Néplap - Új Néplap, 1990. április (41. évfolyam, 71-75. szám - 1. évfolyam, 1-19. szám)
1990-04-03 / 72. szám
1990. ÁPRILIS 3. Néplap 3 Az Eötvös- díjas igazgató "Nem, nem hiszem, hogy én lennék az az ember akiről írnia kéne" - így fogadott a minap dr. Nagy Béla, a Tisza Bútoripari Vállalat Szolnoki Gyárának igazgatója, akit annak apropóján kerestem meg, hogy az idén a megyéből egyedül ő kapta meg a legkiválóbb műszaki szakembereknek kijáró kitüntetést, az Eötvös Díjat. "A mi szakmánkban, ugyanis tendőn át az Erdészeti- és Faipari Egyetemen, Sopronban. Higgye el, az embernek kellenek az ilyesfajta visszajelzések, amelyek azt bizonyítják, hogy amit csinál való igaz, hogy sok eredménnyel buktatóval, kudarccal jár, de a végén mások is úgy látják, hogy mindent megtett a siker érdekében. Szerencsésnek tartom magam, hogy ilyen közösségben dolgozhaszinte elképzelhetetlen - folytatta, - hogy egy ember hipp-hopp kitaláljon valamit, s egyik pillanatról a másikra a csúcsra kerüljön. Évtizedek óta tesszük a dolgunkat, de nem azért, hogy mondjuk bekerüljünk az újságba. Persze ha nagyon akarja annyit azért elárulhatok, örültem annak, hogy megkaptam ezt az elismerést. Mert úgy hiszem a munkám eredményét értékelték vele, s tudja bennem még nin-' csenek lerombolva ezek a dolgok, azt hiszem ez alapállás kérdése. Azt is elhitettem magammal, hogy immár 30 éve vagyok ennél a cégnél, s ez a díj mintha össze is csengene a kerek évfordulóval. Tizenhét éves voltam, amikor idekerültem, végigjártam a ranglétrát, s ennek a vállalatnak a pénzén tanultam öt esztom, hisz munkatársaim nyugodtan mondhatom, hogy apait, anyait beletesznek, s ez adja eredményességünk alapját. Az igaz, hogy sokat vitatkozunk, de a legfontosabb, hogy egyfelé húzunk. Tudja, amikor elvégeztem az egyetemet itt a gyárban éppen egy nagyobb beruházáson voltak túl, és sehogy sem akart talpra állni az üzem. Úgy látszik főnökeim megbíztak bennem, s 1970-et írtunk, amikor huszonhét évesen főmérnök lettem. Szóval megkaptam a lehetőséget a bizonyításra. Sikerült helytállnom, noha az első félévben igaz, még nem volt nyereség, a másodikban viszont már igen, s a rákövetkező évben pedig a szolnoki cégnek önmagában annyi eredménye lett, mint a vállalat öt gyárának az előző esztendőben összesen. Pedig tulajdonképpen nem változott itt semmi: ugyanazok az emberek és gépek voltak, mint korábban, senkit, semmilyen más beosztásba nem helyeztem át, de ugyanakkor mindenkivel igyekeztem elhitetni, hogy amit mi csinálunk, az a legjobb. És végsősoron az is lett. Ez azért azt is jelentette, hogy szakmai berkekben elfogadtak, munkatársaim megbíztak bennem. Tíz esztendőn át voltam főmérnök, s ugyanannyi ideje pedig igazgatóként dolgozom itt. Ennyi év alatt saját erőből háromszor újra gépesítettük a gyárat, s ennek eredményei szépen mutatkoznak, hisz a termelésünk 110 millió forintról az idén már fél milliárdra emelkedik. Ehhez én kevés lettem volna, kellett hozzá a gyári kollektíva, mert amivel mi foglalkozunk csak akkor hozza meg a sikert, csak akkor eredményes, ha mindenki beleteszi a saját maga részét. Nem lehet úgy csinálni, hogy vannak akik jól, vannak akik meg rosszul dolgoznak. Az egésznek kell tökéletesen működnie, s szinte naponta szükséges éreztetni az emberekkel, hogy ahol ők vannak az a legfontosabb terület. Hogy nekik most pont ott a helyük és többre is képesek. Ha el tudjuk mindezt hitetni velük -nos ez nagyon fontos, mert ez a kulcsa annak, hogy a végén igaz is legyen. Mint ahogy így is van, hisz folyamatosan jönnek az eredmények, amelyek mindennél ékesebben igazolják ezt a fajta hitvallást. Egyszer volt olyan - hajói emlékszem négy évvel ezelőtt -, hogy 6 hónapig betegség miatt kiestem a munkából, s arra a fél évre eltűnt a cég nyeresége. A második fél évtől viszont ahogy visszajöttem, megint eredményes lett a gyár és azóta is az. Próbáltam kikutatni, hogy hová tűnt annak a 6 hónapnak a nyeresége -az a 15-20 millió forint-, de senki sem tudta megmondani, én sem bírtam kiden teni. És azt sem, hogy miért jött vissza. Szóval sok olyan dolog létezik, sok olyan összetevője van a munkának, amit nem lehet számokkal érzékeltetni. A hit is ezek közé tartozik." N.T. A vállalkozói törvény első napján Számos engedélyt adtak ki a jelentkezőknek Április 1-jén hatályba lépett a vállalkozói törvény, s ennek alapján hétfőn a tanácsok már országszerte számos jelentkezőnek adták ki - immár korlátozás nélkül - a vállalkozói igazolványokat. Mint ismeretes, ajanuárban elfogadott törvény alapján bárki, bármilyen tevékenységre megkaphatja a vállalkozói engedélyt, s az erről szóló igazolványt. Csupán néhány állami monopóliumként fenntartott tevékenységet nem folytathat magánszemély, illetőleg meghatározott kizáró okok megléte esetén tagadható meg az igazolvány kiadása. Ilyen például, ha bűncselekmény miatt elítéltek valakit, illetőleg egy bizonyos foglalkozástól eltiltották. A vállakózások iránt máris nagy az érdeklődés, ám számolni kell azzal, hogy az új vállalkozók közül számosán szakismeret nélkül váltanak ki vállakozói igazolványt. Fények /Fotó: T.Z./ Jegyzetlapok Vesztesek? Milyen egyszerűek, könnyen átláthatóak voltak a korábbi parlamenti választások! A jelöltnek legfeljebb csak azon kellett izgulnia, hogy hány tizeddel kap kevesebb szavazatot a száz százaléknál. A szavazópolgár pedig nem bajlódott pártlistával, nem törte a fejét azon, hogy a tíz-tizenkét jelölt közül melyiknek a neve mellé rajzolja oda a keresztet. Régi szép idők! Az újságírónak is egyszerűbb volt a helyzete. Nem kellett várnia hajnalig a választási eredményre. Nem volt olyan, hogy "nincs adat"! Talán csak egy valami bosszantotta az állampolgárokat: a szesztilalom. Egyedül ez volt az, ami nem illett bele a szavazás napjának "felemelő" hangulatába. Talán a legnagyobb eredménye az volt ennek a mechanizmusnak, hogy nem voltak vesztesek a jelöltek között. Biztosra ment mindenki, és utólag nem kellett egy esetleges kudarc terheit viselni a közvélemény előtt. Ezzel szemben mit hozott eddig a mostani képviselő-választás? Csak veszteseket és nem is kevesen estek ki a rostán. Mi várható ezután? Újabb vesztesek születnek és persze lesznek győztesek is. Egyszerű számtani alapművelettel is kiszámítható azonban, hogy több lesz a vesztes, mint a győztes. Minden tisztességes versenyben vannak befutók és lemaradók - ez természetes dolog. A szokatlan az számunkra, hogy ilyesmi nemcsak a sportpályán, hanem a közéletben is előfordulhat. Furcsa ez még a versenyzőknek is, a közönségnek is. Vajon hogyan viselik el a kudarcot a vesztesek? Egyáltalán kudarcnak fogják fel, vagy egy előre bekalkulált eshetőség bekövetkeztének? Lehet, hogy valami erőltetett csűrés-csavarásnak tűnik, de talán ennek a versengésnek nincsenek is vesztesei. Csak éppen voltak jobbak is, és a közönség őket díjazta magasabb ponttal. A jelöltek névsorának nyilvánosságra kerülésekor ilyen hangokat lehetett hallani: XY honnan veszi a bátorságot, vajon milyen egyéni karrierizmus van az illető szándéka mögött? Ha jobban belegondolunk, a gyanúsítgatás is természetes. Az elmúlt évtizedek káderpolitikájának valószínű az volt a legnagyobb bűne, hogy kiölte az emberekből a tisztességes ambíciókat. Aki önként jelentkezett valamilyen posztra, az már eleve alkalmatlan, sőt gyanús volt. Hogyne lett volna, hiszen a kiválasztás úgy történt, hogy megszólították az illetőt, megmondták neki, mire alkalmas, mire nem. A választás első fordulójában kiesett jelöltek egy része talán mélységes csalódással és elkeseredéssel vette tudomásul vereségét. Biztosan van olyan is, aki méltánytalannak és igaztalannak tartja az egészet. Lehet, hogy néhánynak a környezete is tesz egy-két szúrós megjegyzést az alacsony szavazati arányokra. Aztán remélhetőleg vannak, akik természetesnek veszik azt, hogy nem jött össze a második fordulóhoz szükséges szavazat. Ma már többnyire csak azokról beszélünk, akik nevével vasárnap is találkozunk a szavazólapon. Ez végül is így van rendjén, de nem érdemtelen azokra sem gondolni, akik "futottak még". Nekik is részük van abban, hogy igazán választhattunk és választhatunk. Ne használjuk velük kapcsolatban a "vesztesek" kifejezést - reméljük ők önmagukat sem érzik annak. B.I. Mi egyszer már voksoltunk! Azért a régi pártállamnak is megvolt a maga diszkrét bája. Akinek még futotta némi humorra, az akár derülhetett is azon a lapirányítási metóduson, amit találóan kézi vezérlésnek neveztek. Nahát, ebbe aztán minden belefért. Ha a megyei pártbizottság első embere kilépett a hatemeletes pártházból, az már eseményszámba ment. Ideológiai famulusa minden részletre kiterjedő forgatókönyvet készített a nagy politikai kalandról; milyen fénykép készüljön az Első Emberről, milyen kabátban legyen az illető, kik legyenek felsorolva protokoll gyanánt a kísérők siserehadából, és azújságíró dolga mindössze annyi volt, hogy a megvalósítással lehetőleg minél közelebb kerüljön az elváráshoz. Ha rosszat álmodom, még mindig egy sarló-kalapács-sormintás szamárvezető mellett kell írni a cikkemet. Ha valamire vágytam életemben, az a sajtótermék volt, amelyik az újságírók autonóm gondolkodásának "terméséből” tevődöttössze. Ez, gondolom képes volt kicsiben modellezni a társadalom sokszínűségét, hozzá a Táncsics nevével fémjelzett sajtószabadság szellemében minden béklyó és lelki kényszer nélkül engedte futni a tollat a papíron. Hogy milyen irányba rohanjon a penna, arról úgyis időben és kellő eréllyel ítél a legfőbb döntnök, az Olvasó. Ma még azt kell mondanom, hogy ez az álom nem valósult meg. Itt él még alig kamyújtásra a közelmúlt történése, amikor is jelképes kézrátétellel vette birtokba a sajtót az istenadta nép. A pártok - akkor még ellenzékiek - jöttek vitára hevülten a lap munkatársaihoz. összeültünk hát az SZDSZ, MDF, Kisgazdapárt, MSZP, Fidesz potenciális vezetőivel, és ők megpróbálták "betömi a kaput". Csakhát beestek a nyitott ajtón, mivel az újságírók ottan egyértelműen kinyilvánították, hogy bőségesen elegük van az MSZMP-újságírásból, egyszóval "Továriscsi, kézivezérlés, konyec!" Ezután joggal hihettük volna, hogy a választásokon megizmosodott pártokhoz való átállásunk lelkünk békéjét adja meg. Nem így történt. írtegy magyar állampolgár - egykoron újságírónak indult, később innen kibukott - hölgy egy levelet, melyben elég ködösen fogalmazta meg, hogy cikkeim neki nem tetszenek. Igaza van. Szíve joga. Én is vagyok így még olyan klasszikusokkal is, mint Wagner, a zeneszerző. Hát még mennyire lehetne fenntartása egy olvasónak velem szemben. Csakhát én a Wagner-ellenérzésemet saját őszülő szakállamra teszem meg, és nem valamiféle párt nevében, miként azt a hölgy tette. Egyébiránt napokat tárgyaltunk vele, míg kiderült, hogy a személyes ellenszenven kívül alig motiválta más az ítéletalkotásban. De hát miért kellett mindehhez exponálni a szimpatikus párt nevét - amelyikre egyébként magam is szavaztam? A közelmúltban egy vidéki városból adott hangot rossz állampolgári közérzetének néhány polgár. Egy cikkem kapcsán jöttek rá, hogy nem tudnak élni úgy, ahogyan azon a településen folynak a dolgok. Számomra akár hízelgő is lehetne, hogy éppen az írásom fonalára fűzték fel közéleti skrupulusaikat, csak hát én ebben közel sem vagyok olyan bűnrészes, amenynyire ott szerény személyemet dimenzionálták. Mennyivel egyszerűbb lett volna a cikkemben - nem mennybeküldött, csak megkérdezett - személyeknek odamondogatni, mint így áttételesen üzengetni? Folytathatnám tovább a sort. A választások során áthívattak az egyik párt irodájába. Mitmondjak, egy szerény tyúkpert próbáltak politikai üggyé pumpáim éppen a lap segítségével. Több kollégámmal konzultálva sem találtunk benne témát, így a cikket a maga helyén kezeltük. Másnap persze, hogy megjelent a megrövidítettnek vélt informátor, hogy úgymond ő nem ilyen cikket kért! Hát, kérem, a Szolnok megyei Néplapnak volt olyan korszaka, amit kézivezérlésnek tituláltunk. Mi, újságírók mindezt szeretnénk elfelejteni. Az a rendszer megalázó és lélekölő volt, a történelem igazságszolgáltatása működött akkor, amikor meg is buktatta. Az új pártoknak mi, a sajtó dolgozói ennél dicsőbb és nagyrahivatottabb perspektívát szánnánk. De az isten szerelmére: a rosszat, az egyszer elvetettet ne kelljen újra elővenni a történelem lomtárából!- pb -Kamatadó tárgyában Az Alkotmánybíróság határozata megfellebbezhetetlen Az Alkotmánybíróság hétfő délelőtti teljes ülésén megtárgyalta Németh Miklós miniszterelnöknek az Alkotmánybírósághoz intézett levelét, amelyben a kamatadó tárgyában hozott alkotmánybírósági határozat felülvizsgálatát kérte. A testület a következő döntést hozta: az Alkotmánybíróságról szóló törvény úgy rendelkezik, hogy az Alkotmánybíróság határozatai véglegesek, azok ellen fellebbezésnek nincs helye. A törvény általános szabályai értelmében az alkotmánysértő jogszabály akkor veszti hatályát, ha az alkotmánysértést megállapító határozat a Magyar Közlönyben megjelenik. Az Alkotmánybíróság nem látott elég okot arra, hogy a törvénynek a megsemmisítés időpontjára vonatkozó szabályától eltérjen.
