Néplap, 1990. március (41. évfolyam, 51-70[76]. szám)
1990-03-03 / 53. szám
8 1990. MÁRCIUS 3 Irodalom, művészét Magyar elbeszélők Oláh Gábor (1881-1942) Költő, író - életének java részét Debrecenben tölti, "debreceni író". A századeleji irodalmi megújulás egyik kiemelkedő alakjának indul. Fiatal korában nem mindennapi ígéret, gyökeres magyarságú nyelvének dübörögni és suttogni egyképpen tudó gazdagsága és romantikus színessége az első pillanatban magával ragad. Mozgékony fantáziája és roppant ambíciója minden műfajban szokatlan termékenységre ösztönözte. Elbeszéléseiben ízesen és hitelesen ábrázolja a debreceni szegény nép életét. Tehetségét és értékeit Móricz Zsigmond igen nagyra tartotta, igyekezett öt bevonni a Nyugat körébe is. Vass Mihály, az óriás termetű flákeres, káromkodva gyűrte neki kalapját az időnek. Csörgött a mennyei lé lefelé fakó szőrű süvegén, állt a bak hágóján, hogy leszaladjon róla a víz. Az eső egész nap esett; s még nem ütötte egy árva garas sem a markát, pedig az idő már öregedőre járt. Előtte Hajdú barátom állt a sorban; kétlovas. Apró, kis hörcsögember, akinek soha nem feslett el a jókedve. A latyakos időben is volt lelke szóba állani két levitézlett lovával; az egyiket Tündérnek hívta, a másikat Villámnak, patkós csizmájával ott happ-toppolt a deszkacsípőjű állatok előtt; meg-megsimogatta hideg orrcimpájukat.- Hej, Tündér paripám, hej, Villám csikóm! Nagyon ránk derítette az Atya ezt a mai napot. Ázunk-fázunk, éjszakázunk, kebelünkön a kenyerünk, hátunkon a házunk. A két öreg jószág nagyokat köhögött a figurás beszédre. Egy kicsit beléjük esett a keh. De igen jó erkölcsű állatok voltak. Hajdú barátom így szokta őket dicsérgetni: "Az én csikóim soha nem nézik az út szélességét, csak a hosszát." Mikor a lovait már eléggé szórakoztatta, a magában füstölgő Vass Mihályhoz fordult a kis hörcsögember. Tizenöt évvel idősebb volt a morcos magyarnál, de azért bátyámnak szólította:- Mihály bátyám, odafönn, Pest-Budán mégiscsak fáinabb az élet. Azt mondják, hogy ott a fiákeresek is figaróban járnak. A lovak nem is zabbal élnek, hanem lebbencslevessel. Kánikulában meg szalmakalapot hordanak. Ejnye, be jó világ lehet arra. Hajdú barátom tudta azt, hogy Vass Mihálynak egyetlen fia odafönn tanul Budapesten. Doktornak készül már ötödik esztendeje. Nagy port vert föl ez annak idején a fiákerescéhben. Sokan rosszallották a dolgot: mit akar egy rongyos bérkocsis a fiával? Urat akar belőle faragni? hagyjuk el már azt a szegénységet. Aki magosra hág, nagyot talál esni. De Vass Mihály nem az az ember volt, akit egy füttyentésre ki lehet fordítani a sarkából. Ha van esze a kölyöknek: tanuljon. Legyen különb ember az apjánál. Oda se hederített a világnak. Most sem válaszolt a Hajdú barátom piszkálgatására; pedig jól tudta, mi szúrja az öreg oldalát. A doktorról szeretne valamit hallani. Hanem abból nem eszik. Ránézett a toronyórára, látta, hogy hétre jár, napos volt a vasútnál, ki kell hajtani az állomásra. Mindjárt itt lesz a pesti gyors. Hátha akad valami. Közévágott az egy lónak, s ment vágtatvást a nagyállomásig. Az ő lovának még nem volt pókos a lába. Nyargalt, mint az ítélet. Hajdú barátom szömyűködve nézett utána:- Hej, tán örökölte ezt a lovát, hogy úgy kíméli! Maga is bakra pattant, és addig beszélt a Villámnak, míg megindította az öreg bárkát. A Tündér éppen aludt, mikor inába döccent az induló kocsi; felnézett búsan, egyet köhögött, és ő is úgy tett, mintha menne. Vass Mihály türelmetlenül várta odakünn, míg rákerül a sor. Az előttevalók mind kaptak vendéget. Hanem, keserves nap keserves szerencséje, az ő kocsija itt is üresen maradt. Egy kacskaringós miatyánkot eresztett a magasságos semmiségbe, odacsapott hittyes lova vékonyához, a finom kis állat megugrott, s kikanyarodott az állásából.- Megyek haza, aludni - zörömbölt Vass Mihályból a keserűség. Ekkor harsant föl egy hordár kiáltása:- Egy lovas! Hé!- Na, a szerelmes Jézusát. Kicsoda kínlódik még ott? ékessége. Most nézze meg a Vecsey csődör az ő szemetét; az ilyen kanca Noniuséknál keresheti ősét. Vass Mihály, a megóriásodott szilaj öröm, fönn áll a bakon, és vágja a lovát. Ordítani szeretne boldogságában, de csak az arcába suhogó levegőt harapja. Ostorával bolondos vagdalkozást visz véghez; sokszor nagyot ugrik a bakon álltó helyében, hogy csak úgy csattan a vaspatkó. Hahó! Kész doktor a fiam! Pesti doktor az én nagy fejű kölyköm! A toprongyos, földhözragadt fiákeres fiából doktor úr lett, nagyságos úr, aki grófkisasszonyokat is megvizsgálhat, mert többet tud, mint az egész piacsor. Az én véremből való vér olyan rúgott magán, hogy az egész sátoralja rokonság törülheti a szemét utána. Aranytálból eszünk, aranypohárból iszunk, anyja! Hallod? Hej, nem is álmodod, kit viszek én most hozzád! Hajrá, Rabló, hajrá, jó kis lovacskám! Együk meg ezt az utat öt perc alatt. Más nyavalyás gebék, mint a Haj-» dű komámé, félórákig nyöszörögnek végig rajta. A heptikások! De nekünk van tüdőnk, ugye, kis lovam? Van ám, az irgalmas angyalát! A Rabló megértette gazdája gondolatát, s mint a sárkány röpült végig a vasúthoz vezető keskeny utcán. A torkolatnál, mint a fontolva haladó Vass Mihály jó napja Odafordítja a lovát a kijáró elébe; a hordár egy hatalmas, zöld ládát erőlködik föl a bakra. Vass Mihály nézi, nézi; milyen ismerős ez a pántos alkotmány. Nem ér rá tovább töprengeni, mert egy széles vállú fiatalúr szalad a kocsi felé. Föl akar ugrani; de nem ugrik föl, hanem kitárja két hatalmas karját, azután össszecsapja, és megragadja vele az óriás kocsist; kis híja, hogy le nem rántja a bakról:- Édesapám! Hahó! Én vagyok! Vass Mihály alig ismer rá; az ő nagy fia, a pesti doktor! Szeretne leugrani hozzá, de Rákeresnek nem szabad, mert a hegyes sisakos rendőr hiúzszemekkel vigyázza az állomás eresze alól. Ha moccan: felírja a kocsi számát, és fizetheti a tíz koronákat. Felkívánkozó riadását kettéharapja, s csak annyit vet oda a fiának:- Ülj fel, hamar, aki teremtése van a világnak! Hordónyi mellkasa olyat emelkedik a teljesedő örömtől, hogy ujjasán szétpattannak a gombok.- Kész doktor vagyok, apám! Úgy nézzen rám!- Ülj fel! - ordítja most már neki veszekedve a boldog ember. Becsapja a kocsiajtót, szemébe nyomja viharvert kalapját, odavág a toporzékoló Rabló lovának, s megindul, mint a megboldogult boldogság. Vigyázzatok előlem, az anyátok jómindenét! - kiáltja a fiatalabb fiákereseknek. Tisztul is előle, akinek kedves az élete, mert ismerik a Vass Mihály hajráját. A Rabló, mintha megértette volna, micsoda kimondhatatlan boldogságot visz most a kocsiján, patkószikráztató vágtába iramodik a sötét városnak. Eszébe jut pár éves nagygyakorlata, mikor még egy rettenetes főhadnagy alatt szolgált a Vilmos huszároknál; akkor vitte végbe azt a bravúrt, hogy felbuktatott egy elébe tolakodó őrmesteri lovat, és keresztülúgrott rajta, mint a pinty. Ettől a fiatalkori kalandjától megmámorosodik; meg akarja talán mutatni: milyen nemes vérből ellett; nem parasztos, döcögő kocogással, hanem úriasan nekinyúlt versenytempóval szedi négy karcsú lábát. Az a kis rongyos kocsi semmi a háta mögött. Röpül vele, mint a madár. Ó, hogy lobog most a sörénye! Legszebb asszonyi magyarság, föltűnik Hajdú barátom két ócska táltosa. Még ők most járnak az út felén. Laptató kocogással zörömbölnek a lelket rázó kövezeten. A kis hörcsögember látja, hogy fogószelezik rá szemközt a Vass Mihály lángot nyelt paripája. Az utca fenemód szűk, villamos is császkál ottan körül, jó lesz vigyázni. Rövidebbre fogja a gyeplőszárat, és rimánkodva kérleli Villámot meg a Tündért, hogy az Isten szerelméért, csak higgadtan, csak nyugodtan. El ne ragadtassák magukat, mint a Mihály bácsi éretlen csikója. Vass Mihály ördögszekere zúgva közeledik. Ostorát rázva ordítja Hajdú barátomra, hogy térjen ki, mert emberhalál lesz. A figurás kis magyar, kontyára csapva süvegét, kézzel-lábbal igyekszik kitérőre fordítani két bánatos jószágát. De mint minden magyar, ő is elkésett. Az egylovas kocsi rettentő lendületével nekivágódik a szegény Tündérnek; az álmos állat beledől a hámba; a rúd egyet reccsen, eltörik, az istráng is utána szakad; a Tündér ott hever a kövezeten, mint egy sebesült csataló.- Jaj, a csikómat, jaj, a Tündéremet! Agyongázolta ez a nehézlelkű ember! Fogják meg! A Hajdú barátom jaj szavára összeröffen egypár utcadísze; rendőrért szaladnak, és feldiktálják a Vass Mihály kocsiszámát: 15-ös, egylovas. Megállítani nem lehet; hol jár már az azóta! A doktor úr érezte a szilaj zökkenést, ki is akarta nyitni az ajtót, de apja füle közé csapott a jóvérű lónak, még irgalmatlanabbul kezdett vágtatni. Meghúzódott hát a kocsi sarkában; a házak és fák rohanásáról látta, hogy versenyt nyargalnak a széllel. Az óriás termetű Vass Mihály maga is megrészegedett a rohanástól. Most már csak azért is vágtába! Hátra se nézett, mit gázolt el Hajdú barátom alkotmányából. Nagyokat bődült a levegőbe: hahó! Mintha a sötétségnek is neki akarna menni, előrefúrja bázsán-bikafejét, és szinte öklelőzik a vad ordítású, északi széllel. Hajrá, kis lovam! Hajrá, drága Rablóm! Olyan örömet viszünk ezen a négykerekű kordén, hogy nem fér bele nagy Debrecen városába. Doktor úr lett az én gatyaszáros fiamból! ha beteg a főispán, még azt is vissza tudja rántani a másvilág partjáról. Hij, de csillagot verő kedvem van! Leiszom magamat otthon a sárga földig. A piac közepén egy túlbuzgó rendőr elébe akart állani; kiterjeszti két karját, hogy ne tovább!- Tágulj, az apád irgalmát, mert lehengerezlek! - bömböli rá a bakról rettenetes Vass Mihály. A Rabló se veszi tréfára a dolgot: úgy hasba döfi az alkalmatlankodó sisakost, hogy hármat hemperegve terül el a kocsiút szélén, mint egy béka. Vass Mihály most megijedt. Rendőrt gázolt el. Ebből baj lesz, kivált, ha meglátta a számát. De csak van Isten az égben, hogy nem látta meg. Na, kis lovam, most szedd össze magad. Rúgjad ezt a csatakos kövezetét, ahogy csak bírod. A hátunk mögött már kezd domborolrii a baj. Vass Mihály rettentő káromkodással vágja a megbolondult állatot, hogy a csillagos ég rogyjon rád, mit akarsz? Neked is elveszett a szemed fénye, mint a vén Hajdú pókos keselyének? Összetöröd a kocsimat, és rám szabadítod az egész nemes várost? Ezek most jönnek utánam; ha nem bírod a versenyt, megdöglesz! Hajrá! Szakadjon ki belőled a pára, ha bajt hozol a fejemre. Most már az ostor boldogabb végével veri a tajtékzó állatot, mert a csapója leszakadt. A Rabló, nekibúsultában, hogy gazdája ilyen bárdolatlanul bánik vle: cikcakkos kanyargással kezdi az utat futni. A kis kocsi jobbra fáról, balra fáról, nagyot nyekken; jó szerencse, ha fel nem dől. Vass Mihály előregörbed, és úgy veri a megveszekedett huszárlovat. Vágtatnak iránytalanul, fergeteges rohanással, őrületesen. Egy kanyarodénál valami szegény öregasszony akar átszaladni az utcán; de nem ér rá; az eszeveszett fiákeres elütteti. Vissza se horkannak, zúdulnak tovább. A kis kocsi most már nemcsak a városban nem férő örömöt viszi, hanem a bizonytalan rettegés óriását is. Ott ül ez a láthatatlan rém a kocsi tetején, a Vass Mihály háta mögött. Benn, a kocsiban, a szegény pesti fiú reszketi az eleven őrület bakugrásait. Veri öklével a kocsi ablakát, hogy megállásra búja bősz kedvű apját; de Vass Mihály már se nem hall, se nem lát. Kiugrani istenkísértés; az ember a lelkét kozkáztatja. Rá kell bízni magunkat a kegyelmes véletlenre; talán csak vége lesz egyszer ennek az útnak is. Kezdenek maradozni az utcák; kikanyarodnak a városi kertek alá. Vass Mihályék odakünn laknak a Köntösgát alatt. A rettenetes fiákeres hátranéz; nem üldözi-e valaki? Nem. Sötét és csöndes a határ. Be jó, hogy kivergődtek a sok bajjal rakott városból. Ez a szabad futású mező már az ő birodalmuk. Szeretettel suhogtatja meg ostomyelét a pompás kis csikó füle mellett; jól van, rabló lovam, kirántottál egy időre a bajból. Hanem azért a Vecsey ház előtt való kanyargásért megabrakollak odahaza. Csak válj. A tajtékzó huszárlóval nem lehetett bírni; hiába próbálta csöndesedőre fogni gazdája, rá sem hederített, csak vágta lihegve, horkantgatva az utat tovább. Beleesett a hajrá. Azt gondolta, trombitaszót hall, s erre nincs Isten, aki megállítsa. Már bekanyarodtak a kertkapu útjára. Harapni lehet a sötétséget; világ sehol. Ezerszer megjárta már Vass Mihály ezt az utat ilyen vak éjszakában, de azért fél: árokba döccen, vagy tőkének szalad.- Hó, hó, lassan, kedves paripám; csak lassan; az ég szakadjon rád, hova igyekszel olyan nagyon? Hiszen idehaza vagyunk már. Nem látsz? Azzal jót sózott a vágtató Rabló fülére. Az állat megugrott, félrerántotta a kocsit; zuhé, neki egy fának. A kocsi recsegett-ropogott, az első jobb kereke összetört, az alkotmány félrebillent. Vass Mihály kivágódott a bakról, le a sárba. A lihegő állat megállott. A doktor, szegény izzadtan ugrott ki a kocsiból.- Édesapám, nincs valami baj? Égzörgető káromkodással tápászkodott föl az óriás ember. Fél lábára megsántult; az arca sáros és véres volt. Éppen a házuk kapuja előtt feneklettek meg. • kocsi megsebesülve dőlt féloldalára; a doktor zöld ládája a JL \Rabló négy lába közt hevert. A bravúros huszárcsikó reszketett, fújt; tompora tajtékba szakadt, zaboláját véres habbal rágta. Az úton, ámenről jöttek, kocsirobogás, lóvágtatás és emberek kiáltozása kezdett kibontakozni. Vass Mihály felfülelt:- Aha! Jönnek a sintérek. Na, kis eszem, most ne hagyj el. Hirtelen kifogta lovát; bevezette az udvarra. Megzörgette az asszony ablakát, bekiáltott:- Gyere ki,hé, feleség! Itthon a fiad! Kész doktor. Hogy az Isten márasztotta volna Budapest városában. Azzal kiment az ellenségei elébe. Pálfy Gusztáv: Maszk I., Maszk II.
