Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)
1990-01-10 / 8. szám
4 Néplap 1990. JANUAR 10. Sándor József: Hol van eltemetve Petőfi Sándor? Részemre igen nevezetes a Távol-Keleten, a Nikolszk-Usszu- rijszktól Chabarovszk felé vezető vasútvonal mentén fekvő spasskoé-i fogolytábor élete. 1915. április végén érkeztünk ide, négy hónapi utazgatás után. Itt, az úgynevezett 40-es kaszárnyában nyertünk elhelyezést. Aztán részünkre is megkezdődött a hadifogolytábori élet. 1916 június elején azt a nagy újságot hallottam egyik, nálam- nál régebben fogságba esett hadifogoly bajtársamtól, ki még 1914 végén került fogságba, hogy Petőfi Sándor itt halt meg annak idején Szibériában, s itt van eltemetve a Bajkál-tó környékén. - Mi is úgy járunk, mint a 48-asok, itt telepít le bennünket az orosz cár - hangzott a keserűség hangja a letargiába került öreg hadifogoly ajkáról. Persze, hogy nagy újság volt ez részemre, s bővebben szerettem volna egyéb részleteket is megtudni erre vonatkozóan, de ő sem tudott semmi bővebbet mondani. O is - mint mondta - "úgy hallotta". Aztán tovább telt, múlt az idő. 1916 augusztusában innen is messzebb, Chabaronszkba visznek egy nagyobb csoporttal. Itt is tovább folyt a mi szürke, mindennapi hadifogolyéletünk. De hamarosan híre járta, hogy bevisznek bennünket európai Oroszországba. S a "jólértesült- ség" most jól értesült! 1916. november eljén valóban útnak indítanak bennünket, s az általunk már ismert úton, a transzszibériai vasút vonalán bejöttünk európai Oroszországba. 1917 elején már valahol, ahová az orosz katonai parancsnokság elosztása folytán jutott, ott élte közülünk ki-ki a maga életét. Majd jött 1918, s én az év áprilisában újra Szibériába, de most annak nyugati részébe, No- vonikolaevszkbe (1926 óta No- voszibirszk) kerültem. Itt, egy korábban kiürített, de most a mi részünkre kiutalt fogolytáborban, az úgynevezett "városi láger"-ben, hová minket is csak átmenetileg szállásoltak el - mert később átvittek a "vajer- ni gorodok"-ban lévő nagy fogolytáborba - egy kopott, vásott fénykép birtokába jutottam, ami egy régi, gyűrött újságdarab-pa- pirosba volt behajtogatva. Ott feküdt a felső "pries" polcán, gyű- rödten, vásottam Hogy mit akart ábrázolni, még némileg kivehető volt. Ez a fénykép Alexander Stepa- novics sírfeliratát ábrázolta, a magyar őrnagy- költőét, aki 1856. évi május havában hal el Iliszunszkban! Döbbenetes! Egy magyar őrnagy-költő, kinek nevét magyarra átfordítva Petrovics István fiának Sándornak neveztek, itt halt el Oroszországban 1856- ban? A sírkereszt felirata orosz szövegű, és cirill betűvel készült. Ennek magyar fordítása így hangzik: Petrovics Sándor magyar őrnagy és költő meghalt Iliszunszkban 1856. év május havában. Ezt a magyarságnak oly szent sírt 1916 augusztusában felkeresték, és megkoszorúzták a környéken élt 1914-1918-as világ- háborús magyar hadifoglyok, melyt egy rövid hír formájában közölt az a gyűrött újságpapírlap, melybe a kopott fénykép I 161 I volt belehajtogatva. Ez az újsághír- a következőket mondja:- Vengerszkie voennoplennie usztanovili mjeszto v go rod Ili- szunszk (Szibir) gde bil pohoro- nenie v 1856 godu v mai mje- szacj Alekszander Sztepanovics Petrovics vengerszkij major i poet. Ennek az orosz szövegű rövid újságközleménynek magyar fordítása a következő: Magyar hadifoglyok megállapították azt a helyet lliszunszk városában (Szibéria), hol 1856. év május havában eltemették Petrovics Sándor magyar őrnagy-költőt. E sorok nem hagynak kétséget maguk mögött: lelkes magyarok a keserű hadifogság ideget őrlő idejében is hűséggel és szeretettel gyújtották meg kegyeletük mécsesét lánglelkű költőnk, Petőfi Sándor sírjánál, melyet végre föltaláltak. E híradás alapján tehát mindenki előtt világos valóság, hogy Petőfi Sándor 1856. évi május havában Szibériában, Iliszunszkban halt el, és az ottani temetőben nyugszik. Nem sok idő múltán átköltöztetett bennünket az orosz katonai parancsnokság az úgynevezett "vajenni gorodak"-ban lévő fogolytáborba. Itt a hadifogolyszíntársulat tagja lettem. Nem soká tartott a színészdicsőség, talán közel egy évig. Kikerültem a városba munkára. így történt azután, hogy 1919-ben mint hadifogoly-postás kerestem a mindennapi kenyeremet: postát, levelet stb. kézbesítettem a megadott címre. Nem panaszkodha- tom, megbecsültek érte. Hónaponként megújított, szabad já- rást-kelést biztosító "Udoszto- vereniá"-m teljes mozgást biztosított részemre az egész város területére. Egy alkalommal a városi postáról való hazatérésem alkalmával a vasúti állomás előtt egy öreg embert vettem észre a legvegyesebb népség között. Ugyanis utam állandóan a vasútállomásnál vezetett végig, mert szolgálati helyem ezen túl a város szélén állott. Ez az öreg érdekes típusa volt a szegénységnek. Ráfigyeltem, ő is észrevett, hogy figyelem. Megszólítottam. nagyon meglepődtem. Magyarul is tudott, de nagyon rosszul. Elmondta, hogy 1849- ben, ősszel került el hazulról Magyarországról. Az oroszoknak kocsis-lovas ember kellett, mikor elhagyták Magyarországot. Az apja nem volt otthon, elment a csatába. így ő néki kellett menni, kocsival, lóval. De többé nem került haza. Az 1850- es évek elején került a Bajkál-vi- dékre. Hol oroszul, hol magyarul törtük a szót. Elmondta, aztán, hogy a Zabajkálszkáján - Bajkál-vi- dék - ekkor nagy erdőirtások voltak. Itt dolgozott akkortájt. De élt Turkiszkáján, Barguzinban, Ilji- szunszkáján, és több helyen is megfordult. Ide, Novonikola- evszkbe, mint vasúti munkás került. Ekkor jutott eszembe - Ili- szunszk...- Nem Iliszunszkban? kérdeztem.- Nem. Olyan nincs - válaszolta - Iljiszunszkája van. Megkérdeztem azután, hal- lott-e a Zabajkálszkáján hírt valami Alexander Petrovics nevű magyar őrnagy és költőről, aki ott halt volna el valami Ili- szunszk nevű helységben. Kis gondolkozás után azt válaszolta, hogy több tiszt telepedett le a Bajkál-vidéken. A tisztek jobb életmódba kerültek,mert tudtak írni, olvasni. O nem. így erdőirtással, földmunkával, foglalkozott, később a vasútnál dolgozott. Mint vasúti munkás került ide. Mikor Barguzin környékén élt, hallotta, hogy van a környéken, lljiszunszkáján egy Petrovics nevű magyar őrnagy eltemetve. De már az régen volt. Fiatal éveiben remélte, hogy egyszer csak haza kerül majd. De most már nincs rá reménye. Öreg már. A város másik végén lakik. Újabb vonat futott be az állomásra. Újabb sürgés-forgás támadt. Elbúcsúztam az öregtől. Egész úton az járt az eszembe, míg hazafelé tartottam: mégis igaz, hogy 1849-ben kerültek ki Szibériába magyarok. Eszembe jutott, hogy 1916-ban Chabo- rovszkban is beszéltek odaszármazott magyarral fogolytársaim, kiről, bejőve a táborba, újság gyanánt hoztak hírt. Napokig nem tudtam azután nyugodni, szerettem volna a legpontosabban megtudni, hogy: mi is hát az igaz? Van-e a Bajkál- tó környékén lliszunszk vagy nincs? Tehát lliszunszk, vagy II- jiszunszkája a neve annak a helységnek, ahol Petőfit eltemették? Pár nap múlva, eszembe jutott, hogy az iskolában biztosan van egy orosz térkép Szibériáról. Rá is találtam az egyik tanteremben, a falon függött. Hozzáfogtam böngészni. Meg is találtam a Bajkál-kömyéket. Elég pontos volt. Az öreg által határozottan Ilji- szunszkájának mondott helységet megtaláltam, de lliszunszk nevű helységet nem. Volt egy orosz felcser, aki kezelte a betegeket. Elbeszélgettünk a térkép előtt. Én azt vitattam, hogy tudomásom van arról, hogy a régi világban egy híres, neves magyar katonatiszt kikerült ide Szibériába a Bajkál-kör- nyékére, itt is halt el egy Ili- szunszk nevű helységben, s ott is temették el. Én azt a nevű helységet keresem. Ő erre határozottan kijelentette, hogy olyan nevű helység ott nincs, csak Iljiszunszkája. Erre azt válaszoltam, hogy én láttam a sírja keresztjének felirata fényképét s azon lliszunszk van felrajzolva. Az lehet, hogy azon a sírfeliraton lliszunszk volt felrajzolva - válaszolta a felcser, - de olyan nevű helység nincs, csak llji- szunszkája. Ez Barguzintól északra, tehát Barguzin fölött van. A helyzet valóban az volt, térkép szerint is, hogy Iljiszunszká- ja Barguzintól északra, tehát Barguzin és Barguzinszkája között terül el. Önként adódott előttem a valóság, hogy aki a táblát festette, úgynevezett tolihibát csinált: II- jiszunszkája helyett lliszunszkot rajzolt és festett. Tehát azt valami hadifogoly csinálhatta, vagy más valaki, de nem született orosz. (Folytatjuk) ZSINAGÓGÁBÓL LAKBERENDEZÉSI ÁRUHÁZ GYÖNGYÖSÖN A Heves megyei Gyöngyösön 1945-től kihasználatlanul állt a zsinagóga. Most a Heves Megyei Iparcikk Kereskedelmi Vállalat és a Bétex - Budapesti Textilkereskedelmi Vállalat - tanácsi hozzájárulással, valamint magántőke bevonásával lakberendezési áruházzá alakította. A zsinagóga felújítása, átalakítása Pető László kápolnai kőművesmester generálkivitelezésében alig több mint egy év alatt készült el. Az itt kialakított Főnix lakberendezési áruház ezernégyszáz négyzetméter területen több mint harmincmillió forintos árukészlettel várja a vásárlókat. A zsinagógából kialakított lakberendezési áruház belső tere megőrizte az eredeti stílusjegyeket. MTI-fotó: H. Szabó Sándor FÜSTÖLGŐK MAGAMBAN A popsi, a pia, a kaja meg egyebek Van, amire már merünk haragudni, van, amire még nem. Sok-sok mindenről van már elítélő véleményünk, olyasmikről is, amelyeket valaha - legalábbis látszólag - netán harsányan helyeseltünk, de a körbenézés, a ki hallja reflexe még sok mindent meghatároz. Teli szájjal és fennhangon merjük például szidni a Magyar Televízió egyik hirdetését, amelyben nagyon is áramvonalas lányok mutatják meg a maguk meztelen valóságában, hogy mijük van. Nekem például határozottan tetszik ennek a hirdetésnek az őszintesége is. Ezek a lánykák nem teketóriáznak, egyeüen mozdulattal feldobják a szoknyájukat a hátuk közepére, s a néző meggyőződhet fele- dékenységükről, hogy reggel nem húztak bugyit szemrevaló domborulataikra. Nekem ezekről a kedves popsikról az is eszembe jutott, hogy hányán, de hányán ránk fordították már kevésbé esztétikus, de lényegesen nagyobb hátsó fertályukat, és úgy mosolyogtunk ezekbe, mint a kávéházi metszett tükrökbe. Persze, minden ízlés dolga. Ha nekem tetszhetnek ezek a kéttenyémyi fenekek, bárki szívé-jogát elismerem, hogy neki nem tetszik. Végül is nem ez a lényeg, hanem az a tény, hogy ugyanazok, akik a tévé vélt erkölcstelenségét teljes hangerővel ostorozzák, csak nagy félénken, egymás között pusmogják, hogy "vannak, akik csökkentett adag ételt akarnak adni az iskolákban, óvodákban a gyerekeknek”. Eleve figyelemre méltó, hogy az elmarasztalásnak nincs konkrét címzettje, pedig mindenki nagyon jól tudja, hol keverik a kártyát De hát nem árt óvatosnak lenni, visszafogottnak, csak az hallja a neheztelést, akinek hivatali haragjától nem kell tartani. Sokan fölháborodtak a tévé szilveszteri műsorának "malacságain" is, erkölcstelenséggel vádolva a szerkesztőket, ledér öltözetű szereplőket. Számomra, ha másfajta megközelítésből is, de nagyon ismerős ez a nézőpont. Hosszú évtizedekig csaknem teljességében a nemi erkölcs merítette ki az erkölcs, még inkább ama bizonyos szocialista erkölcs fogalmái Nem számított erkölcstelenségnek a szemforgatás, a hazudozás, a lustaság, a kötelességmulasztás, hályogkovács módjára lehetett gyárat, hivatali közigazgatási egységet, sőt országot vezetni, - csak szoknyaügye ne legyen a kádernek, mert akkor jaj neki! Az ilyen meg olyan fegyelmi bizottságok futószalagon tárgyalták a ki, kivel, hányszor és hogyan ügyeket, közben ájtatos jómodorban lehetett csalni, lopni. A kéz kezet piszkít machinációkat apró, természetes figyelmességekké csökkentette a hivatali köznyelv. Büntetlenül lehetett élősködni, mindez szinte természetesnek számított: kötetlen baráti beszélgetéseknek, munkaebédeknek mondták a városi ármádiák téeszmegszálló eszem-iszomjait, ahogy a vadászmeghívások szövődményeit is legföljebb a jó kapcsolatok ápolásának tartották. Nem jegyezték erkölcstelenségnek a jogtalan előnyök szerzését, a telefonos protekciózást, sőt tisztelet illette azt, akinek szóllak az érdekében. Lehetett az Ulető akármilyen lusta, ostoba, a tekintélyelv megvédte, sőt módszeresen előrejuttatta a szamárlétrán. Hány tehetséges embert előztek le, tettek szárnyszegetté a kiválasztottak kiválasztottjai. Fura módon építkezett az elmúlt évtizedek etikai kódexe! Volt persze azért ennek valamiféle belső logikája is. A kényelmetlen vagy szalonképtelen figuráktól a titoktartással lefolytatott szoknyaperek révén könnyen megszabadulhatott aki akart! Netán kényelmetlen lett volna forszírozni, hogy kik, milyen anyagi és egyéb előnyökhöz jutottak helyzetüknél fogva? Sokkal egyszerűbb megoldásnak kínálkozott, ha másképpen mondták ki a verdiktéi mert így még azzal is odaállhattak választóik, híveik elé: no lám, mennyire vigyázunk mi a jó erkölcsre! Nem lényegtelenként említem meg, hogy közben az ország tönkrement, és most szidjuk a tévéi hogy meztelen lányokat mutogat. Hátha nem telik szegényeknek már bugyira se?! Tiszai Lajos------Ui--------PsJ--------Uh—£—*-U-----=----u------A z éjjel rémséges álmom volt. Azt álmodtam, hogy kilyukadt a cipőm talpa, a hóié egyre buzgóbban nyaldosta foszlott zoknimat, bementem hát egy cipőboltba, hogy lábbelit vásároljak. Az üzlet egyik oldalán barna színű műbőr cipők sorakoztak 42-es méretben, a másik oldalon viszont barna színű műbőr cipők voltak láthatók 42-es nagyságban. Hosszas válogatás után megvettem a nekem legjobban tetszőt, ám otthon riadtan konstatáltam, hogy bizony egy számmal nagyobb cipő kellene. Sebaj! Az utca végén lévő susz- terájba indultam: ugyan nyújtanák ki csak egyetlen számmal a cipőmet. A hiúzképű, vizslató tekintetű cipész meghallgatta panaszomat, és felhúzta bozontos szemöldökét:- Ez a cipő nem jó? - kérdezte olyan vészjóslóan, hogy hangjából vércsék vijjogását véltem kihallani. Miközben a hátamon futkározm kezdett a hideg, ő körmével harkály módjára kopogtatta a talpba préselt ötágú csillagot.- Ügy, szóval ez a cipő nem jó! - és várpincék lánccsörgései kísérték minden szavát.- Izé... hát valójában nem is a cipővel lenne a baj, hanem a lábam nőtt nagyobbra a kelleténél, - hebegtem, ám erre a mester egy húsvágó bárdot kezdett egy fenőkövön huzigálni. Lidérces álom- Ámbár az is lehet - dadogtam végső kétségbeesésemben - hogy a cipő jó, a lábam is éppen elég nagy, csak a jobblábast húztam a balra, és a ballábast a jobbomra. Ha újra megpróbálhatnám... - nyúltam a cipőm után, és mélységes öröm töltött el, miközben a szorító bőrkalodák fűzőit hurkoltam.- Ihaj, csuhaj, soha rosszabb cipőt! - ugráltam boldogan, miközben éreztem, hogy minden mozdulatnál alattomos hólyagok gömbölyűdnek a lábamon. A mester arcán a gyanakvás után az elégedett mosoly árnyéka suhant ál. Másnap eladó lettem a cipőboltban. A munkahelyem egy kartondobozban volt, ahonnan jól kiláttam, és megfigyelhettem, ki müyen arcot vág, amikor a cipővel a pénztárhoz vonul. Ha valaki fitymálóan elhúzta a száját, vagy bosszúsan vágta be kosarába a cipőt, mert azt hitte, senki sem látja, jelenteni kellett. Ugyanígy jegyeztem fel a doboz oldalára annak is a nevét, aki túlzottan lelkendezett a vásárláskor. Gyanús lett az illető: a fene se tudja, hátha palástol valamit ezzel azirdaüan nagy jókedvével! Akinek a neve felkerülta kartondobozra, azt természetesen nem láttam többel a boltban. A munka végeztével beálltam az utcán sántikáló tömegbe, és lelkes'danolászással hurcoltam a cipész fényképét. Egyre jobban állt a szénám a boltban. Már azt rebesgették, hogy a Főcipész hamarosan a mellemre tűzi az Arany Nyelv érdemérmet, amikor híre jött, hogy a boltba 35-ös cipők érkeznek. Szerencsére ekkor felébredtem. Leizzadtam alaposan, mondhatom. Az első dolgom az volt, hogy felpróbáltam az ágyam előtt heverő cipőmet. Mintha a ballábas szorított volna egy kicsit... Palágyi Béla
