Néplap, 1990. március (41. évfolyam, 51-70[76]. szám)
1990-03-15 / 64. szám
1990. MÁRCIUS 15. Néplap In memóriám: 1848-49. A SZABADSÁGHARC A JÁSZAPÁTIAK EMLÉKEZETÉBEN Deli István gazdálkodó az édesapjára emlékezett, aki szintén részt vett a szabadságharcban. Deli József az apám volt. Önként ment el harcolni, dr.Deli István apáti ügyvéd volt a kapitányuk. Hatvanról meg Világosról sokat beszélt. Kossuthnak a nevét könnyezve emlegette. Görgeyt is nagyon szerették. Azt mondotta, nagyon szigorú ember volt. Nótát is tudott róla, melyet én is megtanultam tőle: "Még Görgey e földön járt, Sok embernek végére járt. Sok úrnak, paraszt, nemesnek, Nem irgalmazott senkinek." Világos után Taljánországba került édesapám is. Ott volt 8 évig. Vágó István arra emlékezett, hogy az ő fiatal korában, március 15. tiszteletére és a 48-as honvédek ünneplésére hatalmas fáklyásmenet vonult a város utcáin. Utána a késő esti órákban víg lakoma következett, melyen természetesen részt vettek az öreg honvédek. Nagy ünneplésben részesítették őket. Béres István ácsmester azt hallotta, hogy a fegyverletétel után oroszok voltak a városban. , A nagyanyjától egy orosz katona sonkát kért. Sokat beszéltek az öregek arról is, hogy akik nem mentek el Taljánországba, kénytelenek voltak elbujdosni. Ezeket az embereket futóbetyároknak nevezték. Abból éltek, amit szereztek. Ilyen volt Helle is, akit személyesen ismert Béres István. Amikor egyszer beszélgettek, így panaszkodott Helle: - Csak egy kis szőlőm volna legalább, István bácsi! hogy amikor megyek valahová azt mondhatnám, ha kérdeznek: megyek a szőlőbe: Vagy: jövök a szőlőből. Arról is beszélt, hogy Kossuthot nagyon szerették az öregek. Az ő édesapja Batthyány Lajost is gyakran emlegette. 1850 tájékán gyászmisét tartottak a kivégzett miniszterelnök emlékére, és arra az alkalomra Skultéti György kántorsok verszszakból álló éneket írt. Az első versszakra még emlékezett. íme: "Nagy halottja fekszik benne a hazának, Nincs is határa szívem bánatá\ Huszártiszti vállszíjas tölténytáska Buda vára! - kiáltott örömében. Ezután azt kérdezte tőle a festőművész, hogy melyik ajtón mentek be az ostrom alkalmával. Egyiken sem - felelt az öreg. - Hogy lehet az? - csodálkozott Vágó Pál. - Az úgy lehet, nagyságos úr, hogy csináltunk mi magunknak új kaput! - felelte Sóti Albert. A fegyverletétel előtt néhány nappal az ácsi erdőben elfogták Sóti bácsit. A német katonák puskatussal tarkónverték, és négyen kísérték a többi magyar fogolyhoz. Büntetésből 8 évig kellett Olaszországban szolgálnia. Voltak olyanok is, akik inkább elbújdostak. Ha azonban elfogták őket, csak le kellett tölteni a 8 esztendőt. Akik odavoltak, mind megtanulták az ottani nyelvet. Sóti bácsi is tudott beszélni olaszul. Mire hazajött, a földje már nem volt meg. Édesanyja eladogatta, azonban szerzett egy kis földet, meg házat, és csak akkor nősült meg.Sótinak 3 kitüntetése és érme volt. Ezeket a gimnázium múzeumának ajánnak. Gyászlantomat zokogva pengetem. Midőn gróf Batthyány Lajost emlegetem." Azután arról tudott, hogy 1849 januárjában Csátfalván nagy ütközetre készültek a honvédek. Az egyik így sóhajtott fel: "Isten segíts meg!" A másik erre így válaszolt: "Ne segítsen biz az se az ellenségnek, se nekünk, ő csak nézze, hogy majd mit csinálunk!" Erről aztán strófát is csináltak, amely így hangzik: "Isten, Isten most csak arra kérünk, Ne segíts Te se nékik, se nékünk. Ott se légy te, itt se légy minálunk, Te csak nézzed, hogy majd mit csinálunk!" Lados Miklós 82 éves korában elbeszélte, hogy az édesapja, Lados István, mint honvéd vette ki részét a harcokból. Balajti Péter kapitány vezette őket szürke lovon Verbász alá, hogy kiverjék a szerbeket. A felszerelésük nagyon fossz volt. Á^óv.al, Ippá-Hus/ártarsoly-------------------------------------------------------------------------N Száznegyvenkét év nem nagy idő a világtörténelem naptárában. A nemzet életében már valamivel nagyobb. Az ember emlékezete számára azonban ködbe nyúló végtelenség... Az esemény, az élmény, ha nagyszerű vagy tragikus volt, az apáról fiúra szálló emlékezések gyengülő láncolatában, akár századok távlatából is feltűnik. Példa erre a 48-49-es szabadságharc, melyet egy jász település (Jászapáti) népi emlékvilága - távol a politikai széyárások "hivatalos" sugallatától, netán kemény követelményeitől és ráhatásától - bizonyos részleteiben, amelyeket az elődök személyesen átéltek, tényszerűen idéz. Mivel az 1848-49-es nagyszerű és tragikus népi-nemzeti küzdelemből a jászkunok példamutató hősiességgel vették ki részüket, természetes, hogy az unokák és a dédunokák körében többen akadnak, akik hitelesen emlékeznek az elődök emlékezései alapján. Tekintve, hogy a jászkunok helyzete a szabadságharcot megelőző időkben sem gazdaságilag, sem politikailag nem volt azonos az ország más tájegységein élők helyzetével, természetes, hogy a harcba indulást kiváltó okok sem voltak azonosak. A küzdelemben mégis elöl jártak!! Miben különbözött a jászkunok helyzete a más területek lakosainak sorsától? Alapvetően abban, hogy nem nehezült rájuk a korra jellemző feudális elnyomás. Mária Terézia engedélye folytán úgy váltották ki önmagukat a Német Lovagrend tulajdonából, hogy a megváltható birtokmaximum 1 sessió (96 kat.hold), a birtokminimum pedig 1 jugerum (6 kát. hold) föld volt. A jászkunoknak nemcsak gazdaságilag volt egyedülálló és sajátságos a helyzetük, hanem politikailag is. Összességükben ugyanis nemesi jogokat élveztek. A megyerendszerrel nem volt semmilyen függőségi és egyéb kapcsolatuk. Ez volt a helyzet még 1848-ban is, amikor az ország egyes részein tűrhetetlen helyzetük volt a jobbágyoknak, egyrészt gazdaságilag, másrészt a politikai jogok gyakorlása terén. Az alábbiakban egy 1948-ból származó gyűjtés nyomán adjuk közre az emlékezések néhány mozaikkockáját. A teljes anyagot Molnár István jászszentandrási nyugalmazott iskolaigazgató bocsátotta rendelkezésünkre. Busa Bertalan 75 éves kötélgyártó büszkén beszélt Sóti Albertról, felesége nagybátyjáról, aki vitézül küzdött a 48-as szabadságharcban. Sóti Albert 1919-ben halt meg, harcolók közül ő élt legtovább. Negyvenynyolcban toboroztak, s majdnem mindenki beállt katonának. Sóti ekkor 18 éves volt, és ő sem tett másként. Görgey lett a vezére. Legtöbbször Buda-vár bevételét emlegette. (1849. május 21.) Létrákat támogattak a falakhoz, hogy fel lehessen menni. Ez azonban nem volt jó, mert ha egyet lelőttek az ostromlók közül, az sok embert magával sodort. Elmentek hát Komáromba, és ökrökkel faltörő ágyúkat húzattak. Ezekkel az ágyúkkal kezdték meg az ostromot. Fent kezdték, és úgy haladtak lefelé, egészen addig, amíg csak nagy lyuk nem támadt a falon. A lyukon benyomultak a várba. Odabent egy bombaféle esett Albert bácsi elé. A többiek kiabáltak neki: "Lökd az árokba, Sóti!" Ő odalökte. Ezzel sok embernek megmentette az életét. Kitüntetést mégsem kapott érte. Haragudott is ezért halála napjáig... Vágó Pál festőművész, aki szintén jászapáti születésű volt, sokszor elhivatta Albert bácsit. Egyszer egy festményt mutatott neki, s azt kérdezte tőle, megismeri-e. Persze, hogy ráismert. -( A Lehel huszárezred tizedese díszben val, kaszával indultak harcba. Abból a részből jó volt, hogy a halottakat könnyen el tudták temetni. Arról is számot adott, hogy a bandakertekben sokat beszéltek a 48-as időkről. Egy-egy Az olaszországi katonáskodás körülményeiről értékes adatokat, észrevételeket közölt özv.Kiss Ferencné. Nagyapja: Marton István részt vett a szabadságharcban, és ezért 8 évre bandakertben - alkalmas istállóban - tízen, húszán összejöttek. Egy kas szalmával egész éjjel eltüzelgettek. Közben beszélgettek, kártyázgattak. A füsttől olyan sárgák lettek mint a kikirics. Legtöbbször csak reggelre mentek haza, amikorra kisült a "kompér". így élt a szabadságharc emléke még sokáig is az utódok tudatában. Olaszországba vitték. Mint kislány, nagy kíváncsisággal hallgatta annak idején nagyapjának olaszországi élményeit, melyekről így számolt be:- Tudjátok kislányok - mondotta nagyapa -, ott (Olaszországban) nem ilyen ablakok vannak ám, mint itt. Hanem - s versbe szedve folytatta: "Roppant nagy házaknak papiros ablakja, Mikor kinéz rajta, fejében kalapja, Fütyül, végig dalol - éhen -, ujját szopja ezeknek egyszóval: kan ördög az apja. A ló szűkén van Pémont országban, A gróf is muját fog járó hintájába, Könnyű itó-futó kis taligájába, Rázza ki a lelkét pokolnak kínjára! Öregnek, ifjúnak dolga egész nyáron, Szamárnak ganéját szedi kosarába, Fáját megbecsüli, zárja kamrájába, "Teszek" a huncutnak poléntás markába. Várj te kujon tálján, engedj a magyarnak • Mert az lészen ura minden birtokodnak, Mert a magyar piros bort iszik, Búzakenyeret eszik, rág Kitül a farán megfeszül a nadrág. Itt jónéhány versszakra nem emlékezett már, majd így folytatta: Taljánországnak annyi sok a papja, Egy-két százan vannak, majd minden városban Evangéliumot ritkán szól ö szájuk, Azért is nem szállhat égből áldás rájuk. Igaz, ami igaz, a szabadságharc után sokan akadtak olyanok, akik így nyilatkoztak: nem érte meg. Több elbeszélőtől hallottam a következő kifejezést: "Kossuth a csecset kivette a szánkból, és a hevesiekébe adta." Ezt azért mondották, mert mint már említettem, a 48-as vívmányok a jászkunok számára nem hoztak sem gazdaságilag, sem politikailag újat, többletet. Sőt! Elvesztették a híd és rév vámmentességi jogukat. Nem valósult meg az a reményük sem, hogy az ország szabaddá válik, hiszen a történelemből mindannyian jól tudjuk, mi következett a szabadságharc leverése után. Azon a tényen azonban, hogy vitézül és hősiesen harcolták végig a 48-as szabadságharcot, az utólagos, imént említett vélemények mint sem változtatnak. V Molnár István Népies Kossuth-tányér A Lehel-huszárok zászlaja
