthatja, és ezáltal friss energiákat szabadíthat fel az újjáépítéshez. Figyelnünk kell az új időkre, célunk közös: egészséges nemzeti erővel leküzdeni a nehézségeket, amelyekhez embert próbáló teljesítményekre lesz szükség, és akkor a dicsőségnek is valamennyien részesei lehetünk. A motor leállt. A közlekedési lámpa zöldre váltott, de az autóbusz nem indult. "Petikém, mi lesz, gyerünk már!" - szólt valaki hátulról. A jármű mögött türelmetlenül dudáltak. Bugyi Péter már nem hallotta. Eszméletét vesztette, rádőlt a kormányra. Pár évvel a nyugdíj előtt a szíve mondta fel a szolgálatot. A tragédia Szólnokon, egy rosszkedvű hétfő reggelen, a Pólya Tibor út-Zagyva-híd kereszteződésében történt. A vizsgálat lezárult, az eset azonban elevenen él a szemtanúkban, a hozzátartozókban. Mire beszállították a kórházba, az 57 éves nagyapát az újraélesztési kísérlet ellenére sem tudták visszaadni az életnek. A halált közvetlenül előidéző ok: szívroham. . Harminc éve lépett be a Jászkun Volánhoz. Szolgálati ideje javát a kormány mögött töltötte. Több mint félmillió kilométert vezetett balesetmentesen.- Annyira törekvő, szorgalmas volt - rebegi könnyes szemű özvegye. - Ment szegény mindig. Sajnos ez lett az eredménye... Szakmai ártalom? Népbetegség vagy egyéni tragédia? Esetleg máshol keresendő a halál oka? Repül a kazetta Azon a bizonyos szombat estén, amikor B. Péter ki tudja már hanyadjára indult Martfűről Szolnokra, hogyan is gondolhatta volna, hogy életéből alig több mint harminc óra van hátra. Felvett egy nagy csapat fiatalt, akik a diszkóból jöttek. Mint lenni szokott, volt közöttük olyan is, aki többet ivott a kelleténél. Egy fiatalember már ekkor kirívóan agresszíven viselkedett. A csoport egy része leszállt a tiszaligeti megállónál, a többiek az autóbusz-állomásig mentek. Csak egy-két percig maradhattak, mert fordult a busz, negyed tizenkettőkor indult Rákóczifalvára az utolsó járat. A "százlábú híd" előtti megállóban újból csatlakozott hozzájuk az imént itt leszállt kompánia. Eme érdektelen, mindennapi est csak ezt követően vált abnormálissá. A fiúk közül néhányan felfűtött, indulásra kész mozdonyként viselkedtek. Látszott, már régóta hevítette őket az alkohol. Hamar "beindultak". Az egyik utas bátorkodott szólni a buszvezetőnek, hogy hátul randalíroznak. Ő hátrament, ám a szóváltás közben az egyik szilaj legény beült a vezetői ülésre, akit aztán kihúzott onnan, s letuszkolt a járműről. Mint mondják, valahogy visszaszállhatott, s a többiekkel együtt egy darabig nyugton maradtak. Átkozottul kínos dolog ilyen esetekben utasnak, buszvezetőnek, embernek lenni. Kutyaszorító helyzet, hisz kitérni, menekülni előle menet közben képtelenség. Félelmünkben ilyenkor sajnos hajlamosak vagyunk még arról is megfeledkezni, hogy - ha elegen vagyunk - együttesen eredményesen léphetünk fel a vandálok ellen. A repülőteret elhagyva a hazafelé tartó húsztagú társaság korábban is legelevenebb embere, egy sorkatona, már nem bírta tovább türtőztetni féktelen indulatait. Beült a kalauzülésre, kitépte a pénztartó kazettát, és kivágta az Ikarusz 280-as ablakán a sötét alföldi éjszakába. A jármű hátsó részén kitört egy jobb és egy bal oldali ablaküveget, majd páratlan bátorságában úgy belevágott az egyik lámpabúrába, hogy elkezdett vérezni a keze. E "harci események" már a rákóczifalvai Nádas vendéglő magasságában történtek. B. Péter a szemben lévő megállóban maradt, nem engedte kiszállni az utasokat, zárva hagyta az ajtókat. Mire azonban a rendőrök megérkeztek, kifeszítették őket, már senki sem volt a buszon. Hazamentek a legények. A kárt nyolc-kilencezer forintra becsülték. Anyagiakban... Mi következünk? Százszor tudatosított tény, hogy ugrásszerűen megnövekedtek az erőszakos, agresszív cselekmények. Az is közismert, hogy a rend fenntartására kevés a pénz. Közben - egyelőre csak esténként - félünk a buszon, félünk az utcán. Az éjszakában nemzeti hősünk szobrát döntik le (állítólag autóval húzták el!), a lakótelepek parkjaiban meg emberi mivoltukból kivetkőzve viselkednek egyesek, cáfolva mintegy, hogy maguk mögé tudnák utasítani az evolúciós lánc minden egyedét. Bizonyára vannak olyanok, akik valamilyen formában hajlandók lennének hozzájárulni a közbiztonság javításához. Azt nem lehet várni, hogy mindent felülről oldanak majd meg. A paternalista rendszert ugye végleg szeretnénk meghaladni. A kárvallottnak szerintem teljesen mindegy, hogy milyen típusú, központi vagy helyi irányítású rendőri szervezet keríti kézre a bűnöst, és védi a közbiztonságot. Nem tudni még, hogy az önkormányzatoknak milyen jogaik és lehetőségeik lesznek ebben a kérdésben. A szakemberek dolga kidolgozni új módszereket. Az állampolgárok érdeke a biztonság. Külön-külön nem tudjuk magunkat megvédeni. Minden buszon nem ülhet egy rendőr. Csak közösen tehetünk valamit. Ezúttal én is a Nádasnál szállók le. Ahogy távolodom a főúttól, úgy vesz körül egyre jobban a falusi nyugalom. A virágba borult fák óriási színes buborékokként szegélyezik utamat. Nemcsak az idő múlása miatt pukkannak szét, hullik el szirmuk. Az erős szelet sem bírják. Az özvegyhez megyek A nagyközség szélén álló házból Bugyi Pétemé jön elő. Kedvesen fogad, pedig hívatlan látogató vagyok. Fájdalmas emlékeket kavarok fel. Miért is csinálom? - kérdezem magamtól. Azért talán, mert hiszek abban, hogy az emberek olykor ösztönösen megérzik a történések közötti összefüggéseket. Az egymáshoz igazán közelállók szavak nélkül is megértik a másikat. A néhai buszvezető felesége, lánya állítja, hogy a család feje még most is élne, ha nem történik meg a szombat esti inzultus. Vajon tényleg így van-e? Szívére vette- Kizártnak tartja, hogy egy ilyen lelki megrázkódtatás szívinfarktushoz vezet, mégha egy nap el is telt közben? - kérdezem attól a főorvostól, aki Bugyi Péter megmentésével próbálkozott.- Egyáltalán nem kizárt, hogy egy erős stresszhatás ezzel a következménnyel jár - kapom meg a választ. - Mindehhez persze hozzátartozik az is, hogy az elhunytnak nagyon komoly szívbetegsége volt. Nagy hibát követnék el, ha azt állítanám, hogy közvetlen kapcsolat volt a szombat esti és a hétfő reggeli események között, viszont nem is zárható ki egyértelműen. Elképzelhető, hogy ha a szívinfarktusok okát ilyen módszerrel próbálnánk megtalálni, akkor a fél ország egymásra mutogatna. A duhaj fiatal csak garázdaságért büntethető.- Nem bírtuk rászedni - meséli Bugyi Pétemé -, hogy elmenjen az orvoshoz. Fulladt, ha meg a kertben dolgozott, akkor meg szakadt róla a víz. "Mama - mondta nekem -, nem érzem jól magam. Olyan fáradt vagyok." Már nagyon várta, hogy nyugdíjba mehessen. Majd harminc éve vezet. Vezetett... - javítja ki magát elcsukló hangon.- Máskor is történt vele hasonló eset?- Nem, de mindig mondta, hogy miket csinálnak ezek az emberek. Sok gondja volt ezzel a martfűi hosszú járattal. Nem mer ezeknek a garázdáknak senki szólni, mer’ úgy lehet, agyon is ütnék az embert. Akkor, szombat este, Szolnokra még bevitte a buszt, csak hajnal háromra ért haza. "Jaj, apa, hol voltál?" - kérdeztem tőle. Nem bírtam aludni. Arra gondoltam, hogy valami történt vele. Tudja, mostanság annyi mindent hall az ember. Vasárnap aztán kiment a főúthoz, a falu határába, megnézni, hogy hátha talál még valamit. Az is bántotta, hogy ez nem az ő kocsija volt. Láttam rajta, hogy nagyon a szívére vette a történteket. Ez is hozzájárult a halálához. Szurmay Zoltán Angol közmondás szerint az erős férfi olyan mint a vízár: j utat tör magának. 1 Az egyetemes sportTM élet sem kivétel ez alól. Napról napra tapasztalható, hogy a technika vívmányait felhasználva a világrekordok sorban adják át egymást megdöntve a múltnak, és vonulnak be a sporttörténelem aranykönyvébe. Ha szülőhazám sportolóinak jelenlegi helyzetét szemlélem, bevallom egyre jobban eltávolodni látom legjobbjainkat a világ élvonalától, pontosabban a lemaradásból eredő távolságot ítélem lassan behozhatatlannak. Bizonyára sokakból még indulatokat is kiválthatnak aggályaim, sőt, azokkal mit sem törődve harsogják: "van ennél most fontosabb is". Nos, az így gondolkodókkal máris duplán nem értek egyet. Jól tudom, a pártállamot fokozatosan le kellett bontani, és ez elég babramunkának tűnik, mondhatnám úgy is, sokáig tart. De azt nem mondta senki, hogy eközben a hazai sportélet feltételeit, szinte a nullára kell redukálni, mert hát egyszerre bontani és építkezni - ki látott még ilyet? A "munka" során temérdek vádaskodásnak lehettünk szem- és fültanúi, emellett a nemzetgazdaság, az ipar, a mezőgazdaság és a kereskedelem, a kultúra és az államigazgatás átszervezéséről, valamint a bűnüldözés hatékonyabbá tételéről, unásig hallhattuk a különböző koncepciókat. De arról egy szót se, hogy mellette, és nem helyette, a sportolni vágyó ifjúságra milyen alternatívák várnak. Egyre kevesebbet lehet már a tejbe aprítani, egyesületi vezetők a megmondhatói, a tavalyihoz képest mennyivel kisebb a vásárlóértéke kicentizett forintjaiknak. Örülnek, ha felnőtt versenyszakosztályaikat fenn tudják tartani, az utánpótlás gondjait vagy áthárítják a szülőkre, ha erre nincs mód, egyszerűen megszüntetik a jövő nemzedékének foglalkoztatását. Állami támogatásról lassan már nem beszélhetünk, inkább arról lehet szó, hogy a felemelt társadalombiztosítási járulékkal visszájára fordult a helyzet és amolyan "a kocsit fogjuk a ló elé" alapon az egyesületek szurkolnak le hatalmas összegeket Állam Bácsi nagykalapjába. Az állami sportirányítás egyszerűen identitászavarokkal küzd. Kritikus a gazdaságeltartó képessége, nyílt programot még nem sikerült kidolgoznia a rendszerváltás és a gazdasági átalakulás idejére. Élelmesebb sportvezetők meglévő eszközeiket bérbe adva - például a MÁV MTE autóbusza bérfuvart vállal - próbálnak magukon segíteni, tehát olyasmivel kénytelenek foglalkozni, ami nem szakmájukba vágó, de anélkül becsukhatnák létesítményeik kapuit. Apropó, létesítmények. E területen is különböző tulajdonformák mutatkoznak, az állami, az egyesületi, a vegyes és más magántulajdoni formák. Rendezetlenségük és az ingatlanárak emelkedése könnyen kényszerhelyzetbe hozhatja az egyesületeket. Akként, hogy tőke hiányában más választás híján apportként, nem sportjellegű vállalkozásba fektetik a tu-
