Néplap, 1990. március (41. évfolyam, 51-70[76]. szám)

1990-03-24 / 70. szám

1990. MÁRCIUS 24. 9 Irodalom» művészet Szepesi Attila: A zuhany rózsája alatt A zuhany rózsája alatt omlik billegő derekadra, állsz és omolnak rád a cseppek, izzó sugárban tülekedve sugárban az ezüstös permet csípődre, hasadra, öledre, veri homlokod, válladat, hol a pihék közt átszivárog elönti gyönggyel a hajad. száz kis csermely, majd összegyű-Arcodra hull, tolongva gyűl lik, száz világító buborék és pezsdülve tovább igyekszik: ajkadra és íves nyakadra, csordul combodra lefelé, szertefoszlik opál erekre térded felé, bokád felé. suhogva omló csöppre csöpp, És emlékszik rád mind, ahogy a kékre kék, a zöldre zöld. alácsobog és forr a kádban: Elbomlik szivárvány színekre fecseg, habzik, tolong a sok kis csobogva melledre, karodra, tenger-álmú, parányi vízcsepp. Gyurkovics Tibor: "A villámokat megtöröm" Felemelt fejjel ment be a sekrestyébe. Nagyon fáradt volt már. Hajnalban kelt. A szeme alatt óriási fekete karikák jelezték, hogy napok óta alig pihent. Lassan, szer­tartásosan levette kis fehér gallérját - szo­rította. Fogta a nyakát, szinte fuldoklóit. Belső görcs fojtogatta, gégefője megme­redt. Alig kapott levegőt. Aztán enyhült valamit a légszorítás. Maga elé tette a kis fehér gallért a szekrénykére, és nézte, ho­gyan kunkorodik befelé a két vége, magá­ba zárva egy kis kömyi világot. A fejét. A nyakát. Az agyát. Letérdelt a sekrestye térdeplőjére és imádkozott. Kintről halk énekszót hallott. - Talán egy hívem énekel zsoltárokat - gondolta, és imádkozott tovább. Fejét le­hajtotta. "Uram, engedd meg, hogy ezekben az emberekben a lelket tápláljam. Itt van az otthonuk. Ha innen elmennek, hazátlanok­ká válnak, elveszítik gyökereiket. Poharuk idegen pohár lesz, italuk keserű ital. Add, hogy tartsam bennük a lelket! Hogy bírják. Győzzék, Uram. Nem vagyok méltó erre a feladatra, kérlek, tégy engem erre méltóvá. Engedd, hogy jelt adjak népemnek. Nem­sokára karácsony lesz. Régen a falvakban világított a sok ablak, és az ablak mögött a karácsonyfa. Most némák lesznek és söté­tek az ablakok. Mindenkinek elment vala­kije. A gyász ünnepe lett a születésed. Én is egyedül maradtam. Egyedül szállók szembe a hitetlenekkel a hitért. Harcolok, hogy összetartsam megmaradt testvérei­met. Majd hideg szél fúj odakintről, a kály­hák gépiesen zörögnek, azelőtt melegen duruzsoltak. Összebújik, aki még él, be­zárja ajtóit, és imádkozik Hozzád. Uram, engedd, hogy szavuk elérjen. Kiáltanak feléd, hogyha látod nyomorukat, segítsd őket, ha látod széthullásukat, tartsd őket össze! Én megteszem, ami tőlem telik, amíg a határok engedik. Híveim - látom -, figyel­nek, követnek. De meddig? Maréknyi sze­retettel követnek - ami teáltalad ezerszeresre nőhet. Maréknyi szeretettel ontom feléjük - és ők térdelnek a padok­ban, amíg erővel bírják. Fölnézett. Odakintről beszűrődött a csend.- Elhallgatott az ének? - futott át az agyán. Fölállt. Fölvette a fehér gallérját, és kiment a templomba. Először, a félho­mályban nem látott semmit. Aztán, ahogy előbbre lépett, megdermedt. Középkorú férfiember feküdt a templom kövezetén. Odasietett. Fölemelte az ember kezét, még nagyon halványan érezni lehetett a rugda­­lózó szív közléseit. Az ember kinyitotta a szemét.- Leütöttek - nyögte. Aztán lehanyat­lott, vissza a kőre.- Értem. Csöndben legyen. Magának most nem szabad beszélni. Pihennie kell. - Átfutott az agyán, hogy orvosért rohan, de már le is beszélte magát. Az orvos elment a faluból. Két hónapja szökött át a határon. A szomszéd faluban nem is volt orvos, odébb aztán nagyon messze lenne a következő falu. Mire találna egy doktort, az ember meghal a kövezeten.- Tegye le a fejét a köpenyemre, az nem olyan hideg - ült le mellé a kőre. A férfi nagyon nehezen odébb emelte a fejét a pap ölébe. Lecsukta a szemét. A fejéből hátul szivárgott a vér. A pap levette a gallérját, és megpróbálta elszorítani vele a sebet. De hamar átvérzett. A templomban félhomály volt. Közé­pen ültek a földön. A haldokló fején mint­ha fehér csóva jelent volna meg, furcsa glória fehéren, ami lassan vérszínűvé vált. Csend volt. És a csendben a pap halkan énekelni kezdett: "Gúnyolódnak és gonoszságot szólnak; elnyomásról beszélnek nagy fennhéjázással." Énekelt a túlvilágról, a megbocsátásról, a szeretet erejéről, amely legyőz minden kegyetlenséget. Látta, az ember arca megnyugszik, a lelke megsza­badul. Mormogta tovább magában: "Tá­madóid a te gyülekezeted hajlékában ordítanak: jeleiket tűzték fel jelekké.” Az ember meghalt. Ő lesimította az arcát. Áldást kért a lelkére Istentől. Ült a földön, és lehajtott fejjel énekelt tovább: "Vezette őket nappal felhőben, és egész éjen át tűznek világosságában."- Ma te következel, Muki - mondta Kolos Széky grófnak, aki fázósan állt mellette a betegszállítók kék köpenyé­ben, a kórházudvaron téli levelek szóra­koztak a mindennapos vitán: dr. Széky állja a napi első pálinkát, vagy Kolos, a betegszállítók legfiatalabbika.- Mindig becsapsz, Kolosfi - morogta Széky, és megadóan indult a kórházkapu felé, hogy a sarki kocsmában vegyespálin­kát fizessen Kolosnak. A nyár végén Kolos összes tulajdona egy érettségi bizonyítvány volt, ennek tár­saságában sétált egyik utcából a másikba. Kocsmapult mellett találkozott Bakossal, a református lelkésszel, aki hivatását oda­hagyta, inkább verseket és recenziókat kö­zölt az újságokban, s aki most fröccse biztatására hosszú történetekbe fogott, amelyek közül az egyik Bakos betegszál­lítói életkorszakáról szólt. - A kórházi alagsor a legalacsonyabb rendű hely az országban, tehát a betegszállítók azt csi­nálnak, amit akarnak, szabadok, mint saját lényegi valóságuk - mondta Bakos, és győztes tekintettel nézett körül a kocsmá­ban. Kolos azonnal elhatározta... Igen, je­lentkezett a Bokor utcai kórházban, ahol úgy néztek rá, mint egy kísértetre, amikor érettségije és egyetemi tervei birtokában bemutatkozott a munkaerőn. A reumaosztályra került, megismerke­dett a másik "reumás” betegszállítóval, dr. Széky főnemessel. - Őseimet Árpádig le tudom vezetni - mondta Széky, és a bemu­tatkozás után nyomban pálinkázni hívta "Kolosfit". (A pálinkaivás mindennapos rítus lett kettejük között; Széky őseihez méltatlan magatartást mutatott, amikor minden reggel be akarta bizonyítani Ko­losnak, hogy ma is ő a soros a pálinka kifizetésében. - Ősi becsületemre mon­dom, megpofozlak egyszer, Muki - mond­ta Kolos, amikor már harmadik napja az ő köpenyzsebéből került elő a féldecik ára. Még szerencse, hogy Széky gróf keszeg volt, kopasz, és a kórház kazánházában lakott, igazgatói engedéllyel.) A reumaosztályi teendőket néhány hét múltán Kolos végezte el egymaga; Széky erős dohányos volt, és az ablakmélyedés­ben ülve naphosszat cigarettaszünetet tar­tott. A tennivalók: betegtologatás, fürdetés, ebédfelhordás, ágyfuvarozás, és még minden olyan teendő, amelyet az or­vosok észre sem vettek, a főnővér vállrán­­dítással elintézett, az alnővérek a takarítónőkre osztották, a takarítónők Ko­­losékra hagyták. így tehát az is előfor­dulhatott, hogy Kolos patkányra vadászott a fehémeműraktárban, miközben Széky főnemes odakint vigasztalta a hótton levő takarítónőt. Igaz, Kolos már akkor sem félt a haláltól, amely pedig - elképzelése sze­rint - hatalmas fekete patkány vagy szár­nyak nélkül repülő varjú képében érkezik majd el. Egy vizeletszagú reggelen - Kolos ép­pen az üres poharakkal érkezett vissza a laborból - Gizi nővér szirénázó hangon szólította: - Koloskám, deszka, spanyolfal a háromtizennégybe! - Igenis - válaszolt katonásan Kolos, és a raktár felé indult, komor lépésekkel, hiszen a nővér felszólí­tása azt jelentette, hogy valaki haldoklik a 314-ben, és "ez a marha Széky ilyenkor is a kocsmában álldogál, régi vadászatokról mesél, és mindennap új nevet talál ki ked­venc hátaslovának".- A Pázmándinénak - súgta Gizi nővér, amint elfehérlett Kolos mellett. 314-es kórterem. Az ablak melletti ágyon: Pázmándiné. Sápadt, pihegő öregasszony. A keze puffadtan fekszik a takarón, a szeme riadtan fordul Kolos felé.- Kezétcsókolom - mondta Kolos. (Gyermekkorában belepofozták, hogy mindig, minden körülmények között "kö­szönni kell az ismerősöknek".) Az ágy szélére erősítette a deszkákat, a spanyolfal állványaira kötözte a raktárban vételezett lepedőket.- Koloska... -hallatszott a fehér kalitká­ból.- Tessék, Pázmándi néni - húzta félre a spanyolfalat Kolos.- Nagyon rosszul vagyok.- Jobban lesz, Pázmándi néni, meglátja- mondta Kolos. Visszaengedte a lepedőt, kinézett az ablakon. A parkban fekete-bama téli öreg­emberek üldögéltek, a Duna felett pára ült, és a Margitsziget oldalában álló csónakház- érthetően - a következő nyarat juttatta Kolos eszébe. ...Pázmándiné októberben került az Bolya Péter: Bosszú osztályra, Kolos tologatta a vizsgálatokra, aztán reggelente a fürdőbe, Pázmándiné vastag ékszereket viselt, esténként olvasó­val imádkozott, vászonfedeles könyveket olvasott, éjszakára becsavarta a haját, Ko­losnak összehajtogatott tízforintosokat adott. - A férjem jónevű orvos volt, széles pacientúrával - mondta, és reszketeg kar­jaival a bársonypongyola ujjnyílását ke­reste, "ne mondja", csodálkozott Kolos, és a kádba nyúlt, hogy leengedje Pázmándiné gyógyfürdővizét. Az ebéd felcipelése után Kolos és Széky gróf az ablakmélyedésben ültek, ci­garettáztak. Az osztály pihent, csend züm­mögött a folyosólámpák alatt, a tálalóból a mosogatás hangjai hallatszottak, a nővér­szobában otthoni történetet mesélt Ica (vagy Mara vagy Gizi).- Mindenki meghal egyszer, főleg ha nyolcvanegy éves - mondta bölcsen a fő­nemes, és a cigarettát úgy tartotta kifeszí­tett ujjai között, mintha soha többé nem akarná elengedni. - Mi baja a Pázmándiné­nak, ha szabad tudnom?- Bélelzáródás.- Akkor miért van itt? - Széky bizonyos orvosi műveltséget szerzett kórházi évei alatt.- Késő megműteni.- Na ja, ez előfordul - mondta Széky. - Egyébként ha van kedved, tavasszal elme­hetünk lovagolni, a lovasiskola vezetője Sipszky báró, jó barátom. Nyílt a folyosóajtó, fekete férfi fogta a kilincset. Fekete kalap, fekete kabát fekete perzsagallérral, fekete cipő, rajta fekete ka­­locsni. Igen, a látogató fekete volt, mint egy varjú; a kórházi osztály adta köré a téli fehérséget. Orra alatt apró bajusz, sovány arcán aszott bőr; kezét a kabátja zsebében tartotta.- Pázmándi vagyok - mondta, amikor Kolosék elé ért. - Behívtak a feleségem­hez. Kolos lendületesen leugrott az ablak­mélyedésből, a 314-es szoba felé indult. Pázmándi követte. -- Nem tudja, jobban van? - hallotta a látogató hangját.- Igen. Kolos nyitja az ajtót, halkan, hiszen csendóra van. A spanyolfal... A férfi megtorpant.- Tessék jönni - mondta Kolos. Félrehúzta az egyik állványt.- Kezét csókolom, Klára - mondta a férfi. Kolos széket tolt az ágyhoz, a férfi megköszönte, leült. Mozdulatlan arccal nézte a feleségét. Pázmándiné szeme a mennyezet felé fordul.- Hogy van, Klára? - suttogta a férfi. Az asszony az ágyra támasztotta jobb kezét, és lassú, kifeszülő mozdulattal a fal felé fordult. "Paff - gondolta Kolos. - Elfordult." A férfi Kolosra nézett, aztán újra a feleségére.- Klára, kérem... "Széky most pálinkát fizet" - gondolta riadtan Kolos, és kiment a kórteremből.- Mi van, Kolosfi? - kérdezte Széky.- Semmi. Nem foglalkozik a férjével.- Aha. Nyilván rossz volt a házasságuk.- Széky, te nagyon hülye ember vagy - mondta Kolos dühösen, és az ablakmélye­désbe ült.- Több tiszteletet - morogta Széky. A fekete látogató kilépett a 314-ből, kezét a zsebébe süllyesztve közeledett Ko­­losékhoz.- A főorvost keresném - mondta zavar­tan.- Nincs jelen, eszik valahol - mondta Széky.- Akkor...- Balázs doktor van itt - mondta Kolos. Tessék jönni. A férfi csoszogva követte.- Ez az - állt meg az orvosi szoba előtt Kolos. A férfi a kilincsre tette a kezét, megfor­dult.- Tudja... Megcsaltam, harmincnégy­ben. Várt egy pillanatig, Kolos arcát figyel­te, aztán benyitott az ajtón. Kolos még látta, amint Balázs doktor felemelkedik a fehér csőfotelből. Négy óra felé járt, Kolos Székyt keres­te, benyitott a 314-be is, Széky nincs sehol, de a spanyolfal... Kolos félrehúzza a lepe­dőt, Pázmándiné még mindig a fal felé fordulva fekszik, "hogy van, Pázmándi né­ni?", "Koloska, fordítson a hátamra legyen szíves", Kolos az öregasszony dereka alá nyúl, megemeli, Pázmándiné szeme fenn­akad, benne a halál tompasága, "Pázmándi néni!", szólongatja Kolos, aztán visszaen­gedi a párnára... Nézd, Kolos, mintha még­­is mozogna valami Pázmándiné szemében, zsúfolt lakás a pupilla, kicsapó­dik az ajtó, Kolos RÉGI FILMET lát, az ajtóban Pázmándiné áll, sima hajú lotyó ugrik fel a díványról, kapkodva öltözik, Pázmándi riadtan tapogatja a bajszát, a szoba színes-tapétás, a falon kerek képek, a bútorokon plüss, a díványon hímzett díszpámák, mi is volt a neve, igen, budoár, és még volt sokminden, volt flott, krekk, hercig, snájdig... "Széky, hol vagy, te ál­lat", suttogja Kolos, és lefogja, áh, dehogy fogja le, felülről két ujjal, a szabályok sze­rint, erősen lenyomja Pázmándiné szem­héját. ^^FEste ügyeletesek voltak: dr. Széky főnemes és Kolos. A porta előtt álltak, vitatkoztak, Kolos szerint Széky a soros a pálinkafizetésben, Széky szerint Kolos, "te egy nagyon hülye gróf lehettél", mondja Kolos, "reggel én fizettem”, sirán­kozik Széky, "mindegy, menjünk", legyint Kolos, kifelé indulnak, a kapuban fekete, zsebre dugott kezű férfiba ütköznek. /------------------------------------------------\ Dúsa Lajos: A Hold fia Mintha a Hold fia lennék jobbról telek, balra fogyok. Ha fényem nem is láthatod teljes vagyok, - senki foglya. Nagy cenzor a felleges ég, s te is adsz a látszatokra. Pedig érted való vagyok hol elrejtve, hol ragyogva. V________________________________/ Szenti Ernő linómetszetei — kompozíció I. és kompozíció II.

Next

/
Thumbnails
Contents