Néplap, 1990. február (41. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-10 / 35. szám
Szombati jegyzet Magyar evidenciák A kérdések korát éljük, jelzők és szemrehányások kapcsolódnak a miértekhez, hogyanokhoz. Az elfojtott indulatok többnyire eruptív kérdésekben jelentkeznek, hiszen fogalmaink teli vannak belsőellentétekkel, egy ugyanazon dolognak százféle-fajta magyarázatát halljuk. De a kérdések és a válaszok zűrzavarában nagyon biztatónak tartom fiataljaink naív őszinteséggel megfogalmazott miértjeit. Hogyan válhatott politikai fétissé egy sikerületlen szobor a szolnoki Kossuth téren? - kérdezi levelében egy főiskolás. Akérdés evidens, mert a szobor láthatóan rossz. De miért nem volt nyilvánvaló ez a tény az 1960-as évek elejétől napjainkig? Talán azért sem, mert a nyilvánvaló jelentéstartalma is eltorzult, és minél nagyobbra nyílott az olló két szára az evidens és a lehetséges között, annál inkább az abszurd logikája hatalmasodott el. A logikátlanságok ugyanis abszurd helyzetekben logikusnak tűnhetnek. A szolnoki munkásmozgalmi emlékmű nehezen, vajúdva készült, az alkotó elképzelését többször megváltoztatták, a szakzsűri munkáját ideológiai okfejtésekkel befolyásolták. A társadalmi háttér mindezekhez kedvező volt. Az 1960-as években látszólag "jól mentek a dolgok" - legalábbis gazdasági területeken - mindenesetre akik hajlamosak voltak rá a hatalom emberei közül, elég okot találtak a túlzott önbizalomra, sőt az önhittségre. Szűkebb hazánkban sem volt ez másképpen, megszületett a mi nagy megyénk politikai szlogenje, már terveztették a "szolnoki felhőkarcolókat" - van-e már hozzájuk megfelelő tűzoltólétra? - a leendő tíz-tizenkétezer hektáros gazdaságok tendenciái is megjelentek, hozzákezdtek a vidéki ipartelepítéshez, a fővárosi anyavállalatoktól kimustrált gépeken, korszerűtlen technológiával félpénzen dolgoztak a gyárat addig csak fényképen látott képzetlen emberek. A gigantománia a saját képére igyekezett formálni a képzőművészeti alkotásokat is. A nagyon tiszteletre méltó Munkáésy-díjas szobrász - az elmúlt hetekben halt meg -, aki végül is jegyezte a munkásmozgalmi emlékművet mint sajátját, a kő mestere volt. De a megyei székhely főterére bronzszobor kellett! A művész kényszerpályára került. Az eredmény: a kőbe álmodott erő, hérosz, a végső megfogalmazásban és kivitelezésben - többszöri egyszerűsítések, változtatások után - a barbarikum leheletét érezteti. Ez az egyik oka, hogy az ember- léptékűnek alig mondható, arányaiban és jelentéstartalmában mindenképpen megkérdőjelezhető bronzfigura a szolnokiak számára mindig is ellenszenves volt. Más kérdés, hogy a kompozíció szerény művészi ázsióján az elhelyezés is sokat rontott, de ebben is a dilettánsok akarata érvényesült. Mi sem jellemzőbb: lapunk akkori munkatársa, neves műtörténész napjainkban, annak idején megírta szakmai véleményét az emlékműről s azonnal hívatták, elmarasztalták. "Hogy jön ahhoz egy újságíró, hogy elhibázottnak minősítsen egy szobrot, amelyről a vb megállapította, értékes, szocialista eszmeiségü alkotás". Evidencia, hogy egy közel százezer lakosú, tudományos élettel is bíró városnak a kor igényei szerinti könyvtára legyen. így hát én nem csodálkoztam azon a fiatalemberen sem, aki a megyei könyvtár siralmas helyzetét nyilvánosság elé táró gyűlésen azon csodálkozott, hogy Szolnokon nincs érdemi könyvtár, s feltette ő is a maga miértjét______________________________ Hosszú lenne erre is a magyarázat, még kimerítőbb a magyarázkodás, ezért inkább én is felteszek egy kérdést: miért várhattuk volna el azoktól az államigazgatási funkciókat betöltő szervektől a megyei könyvtár megépítését - azokban az időkben, amikor annyi, de annyi felesleges dologra futotta a "nép vagyonából" -, amelyek a saját szervezeteik szapora növekedésével párhuzamosan sok más, fontos létesítmény helyett - irodaházakat építettek, vége-hossza sincs hivatalaiknak. Nem csak azt építettek - hallom máris az ellen- véleményt, mihez kissé cinikusan hozzáteszem: még szép, hogy nem a végletekig felduzzasztott államapparátus épületeiből áll a megyeszékhely -, ott van például a szolnoki gyermekváros... Bár ne ott lenne, ahol van, és ne "város" lenne, hanem a szeretettől megfosztott ártatlan gyerekek számára kertes házak sora épült volna, ahol valamiféle családmodellbe lehetett volna beilleszteni az elhagyott apróságokat. Azidőben, amikor a "gyermekváros" - mitől város? - felépült, már evidencia volt, hogy a gyermeksiló modellje világszerte megbukott, ahol meg nem, annál rosszabb: intézetté váltak, rácsokkal. A múltkoriban nagyon elcsodálkoztam, amikor a "gyermekvároshoz" közeli iskola tiszteletre méltó tanárainak panaszait olvastam lapunkban. Nevezetesen arról, hogy milyen nehezen boldogulnak a "gyermekvárosban" lakó tanulók egy vagy jónéhány részével. Az ezernyi gonddal, bajjal küszködő nevelőkre - egyaránt gondolok az iskolában és a gyermekvárosban dolgozókra - nehezedik tehát a hajdani gigantomániás döntés súlya, terhe. Statisztikák, tapasztalati adatok igazolják ugyanis, hogy az effajta "gyermekvárosi" nevelés lényege és hatásfoka enyhén szólva nem kielégítő. Évtizedek óta hallom ezzel párhuzamosan az állami gondozásba vett gyermekek intézményi nevelőinek panaszát, ábrándját: a jelenlegi modell rossz, a megoldás az lenne, ha főhivatású nevelő szülőkhöz, családi környezetbe helyeznék el az árva vagy elhagyott gyerekeket. Egy-egy intézménybe elhelyezett gyermek évi eltartása 80-160 ezer forintba kerül. A gyermekmentés megszállottjai fehéren-feketén bizonyítják, hogy a családmodell keretében fele annyi pénzt sem kellene áldozni az államnak, és mindenki - a legfontosabb: a gyermek - jól járna. Nagyon nyilvánvaló, hogy a családi nevelést a jelenkori intézményi rendszer nem tudja pótolni. De ha már megvan - úgy, ahogy van - a "gyermek- város", akkor miért nem kapott lehetőséget arra, hogy legalább külső környezetében családiasabbá válhasson. Parkokkal, kiskertekkel, aprójószágokkal, más hobbikkal. Kellett a hely más létesítményeknek? Igen, és ez csak szomorú ráadás... Hírlik, hogy a lakosság kezdeményezte, vigyék el a szolnoki Kossuth térről az elhibázott emlékművet, amelyhez rossz emlékeik tapadnak. A szobor áthelyezése, persze magával vonja az esztendős ünnepeken működő fenn az ernyő, nincsen kas szökőkutak megszüntetését is, és a tér - amely valójában nem is igazi tér - teljes átrendezését. Sok pénz kell ahhoz, hogy a város főtere visz- szanyerje régi hangulatát, vagy új idillt kapjon, de ha meggondoljuk, ez az átalakítás csak parányi része lesz annak a "lenni, vagy nem lenni" nagyságrendű feladatnak, amelynek az evidenciákban és nem a hatalom diktátumában gondolkodó, tényékhez ragaszkodó, sokat és szúrósan kérdező fiataljainknak meg kell felelniük. Valamikor a 4-es főút 151-es kilométerét jelölte Kisújszállás mellett. Az új út építése után már nem volt szükség rá. Szerencsére az egyik kisújszállási polgárnak megtetszett, azóta udvarát díszíti a közlekedési műemlék. Fotó: T.Z. A világkiállítás árnyékában Gólyalábakon nyugszik a szandai sportrepülőtér hangárja. A rét sem porzik startol gépek után. Kihalt a táj. A távoli nyárfasor mögül kivillan Szolnok néhány magasab épülete, s egy-két gyárkéménye. Nehéz elképzelni, hogy néhány év múlva itt húzódi a Szolnokot elkerülő, voltaképpen nemzetközi főútvonal. Éppen akkor fogja elkerülni a várost, amikor vivőérként nagy szükség volna rá: világkiállítás idején. Mi, szolnokiak most a szinte már elviselhetetlen forgalom, kibírhatatlan levegőszennyeződés miatt mérgelődünk, később meg azért, hogy a idegenforgalom hasznából sem fogunk részesedni. A keleti országrész a világkiállítás ra való készülődés során nem reménykedhet látványos beruházásokban, csupán a idegenforgalom fillérjeinek megfogásában. Ebben a tekintetben Szolnok viszonylag jó helyzetben van. A világkiállítás nyugati látogatóit bizonyára vonzza a pusztai romantika, s ellátogatnak a Horto- bágyra. A romániai és a bulgáriai változások eredményeként is több Az ószolnoki pályaudvaron lévő régi "indóház" itt-ott törött ablakkal pislog a poros utcára. Tetején a cserepek egymásra tolódtak, udvarát vállig érő gaz borítja. Nem így volt ez hajdanán, fényes napokat élt át az épület. A Társalkodó című hetilap 1847. szeptember szeptember 5-i számában így ír a pest-szolnoki vasútvonal megnyitásáról: "A magyar vasúttörténet évkönyvébe szept. 1-jén egy új, korszakot alkotó nap iktatódon. Nagy nap, dicső nap volt ez, mellyel Magyarország két fő folyama, a Duna és a Tisza testvéries összeköttetésbe hozatott, mellyel az áldo- zatteljes Alföld, a tejjel-mézzel bővelkedő síkság, a játszi arany szárnyú délibáb hazája, hol nem talál a szem határt tekintetének, s ez által a Magyarország java, hol az ősapák vére még éplelkű, s testük unokákban foly, s az ősi erények még ki nem haltak, nemcsak az egész ország központja, hanem az egész művelt világ kebelébe is rokontagul felvétetett." Ahogy a cigányputrikra emlékeztető környezetet nézem, valahogy, valamikor lekéste az indóház a "mívelt világhoz" való csatlakozását. Úgy látszik, hatástalan maradt Kossuth apánknak az indóház avatásán mondott beszéérdeklődő várható. Szolnok tehát mindenképpen útbaesik. Illetve útbaesne, ha addigra el nem kerülné a főútvonal. Olyasmit kellene tehát kitalálni, ami miatt érdemes lesz betérni Szolnokra. Jó ötletek kellenének tehát, s a lehetőségek kihasználása. de, melyben annak, illetve a vasútvonalnak hatását "Magyarország szellemi és anyagi fölvirá- gozására fejtegeté". Eszembe jut, sok-sok évvel ezelőtt Kaposvári Gyula múzeumigazgató kezdeményezte, hogy vasúti skanzent létesítsenek itt. íme a másik turista-csalogató, a vasúti csomópont miatt hagyományőrző ötlet. Mi lenne, ha valóra váltanák? Úgy látom, nyitott kapukat döngetek. A Damjanich Múzeumban ugyanis azt mondja Tálas László igazgató:- A MÁV debreceni igazgatósága felkarolta az ötletet. A vasúti skanzen ügyében több egyeztető tárgyaláson vettem már részt. Az elképzelések szerint 1995-ben megnyitják a skanzent. Most már az eredeti ötletnél többről van szó. Nemcsak vasúti, hanem vízi - hiszen ott a Tisza is - és közúti ereklyéket is összegyűjtenénk ott. Elképzelhető, hogy a repülőmúzeum is odakerülne. Ezáltal valóban európai ritkaságnak számító skanzent lehetne létrehozni. A vasutasok körében egyébként hallatlanul kedvező visszhangot váltott ki ez a kezdeményezés. Az ország több járműjavítója mutatott készséget anra, hogy régi vasúti kocsikat, mozdonyokat rendbehozzon. Réj képek alapján a skanzen előtei vének készítése már megkezdi dött. A magyar szellemi életbe Szolnok a művésztelepe ált. kapott rangot. Viselte is, viseln is azt. Alig néhány éve a szólni ki kezdeményezésre több gale ria közreműködésével szervi zett, "Pettenkoffentől Fénye Adolfig" című kiállítást Szolno után Bécsben, Grazban és Budi pesten, a Nemzeti Galériában bemutatták - fényes bizc nyítékául annak, hogy európi mércével mérve is rangos kéj zőművészeti rendezvénnyé rukkolhatnak ki a szolnokiak. Deformált szemlélet? Jobban tesszük azonban, h inkább múlt időben beszélünl Tálas László így kesereg:- Másfél évvel ezelőtt mé négy helyen rendezhettünk kiá lítást. Most a művésztelep»en fe újítás folyik, a múzeum közmv veleídési termét kénytelenek ví gyünk raktárnak használni, a rí gészeti kiállítás építési terült miatt nem használható. Ez mé legalább két évig így less Egyetlen kiállítási helyünk Galéria.- Ezek szerint látványosság ról nem beszélhetnek.- Kiállítások miatt nem nt gyón érdemes Szolnokra jönn pedig sok érdekességet tudnán bemutatni, mégpedig nemcsa képzőművészeti, hanem népra_ zi, történeti vonatkozásban i: Csodálatos kerámia-anyagún van például, ami Magyarorsz; gon párját ritkítja. Meglévő helyiségeink olye nők, hogy jóérzésű idegent ner szabad beengedni hozzánk, csa maffia-módszerrel, úgy hogy szemét bekötve hozzák fel a mé sodik emeletre. Van a múzeum nak olyan része, ahol két nég> zetméteren szakadt le a plafon Nesze neked világkiállítás meg európai hírű művésztelep Vállalkozni pedig kell Azt hiszem, mindenképpe igaza van Tóth Lászlónak, a IBUSZ megyei igazgatójánál aki azt vallja:- Nemcsak a világkiállítás mi att kell tömi a fejünket, hisze az majd öt év múlva lesz. A re mániái és a bulgáriai eseménye következtében nagyobb mérv mozgásszabadsággal kell szé molnunk máris. Hosszabb táv koncepciókat kell tehát kimur kálnunk, hiszen az idő kereke nem lehet visszaforgatni. Ki lönböző vállalkozásokba főj tunk mi is, de azokról nem szc lók addig, míg a megállajxtdt son rajta nem lesz a jtecsét. * * * Az eszmecserék után arr gondolok: mégis van remény ai ra, hogy Szolnok ha nem is tel jes, de legalább félámyékba ke rüljön a világkiállítás idején. Simon Bél Páratlan repiilömúzeum Szinte hallom a kérdést: ugyan milyen lehetőség van ebben a poros, álmos városban, melynek szülőföldszerető polgársága sem alakulhatott ki, hiszen a lakosság jó részét évszázadokon át ingázásra késztette a kenyeret adó tiszai hajózás, a szekérfuvarozás, s másfélszáz éve pedig a vasút. Ebből a tényből adódik az ötlet: hátha előnyünkre fordíthatnánk a hátrányt. A közlekedés technikáját tekintve páratlan kincsünk van, s gyarapíthatjuk azt. Itt van például az ország egyetlen repülőmúzeuma. Az egész világon szinte páratlan a maga nemében. Van repülőmúzeum Európában is több, de azokban használhatatlan légiszekerek láthatók. A szolnoki gyűjtemény viszont azért különleges, mert ebbe a múzeumba mindegyik gép a saját szárnyán repült be. Kísérőm nem kis büszkeséggel hangsúlyozza ezt, hozzáfűzve, hogy nem véletlenül volt már a látogatók között az argentin repülőkadétok csojjortja, az indiai hadügyminiszter és megannyi rangos személyiség. Csak a szolnoki lakók maradtak távol, pedig érdekelné őket ez a különleges látványosság. Meg is nézhetnék, ha nem ott lenne a múzeum, ahol van: a Killián György Repülő Műszaki Főiskola épületlabirintusán túl, a használatban lévő harcigépek tőszomszédságában. Érthető, hogy biztonsági szempontok miatt nem mindenkit látnak szívesen ott. Pedig a múzeum egyébként nem rejt titkokat, csupán megbecsülendő technikai értékeket. Járkálok az utasszállító "tyúkanyók" szárnya alá húzódott sjxjrt- és gyakorlógéj>-csi- bék között, mustrálgatva a még így is félelmet gerjesztő bombázókat, a hajdan fürgén cirkáló va- dászgépeket, s arra gondolok, ezek látványával nem csak a világkiállítás idején lehetne megállítani Szolnokon a túrista áradatot. Mondom is Zsemberi István mérnök vezérőrnagynak, a Killián György Repülő Műszaki Főiskola parancsnokának.- Egyetértek vele - hangzik a válasz. - Mi is gondolkoztunk már azon, hogy kitelepítjük a repülőmúzeumot a főiskola bejárata elé, ahol bárki megtekintheti azt. Már a helyet is kijelöltük. Az egyetlen gátló tényező a pénzhiány. Ha valamelyik utazási iroda besegítene a költözködésbe, egyezség szerint bizonyos ideig ingyen vihetne oda csoportokat. A gépek üzembentartásáról természetesen mi gondoskodnánk a továbbiakban is. Közlekedési skanzen
