Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-20 / 17. szám

1990. JANUÁR 20. Néplap Beöthy, Vágó, Makovecz, korúm a Vámpírok Velencében és egyéb népbutítások gimnáziumi tanár Nóta bene! című könyve, amely latin kifejezéseket, elnevezéseket tartalmaz - kultúrtörténeti értékű ma­gyarázatokkal - tavaly ősszel jelent meg a tan- könyvkiadó vállalat jó­voltából, igen keresett kö­tet. Jó jelnek vélem Győri Gyula tanár úr könyve iránti érdeklődést. Úgy tűnik, egyre többen felis­merték, hogy alapvető, szerény latintudás nélkül nem lehet közeljutni az emberiség műveltségkin­cséhez, de még a magyar kultúrtörténet régebbi forrásaihoz, műveihez sem. Győri Gyula könyve azt a hiányt igyekszik - meggyőződésem szerint - sikerrel pótolni, amely a latin nyelv tanításának az oktatásból történt csak­nem teljes száműzetésé­ből fakadt. A latin nyelvű Ver­Demeter István: A tiltás fája (fa, olaj, 38x24 cm) seghy-művek fordításában csak­nem két évtizeden át múlhatatlan érdemeket szerzett tudós szerző ebben a munkájában nem csupán az ábécérendben közölt latin kife­jezések, elnevezések magyar je­lentését adja meg, hanem e szavak szólások természetétől függően azok magyarázatát, alkalmazási körét is megjelöli. Ahol erre mód nyílik, irodalmi, közéleti példák­kal világítja meg az egyes kifejezé­sek jelentését, sőt jelen- tésámyalatait is. Külön értéke e példáknak, hogy utánuk - a lehetőség határain belül - a pontos forrást is megtalálja az olvasó. Példaértékűnek tartom Győri Gyula életpályáját is, szoros ösz­szefüggésben a könyvével. A jász­város szülötte, az egyetemi évei után visszatért az 1767-ben alapí­tott gimnáziumba, tanárként élte végig az elmúlt évtizedek vargabe­tűs, össze-vissza iskolapolitikájá­nak útvesztőit, majd nyugdíjba vo­nulása után ennek a hézagpótló könyvnek a megírásával ajándéko­zott meg bennünket. Győri Gyula ma is tanít latint, és most már nemcsak a helyi gim­náziumban, heti néhány órában, hanem a könyve segítségével min­denhol. Példája arra is bizonyíték, hogy a tudós, a művész, az író, a tanár esetében a nyugdíj csak igaz­gatási - és sajnos közgazdasági - kategória, hiszen az alkotó ember hasznosságának csak a biológiai lét szab határt. Próféták és zászlók Tanakodás diákokkal az iskola bejáratánál lévő kőkereszt alatt. Ki ismeri Beöthy Istvánt? Ebből sza­bályos barkochba-játék keletke­zik. A tanácsnál van? Nem. A té- esznél? Nem. Taxisofőr? Nem. Pe­dig Etienne Beöthy - tudomásunk szerint egyetlen magyaror­szági köztéri szobra az iskola mögött temetőben van, a Dó­sa család sírboltján. 1897-ben született Jásza- pátin, igen fiatalon csatlako­zott Moholy Nagy köréhez, majd a párizsi École des Bea- ux-Arts-on tanult, 1930-ban volt az első önálló kiállítása Párizsban, 1938-ban pedig Budapesten rendezte meg a francia és a magyar absztrakt művészek tárlatát. A háború után nem települt vissza Ma­gyarországra, 1962-ben Franciaországban művészi sikerei csúcsán halt meg. Elképzelem - hasonló pár­huzamok alapján - mit nem adna egy francia kisváros azért, ha Beöthy szülővárosá­nak tarthatná magát. Vágó Pál eposzát is meg kellene már írnia valakinek? Feledtetni kellene már a világgal, hogy az 1968-ban kiadott művé­szeti lexikonba csak huszonegy sorral "fért bele" kép nélkül. Pedig mindenki tudja e hazában, hogy kora magyar festőinek egyik jeles­sége volt. Túl sokat és túl mélyen mentett talán népünk történetéből? Kétségtelen, hogy témái erős ma­gyarságtudat hordozói, s mindez az elmúlt fél évszázadunkban nem számított előnynek. Tegyük erénnyé! A papköltő-festő Demeter Ist­vánnak már volt tárlata a közel­múltban szülővárosában, de mégis félő, hogy képei idővel nyomtala­nul vesznek majd el. Pedig ha va­laha kellettek a Vágó Pálok, a Be­Makovecz-házak a művlödési ház erkélyéről fényképezve és több pénzű kultúrpolitika kelle­ne, hogy beláttassék: ha már az emberek nem tudják megvenni a könyveket, legalább kölcsönöz­hessék. 1943-ban(!) tizenhét könyvköl­csönző hely volt Jászapátin. Ezek nyilván aprócska egyesületi klub-, stb. könyvtárak voltak. A jelenlegi városi könyvtárnak kb. 52 ezer kö­tete van, számarányát tekintve nagyjából megfelelő lenne, de né­hány éven belül a könyvállomány szakmai romlása - az új beszerzé- sek*hiánya! - miatt ez a könyvtár is elértéktelenedik mint szellemi bá­zis. Folyóiratokból tizenötfélét- fajtát voltak kénytelenek lemonda­ni a közelmúltban. Az audio-vizu­ális eszközök kiöregedtek, lassan A templomkert gyönyörű, kovácsoltvas kapuja is felújításra szorulna már kák felbecsülése. Olyasmi a lát­vány, amikor anyánknák nagyon rossz időkben nyolcunknak kellett elosztania a fél kiló húsból főzött pörköltet. Mindenkinek szeretett volna egy jobb falatot a tányérjára tenni, de ha egyikünknek-mási­kunknak több jutott volna, akkor a vége kevesebbet kapott volna, éhen maradt volna. Még jó, hogy a becsület felette van a szegénységnek. Nézem az étlapot, minden leves tíz forint fölött van, a frissensülte- kért pedig nyolcvan forintnál is többet kénytelenek kérni a har­madosztályú, de igazán meghitt, szép étteremben. Ha a csitri lányo­kon kívül senki semminek nem örülhet itt, a brassói aprópecsenye annál inkább a karrierjének: száz­tizenöt forint ötven fillér az ára. "Gyalog" tökfőzeléket szür­csölget mellettem egy idős asz- szony. Nyomasztó az egész. A könyvtár helyzete sem jobb, 1986-ban 162 ezer forintjuk volt új beszerzésre, tavaly pedig 170 ezer forint. Közben hányszorosára emelkedtek a könyvárak? Az olvasók száma itt is növek­szik, országos jelenség, ahogy az olvasó emberek mind kevesebbet tudnak könyvvásárlásra fordítani, úgy kerül előtérbe a kölcsön- könyvtár. így volt ez mindig a zord időkben, csak hát világosabb fejű teljesen tönkremennek. Új vásárlá­sokra sajnos remény sincs. Euró- pa-ház? A magyar vidék helyzete alapján a magyar könyvtárügy akár már most kiiratkozhat Euró­pából. Tudós a Gagarin utcában Sajnos ritka manapság, hogy a több tízezres példányban megjele­nő, igaz értékeket hordozó könyv egyik napról a másikra eltűnjön a könyvesboltok polcairól. Győri Gyula nyugalmazott jászapáti Demeter István egykori szülőháza - lebontották - a Farkas utcában Demeter Nóra: "Csak azt megérjem már, hogy szegény megboldo­gult pórféta öcsémnek egyszer már Szolnokon is kiállítása legyen. A legszebb képei közül néhányat én őrzök". öthy Istvánok, a Demeter Istvánok, a Makovecz-házak, akkor most többszörösen is... Megnéztem a gyönyörűséges művelődési ház "házi" mozijának műsorát. Támadnak itt is a vámpí­rok, a szellem vámpírjai. Biztos vagyok benne, hogy erről a "reper- toán-ór a művelődési házbéliek­nek sincs jobb véleményük mint nekem, de hát meg kell élni! És a legszomorúbb az egészben, ahogy a hústalanul főfogásnak evett tök­főzelékben, hogy az emberpusztító erőszak fércművei úgy zuhognak itt is a magyar kultúrára, ahogy a kénköves esők a képzeletbeli föl­dekre. Tiszai Lajos Fotó: Nagy Zsolt Beöthy István korai szobra Makovecz Imre egyik, 1987 őszén adott interjújában igen meg­dicsérte a jászapátiak építészlele­ményét, mert különösen az ács­munkában való jártasságukkal ad­tak nagy segítséget a művelődési ház tervezőjének. Azóta a művelődési házzal szemben már elkészültek azok a lakóházak - a földszinten pénzinté­zet, ajándékbolt -, amelyeket Ma­kovecz mester alföldi stílusúnak nevezett. Az összefüggés a jásza­pátiak alkotókészsége és a Mako­vecz-házak között kézenfekvő: a jászok és a kunok, általában az al­földi emberek családi, közösségi tradícióik révén született falrakók, ácsok. Ahogy mondani szokták: vérükben van az építés, ismerik a hagyományos anyagokat - patics, vályog, tégla, stb. - az emberlépté­kű célszerű arányokat, a szép for­mákat. A jászapátiaknak a népi építé­szethez való vonzódásuk már nem­csak abban mutatkozik meg, ame­lyet Makovecz Imre korán észre­vett, hanem az alföldi építészet stí- lusjégyeinek más, szépszámú megjelenésével is. A jászapáti Makovecz-házak- nak kétszeresen örülhetünk: azért, hogy vannak, és azért, ahogyan hatnak. Naivitás lenne persze azt képzelni, hogy Makovecz ember­képű stílusa egyik évről a másikra merőben új esztétikai megjelenést ad egy-egy településnek - ez az építészet jellegéből következően lehetetlen is volna - de szerte Já­szapátin felismerhetőek az új háza­kon azok a stílusjegyek, amelyek először a művelődési házon és a két új lakóépületen jelentek meg a jász városban. Jól láthatóak ezek a Győri Gyula tetők szerkezeti megoldásaiban, a fa, mint építőanyag előtérbe kerü­lésében, a belső, funkcióhoz alakí­tott helyiségek formájában. Sokat­mondó az is a jászapáti építkezők fogékonyságáról, hogy az utóbbi években jórészt háttérbe szorultak a pazarló, sznob ízléssel gyártott vaskerítések, és megjelent a pa- lánkkerítés stilizált, tájba illő új formája. A jó könyvhöz hasonlítom eze­ket a Makovecz-házakat, formáik, megoldásaik az emberi tudat mé­lyére jutnak, ahogy az igaz szó. Éhe a kenyérnek, éhe a szónak Önkiszolgáló étterem a főtéren. Nyakigláb kamaszok, viháncoló csitrik, meg nagyon is csendes öre­gek viszik a tálcát a pulthoz. Ked­ves tekintetű asszonyka méreget valami típusebédet a sorbanállók- nak. A leveseskanál mindig jól be­lesüpped a fazékba, sőt még néha ki is löttyen a lé a tálcára. Nem az a fajta leves, amelyben megáll a kanál, - csak ennyit állapíthatok meg. De a lapos műanyag tányér fölött már ceremóniára jár a másik szedőkanál. Ha a merítés túl gaz­dagnak találtatik, egy-két szem húst a kanál megbillentésével rög­tön a merítés után visszahagy a porciózó asszony. Más esetben még kétszer-háromszor kerül a szedőkanál a melegítőfazékba, hogy egy-egy kortynyi zsíros lé, aprócska húsdarab kerüljön a tá­nyérba. Ez már nem is centizés - képletesen szólva -, hanem a félde­

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents