Néplap, 1990. március (41. évfolyam, 51-70[76]. szám)

1990-03-27 / 72. szám

4 Néplap 1990. MÁRCIUS T, Levelek a hazából a honba Fejszés demokrácia Bölcsőtől a koporsóig "Egy kenyéren éltünk” Árpádom, Ha a honban vagy e hazában va­lakinek még voltak kétségei (re­ményei!) a román vezetés és tö­megtájékoztatás, valamint az úgy­nevezett román entellektüelek kor­rektségét illetően, hát azokat most meggyőzően sikerült ők maguk­nak eloszlatniuk. Igazságosság, becsületesség, demokrácia, civili­­záltság helyett nyilvánvaló hazug­ság, gazemberség, anarchia, van­dalizmus. Az előbbieket hirdették és hirdetik magukról, az utóbbia­kat cselekszik. És minek higgyen az ember? Mint sokfelé a világon, itt is be­mutatták a televízióban az ír tévé­sek döbbenetes felvételeit, melyen többek között látni, hogy az aszfal­ton fekvő, véres fejű embert to­vább ütlegelik, tapossák, rúgják a husángos legények. Az írek és mindenki úgy tudta, békés magyar tüntetőkre (az RMDSZ helyi szék­házának feldúlása, Sütő András és társainak bántalmazása miatt tün­tetett a tömeg) támadt rá a meg­szervezett, felfegyverzett és leita­tott, román falvakból (mint később kiderült: rendőri kísérettel) felszál­lított románság, annak is legva­dabb fajtája. Nos, az eddigi és az ezután következő, beláthatatlan következményekkel járó esemé­nyek egyik legjellemzőbb mozza­natának tartom, hogy ezeket a fel­vételeket a "többet nem hazudunk" jelszóval működő Román Televí­zió úgy mutatta be, hogy a követ­kező kommentárt fűzte hozzá: íme, hogyan ölik marosvásárhelyen a románokat! A látvány meg a szö­veg okozta lelki felindulásban na­gyon kevés néző figyelhetett fel arra a "csekélységre", hogy az üt­­legelők társaságában többen fehér karszalagot viseltek, s ha netán ezt észre is vették, a Kárpátokon kívüli románságból igencsak kevesen tudhatják, hogy ez a szalag a Vatra szervezet tagjainak megkülönböz­tetőjele. De a tévések, s akik őket manipulálják (utasítják vagy uszít­ják) tudták! Épeszű emberek köre­iben hihetetlennek tűnik ez az aljas kifordítása a tényeknek, de nekem, aki negyven évet éltem odaát és neked, komám, aki még mindig megkísérted a lehetetlent, ugye, nagyon ismerős. Amióta az esze­met tudom a gátlástalan, pofátlan, szemrebbenés és lelkiismeretfur­­dalás nélküli hazudozásnak a mód­szerét gyakran és hatásosan alkal­mazták - érvek hiányában. A fentihez hasonlítható, szintén jellemző mozzanat: egy hajlott há­tú idős embert kérdez a felfegyver­zett csőcselék Marosvásárhely fő­terén (nyilván románul), hogy ki­csoda, s mivel az öreg nem vála­szol, leütik. Magyarnak vélték, a zsebei átkutatása után derült ki, hogy román, az idióták tehát a "sa­játjukat" ütötték agyon, mivel az félig süket volt, szegény... Semmi baj, annál jobb, gondolhatták a nem kis gazemberséggel megál­dott szervezők - és mutogatni kezdték a tatát a már amúgy is vér­szomjas tömegnek: íme, a magya­rok megint megvertek egy ro­mánt!... Marosvásárhelyi, harminc év körüli férfiismerősömmel beszél­tem telefonon az elmúlt hét végén, meséli, hogy napok után kénytelen volt kimerészkedni a házból, ke­nyérért indult volna, mert a gyere­ke már olyan éhes volt, hogy nem lehetett magyarázkodni neki, de néhány métert tett meg csupán az utcán, vissza kellett fordulnia. Ugyanis a város utcáin szabadon és büntetlenül "razziázó" Hodac-i botos-fejszés román legények szorgalmasan vertek agyba-főbe mindenkit, akiről igazoltatás után kiderült, hogy magyar. Erre fel két nap múlva - minden meglepődés nélkül - látom az itteni tévében, hogy friss, Havasalföldön megje­lent román újságcikkeket mutat­nak be, melyek azt állítják, hogy Marosvásárhelyen gyilkolják a ro­mánokat, és hogy szegény romá­nok már ki sem mehetnek az utcá­ra... Bárhogy mérlegeljem, ez már sokkal több, mint "egyoldalú in­formálás", ez már túlnő még a ha­­zudozás fogalomkörén is - ez szán­dékos gyűlöletkeltés egy népcso­port ellen, nyílt uszítás a bántalma­zására. A hatás máris érzékelhető: Erdélyban a magyarellenesség - ha ezt még egyáltalán lehet fokozni - még nagyobb, még vadabb formá­kat ölt; az Erdélyen kívüli, eddig viszonylag kevésbé magyargyűlö­lő románság is levadult, lásd a bu­karesti magyar iskola és óvoda megrongálását ( e jelszavakkal: a gyerekekért jöttünk, rajtuk akarjuk megbosszulni a vásárhelyi romá­nokat!) és a Malév-iroda felgyújtá­sát. Sajnos, a jelek szerint, folyta­tás következik... Még a fenti ominózus példák so­rához tartozik az az érdekfeszítő szorgoskodás, amellyel a televíziótok igyekszik egyértelmű­en feltárni a tetteseket. Mint hal­lom, harminc letartóztatott maros­vásárhelyi verekedőt mutattak be állítólagos fegyvereik mellett, sze­mélyazonossági igazolványaiknak közelképével együtt. Mit ád Isten: mind magyarok, még véletlenül sincs köztük egy román. Viszont - a tömegtájékoztatásotok szerint - az áldozatok kétharmada román. Hát komám, mese nincs, mivel több hiteles hírforrásból értesül­tem, tényként kell elfogadnom, hogy bizony-bizony, hála annak a drága jó Istennek, ütöttek a magya­rok is. Nem voltak hajlandók mind kifeküdni a husángokkal, fejszék­kel és vasvillákkal támadó részeg csürhének, hanem védekeztek amivel tudtak, a sétányok padjairól leszedett lécekkel, az éppen köze­lükben lévő vaskerítésből kiszakí­tott rudakkal és a feléjük hajított kövekkel. Mert közmondásnak ugyan szép az, hogy "ha megdob­nak kővel, dobd vissza kenyérrel", de ebben a konkrét helyzetben a megmaradáshoz kevés. A TV2 műsorának egyik késő éjszakai órájában láthattam a Fekete doboz felvételén azt, amit szemtanúk be­számolójából már hallottam, mi­ként okozott fura fordulatot egy ilyen visszahajított kő: eltalálta an­nak a kamionnak a sofőrjét, ame­lyik épp köveket szállított a Vatra által szervezett csürhe kezébe, s így a már nem kormányzott, "önál­lósult” teherautó egy kidöntött osz­loppal együtt a román gyülekezet­ben tarolt. Ennyit arról, hogyan pusztítja a román a románt... No de odakent nekik más is, most éppen ezt igyekeznek saját játékszabályaik szerint meglova­golni. Hogy ugyebár, megjelentek a küzdőtéren fejszés-kaszás nyá­­rádszeredai és szovátai magyar pa­rasztok is. Meg bizony, amikor meghallották, hogy Sütőéket le­­bunkózták, majd következő nap mészárolták e "csekély incidens" miatt békésen tüntetőket. S még azt kérdi a Magyar Rádió munka­társa, véletlenül a székelyektől, hogy miért van fejsze a kezükben. (Ugyanezt a másik fél táborában udvariasságból vagy félelemből nem kérdezte.) Lehet, az esemé­nyektől távoli, elfogult agyam ér­tetlensége csupán, hogy miként vá­laszolhatott oly nyugodtsággal és méltósággal az ismeretlen ismerős, nem vérszerinti, annál közelebbi vérem. A célját tévesztett kérdésre (miért van fejsze a kezében?) ezt felelte egyikőjük: mert úgy látszik, csak ezzel védhetjük meg jogain­kat; elég szégyen, hogy most fej­szével és kaszával kell harcolnunk, de ez nem a mi szégyenünk... Na komám, ebbe a parlagi gon­dolkodásmódba csak szédülhet az európai ember. Én viszont ponto­san olyan balkáni vagy ázsiai vagy gyarló erdélyi vagyok, mint a vá­sárhelyi meg a nyárádszeredai test­véreim. Én is odamentem volna, és odakentem volna. Bocsássa ezt meg nekem az akármilyen civilizá­ció, vallástudomány vagy ember­baráti szeretetre és tűrésre felszólí­tó humánus önmérséklet eszméje. Van tűrés és tűréshatár. Van igye­kezet a párbeszédre, és van ugyan­erre vonatkozó kilátástalanság. Van a testvériség keresése és an­nak kinyilvánított tagadása. Forra­dalom és puccs. Egymásratalálás és álölelkezés. Megígért jogok és megadott jogok. Nyilatkozatok és cselekedetek. Békés tüntetés és vé­res program... A fogalmak nem ösz­­szekeverendők. Mint ahogy a támadás és véde­kezés tartalma sem. És éppen ezt akarják most összemosni, mond­ván, bűnösök és áldozatok egya­ránt vannak mindkét oldalon. Igaz, vagy talán igaz. Ámbár, van egy nem mellőzhető különbség: ha fegyveresek támadnak fegyverte­len, békés tüntetőkre, az egyfajta dolog; fegyverrel védekezni az or­vul támadók ellen, ez valami más. Hiába mondom, ha különbséget tenne is valaki, biztos, hogy iga­zunkra arrafelé csak egy követke­ző évszázad bólinthatna - esetleg. Komám, most érkezett meg - csodával határos mód - vásárhelyi barátom, Kutya és neje. A kutya mindenét, reszketnek és nem akar­nak többé soha visszamenni. Csak megérteni lehet őket, az asszonyka terhes, a helyzet olyan, amilyen, azt mondják, hogy ott kitartani nem lehet, maradni meg nem sza­bad. A minap a Hősök terén szólí­tott fel Sinkovits Imre, hogy nyel­jük le a gombócot. Mi most itt ülünk, és nem tudjuk lenyelni. Sír­ni sem tudunk, és nem is akarunk. Csak egy rettenetes érzés ágasko­dik bennünk: erdélyi szép remé­nyeinknek vége... Míg ezt leírtam, még-egy család érkezett, úgy tűnik, túlélni már csak így lehet. Menekülteket fogad és próbál beléjük lelket önteni - szomorú, nemde? - menekült-ko­mád, Lajos A nagycsalád a hagyományos paraszti társadalomban Az ilyen és ehhez hasonló meg­fogalmazások: "egy karra dolgoz­tunk", "egymásnak vetettük a há­tunkat” -jól kifejezik, milyen fon­tos és biztonságot adó kerete volt a család a hagyományos paraszti életnek. Ebben a családban mindenkinek pontos helye és munkaköre volt, amit részben teherbírása, másrészt a család előtt álló feladatok hatá­roztak meg. De nemcsak gazdasági, hanem morális egység is volt a család. Mindegyik családtag viselkedése kihatott az egész család hírére. Amikor a galgamácsai Dudás Juli félje gyerekként diót lopott, a hir­telen felbukkanó gazda első mon­data egy kérdés volt: "kinek vagy a fia?" A második pedig egy viszo­nyítás: "apád nagyon becsületes ember, fiam, te meg ilyen csibész vagy?" Ez a mondat egy életen át elkísérte, bántotta a címzettet. Ez az állandó viszonyítás a test­véri viszonyt is jellemezte: "Egyik néném megesett. Később aztán férjhez ment, de az egész csalá­dunk fejét vették emiatt. Ez az eset kitakarta az egész családunkat." A család kifelé véd- és dacszö­vetségként működött. Ha veszeke­dés volt, és valaki jött, azonnal elhallgattak. "A bajodat végezd el a szobában, s ne vidd az utcára, hogy az egész családodat megszé­gyenítsd." A hagyományos parasztcsalád feje a gazda volt. "Édesapám pa­rancsa, az szentírás volt a mi csa­ládunkban." Különösen így volt ez a koráb­ban országszerte általánosabb nagycsaládban. Itt nem volt ritka, hogy négy nemzedék élt és gaz­dálkodott együtt. A családfő első­ségét a szerteágazó gazdaságot irányító szerepe adta. Ő mondta meg reggelente az egyes családta­goknak, aznap ki hol szánt, vet, fuvarozik, legeltet. Tekintélyét vi­selkedése is alátámasztotta: keve­set beszélt, azt is nyomatékkai, az asztalnál a főhelyen ült. De a századunkra már faluhe­lyen is általános kiscsaládban is nagy volt a családfő respektusa. Ő szegte például a kenyeret. "Ha a mezőre mentek kapálni vagy gyűj­teni, az ember megindult szó nél­kül kifelé a kapun, az asszony az­tán kapkodott... s lódult. Mentek szó nélkül, elöl az ember, utána az asszony. Az urát nagyon ki kellett szolgálni. Ő készíti a mosdóvizet, odaadja a törülközőt, az ingét, az ételt elébe teszi." "Sutra, pulya!" - zavarták el őket láb alól. A gyermek nem szólha-Családi fénykép /Köröstárkány, Bihar megye/ Országszerte ismert a mondás: "A férfi a feje, az asszony az alja." De azt is hozzá­teszik: "Hiába kapar a kakas, ha a tyúk széj­­je lhányja." Vagyis a jó gazda mellett legalább olyan fontos a jó, be­osztó gazda­­asszony is. Míg a férfi képviselte kife­lé a család nagyvonalú gesztusait, amit a legjobban a pohár borral kí­nálás szimboli­zál .addigazasz­­szonytól a taka­rékosságot vár­ták el. Emellett az asszony leg­főbb ékességé­nek az engedel­mességet tar­tották. "Úgy te­remtette az Isten, az asszony enge­delmeskedjék a férfinek, megvan az írva mindenütt." Ha a családban veszekedés van, abban "nem az ember hibás, min­dig az asszony." Azért van az asszony előtt nagy kötő, hogy az­zal mindent betakarjon." A fiata­labb asszonyok ezen a ponton tér­nek el legjobban a régi asszonyi normáktól: "Anyám mindig azt mondta, tűrjél, tűrjél. De én nem látom értelmét." A hagyományos parasztcsalád­ban az egyes tagok értékét munká­juk adta. A gyermek ebben a csa­ládban az utolsó helyet foglalta el. tott bele a felnőttek beszélgetésé­be, nem ülhetett az asztalhoz, csak ha már önállóan aratott, kaszált. A nagyobb gyerekek gyakran erejü­ket meghaladó feladatokat vállal­tak, "csakhogy ebből a gyűlölt gyereksorból szabaduljak" - ahogy Veress Péter írja élet­rajzában. De nemcsak keménységével ne­velt ez a család, hanem mindazzal a szépséggel, melegséggel, amit a szokások, ünnepek, emberi kap­csolatok kerete nyújtott. Mindeb­ben az egyén, mint egy család tag­ja vett részt. Jávor Kata Gyimesi csángó család Lutra lutri A WWF azaz a Termé­szetvédelmi Világ Alapítvány egy albumot adott ki a védett állatokról. A képek nélküli al­bum mindössze 57 forint, s há­romszázhatvan állatról tartalmaz pársoros ismertetőket. A háromszázhatvan kép össze­gyűjtése már nem ilyen olcsó mulatság. Lezárt tasakban há­rom matricát vásárolhat meg a gyanútlan vevő, s miután bera­­gasztgatta az albumba, számolni kezd. A háromszázhatvan kép - mivel egy tasak ára 11,50 forint - összesen 1380 forintba került. Az albummal együtt 1437 forint­ba. Elvileg. A vásárló ugyanis nem tudja, hogy a tasakokban milyen állatok képei vannak, ez benne a lutri. Amikor felbontja, s ragasztaná mondjuk az őstul­kot a helyére, látja, hogy már megvan. Ahogy gyarapodnak a képek, ez egyre többször ismét­lődik meg. Akár tíz-tizenöt siketfajd, orángután, puma, prérikutya, szirti sas vagy Szent Luca-szige­ti amazonpapagáj képet gyűjthe­tünk így össze. Kitapétázhatjuk vele a gyerekszobát. Ha csak nem tudjuk elcserélni. Hetek óta tombol a gyerekek körében a Lutra őrület. Hogy mi az a Lutra? Napok óta esténként ismeretlen szülők adnak egymásnak rande­vút Szolnokon, a vásárcsarnok egyik virágos standján. Futnak a pénzük után, cserélgetik a képe­ket, ázsiai vadlovat arab bejzára, zergét paradicsomlégyvadászra. Persze így is marad felesleg. Képtelenség 1437 forintból "ki­hozni" az albumot, amely ráadá­sul nem is különösebben jó mi­nőségű papírból, inkább füzetre emlékeztető formában készült. A "Lutra budapesti szerkesztő­sége" némi segítséget nyújt a képvadászatban. "Ha összegyűj­töttél háromszázharminc képet és a matricák leválasztott hátul­ját címünkre beküldőd, akkor az általad sorszám szerint felsorolt harminc hiányzó képet postafor­dultával elküldjük" - olvasható az album bevezetőjében. S mi lesz a háromszázharminc matri­ca hátlapjával? Ahhoz ugyanis, hogy valaki a májusi jutalomsor­soláson részt vehessen, mind a háromszázhatvan matrica hát­lapját be kell küldenie. Aki tehát ingyen akar harminc matricához jutni, kizárja magát az ajándék­­sorsolásból? Lehet, amúgysem nyerne. De vajon ki nyer majd a Lutrán? Az albumban csak annyi olvas­ható, hogy az összejött pénzből "nemzeti és nemzetközi progra­mokat támogatnak" az állatvilág megmentésére. Milyen progra­mokat, milyen állatok megmen­tésére? Erre ne legyen kíváncsi a gyűjtő. Vegye, cserélgesse - ha tudja - a matricákat, s bízzon benne, ő is hozzájárult ahhoz hogy ne pusztuljon ki mondjuk a császárbajusz majom, a három­ujjú lajhár, a muflon. Csak hál sok-sok tapasztalat árán mái olyan nehéz bízni abban, hogy í rászedettek pénze valóban elju oda, ahová szánták. T.G

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents