Néplap, 1990. március (41. évfolyam, 51-70[76]. szám)
1990-03-31 / 70. szám (76. szám)
4 Néplap 1990. MÁRCIUS 31. Szombatijegyzet Európa messze van? Megyünk Európába, hallom minduntalan. Tudom, ez jelkép. Csak éppen pontatlan és sokak nemzeti érzését is sértheti. A topográfiai meghatározással nem lehet vitatkozni, hiszen minden kisiskolás tudja, hogy Árpád az öreg kontinens kellős közepébe vezetett bennünket, István itt alkotott számunkra hazát. Méghozzá európait. Mátyás királyunk reneszánsza földrészünk közkincsévé vált. S kultúránk éppen azért válhatott egyetemlegessé, mert sajátosan magyar volt. Ötven, de majdcsak száz évvel ezelőtt is azt mondták, hogy - tehát nemcsak mi büszkélkedtünk ezzel - Budapest a legszebb európai fővárosok egyik legszebbike. Az is közismert volt, hogy az egykori magyar államvasút vonatjainak indulásakor, érkezésekor ellenőrizhettük az óránkat, hogy pontos-e? A magyar postások okkal voltak a megbízhatóság jelképei. A legjobb magyar gyárak termékei állták a versenyt a fejlett ipari országok gyártmányaival. Kevesen tudják - mert feledtetni próbálták ezt is -, hogy repülőgépiparunkat az 1940-es évek elején a kor műszaki színvonalának csúcsain jegyezték. Ki-ki gondolja végig, mit adtunk tudományban, kultúrában a világnak! De inkább előre nézzünk: úgy kell visszatérnünk Európába, hogy európaivá kell tenni hazánkat. Nem igen hihetünk persze abban, hogy a frázisok valamit is segítenének. Sokkal lényegre törőbben kell látni és láttami helyzetünket, mert a hamis illúziókra már sokszor és végzetesen ráfizettünk. A modem világ legigazságtalanabb békeszerződését - újabb háborúba sodródásunk egyik kiváltó okát - is Európában erőszakolták ránk; jószerével csak sajnálkoztak rajtunk, amikor a hazatelepített helytartók segítségével a sztálinizmus áldozatává vált hazánk; az 1956-os forradalmat a civilizált emberiség szeme láttára tiporták le Hruscsov tankjai. Soroljam még? Nem volna értelme, ahogy azzal a csodaváró illúzióval sem mennénk többre, ha most valamiféle jóságos nagybácsi bőkezű ajándékában reménykednénk. Ezzel nem a művelt világ jószándékát vonom kétségbe, hanem azt szeretném hangsúlyozni, hogy szigorú elvárásoknak kell megfelelnünk, hogy valakik is idehozzák a pénzüket, befektessenek nálunk. Az üzleti életben a döntő szót nem a rokonszenv, a szeretem vagy nem szeretem kérdése mondatja ki, hanem az érdek. És éppen azért lehet tisztességes az érdekkapcsolat, mert értékben gondolkodik, egyéb "szempontok" szerint manipulálhatatlan. Milyen messze van hozzánk Európa, - értjük alatta mindazt, ami sorsunk jobbrafordulását jelentheti. Kedvező körülmények között háromnégy órán belül már olyan utakon autózhatunk, ahol nincs közlekedési gengszterizmus, ahol a boltok szinte az egész emberiség javait kínálják, mindezt differenciált árakon, de nem a minősíthetetlen az olcsó, hanem a szerényebb, az egyszerűbb. A pénztárosnő nem "üthet be" többet, mert ellenőrzi a technika, de különben is, nagyon vigyáz a cég jóhírére, hiszen a megélhetéséről van szó. A gépkocsit nem a "tűzoltómunka" elve alapján javítják, hanem azt nézik, mi hibásodhat meg, és cserélik a gyanússá vált alkatrészt. A szerviznek ugyanis nagy szégyen lenne, ha az üzletfél autója útközben meghibásodna. Sorjázhatnám a pontosan, felelősséggel végzett emberi cselekvéseket, de ez is csak szószaporítás lenne, hiszen az elmúlt években világlátott nép lettünk, mindenki tudja, aki akarja, hogy mivel és miért példálózom. Három-négy órányi autóút mindössze ide Európa, ha kilométerekben mérjük a távolságot, de milyen messzire, ha mindennapjaink valóságtartalmához viszonyítunk. Pedig vissza kell hoznunk égboltunk alá az európai civilizációt, mert ha nem ezt tesszük, még az unokáinknak is bizonytalan lesz a jövője. A választás valójában választás volt, lehetőségeket tárt fel, de a hogyan továbbra naponta szavaznunk kell. Nem kevesebbről van szó, mint arról, hogy meg tudunk-e felelni a várakozásnak? Bebizonyosodott, hogy - nemcsak nálunk, szomszédainknál is -, ha a kiváltságosok fikciók alapján próbálnak gondolkodni a néptömegek helyett, s szándékaikat az egyénre ráerőszakolják, akkor az emberek kizárva érzik magukat saját sorsuk alakításából, alkotó energiájuk kényszerpályára kerül, majd elsorvad. Jórészt ebben van annak az értékvesztésnek gyökere, amelynek kárát napjainkban is szenvedjük, és még jó ideig érezni fogjuk. Az előzőekből következik, hogy nem elég társadalmi méretekben gondolkodnunk az európaivá válásról, az egyénnek kell képessé tennie önmagát a civilizáció és a kultúra befogadására. Más kérdés, hogy egy demokratikus felépítményrendszemek alapvető kötelessége és érdeke, hogy hozzájáruljon az állampolgárok legjobb képességeinek kibontakozásához. Sajnos éppen ezen a területen legnagyobb a krízis, majdhogy azt írtam, balkáni állapotok a jellemzők, de bocsánat: Görögország is a Balkán-félszigeten van. Iskolarendszerünk a szakmabéliek szerint is bevallottan rossz, az oktatás mögött elmarad a nevelés. (Lásd: fiatalkorúak bírósági adatai) Nemhogy szociális védőháló nincs, semmilyen sincs, úgy ömlik az országra a kultúrszenny, mint amikor kiszakad a dézsa feneke. Éppen az elmúlt évtizedekben kialakult egyoldalú szemlélet miatt nincs megfelelő ízléskontrollunk, egyszerűbben: alig tudjuk szétválogatni a babot a lencsétől. Egyes területeken egészen abszurd a helyzet: még szerencse, hogy a mesterségesen fenntartott mozihálózatunk összeomlott - szinte szó szerint -, a magyar falvak többségében a rablógazdálkodás miatt már mozi sincs, mondom még szerencse: így legalább kevesebb helyen butítják a népet. A művelődési otthonok hálózata - elsősorban a magas működtetési költségek miatt - már régen a "padlón van", közkönyvtár-hálózatunk agonizál, így összességében már nemcsak a kenyér, de a szó éhe is kísért. A történelem pedig nagy tanítómester. Az állampárt fővárosi ipari lobbyjai az olcsó munkaerő reményében az 1960-as évek közepén hozzáfogtak a "vidéki ipartelepítési program" végrehajtásához. Néhány éven belül csúfosan megbuktak, tisztelet a ritka kivételnek, mert a falvakból verbuválódott potencionális munkásállomány még az egyébként korszerűtlen technika és technológia kiszolgálására, alkalmazására is képtelen volt. Nehogy ugyanez következzék be "nagyban", nehogy országos méretekben váljunk alkalmatlanná a fejlett európai műszaki színvonal fogadására! Vitathatatlan annak a közgazdásznak igaza, aki a társadalmi fejlődés alfájának a tudati tényezőt tartja. Láttuk mi történt a gazdasági alap és felépítmény viszonyának sztálini modelljével. A legenyhébb versenyhelyzetben csődöt mondott. A ráolvasás nem segített, és most sem segíthet. Tudatos, a célt és a lehetőségeket mindig szinkronban tartó, tudományosan felépített cselekvésre van szükség, hogy valóban mielőbb a művelt emberfők sokasága legyen hazánk. Az egyenesen kívánatos, hogy egyazon cél elérését a különböző progresszív erők több oldalról közelítsék meg, de az egyeztetést követően váljék nálunk szentté a cél: az emberi lélek kiteljesedésének szolgálata. Európává akarunk lenni?! Most megtehetjük, de csak ha európaiakká leszünk. Svédországba indul a Non Rock kórus Ma egy halmstadl zeneiskola meghívására Svédországba utazik a szolnoki Széchenyi Gimnázium és az MN 10-es kollégiumának egyesített, 38 fős vegyeskórusa. Útjuk során három városban lépnek a közönség elé Kissné Farkas Jolán vezetésével, aki elmondta, hogy elsősorban a szülök anyagi támogatása és a gyerekek kitartó munkájának eredményeként - amit bizonyít az Éneklő Magyarország és az Éneklő Ifjúság versenyen elért aranyminösítés is - valósulhat meg ez a régóta tervezett utazás, melyet a közeljövőben magyarországi látogatással viszonoznak a svéd vendéglátók. Felvételünk az utazás előtti próbán készült. Fotó: Korényi Követelések pontokba szedve Sztrájk után Tiszafüreden Csak a cégtáblát festették át? Az apró irodában Kun Lajossal, a Tiszafüredi Ganz Danubius Daru és Gépgyár Részvénytársaság dokumentációs csoportvezetőjével - aki egyben az ott dolgozó műszaki kollektíva szakszervezeti főbizalmija is - elfoglaljuk az asztalnál a nekünk leginkább tetsző helyet, és kezdődhet a beszélgetés. Kissé vontatottan indul a társalgásunk. Régi beidegződés. Hisz megszoktuk már, hogy van idő a hosszú hallgatásokra, ám ahogy telnek a percek, egyre jobban belelendülünk, és eddig talán teljesen végig sem gondolt, és sokáig ki nem mondott szavakat is megfogalmazunk. Beszélgetésünk előzményéhez annyi azért hozzátartozik, hogy a gyár műszaki kollektívája úgy ítélte meg pillanatnyi állapotukat - amit egy beadványban már előzetesen el is juttattak az igazgatóhoz -, hogy a belső szervezetlenség miatt gazdasági helyzetük már-már kilátástalan, s a vezetői előrelátás hiánya, a késői döntések szakadékba sodorják a gyárat. A határidők csúszása meg a minőségi hibák miatt meglévő partnereik bizalma is elvész. így foglalt állást ötven műszaki szakember. S mivel felvetéseikre állítólag semmiféle választ sem kaptak, ezért a múlt hét közepén figyelmeztető sztrájkot tartottak, amiről egyébként röviden lapunkban is beszámoltunk.- Az utolsó órában vagyunk - magyarázza Kun Lajos. - Most talán menthetjük a menthetőt. Csak ahhoz a gyár vezetésének ki kellene dolgoznia egy válságtervet a gazdaságos tevékenység elérése érdekében, aminek természetesen tartalmaznia kéne a létszám és kereset alakulását meg a szervezeti és szervezési intézkedéseket. Ezek után még hosszan sorolja beszélgetőtársam követeléseiket. így például 20 százalékos bérfejlesztést, az átképzések azonnali megkezdését, a létszámstop érvényre juttatását, a vagyoneladások szabályozását, a nyugdíjasok foglalkoztatásának felülvizsgálatát, a hatékonyabb szervezet, vagyis a piacokhoz alkalmazkodó termelési struktúra kialakítását szorgalmazzák.- Tulajdonképpen azzal - folytatja -, hogy 1989. január elsejével önállóvá váltunk, és részvénytársasággá alakultunk, a régihez képest nem változott szinte semmi. Csak átfestették a cégtáblát, hisz ugyanazokat a termékeket gyártjuk, mint korábban, szóval lényegében minden maradt úgy, ahogy volt.- Ezen különösebben nincs mit csodálkoznunk - vetem közbe -, hisz a fejlesztésekre itt sincs pénz. Márpedig az újabb termékek előállításához jqbb technológia, magasabb műszaki kultúra szükséges, ami komoly összegeket emészt föl. Enélkül változtatgathatják kedvükre a gyári szervezetet, mert ha nincs gyártmány és gyártmányfejlesztés, akkor tulajdonképpen nem történik semmi.- Ez igaz, de azért meg kell vele próbálkozni - válaszolja. Ebben maradunk, s pár perc múltán már Sárközi Imrének, a gyár igazgatójának irodájában ülök. S amikor felsorolom neki a műszakiak által leírt, pontokba szedett követeléseket - amiről természetesen ő is tud -, az igazgató így reagál:- A petícióban megfogalmazottak egyrészt az információk hiánya miatt születtek, másrészt pedig az abban kifogásoltak többségére már megtettük a szükséges intézkedéseket, s így mondhatnám úgy is, hogy munkatársaim nyitott kapukat döngetnek. A biztonság kedvéért lépésről-lépésre végigmegyünk az egyes pontokon, s amikor például felolvasom, hogy a gyár dolgozóinak 20 százalékos bérfejlesztését követelik a beadvány aláírói, Sárközi Imre eképpen válaszol:- Húsz százalék bérfejlesztést tényleg nem bírunk végrehajtani, de 11 százalék körülit igen. Erre van lehetőségünk, mivel a bértömeget - ez tavaly és az idén is 107 millió forint - nem léphetjük túl, legfeljebb csak akkor, ha az előre eltervezettnél jóval több nyereséget hozunk. Tavaly az összes bért kifizettük, de jól látom, hogy nem bírunk lépést tartani az inflációval. Ami pedig azt a megjegyzést illeti, hogy itt az önállósulás után csak a cégtábla átfestése történt meg - nos, az igaz, hogy első lépésként tényleg nem a szervezethez nyúltunk, mert ennél sokkal komolyabb feladataink voltak.- Mire gondol?- Nézze, amikor 1989. január elsején részvénytársasággá alakultunk, és önállóak lettünk, örököltünk egy olyan termelési szerkezetet - ez kizárólag a szovjet piacon keresett portáldaruk gyártására volt alkalmas -, amelyről már akkor láttuk, hogy szinte a biztos halállal egyenlő, így alapvető feladatunk az elmúlt évben az volt, hogy helyettesíteni tudjuk azt a gyártmányt valami mással. A nagyvállalat nem véletlenül döntött úgy, hogy a gyáraiból részvénytársaságokat alakít, amelyek a továbbiakban önállóan működnek, hisz a Ganz Danubius pénzügyi helyzete olyannyira katasztrofálissá vált, hogy már hetekre előre sem tudta finanszírozni a termelést. Ilyen körülmények között mondták azt, hogy mindenki próbáljon meg úgy, ahogy tud fennmaradni. Pontosan én voltam az, aki a vállalati tanácsban legjobban ellenezte ezt a dolgot, mivel már akkor is láttam, hogy mi, tiszafürediek indulunk a leghátrányosabb helyzetből. Ugyanis minálunk előzőleg nem alakultak ki azok a szakmai szervezetek, osztályok, amelyek az önálló működéshez elengedhetetlenül szükségesek lettek volna. Nem volt megfelelő konstrukciós irodánk, és olyan termékünk, amit a Szovjetunión kívül máshol is el lehetett volna adni. A műszaki gárdánk sem bírt megfelelő felkészültséggel, és még sorolhatnám csőstül a bajokat. Nos hát, ezek jelentették a hátrányos helyzetünket. Itt álltunk, hogy le kell cseréim az addig gyártott terméket, csak az volt a kérdés, hogy mivel. Ráadásul mi azelőtt nem kereskedtünk, ahhoz viszont, hogy talpon maradjunk, piacok kellettek. Ebben a helyzetben alapvető dolognak azt tartottam, hogy az itt lévő csaknem ezer embernek munkát adjunk, mert ha nincs feladat, akkor szemezgethetünk mi itt világba, csak éppen semmi értelme. Célként tűztük ki, hogy ne kelljen elbocsátanunk embereket. Az egy kezemen meg tudnám számolni, hogy hány dolgozót küldtünk el.- Gondolom, nagyon nem is válogathattak a munkák között?- Nem bizony, már csak azért sem, mert ebben a szakmában eleve óriási a konkurenciaharc. Egyet tudtunk csinálni: vas- és daruszerkezeteket gyárthattunk más hasonló profilú cégeknek. Örültünk, ha valamelyik megrendelővel zöld ágra tudtunk vergődni. Mindezt tetézte, hogy örököltünk egy olyan pénzügyi helyzetet, amelynek alapján - piaci lehetőségeinket és gyártmányainkat is figyelembe véve - tavaly a legoptimistább pillanataimban is azt mondtam, hogy van tíz százalék esélyünk a talpon maradásra. Hisz a nagyvállalat, amikor elváltunk, összes adósságából 322 millió forintot átadott nekünk. Szóval megkaptuk a gyárat, de pénz nem volt a működtetéséhez. Emellett az itt lévő alapanyagokat is leszámlázták nekünk. Ki kellett fizetnünk. Úgy sikerült tavaly mindezt megvalósítanunk, hogy az előbb említett adósságunk jelentős részét is törlesztettük. Hát ilyenek voltak az induló feltételeink. Ebben a helyzetben ön mit csinált volna? Leült volna az íróasztala mögé, és átszervezi azt a gyárat, amely előtte tizennégy évig, jól vagy rosszul, de működött? Most tulajdonképpen a műszakiak azt vetik a szememre, hogy nem hajtottam végre változtatásokat. Én valóban nem ezt csináltam, hanem azt tartottam alapvető feladatnak, hogy legyen rendelés és munka, mert a részvényeseink is úgy nyilatkoztak, hogy nem kell osztalék, már akkor is maximálisan elégedettek lesznek, ha talpon tudunk maradni. Ez tulajdonképpen így történt, és a 700 millió forint körüli termelési érték mellett tavaly még egy jelképes - ötmilliós - nyereség is összejött. A felvetett szervezeti változtatásokat természetesen megtesszük - munkatársaim már dolgoznak rajta -, s a jövő hónapban megtartandó részvénytársasági közgyűlés elé visszük. Ugyanis ez a kérdés annak a testületnek a hatáskörébe tartozik. Egyébként beszélgettem a műszakiak képviselőivel, és nekik is elmondtam, hogy a gyár megújulása napirenden van. S amikor beszélgetésünk végén arról kérdezem az igazgatót, hogy véleménye szerint a gyár egy kollektívája miért folyamodott a sztrájkhoz, így összegzi véleményét:- Ebben az üzemben ugyanúgy, mint az egész országban, rossz a hangulat. Az emberek életszínvonala jelentősen romlik, s ilyenkor természetes, hogy sokkal kritikusabban nézik azokat a dolgokat, amelyek befolyásolják helyzetüket. Mi, sajnos az idén sem tudunk a bérek terén a vágtató inflációval lépést tartani. Egyet viszont ígérhetek: 1990- ben is munkát adunk dolgozóinknak, és ebben a helyzetben már ez is valami... N.T.
