Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-02 / 1. szám

1990. JANUÁR 2. I^ÉaáP A hét filmjeiből Aki nekiszaladt a demokráciának A postás, a kutya és a művésztelep A világ egyik alapvető igaz­ságtalansága, hogy a lövések rendszerint nem azokra dör­dülnek el - ha valakikre egyál- talán el kell dördülniük - akikre kellene. Egy ilyen méltánytalan pisztolylövéssel indítja az Aki nekiszaladt a demokráciának című dokumentumfilmjét Szobolits Béla. Alövés kioltot­ta Miskó István volt tiszákécs- kei tanácselnök életét. Ettől a tragikus ponttól pörögnek vissza az események. Tiszakécske szinte kínálja magát, hogy az operatőr ka­merája előtt bizonyítson, az összefonódásra épített taná­csi vazallusrendszer kánaán- ná tehet egy települést, vagy ennek hiánya - adott körül­mények között - a szisztema- tizálási programmal is felér­het. Még többet mond ez a film az utóbbi évtizedek alföl­di valóságáról, ha a tiszakécs- kei képsorokhoz Kiss J. György operatőr felvételei mellé képzeletünkben oda­fényképezzük a Tisza bal partján, a Tiszakécskével el­lentétes oldalon lévő szeren­csétlen települések látványát. Tiszainokának, Tiszakürtnek és más, balparti tiszazugi te­lepüléseknek nem voltak Mis­kó Istvánjaik, így hát nem­hogy előremozdult volna a sorsuk, de egyfajta leépülés, ha úgy tetszik szisztematizá- lási folyamat részesei voltak. Míg a Tiszazugot helytelen gazdágpolitikai intézkedé­sekkel tönkretették, addig a másik oldalon a Miskó Istvá­nok megtalálták a lehetősé­get, amely szűkebb hazájuk­nak nem csupán a túlélést, de a viszonylagos gazdagságot is jelentette. A két part között még ennél is szorosabb össze­függést is találhatunk: Miskó- ról kiderültek a dolgok, de a megyénél messzebbre mutató kapcsolatairól soha senki sem beszélt; a kunszenti járási ügyek pedig már a cibakházi határban "blokkoltattak". Miskó közösségben gondol­kodva etikátlanul épített, az a szemlélet viszont, amely a fo­lyó túlsó oldalán lévő rezervá­tumban rombolt, a kor hivata­los etikája szerint tette. Ezzel a kézenfekvő felismeréssel ki­egészítve tartom kitűnőnek Szobolits Béla és Kiss J. György dokumentumfilmjét. De az előzőeken túlmenően is van hozzátenni valóm, súlyos kérdésekkel megtűzdelve. Miskó István előttem ült a szolnoki Verseghy Gimnázi­um padjában. "Sej, a mi lobo­gónkat" Miskó a kor szellemé­ben nyitott, szinte hamvasan tiszta parasztgyerek volt, az eg^sz egyéniségétől olyan tá- volpsett a rafinéria, a mani­pulációs készség, mint Makó Jeruzsálemtől. Erről a nyílt szívű, őszinte fiatalemberről csupa szépet, jót, nemes em­beri értékeket vittem magam­mal emlékként, amikor az is­kola padjából kikerülvén el­váltak útjaink. Miskó István­nal soha többet nem találkoz­tam. Nem tudom tehát nyo- monkövetni hajdani osztály­társam életútjának további alakulását, jellemének kény­szerű kisiklásait. Csak a mon­dat végén a felkiáltójelet is­merem, amely ha úgy tetszik, a pisztoly csövéből repült ki. Nem tudok tehát a filmhez kapcsolódva védőbeszédet mondani Miskó mellett, de azokat a körülményeket csak vádolni tudom - hangsúlyozva persze az egyén felelősségét -, amelyek az egykori talpig be­csületes fiatalembert később megjárt útjára manipulálták. Szobolits Béla filmjének sok egyéb értéke mellett az is nagy érdeme, hogy horizon­ton láttat, mentes az akár jobb vagy balparti frázisoktól. Az Aki nekiszaladt a demok­ráciának című ópus a magyar dokumentumfilmek jelesebb- jei közül való.-ti­Az „amerikai,, Kisbojtár Hat évtized után magyar ki­adásban is megjelent Finta Sándor itthon már-már elfelejtett remek­műve, a Kisbojtár. Az élvezetes és néprajzi szempontból értékes elbe­szélésben a szerzó fiatalkori pász­torélményeit írta le rendkívüli ere­detiséggel. Az Amerikába kiván­dorolt, s szobrászként világhírne­vet szerzett művész gyermekéveit aTúrkeve melletti Ecsegpusztán töltötte, mint bojtárlegény. Apusz- ta élővilágát, egy tizenéves fiúcska kalandjait és felfedezéseit bemuta­tó történetet Finta Sándor már fel­nőtt fejjel Amerikában írtameg an­gol nyelven, elsőként a Target cí­mű ifjúsági lap közölte folytatá­sokban, s miután az olvasók gyor­san megkedvelték a bojtársztorit, a new-yorki Harper és Brothers Ki­adó könyvalakban is megjelentet­te. Magyar nyelvű változata az amerikai magyar református egye­sület jóvoltából született 1940- ben, a kun pásztorvilág ízes beszé­dét is jól tükröző fordítás Daróczy Sándor főesperes munkája. A mű­vet akkor az amerikai magyarság ifjainak figyelmébe ajánlották az óhazáról szerzett ismereteik gya­rapítására. AKisbojtár közkinccsé tételére a túrkevei Finta Baráti Kör kezde­ményezésére a R-forma Kiadói Kft. vállalkozott. Az 1940-es ki­adás alapján készült könyvben a szöveg párhuzamosan olvasható angolul és magyarul. A kiadás ér­dekessége, hogy lapjain illusztrá­cióként a túrkevei múzeumban őr­zött eredeti Finta-rajzok szerepel­nek. A könyv végén napjainkban már kevésbé ismert népi kifejezé­sek magyarázatát is megtalálhat­ják az olvasók. Ruttkai Éva emlékdíj átadása Szombaton a Vígszín­házban átadták a Ruttkai Éva emlékdíjat, amelyet - a színészek titkos szava­zásával - az idén Darvas Iván kapott. A művész a díjat Patrick Süskind:A nagybőgő című színdarab­jában nyújtott alakításá­val érdemelte ki. Az újságíró szakma íratlan szabá­lyai szerint nemaiz a hír, hogy a kurva megharapja a postást, hanem ponto­san fordítva, a postás harapja meg a kutyát. Ha most igazi hírt akarnék írni, akkor arról kellene tájékoz­tatnom az olvasót, hogy elkészült ha­táridőre a Szolnoki Művésztelep hat műteremlakása. Az elmúlt évtizedek tapasztalataiból azonban jól tudjuk, hogy nem az a jellemző, hogy egy-egy létesítmény - kivéve ha azt pártunk és kormányunk is úgy akarta - határidő­re elkészül. Persze, hogy nem készül­tek el a művésztelep műteremlakásai sem a decemberi határidőre. Ilyen­formán a hír nem hír, hiszen példánk­nál maradva "a kutya harapta meg a postást". Vagy ki tudja, kik, mibe ha­raptak bele... De kezdjük a legelején! "Müller Adolf "várbeli tusculanuma" volt az első műterem Szolnokon... Csínnal berendezett kis műtermében a híres Pettenkofen is vendége volt." • olvashatjuk Kaposvári Gyula Szol­nok képekben című könyvében. Pet­tenkofen az osztrák széplelkű kato­natiszt fedezte fői először e helyet a magyar művészetnek, s követték őt a századforduló jeles művészei is. Bi­hari Sándor, Fényes Adolf, Med- nyánszky László, Szlányi Lajos, Va- szary János, Mihalik Dániel és mások kéréssel fordultak a közoktatásügyi miniszterhez, hogy "Szolnokon, a ma­gyarság egyik jellegzetes központjá­ban való letelepedésüket segítse elő."A "tartózkodó kérelem" nem volt hiábavaló. A korabeli krónika szerint egy év alatt fel is épült az akkor divatos finn stílusban a vörös­téglás tizenkét műtermes lakásból ál­ló kolónia, s 1902-ben felavatták. Az 1919-es intervenció, majd a II. világ­háború idején is megrongálódott művésztelepet renoválták, ezt köve­tően azonban nem került sor lényegi felújításra. Illetve a 60-as évek köze­pén csatornákat építettek a szenny­víz elvezetéséhez, ám ezt nem koro­názta siker, hiszen attól fogva egyre magasabbra emelkedik a víz az épü­letek falaiban. Pár évvel ezelőtt már nyilvánvaló­vá vált, hogy az épületek állaga roha­mosan romlik, s 1986-ban dönteni kellett a teljes rekonstrukció vagy a telep felszámolása között. A hagyo­mánytisztelet győzött. 1988 elejére elkészültek a tervek, a beruházás költségeit 40 millió forintra becsül­ték, amelynek oroszlánrészét a me­gyei tanács vállalta magára. 1988 őszén hat lakásból elköltöztették a művészeket, azzal az ígérettel, hogy 1989 karácsonyát már az újra felépí­tett műtermekben tölthetik. A nyáron azonban már nyilvánva­lónak látszott, hogy nem sikerül megismételni a századelő építőinek gyorsaságát. Az építkezés hol állt, hol úgy tűnt, jó ütemben halad. Vé- gülis a közelmúltban határidő- mó­dosítási tárgyalásra gyűltek össze az érdekeltek: a kivitelező, az Ingat­lankezelő Vállalat és a tanács képvi­selői. Az újabb határidő 1990 júniu­sa. Hogy miért a késedelem ? A kulcs-, fogalom: "ütemezett finanszírozás^ amely azt jelenti, hogy amilyen mér-, (ékben csordogál a pénz a megye^ tanácstól a városi tanácshoz, s onnan, tovább a kivitelező vállalathoz, olyan, ütemben épül a hat műtermes lakás. A 40 millió forint, illetve a beruházás. I. ütemére szükséges több mint 20, millió forint ugyanis nem állt rendel-, kezésre egy összegben. Kétszer ad, aki gyorsan ad - tartja a bölcs közmondás. S aki késve ad, az vajon majd mennyit ad? 1990-ben ugyanis újabb áremelések várhatók. AZ 1988-as költségvetési kalkulációt igencsak túlhaladja az idő. De ha még elég is lenne a pénz, s júniusra elkészül a művésztelep fele, lesz-e pénz a II. ütemre, a másik hat műte­remlakás lebontására, majd újjáépí­tésére? T.O. Simon Forme szobrászművész: Már megszoktam az Ingázást a Szé­chenyi városrész ás a művésztelepi átmeneti műterem között... Fotó: Tarpal A most hatvanhat esztendős Bari Ele­mér neve Kunhegyesen, meg a Kunság­ban is évtizedek óta közismert. Kicsit magyartalanul, ö "az Elemér". Mindenki tudja hol lakik, ismeri a város apraja- nagyja. A minap is a Rajkó zenekarban játszó egyik tehetséges fiút hozták el a szülei hozzá: légy szíves, hallgasd már meg a gyereket, hiszen neked prímásfü­led van. A formaságokon átesve perceken be­lül már tegezödünk, és a lényegre térve máris előveszi féltve őrzött kincsét. Ötö­dik hegedűje ez, tokban hever, abban puha ruhába bugyolálta őkéimét. Félti is, mint a szeme világát, hiszen drága jó­szág. Százéves és ugyanannyi ezresért már kérték tőle, de ő csak a fejét ingatta: ameddig az ujjaim bírom mozgatni, nem eladó. Óvatosan emeli az állához, szemé­ben csillagok gyűlnak és sfrni kezd a hangszer. Mért nem szabad szeresselek, majd a Virágzik az aranyerdő követke­zik. Ezek a kedves nótái, dehát ennyi idő latt szekérderéknyi gyűlt össze belőlük. Pár nap is kurtának bizonyulna, ha az elejétől a végéig sorra szedné vala­mennyit. Híres zenész dinasztiába született Kunhegyesen, hiszen már a nagyapja s közismert muzsikusnak számított a köz­ségben. Muzsikált az apja is, a nagybáty­ja, Bari Sándor pedig Debrecenben, az Angol Királyban szolgálta ki estéről es­tére a nagyérdeműt. Tőle tanult attól kezdve, amikor hatéves korában meg­kapta a legelső hangszerét, egy negyedes hegedűt. Bizony, nem volt ínyére a napi többórás gyakorlás, és bevallja: kezdet­ben az is bántotta, hogy cigánynak, má­sok mulattatójának született. Azután va­lahogyan fokozatosan túltette magát a gondolaton, hiszen az élet aligha díjazza a mi lenne, ha feltevéseket, az érzelgést, hiszen valamiből így is, úgy is meg kell élni. ó pedig pár év után, tizenkét esz­tendősen már az eladó lányoknak, le­gényfiúknak húzza a talpalávalót a tánc­iskolában. Ez a rendszeres, temérdek gyakorlás jó leckének bizonyult, mivel nemcsak Kunhegyesen, de Karcagon, Szolnokon, meg a Berekfürdőben is sze­repeltek. A cseperedő legényke ekkor elvétve kapott már pár pengőt, sőt 15-16 évesen többször is előfordult, hogy egy- egy villogó szemű, módosabb ifjú hölgy jutalomképpen naranccsal telerakatta a hegedűje tokját. Nagy szónak számított, hogy 1940-ben a zenekarban tizenhat esztendősen már fél részért muzsikált. Igen ám, de időközben háborús felhők gomolyogtak ismét öreg földrészünk egén. A hadra fogható embereknek egy­más után megérkezett a behívó, ami azt is jelentette, hogy a szükség a 17 éves legénykét egyszeriben prímássá tette. Muzsikált a zenekara mindenfelé, dü- börgött a taps, jutott az elismerésekből, de őszintén bevallva a negyvenes évek derekán észrevette: eddigi zenei ismere­tei ritmikailag hiányosak. Magyarul mondva elkezdte a kottát is tanulni, ép­pen ezért beiratkozott a karcagi zeneis­kolába. Talán 1948-ban érezte úgy elő­ször, hogy a héttagú zenekarnak most már valóban igazi prímása. A meghívások, a fellépések sem kerül­ték el őket, hiszen ők számítottak messze a környéken a legjobbaknak. Hetente háromszor Kunhegyesen a kultúrház- ban, kétszer a cukrászdában léptek fel. Felfigyeltek rájuk a megyén kívül a Ma­gyar Rádióban is, és az ötvenes évektől kezdve jónéhány műsort készítettek ve­lük. Sőt a közismert hatos stúdióban Ele­mér egyszer harmincperces felvételen mutathatta be saját gyűjtésű, szerkeszté­sű dalait. Nagyon sokszor szerepeltek a Szolnoki Rádióban, de muzsikáltak a Szigligeti Színházban is. A hatvanas esz­tendőkben is futott a szekerük: őt példá­ul hívták a nagyvárosok rangos szórako­zóhelyeire, a Belügyminisztérium zene­karába, de a kun szik, a szülőföld valaho­gyan mindig visszatartotta. Az is tény: ifjú korában ez a prímás a szebbik nemet sem vetette meg. Jobban mondva a lá­nyok szeme akadt meg a deli legényen. Előfordult, hogy többszáz holdas, tehe­tős nagygazda lánya szeretett bele. Meg is lett volna a bajom, ha elveszem, nevet, mivel később biztosan kuláknak nyilvá­nítottak volna.A hetvenes évek elején szűnt meg a zenekaruk. Valami átok ül­hetett rajtuk, ki tudja, de a tagok egymás után intettek búcsút az evilágnak, és köl­töztek ki az akácosba. Fokozatosan egyedül maradt, őt pedig leszázalékol­ták. Mi tagadás, hiányzott a zene vará­zsa, éppen ezért nagyon örült, amikor három éve az Androméda szalonzene- kar tagjai felkeresték, legyen a tagjuk. Boldogan mondott igent, így az együttes repertoárja cigányzenével, nótákkal is bővült. Most, szilveszterkor például Kis­körén, az erőmű éttermében húzzák. Jól érzi magát társai között, hiszen zeneileg képzett, iskolázott emberek alkotják az együttest.Néha elmereng azon, mennyi­re színes, változatos volt az élete. Kísérte már Kiss Károlyt, Jákó Verát, Lovász Lajost, Márkus Icát, muzsikált Dobi Ist­vántól kezdve jónéhány bel- és külföldi hírességnek, államelnöknek, miniszter­nek. 1953-ban előfordult, hogy egyetlen este 12 ezer forintot keresett, ami akkor kisebbfajta vagyonnak számított. Három gyermekét mind taníttatta. Szomorúságára egyik sem vette át a sta­fétabotot tőle, pedig a legidősebbnek, Árpinak remek adottságai voltak, de nem vállalta ezt az életmódot. így ő ha­lász lett, a lánya, Ica mezőgazdasági technikus, Ernő a legkisebb pedig fel­szolgáló. Az ő gyerekeik sem vették álluk alá a hegedűt, éppen ezért becses a nagy­papa tudása. Ottlétünkkor is érkezett az egyik lányunoka: papám, ugye nem fel­ejtetted el, hogy este lesz az eljegyzésem és nem ártana hozzá egy kis muzsika... D. Szabó Miklós Fizetségképpen hegedűtoknyi narancs FOGLALKOZÁSA: CIGÁNYPRÍMÁS (VOLT)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents