Néplap, 1990. március (41. évfolyam, 51-70[76]. szám)
1990-03-31 / 70. szám (76. szám)
Magazin Hogyan lettem színésznő? (részlet) z a rideg tény, hogy a világra jöttem, úgy gondolom, nem keltett különösebb szenzációt családunkban. A gyerek csak ott nagy csoda, ahol egy vagy kettő akad belőle; mi heten voltunk. Milyen voltam? Mint a koraszülöttek: vézna, csenevész, beteges külsejű, növésben elmaradt. Egy gonosz nagynéni egyszer végigmustrált és mély megvetéssel legyintett: "Na, ezt a Katit ugyancsak nehéz lesz férjhez adni pénz nélk’ri..." A Ki czler-lakásban megjelenésem után poi isan úgy folyt az élet, mint azelőtt; az apai terror vasfegyelme alatt nyögött és szenvedett a ház. Apám despota volt, aki akaratát, ha másképp nem ment, ököllel is rákényszerítette a családjára. Ha egyikünk rossz fát tett a tűzre, mind a heten lakoltunk. Megvert valamennyiünket. Meg kell hagyni, soha nem markírozott. Mindig szíjjal ütött és haragja az ütések nyomán nem párolgott el, nem is enyhült. Dühe egyre fokozódott; szinte mámorosán tudta verni gyermekeit. így éltünk Kőbányán a szigorú családi törvények bilincsei között; folyton rettegve és reszketve a sok "tilos" és "nem szabad" miatt. Tilos volt az újságolvasás és nem volt szabad színházba vagy moziba járni. Ó, mily ujjongó,szívet dobogtató öröm volt az "akcióvonattal" kiutazni Svájcba! Hétéves voltam, amikor először kivittek St. Gallenbe. Öt évet töltöttem ott - kétszer voltam Svájcban, egyszer Hollandiában. Igen, ma már tudom, a gyermekkor tiszta ízeit és friss örömeit messze idegenben kóstolgattam először. Önfeledten játszani, nem félni a lesújtó apai tenyértől, szaladgálni, virágot szedni az esőtől harmatos réten, boldogan mosolyogni, bátran felelni a felnőtteknek, akarni, merni, a "tilos"-tól nem félni, ó, drága St. Gallen, ma is melegebb a szívem tája, ha nevét hallom emlegetni... Most pedig olvasván, hogy apám milyen szigorúan nevelt minket, aki azt hinné, hogy ő pedáns életű, fizetést beosztó, öregségére aggodalmasan előre gondoló beamter volt - az alaposan téved. Egyetlen szenvedélye, szerelme, hitvallása volt a lóverseny. Mindenét: idegét, pénzét, életét és idejét ebbe a Molochba öntötte. Nem volt olyan telivér, amelyiknek az ükapját ne ismerte volna. Ő, az egyébként oly kényes és finnyás ember hajlandó volt lópucolókkal üldögélni és ez a kemény gerincű ember képes volt alrendű alakokat körüludvarolni, ha valami "istállótitkot" remélt megtudni. Hosszú éjszakákon számolt, kilókat szorzott és osztott és az ebéd idejének a lóversenyprogramhoz kellett igazodnia. Ha néha nyert, nem fért be az ajtón, annyi csomagot hozott. Ilyenkor a ház minden tagja meggyőződhetett arról, hogy a családfő mily figyelmes lény. Arca sugárzott, a kiválasztottság diadala fénylett a szemében. Ilyenkor bármit kérhettünk tőle. Amikor vesztett, már a csengetése is fáradtnak és erőtlennek hatott. Valósággal betámolygott a lakásba, elterült a széken. Nem beszélt. Furcsa. Én csak olyankor tudtam igazán szeretni az apámat, amikor a lóversenyen elvesztette a pénzét. Fejlődtem, csinosodtam. Tanítóim, tanáraim szerettek, azzá a kedvenctípussá kupálódtam ki, akit a többi növendék irigyel és aki vigyázó az osztályban. Valami ösztön súgta, mert senki nem mondta, hogy tisztának kell lenni, nagyon tisztának. Órákig súroltam magamat. Hamarosan úgy éreztem, hogy az iskolában bizonyos vezető szerepem van, a többiek elismernek, irigyelnek és mindenesetre maguk fölött való lénynek tekintenek. Nem mondhatnám, hogy szellemileg tűntem volna ki közülük, sikerem és előretörésem azt hiszem onnan eredt, hogy már tizenhárom-tizennégy éves koromban homályosan valami dámaszerűségre törekedtem és , ezt öltözködésben tartásban és viselkedésben alaposan kihangsúlyoztam. A műkedvelő előadásokon gyakran szerepeltem különösen sikerem volt a Kis sánta című verssel, amelyet megfelelő érzelmességgel adtam elő. Rendkívül élveztem azokat a pillanatokat, amikor a dobogón szavaltam és előttem az ájtatos közönség lélegzett-visszafojtva figyelt. Úgy éreztem, hogy ez az út a kiválasztottság felé. Engem hallgatnak, rám figyelnek, én vagyok a központ. Minden fellépésem után napokig boldog voltam. És önbizalmam, derűs hangulatom egyenesen arányban fogyott a napok múlásával, azután, hogy felléptem. Az osztály gyakran kivonult operai előadásokra. Rendkívül unatkoztam. Annyira nem szerettem az operákat, hogy az unalmat szinte fejfájdítónak éreztem. A felvonások előtt menekülni szerettem volna. Amikor a tanárnő közölte, hogy megyünk az Operába, úgy éreztem, mintha tízévi fegyházra ítéltek volna el. Annál mohóbb vágyat éreztem a színház után. Ez az óhajom azután teljesült is. Délutáni előadás a Városi Színházban, hogy milyen operettet játszottak, arra már igazán nem emlékszem. A fontos csak az volt, hogy a primadonnaszerepet Lábass Juci játszotta. Már a külsőségek is megdobogtatták a szívemet. Ahogy az operettrecept szerint nagy előkészítés után bevonult hermelinpalástjában és méltóságteljes, de azért libegő lépésekkel lejött a lépcsőn, majd trillázva énekelt, egyszerre úgy éreztem, hogy a könnyeim csendesen peregnek le az arcomon, meg kellett támaszkodni, az ájulás környékezett és kimondhatatlan rajongással lestem minden mozdulatát, figyeltem hangjának rezdüléseit, ittam magamba a szavait és este otthon az ágyban, csaknem minden szóra emlékeztem, amit ejmondott a színpadon. Úgy éreztem, hogy több és más ember lettem attól, hogy ezzel a számomra oly rendkívüli jelenséggel találkoztam. Ó, ha én is olyan lehetnék, amilyen ő. Most, amikor ezeket a sorokat írom már túl vagyok több vezető szerepen, filmen, színpadon játszottam, a Vígszínház hagyományoktól megszentelt, kényes színpadán főszerepben léptem fel, de pironkodva leírom és közben körülnézek, nem látja-e senki, én még ma is operettprimadonna szeretnék lenni, körülrajongott, lépcsőn lelibbenő, hermelinpalástot, fejdíszes, büszke testtartásos, igazi primadonna, ó Istenem... Az a rajongás, ami bennem olthatatlanul égett Lábass Juci iránt, nem csökkent később sem. Amikor egyszer kinyitottam a lapot és azt olvastam benne, hogy Lábass Juci hirtelen meghalt, leejtettem az újságot és elájultam. Napokig beteg voltam, közeli hozzám tartozót nem tudtam úgy meggyászolni, mint őt, sírjához gyakran kijártam friss virággal. Az emberi élet értelmetlenségét, a célok végességét és az erőfeszítések hiábavalóságát fedeztem fel abban, hogy egy ilyen gyönyörű teremtés, egy ilyen harmonikus testi építmény hirtelen, váratlanul bután megszűnik, meghal, véget ér. És hogy nincs fellebbezés az ítélet ellen, a villamosok tovább járnak, a párok randevúznak, a vacsorát kilenckor behozzák, ezt igazságtalannak tartottam... Azt nem is kell mondanom, hogy soha közelről nem láttam Lábass Jucit, csak a nézőtér utolsó előtti sorából egyetlenegyszer, egy délután a Városi Színházban... Most egy percre megakadt a toll a kezemben, hirtelen arra gondoltam, nincs-e abban valami elképesztő arrogancia, hogy egy színésznő /méghozzá olyan kevés színpadi múlttal, mint én/ vallomásokat ír ifjúságáról, nézeteiről, életéről. Mintha a jogcím nem lenne teljes... De aztán vigasztalódom Anatole France bölcsességével. A Vörös liliom írója mondja egy helyen, hogy az önéletrajz mindig érdekes, még ha egy jelentéktelen mosónő írja, akkor is, feltéve, ha őszinte... Nos, igyekszem őszinte lenni. Az álmokat melengettem magamban. Színpad... Reflektor... Egy délceg férfi áll elém a háromfalú szobában és miközben ezernyi szempár szegeződik felénk, azt suttogja: "Szeretlek"... Mire én, vállat vonva, ajkaim között egy virágszálat rágcsálva megrándítom a vállamat és továbblépek. A férfi utánam -jön a duett... Egyszer egy barátom elmondta nekem, hogy felnőtten is úgy alszik el, mint diákkorában. Arra gondol, hogy a futballpályán centercsatár, rohan az ellenfél kapuja felé s hatalmas gólt rúg. Ehhez az ábrándjához még vezérigazgató korában is ragaszkodott az elalvás előtti szendergéses pillanatokban. Olvasta-e? Karády Katalin rendkívüli jelenség a magyar film történetében, hiszen népszerűsége még ma is, több évtizedes külföldi távolléte óta is tart. A Halálos tavasz, a Forró mezők, A szűz és a gödölye sztárszerepei és sok más filmje ma már videokazettán terjed, sajátos mély hangja pedig a hanglemezgyűjtők kedvencévé tette. Karádyt a harmincas évek végén fedezték fel. Fellépett a Pesti Színházban, a Vígszínházban és az Operettszínházban, igazi sikereinek valódi területe azonban a film, a rádió, a gramofon. A negyvenes években az amerikai sztárokhoz mérhető hazai sikert aratott. Rajongói még klubot is alapítottak tiszteletére. Karády Katalin életének legnagyobb fordulata a feltörés az eseménytelen, szürke hétköznapi életből az áhított csillogó, reflektorfényes színi világba. Naplójában - némi írói támogatással - őszintén írja meg kezdőlépéseit és botladozásait a színpadon. A körülötte kavargó szórakoztatóipar a mai olvasónak is ismerős hangulatot áraszt, nagyon valószínű: a sztárcsinálást napjainkban is hasonló érzelmek és érdekek motiválják. A siker azonban mindig a pályára lépő személyiségtől függ, s ebből Karády jelesre vizsgázott. Én mindig úgy aludtam el, hogy primadonnának képzeltem magam... De nappal csak halkan, óvatosan, félve a kinevetéstől mertem arra gondolni, hogy színésznő legyek. Kivétel nélkül mindenki lebeszélt erről a tervemről, arra pedig nem is mertem volna gondolni, hogy otthon a családban előhozakodjak vele. Egy atyai barátom, aki mindig jó tanácsokat adott, amikor egyszer kiböktem előtte, hogy színésznő szeretnék lenni, kesernyésen mosolygott.-Katikám, keserves út az, amíg a színésznő eljut odáig.-Ugyan? Nem elég, ha az ember tehetséges?-Kislányom, volt egyszer egy intendáns az Operaházban, báró Nopcsa Elek volt a neve. Amikor az ifjú művésznő megjelent irodájában és szerződést kért, ő félreérthetetlen célzásokat tett. Ha a művésznő megrémült az intendáns báró finoman mosolygott és csak ennyit mondott: "II faut passer par la..." ami magyarul annyit jelent: "ezen át kell esni". Vigyázat! Soha nem voltam prűd, és nem játszottam meg a szende ártatlanságot, de utálattal gondoltam arra, hogy a segédrendező karjából a rendezőébe, onnan pedig a direktoréba hulljak. Ezt Karády Katalin Hegyan lelted ___________________________/ méltatlannak és igazságtalannak éreztem a legendát pedig, hogy csak így lehet a színi pályán érvényesülni - elhittem. Ma már tudom, hogy ez nem igaz. A tehetséges színésznő, ha egy kicsit csinos és egy kicsit szerencsés, érvényesülhet ilyen eszközök nélkül is. Csomó pályatársnőmet ismerem és sokért tűzbe tenném a kezemet - hogy nem pamlagon érvényesültek. Pedig én félek a testi fájdalmaktól, különösen az égési sebtől... Addig ábrándoztam, tervezgettem, amíg tizenhat éves koromban kimaradtam a kereskedelmi iskola második osztályából és férjhez mentem. Ügy mentem férjhez, mintha valaki, aki nem tud úszni, hirtelen fejest ugrik szédítő mélységű vízbe. Apám meghalt: rozni akar engem. Sajnos, túl fiatal voltam hozzá és a kapcsolat soha nem vált köztünk szorossá. De ekkor már felszabadultam a családi ház szigora alól és ösztöneim szabadon dolgoztak. Folyton vásároltam. Szünet nélkül öltözködtem. Állandóan bújtam a divatlapokat és amint valami új forma vagy új szín jött, addig nem nyugodtam, amíg meg nem szereztem magamnak. Háborgó lelkiismeretemet azzal nyugtattam meg, hogy olcsó varrónőknél dolgoztattam, de olyan sokat, hogy a pénz folyt a kezem közül. Amikor pedig a pénz elfogyott, adósságot csináltam. Ebben az időben fejlődött ki az a szenvedélyem is, hogy bizonyos tárgyakat gyűjteni kezdtem. Nem tudtam úgy elmenni egy kirakat mellett, hogy ha ott olyan retikült vagy pulóvert láttam, amilyen nincs nekem, meg ne vegyem. Az uram csak nézett, amikor este ismét új pulóverben látott, vagy valahol a szoba egyik sarkában friss retikült fedezett fel. Ilyenkor rám szegeződött finom, szomorú szeme, vállat vont, de nem szólt. Mohó szenvedéllyel gyűjtöttem retikült és pulóvert. Ma két szekrényem van tele ilyesmivel. A múltkor összeszámoltam: háromszáz pulóverem és kétszáz retikülöm van. Akkor még nem olvastam Wilde Oscart, ma már igen. Most már tudom, hogy az a leírhatatlan öltözködési vágy, ami akkor dúlt bennem, az tulajdonképpen az az igyekezt volt, hogy kifejezzem magamat. Színekben, vonalakban és formákban akartam kimutatni, hogy ilyen vagyok, ez az ízlésem, ezt szeretem. Az öltözködési mánia pontosan addig a napig tartott, amíg a színpadon érvényesülni tudtam; azóta nem érdekelnek a ruhák. Közben a számlákat benyújtották a cégek az uramnak. Soha nem csodálkozott, hanem fizetett. De egy napon csendesen ennyit mondott:-Elválunk.-Ilyen hirtelen? - csodálkoztam.-Igen. Luxusnő vagy. Belátom, hogy jogod van hozzá. Egy ilyen dísznő, mint te, nem való kétszobás lakásba. Te ne jött egy férfi, akiben az erős kart, a védelmet reméltem. Harminc évvel volt idősebb, mint én. Harmadik felesége voltam. A Horthy Miklós úton vettünk ki kétszobás lakást. Bejárónőt tartottunk. Én főztem, szörnyen rosszul, de jellemző az uram tapintatára és gyöngédségére, hogy a koszt miatt soha nem panaszkodott. Nagyon jó ember volt, magas, vörös, kedves, intelligens. Sokat tanultam tőle. Adóhivatali főtiszt volt; szabadidejében mindig olvasott. Láttam rajta azt a kedves igyekezetét, hogy művelni, palléfőzzél. Te ne várd este az uradat. Te ragyogjál és pompázzál. Én kimerültem. Teljesen tönkremennék, ha még egy évig együtt élnénk. Koldusbotra jutnék. Hát inkább váljunk el. Egyikőnk sem szerette a nagy jeleneteket, kezet fogtunk és elbúcsúztunk. Beköltöztem egy üres lakásba és adósságcsinálási módszereimhez híven, részletre vásároltam össze bútorokat. Hogy mi lesz velem? Fogalmam sem volt róla. De bíztam magamban, tudtam, hogy nem veszhetek el.
