Néplap, 1990. február (41. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-21 / 44. szám

1990. FEBRUÁR 21. Néplap 5 Két nagyszerű ember - két nagyszerű portréfilm. Mindkét portré egyben emlékezés is, múltidézés, memoár filmszalag­ra írva. Az 6 erényeikről szeret­nék beszélni. Még akkor is, ha igazat adok Vásárhelyi Miklósnak, aki a róla készült portréfilmben arra a kér­désre, hogy emlékeit miért nem veti papírra, kissé humorosan azt felelte: ugyan minek, emlékező s emlékirat van már úgyis elegen­dő, felesleges szaporítani a szá­mukat. Igaza van, ha az emléke­zés unalmas, ha benne az emlé­kező önmaga szerepének fontos­ságát fodrozgatja, de nincs igaza akkor, ha az adott emlékezés nemcsak jóízű, de súlyos mu­lasztásokat is törleszt, ha a múlt eladdig fehér foltnak számító te­rületeit tárja fel, azaz olyan isme­retek birtokába juttat bennünket, melyek nélkül nemcsak mi, kö­rülöttünk a világ is szegényebb maradna. Szöts István Torzója Itt van például Szőts István, akiről jószerivel eddig csak annyit tudhattunk, hogy ő alkotta meg a felszabadulás előtti idők legigazabb művészi filmjét, s hogy azzal - mármint az Embe­rek a havason-nal a velencei fesztiválon nagydíjat is kapott. De hogy mi is történt a ’40-es évek elején fényes pálya előtt ál­ló rendezővel, akinek később a nevét is csak óvatosan, szakmai körökben is hangfogóval lehetett kiejteni vagy leírni, arról eleddig vajmi kevés fogalmunk volt. Legalábbis a legszélesebb kö­rökben. Hogy miféle kudarcok érték, legszebb terveinek mik állták az útját, hogy egymás után az ’50-es években hogyan vetél­tek el filmes álmai, mielőtt a vi­lágra jöhettek volna, hogy tiltá­sok, elmarasztalások milyen mostoha sorsa jutott ki neki - mindezt megtudhattuk a szom­bat délután sugárzott, Torzó ne­vet viselő portrévázlatból. Hiába a világraszóló nagydíj Velencé­ben - hallhattuk tőle -, amikor filmjét újabb külföldi fesztiválra hívják, a magyar hatóságok nem járulnak hozzá a részvételhez, s amikor pedig ereje teljében fil­met, filmeket szeretne forgatni, hogy akárcsak Tamási Áron tette a magyar prózával, ő is megújítsa az immár felszabadult magyar filmet, akkor személyi igazolvá­nyok fényképeit kellett fotogra- fálnia rendre, hogy megkeresse a betevőre valót. Iparos munka, művészi tevékenység helyett, az is alkalmi. Érthető, hogy 1956- ban, amikor a forradalom kitör, magával ragadják az események, s a filmgyár háromtagú direktó­riumának tagjaként ő szervezi meg a történteket rögzítő Hír- adócsoportokat. /Mily lelkesen beszél, idézve a forró napokat!/ Tíz-tizenkétezer méter filmet forgattak - mondta, talán egy egész estére való dokumentum­film is kikerekedhetett volna be­lőle, sajnos nagy része kárbave- szett, eltűnt, külföldre került, egyharmada szovjet kezekbe ju­tott. Részletesen beszél az ezek­ben a napokban készült filmjé­ről, a Jókai-elbeszélés megfilme­sítéséről - Melyiket a kilenc kö­zül - régi vágy, végre, ha rendkí­vüli körülmények között is, elké­szül. Micsoda kontraszt! - emlé­kezett vissza a forgatás pillana­taira, egyik oldalon a véres való­ság, a másik oldalon a film ké­szülő, idillikus jelenetei. Még ez­zel az alkotásával is eljut Velen­cébe, díjazzák is e magyar mun­kát, de alkotója körül szorul a hurok, az októberi események idején tanúsított magatartása mi­att egyre nehezül számára az élet, mígnem betelik a pohár, s Szőts István elhagyja hazáját. De csak a szomszédig jut el, Ausztriáig, ott telepszik meg, s tanít éveken át a filmakadémián. S éli az emigránsok életét. Ahogy mind­erről beszél, szavaiban nincsen indulat, annál inkább jóadag ki­egyensúlyozottság, megbocsátó­megértő bölcsesség. Szőts életműve torzó marad, elmondhatja ő is, akár Arany, félbe szerbe hány reménye hagy­ta cserben, mégis amikor az őt szelíden faggató Csoóri Sándor az elszenvedett vereségek, vesz­teségek nagyságáról kérdezi, Szőts szerényen annyit mond: "Mi az én veszteségem ahhoz ké­pest, ami negyven esztendő alatt a magyar kultúrát érte; hogyan is volna mérhető annak súlyával." Ez a szobrász szemmel is erő­sen karakterisztikus arcélű, ez a határozott, kemény ember, ahogy a megszólaltatott egykori barátok, munkatársak, ismerő­sök is jellemezték, akit annyiszor meglopott a sors, ez a tiszta mű­vész most hazaérkezett. Igaz, ez a visszatérés sem volt valójában zavartalan, hisz portréfilmjének egy régebbi időpontban tervezett sugárzása váratlanul elmaradt - homályba veszd okok miatt. Pe­dig ahogy most kiderül t, csak any- nyi oka volt a "letiltásnak", hogy Szőts István ragaszkodott portré­jának és az abban is szóban forgó filmjének, a Melyiket a kilenc közül című alkotás együttes be­mutatásához, mondván a kettő szorosan összefügg. És ez így is van, tapasztalhattuk. Mostmár csak az a kérdés, hogy ez a kife­jezetten karácsonyhoz illő, kará­csonyi témájú csodálatos film­mese, vajon miért nem kaphatott helyet az ünnepnapok műsorá­ban, a portré tervezett vetítését követően? Szőts István a magyar film ki­magasló alakja, ideje volt, hogy elfoglalhassa méltó helyét a köz­tudatban. Vásárhelyi portréja Más erényeket mutatott a má­sik portré, amely a már említett Vásárhelyi Miklósról készült. Míg a Torzó mondhatni bizo­nyos fenségességet árasztott ma­gából, addig az utóbbi könnyed eleganciájával, oldottságával fo­gott meg. Vásárhelyiről többnyi­re eddig valamiféle hősi képet alakíthattunk ki magunknak, hisz a Nagy Imre per egyik vád­lottja, a történelmi események jeles szereplője, most azonban közvetlen emberi valójában ál­lott, illetve ült oda elénk Makk Károly baráti társaságában, s egy kedélyes ember derűjével be­szélt gyermekkorról, mozgalmi időkről, magánéletről és közélet­ről, históriáról. S mennyi iróniá­val, öniróniával szemlélve ön­magát, aki "szentül megesküvék, hogy harcba többé nem me­gyen", de mindig megszegi eskü­jét, ha "felharsan a kürt", s ősz fejjel is fiatalos dolgokra adja magát, tudván azt is, hogy ezzel akár övéi vagy mások számára is netán nevetségessé válhat. Makk Károlynak nem volt nehéz dolga szóra bírni Vásárhelyit, csak va­lóban "be kellett kereteznie ezt az arcot", s ezt a feladatát nagy­szerűen oldotta meg. Kérdései­vel nem hajszolta partnerét, jó szomszédját - évek óta laknak ugyanabban a házban -, nem akart okosabb sem lenni alanyá­nál, olykor hosszú szüneteket tartott, de itt még a csend is mű­ködött, azaz szinte éreztük, hogy a gondolatok születnek! S van-e ennél kellemesebb, szebb és ne-, mesebb, mint amikor társak le­hetünk valakikkel a gondolko­dásban? Száműzetett innen min­denféle tartalmi és formai sema­tizmus, amit manapság portré­ban gyakorta tapasztalhatunk; a mérce itt az eredetiség. Ehhez a portréfilmhez valóban illett a szokatlan befejezés: koccintás habzó pezsgővel a jól végzett munkára. Igen, ez jó mulatság, férfi munka volt. Valkó Mihály Ifjú feltalálók lehetősége KIÁLLÍTÁS JAPÁNBAN Japánban tényleg komolyan veszik a találmányokat és a felta­lálókat, bizonyítja ezt az ország szédületes fejlődése, valamint az a tény, hogy már 1904-ben műkö­dött a Japán Találmányi és Újítási Intézet, ahol külön ösztönözték a fiatalok alkotókészségét. Az Inté­zet 1941-től minden évben (!) megrendezi a Diákok találmányi versenyét, amelynek célkitűzése, hogy bővítse a fiatalok tudo­mányos ismereteit, elősegítse al­kotótevékenységüket és nyilvá­nosságot kapjanak találmányaik­kal. A versengés persze nem ma­radt "házon belül", több ízben rendeztek már nemzetközi kiállí­tást is. Ennek újabb folytatása­ként most szervezik a negyedik világbemutatót, amelyre a világ minden tájáról, így hazánkból is várnak jelentkezőket, akik bármi­lyen anyagból készült, tudo­mányos ötleteken alapuló, alkotó jellegű eszközöket hoznak létre. Külön érdekessége a versenynek, hogy azok vehetnek részt az ese­ményen,akik 1972és 1980 között születtek, tehát egészen fiatal­emberek próbálhatják ki tudásu­kat. Ha valaki érdeklődését fel­keltették a fent leírtak, további információkat a MTESZ Iparjog- védelmi Egyesületénél (Szolnok, Kossuth u.4.), a Technika Házá- ban kap. _____________________ Restaurálják a Déri Múzeum kerámiagyűjteményét A budapesti Néprajzi Múzeum után a debreceni Déri Múzeum rendelkezik a legjelentősebb népművészeti gyűjteménnyel. A ma már több mint 3500 darabos népikerámia-gyűjtemény nagy részét Déri György ezredes 1940-ben adományozta a múzeumnak. Később Sőregi János, Lükő Gábor, Balogh István és Varga Gyula gyarapította ezt a gyűjteményt A múzeum restaurátorműhelyében most kiegészítik, kijavítják a régi sérült kerámiákat. /MTI fotó: Oláh Tibor/ Sokadrangú lett a módszertani munka Se pénz, se paripa, se fegyver Egy vizsgálat nyomán a közművelődési körzetközpontokról A nagyobb városi közművelő­dési intézmények kettős tevé­kenységet végeznek. Az egyik a szakmai körökben "székhelyi"- nek nevezett, a másik pedig az úgynevezett "hálózati” munka. Ez utóbbi azt jelenti, hogy a mű­velődési központ módszertani segítséget nyújt a város vonzás- körzetében lévő közművelődési intézményeknek. A körzetköz­ponti szerepkör logikája egysze­rű: segítse a nagyobb a kisebbet, az erősebb a gyengébbet. A ki­sebbek pedig alaposan rászorul­nak a segítségre. Köztudott, hogy számtalan kis intézmény­ben hosszú évek óta nincs szak­képzett népművelő, a költségve­tés pedig sok esetben még a nyit­va tartáshoz is csak szűkösen elegendő. A körzetközponti szerepkör nem a közművelődés saját talál­mánya. Évszázadok gazdasági és társadalmi fejlődése hozta lét­re a körzetközpontokat. Ott kon­centrálódott a termelés, a keres­kedelem, a közigazgatás, a mű­velődés. Mára a helyzet kicsit megváltozott. Bár a központok a gyakorlatban továbbra is centru­mok, formális hatáskörük azon­ban a kétszintű tanácsi irányítás­sal megszűnt. A kétszintű irányí­tásról megoszlanak a vélemé­nyek. Az egyik tábor a kistelepü­lések önállóságára hivatkozva helyeseli az új gyakorlatot. A másik viszont azzal érvel, hogy a kétszintű irányítás az évszáza­dok alatt kialakult struktúra ellen hat, megszünteti a természetes központokat, és a mesterségesen létrehozott megye szerepkörét erősíti. Melyik tábornak van iga­za? Ezt majd az idő fogja eldön­teni. Mindenesetre úgy tűnik, a közművelődés terén az eddigi ta­pasztalatok nem kedvezőek. A Megyei Művelődési és Ifjú­sági Központ a közelmúltban te­kintette át a városi művelődési központok módszertani munká­jának alakulását a kétszintű taná­csi irányítás rendszerében. Mit állapított meg a tájékozódás? Összességében azt, hogy csak­nem mindenütt komoly hanyat­lás tapasztalható, amelynek foly­tán a kistelepülések intézményei többnyire magukra maradtak. Keserű tapasztalat, hogy a mód­szertani munkát illetően a műve­lődési központok szemlélete ne­gatív irányba változott. Igaz, ez a tevékenység eddig sem volt hangsúlyos ezekben az intézmé­nyekben, mára azonban kifeje­zetten sokadrangúvá, muszáj- feladattá vált. Hiányzik az anya­gi és erkölcsi érdekeltség is. Az intézmények ezért a munkáért nem kapnak sem dicséretet, sem elmarasztalást. Ez talán még a kisebbik baj lenne, hiszen a köz- művelődés dolgozói hozzászok­tak az ilyesmihez. Az már több gondot okoz, hogy anyagi támo­gatást sem kapnak ilyen felada­tokra. Hiába lenne meg tehát a segítő szándék, közbeszól a pénztelenség. Akadályozó té­nyező az is, hogy a Megyei Mű­velődési és Ifjúsági Központot kivéve nincs önálló módszertani munkakörrel rendelkező népmű­velő. Ha mindezekhez hozzáso­roljuk még a körzetben dolgozó nem kevés intézményvezető jó esetben is közepesnek mondható szakmai felkészültségét és foga­dókészségét, nem túlzás kijelen­teni, hogy a körzetközponti fel­adatok ellátása szinte megoldha­tatlan gondokba ütközik. A székhelyi tevékenységnek van ugyan kisugárzó hatása, de a minták nem sok esetben találnak követőkre. A vonzáskörzeti köz­pontoknak a művelődési ottho­nok hálózatában fontos összekö­tő, közvetítő funkciójuk is van. Információkat kémek és adnak, igény szerint segítik a tervező-, elemzőmunkát, és lehetőségeik függvényében szolgáltatásokat is biztosítanak. Az említett vizs­gálat viszont azt állapította meg, hogy ez a fajta segítségnyújtás is teherré vált a központok számá­ra. Ha jobban belegondolunk, ezen sem lehet csodálkozni. Hi­ányzik e téren is az anyagi, erköl­csi ösztönzés, és egyébként is van elég bajuk maguknak a köz­pontoknak is, birkóznak a költ­ségvetéssel, az igénytelenség­gel, az érdektelenséggel. A Megyei Művelődési és Ifjú­sági Központ elemzése egyen­ként is értékeli a körzetközpon­tok munkáját - azon túl, hogy egy általános visszaesést állapít meg. Elsőként a jászberényi Déryné Művelődési Központ körzetet segítő tevékeységét te­kinti át. Megállapítja, hogy az intézmény korábbi jó gyakorlata főleg a fenntartókkal való kap­csolat terén sérült a kétszintű irá­nyítással. A központ csak ritkán kap meghívást egy-egy közmű­velődési témát tárgyaló tanács­ülésre, alig kérik véleményét ki­tüntetési, minősítési ügyekben. A módszertani munkára fordított bért, postaköltséget és egyéb ki­adásokat az intézmény a saját költségvetéséből fedezi. Áz MMIK vonzáskörzeti tevékeny­ségét az elmezés példaként em­líti - remélhetőleg nem elfogult­ságból. Az intézmény rend­szeresen tart igazgatói értekezle­teket aktuális témákban, szervez kihelyezett foglalkozásokat, esetenként anyagi támogatást is nyújt a programokhoz. A török­szentmiklósi művelődési köz­pont is azokhoz az intézmények­hez tartozik, amelyek figyelnek a vonzáskörzet közművelődési intézményeire. A városi tanács e célra anyagi támogatást is ad a háznak. A mezőtúri, a kisújszállási és a kunszentmártoni művelődési központok esetében a vizsgáló­dás a módszertani tevékenység teljes hiányát állapította meg. Közülük a kunszentmártoni köz­pont ilyen jellegű munkája váltja ki a legnagyobb hiányérzetet, mert ott maradnak magukra a kistelepülések a legnagyobb számban. Szerencsére a másik aprófalvas vidéken - Tiszafüred környékén - jobb a helyzet. A szakmai segítségen túl részt vál­lal a tiszafüredi központ az ama­tőr együttesek utaztatásában, ki­helyezett tanfolyamok indításá­ban-, kiállítások vándoroltatásá­ban. Ezenkívül információkat közvetít, nyomtatványokat biz­tosít, eszközöket kölcsönöz. A kistelepülések tervezéseit azzal is segíti, hogy rendszeresen köz­readja, mi az, amiben segíteni tud. Ez tehát a helyzet a művelő­dési körzetközpontok módszer­tani gyakorlatában. Vagyis a kép nem túl rózsás. Az pedig biztos, hogy a segítségből több is elkel­ne. De ki, vagy mi a hibás abban, hogy a dolgok így alakultak? A népművelők aligha vétkesek - pusztán lelkesedéssel és lelkiis­merettel, "pénz, paripa, fegyver" nélkül nem sokra lehet jutni. Ta­lán még a kétszintű tanácsi irá­nyítás sem kiáltható ki egyedüli vétkesnek. Gyaníthatóan mé­lyebb az ok, a művelődésügy régóta mostohagyerekként való kezelése. Mi lenne a megoldás abban a helyzetben, ahol szinte minden tényező a hálózati munka ellen hat? Ennek megválaszolására - érthetően - a megyei művelődési központ elemzése sem vállalko­zik. Mindössze annyit mond, hogy "a megyei módszertani te­vékenységnek minden eddiginél nagyobb és hatékonyabb munkát kell felvállalnia a területeken". Valószínű, hogy az elemzés ké­szítői is egyetértenek azzal, hogy ez a megállapítás feltehetően nem sok gyakorlati támpontot ad a körzetközpontoknak. Nekik inkább pénz, anyagi és erkölcsi ösztönzés és formába öntött igény kellene. Talán nem merész feltételezés: a helyzet tovább fog romlani - ahol persze egyáltalán még romolhat. Esetleg majd a valóságos önkormányzatok ki­alakulásakor változik meg a kép, amikor remélhetően a kistelepü­lések intézményei, - és persze maga a közművelődés is - talpra állnak. Berki Imre

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents