Néplap, 1990. január (41. évfolyam, 1-26. szám)

1990-01-16 / 13. szám

4 Néplap 1990. JANUÁR 16. I ___________Levelek a hazából a honba__________ K ételyek plusz egy hét Nevezetes épületeink Az egykori Kohner-kastély F elsőszászberken A Jászságba vezető út mentén fekvő község általános iskolája mű­ködik a képen látható épületben 1952 óta. Az alagsor bal oldalán a tornaóra önfeledten vi­dám hangjaira figyel­hettünk fel, amikor egy zuzmarás téli napon kö­rüljártuk a jó állapotban lévő épületet, a magas­földszint termeiben pe­dig csendben folyt a ta­nítás. Az épület főhomlok­zatának síkjából két ol­dalt erősen kiugró'fal­szakasz, ún. sarokrizalit fogja közre a középrész árkádos, üvegezett osz­lopcsarnokát, amelyet a középen felvezető fő­lépcső melletti páros oszlopok tesznek hangsúlyosabbá. A három nagyméretű íves ablakot a két vé­gén falpillérek kötik az épülethez. A 2-3-2 tagolású főhomlokzat szerkezetét a sarkolat és az ablako­kat övező klinkertégla díszítés te­szi plasztikusabbá, valamint a pá­ros oszlopok és a páros ablakok ívei mellett elhelyezett dombor­művek hangsúlyozzák. Jobban megfigyelve ezeket: a hagyomá­nyos mezőgazdasági szerszámok kompozíciója mellett stilizált női figurákat is láthatunk. A kastély alaprajza aszimmet­rikus, ugyanis a főhomlokzat bal szélén a középső oszlopcsarnok egyik íve megismétlődik, és foly­tatódik az oldalhomlokzaton is, a külön bejáratú lakrészen. A kastély építéstörténetének előzményeként annyit, hogy Fé­nyes Elek 1859-ben "Szolnok me­gye" címmel megjelent, statiszti­kai és birtokviszonyait tárgyaló könyvében közli, hogy "Felső- Százberek puszta 126.20 hold an­gol kert, szántó és kaszálló" bírja báró Orczy György, s a négyezer holdas határának földesura ugyanő. Tegyük hozzá, hogy a ké­sőbb Újszászhoz csatolt Orczy- kastély és birtok is egy tagban volt Felső-Szászberek pusztával. A századvégi kapitalista átala­kulás az Orczy-birtok egy részét a Kohner család kezére juttatja az angolkerttel és a régi kastéllyal együtt. Az ugyanis K-Ny-i főhom­lokzatú volt középfolyosóval, s a nyugati oldalán oszlopcsamokos, timpanonos előrésszel is rendelke­zett. A régi klasszicista kúriát a középfolyosón át üvegfolyosón lehetett megközelíteni az 1901- ben, szecessziós stílusban épült mostani kastélyból, amelyet Koh­ner Adolf építtetett, aki értékes képgyűjteménnyel is rendelkezett. S emiatt 1901 -ben az akkor alakult Szolnoki Művészeti Egyesület el­nökévé is megválasztották. 1902-ben a Szolnoki Művész­telep felavatásakor felajánlotta, hogy a Tisza-Zagyva között, a régi szolnoki vár területén megépült műtermes lakások négy és fél hol­das kertjét saját költségén parko­sítja. Kohner Adolf gyakori vendége volt a Szolnoki Mővésztelep fes­tőinek, de azok is jártak hozzá. Leggyakrabban Fényes Adolf fes­tőművész, a telep egyik legna­gyobb egyénisége, aki sok nyáron át volt vendége hetekig Kohner Adolfnak. Ott festett képei is gaz­dagították a házigazda képtárát. Említettem, hogy nagy gazda­sága is volt a kastély körül, nem véletlenül kerültek az új kastély domborműveire az aratás, a föld­művelés eszközei is. öreg embe­rek emlékeznek arra is, hogy a kas­tély közelében lévő istálló falára aggatták a szántáskor a földből előkerülő régészeti tárgyakat /bronz csákányok, karperecek, bronz sarlók, ruhadíszek stb./ De népzenei emlék is kötődik a Kohner-kastélyhoz. Bartók Béla, aki 1928-ban Szolnokon, Újszá­szon és Jánoshidán jegyzett le nép­dalokat, ezt íija a "Darumadár út­nak indul hajnalba" kezdetű dal további szövegében: "... Az van írva a levél belsejébe/ El kell men­ni huszonkettedikére.// Jánoshidi köves úton zörögnek,/ Kohner Adolf nagy kocsijai jönnek,/ a sok kufer már össze van pakolva^ Tót Pál József házához van az hord­va.// Isten áldjon Jánoshida, elme­gyünk,/Négy hónapig Felsőszász­berken leszünk..." Az 1929-32-es gazdasági vál­ság miatt Kohner Adolf vagyona is elúszott ugyan, értékes képgyűjte­ménye is aukcióra került, 1945 után a régi kastélyban az újonnan földhöz jutottak kaptak lakást, majd a leromlott régi kastély is bontásra került, az új kastélyból iskola lett. De a művészetpártoló Kohner Adolfnak, Fényes Adolf és Bartók Bélé segítőjének nevét fenntartja az emlékezet. Kaposvári Gyula A szerző Kenderesen született Földes Jolán: A halászó macska uccája A harmincas években a legismertebb és legolvasottabb magyar író volt - Tizenkét nyelvre fordították le - Az író különös végrendelete Árpádom, egy hete bizonyos aggályaim részletezését ígértem. A két és fél évtizedes diktatúra váratlan /leg­alábbis számomra hirtelen bekö­vetkezett/ bukása fölötti öröm és a többezres véráldozat miatti borza- dály amúgy is nehezen összeil­leszthető érzéseihez egy újabb, a kétség /bizonytalanság? túlzott pesszimizmus? óvatos optimiz­mus?/ adódott hozzá akkor, ami­kor - még az események pergőtü­zében - felmerült gondolataimban a folytatás /jövőnk, jövőtök/, a megnyílt esélyek számbavétele, a várható változások iránya és mér­téke. Ha legutóbbi levelemben szó­lok kételyeimről, talán ünnepron- tónak tűnhettem volna; ma /né­hány nap elteltével!/ valószínű, sokkal kevesebben tartanának kedvrontónak, hiszen elmúlt az eufória s vele a mámor szemel­lenzője, no meg olyan hírek is ér­keznek, melyek csak megerősítik kezdeti, nyilvánosan is elmondott aggályaimat. Egy hete még csak igen óvatos kérdésként vetettem volna fel ne­ked is, komám, hogy ki veszi most kezébe a dolgok irányítását. "Helyszíni tapasztalataim" becslé­se szerint húsz emberből talán egy van, aki bátran állíthatja magáról, hogy ő tiszta, becsületes maradt a hosszú évek alatt, és nem biztos, hogy pont ez az egy alkalmas a vezetésre. Igaz úton tiszta szán­dékkal sáros pásztorok nem terel­gethetik a nyájat - véltem és vélem -, nem láttam és nem látom azt a becsületes, felkészült, "európai” politikus társaságot /réteget? pár­tot? pártatlanokat?/, amely a fővá­rosban és a megyékben véghez vi­gye a még nehezebben végrehajt­ható forradalmat: a mindennapok gyakorlatának gyökeres változá­sát. Én innen úgy láttam /és sajnos, ebben erősítenek meg az elmúlt napok értesülései/, az a maroknyi ellenzéki, az a néhány, politikai küzdelmekben érthetően járatlan és meg nem edzett költő, tanár, lelkész s a többi, túl kevés egy olyan csata megvívásához, mely többek között, egy szétzilált nem­zetgazdaság gatyába rázását, az oktatás, a tudomány, a kultúra helyretételét /megteremtését?/ és - nem mellékesen! - az emberi ma­gatartásokat alapvetően uraló rossz beidegződések kiirtását je­lentené. Ezt írtam volna egy hete, s azóta hallom: hatalmi harcok dúlnak a fővárosi vezetésben, né­melyek az elnökhelyettes kizárását követelik; elhamarkodott, a népa­karattal ellentétes intézkedéseket hoznak, melyeket másnap vissza­vonnak, illetve egyelőre felfüg­gesztenek az újabb tüntetések mi­att; az új vezetést is katonákkal és páncélosokkal kell védeni, és nem a "bujkáló szekusok" elől...; a Nemzetmentő Tanácsok megyei vezetőségében is hemzsegnek a bukott rendszert lelkesen kiszolgá­ló, mélységesen korrupt és "tehet­séges köpönyegforgató" szemé­lyek, az "újforradalmárok"; és már-már képtelenségnek tűnhet, hogy Temes megyében az új ta­nács elnöke nem más, mint az a volt megyei első titkár, akinek az "égisze" alatt a békés tömegbe lö­vettek /nyilván, nem a tudta és be­leegyezése nélkül/. Minden jel szerint, valóban nincs kikkel betölteni az űrt... A volt fasiszta, majd kommunista történész, egyetemi rektor, aki a családi klánt több ízben is magasz­tos jelzőkkel dicsőítette /nyomta­tásban is megjelent/, most hóhér­nak nevezi a bukott diktátort, és ő lett az új idők egyik bajnoka; a volt vasgárdista, majd kommunista se­bész professzor, egyetemi rektor, a "Kárpátok géniuszának" egy má­sik megéneklője most a forrada­lom "hőse", ki - úgymond - sebe­sülteket mentett; volt pártaktivitá- ból kinevezett nacionalista szín­házigazgatót "erősített meg" he­lyén a forradalmi tanács; újságí­ráshoz mit sem értő, csaknem anal­fabéta, pártfunkcionáriusi érdeme­iért főszerkesztői székbe ültetett hazudozó, szolgalelkű cenzor "fő­szerkeszti" továbbra is - ezúttal - a forradalmi lapot... Sorolhatnám, sorolhatnád. A baj: hogy ezek nem kivételek, ez a jellemző, ezek az emberek a "biztosítékai" reménye­ink beteljesedésének. Egy hete még félve, és nagyon körülményesen utaltam volna arra, hogy bármily fájdalmas, én nem tudok meghatódni a "nagy össze­hordástól", a román és magyar nép hirtelen született egymásrata- lálásától, koraszülöttnek tűnt a bé­bi. Vagy inkább: a nagy hevület­ben felcsapó szalmalángnak, mint örökmécsesnek. Dehogy is akar­tam én ünneprontó lenni, és most is a legtávolabb az uszítás szándé­ka áll tőlem. Csupán azt engedd meg ko­mám, hogy ne lelkesedjem azon­nal és fenntartás nélkül a sivatagi patakhoz hasonlítható testvéri örömkönnyek láttán, miközben tu­dom : nem két évtizede táplálták ott a nemzetiségi ellentéteket /több ol­dalról is/, hanem több évszázada; nemzedékek millióiba, a milliók minden sejtjébe sulykolták bele a más anyanyelvűvel szembeni gyű­löletet; négy évtized alatt nem ta­lálkoztam olyan románnal, akiből ne csordult volna ki egykettőre az úgynevezett kontinuitás-elmélet eredményezte magasabbrendűség és különösképp a velünk szemben kinyilvánított nemzeti nagyságtu­dat, olyannal sem, akinek az Er­dély szótól ne forrt volna fel az agya... - minden nem múlhat el egyik napról a másikra nyomtala­nul. Az asszimiláció művéből a ja­va elkészült - hűj, de nagyvonalú­ság kellene ahhoz, hogy ebből va­lamit "leromboljon" az új román vezetés! Gondoltam mindezt egy hete...Aztán látom az itteni tévé­ben, hogy a magyarországi ripor­ter mikor arról faggatná a Nemzet­mentő Tanács elnökét, hogy egyenlő jogai lesznek-e ezután a magyarnak és románnak, a kérde­zett kitérő választ ad: nem hiszem, hogy a románoknak eddig volt jo­guk... Olvasom, hogy Marosvásár­helyen Király Károlynak egy "testvér" feltette a kérdést: hogyan volt mersze elvállalni a megyei el­nök tisztségét egy olyan megyé­ben, ahol többségben románok él­nek? Hallom, azt nyilatkozta Ki­rály Károly egy nyugatnémet lap­nak: itt /mármint Romániában/ most mindenki egyenlő, de a ro­mánok egyenlőbbek; ő/Király Ká­roly/ Iliescu helyetteseként a ro­mániai magyarság érdekeiért szán­dékszik cselekedni, s ha ez nem sikerül, ellenzékbe vonul... Személyesen ismerem a nyilat­kozót, tudom, pontosan fogalmaz, lényegretörően. Ha ezt mondta, alapos oka volt rá. Csalódottan /ám nem váratlanul/ kellett tapasz­talnom, hogy Tőkés László is csu­pán jelképes tagja a Tanácsnak; tegnap hallottam értékelését: az emberek tudatában még nem kez­dődött el a forradalom. Minap ju­tott el hozzám az információ egy barátomtól, aki otthon járt /járha­tott/, és "helyszíni beszámolójá­ból" kiemelném: az erdélyi, ponto­sabban a székelyföldi románság berzenkedik, többen hevesen elíté­lik a többségében magyarlakta me­gyék önkormányzásának gondola­tát, mivel ott "románok is lak­nak"/?/... A magyarországi tömegtájé­koztatást én több ízben is dicsér­tem neked komám, ezúttal sem te­hetek másként, bár önhibájukon kívül ezúttal sikerült egy tévhitet elültetni az itteni polgár fejében. Az itteni tévénézőt bombázták az egymást ölelő, egymásnak kezet nyújtó románok és magyarok ké­peivel /töbek között Chrudinák is majdnem csókolózott azzal a ro­mán határőrrel, aki nemrég még akár le is lőtte volna/, láthattunk "rendes, jóravaló románokat", akik megköszönik a magyar ke­nyeret és kifogásolják, hogy az ajándékot nekik miért adják pén­zért a boltban, hallhattuk azt a ro­mán urat, aki megköszöni Tőkés Lászlónak, hogy lángra lobbantot- ta a forradalom tüzét, stb. Csak­hogy a valóság képe egészen más. Az új román vezetés is csak a ma­gyarországi tévében szívélyes és hálás. Én hallgatom a bukaresti rá­diót, eljutnak hozzám otthoni újsá­gok. Ezekből egyszer sem derült ki, hogy például, elsőként a ma­gyar kormány ismerte el az új ro­mán kormányt.A hír, miszerint Magyarország elismerte... /hogy elsőként, arról szó nincs/, az meg­jelenik úgy hetedik-nyolcadik hír­ként, mert szinte fontosabb az, hogy mondjuk, Etiópiaelismerte... Lényegesebbnek tartják közölni, hogy - teszem fel - Norvégiából érkezett egy talicska gyógyszer, mint azt, hogy napok óta több ton­na gyógyszer, vér, táplálék és egyéb érkezik oda, és hogy ez még emberáldozatba is került. Romá­niai lapokat olvashatsz végig, egész napos adásokat hallgathatsz meg a forradalomról, egy szó ere­jéig sem emlékeznek Tőkés László szerepére vagy arra, hogy ebben a megmozdulásban bizony nem csak. románok vettek részt; nekik ez nagy, nemzeti és színtiszta ro­mán forradalom... Kikérik maguknak /hivatalo­san is/, hogy magyarországiak - úgymond - beavatkozzanak a bel- ügyekbe/?/. Persze, előfor­dulhatott ilyesmi. De ha ennek a hímek a román részről való közlé­se nem tendenciózus, akkor legye­nek olyan kedvesek azt is közölni: hol, ki, mibe avatkozott be? Mert nagyon ismerős és nagyon vissza­taszító csupán ennyit közölni a ro­mán lakossággal: magyar állam­polgárok hozzájárulásával, közre­működésével az erdélyi magyarok ölik a románokat... Az informálás eme nyíltságának következményei könnyen megjövendölhetők. Igen rövid életűre sikeredhet az a bizo­nyos spontán, kezdeti összeölelke- zés. Nem izgatni akarlak, csak iz­gulok. Ne legyek okos, inkább okoskodó. Nagyon szeretném, hogy ezúttal se legyen igazam, bi­zonyítsad be, hogy ami nekem vi­har-, az számotokra bárányfelhő. Magyarázd el nekem, hogy mind­össze alkati hiányosságom miatt asszociálom rögtön a honi ígérete­ket az ígéretmegszegésekkel. De ne szavakat és. fogadkozásokat so­rolj nekem, komám, hanem tettek­ről számolj be, légy szíves, a jó irányú változások kétségbevonha- tatlanságát igazoló tettekről. So­kan várjuk itt ezt, elsősorban ko­mád, Lajos Irodalomkedvelő idős embe­rektől hallhatott csak a mai magyar olvasó az utóbbi négy évtizedben arról, hogy volt Magyarországnak egy nagysikerű, nemzetközi elis­merést is kiérdemelt magyar írója, akit méltatlanul elfeledett kora - s méginkább a hálátlan utókor. Ne firtassuk, miért, a lényeg az: no­vember végén, a karácsonyi könyvpiacra megjelent az Új Idő Könyvek gondozásában Földes Jolán: A halászó macska uccája cí­mű regénye. Lehet, aki már végig­olvasta, azt mondja, nem egészen biztos, hogy ez igazi irodalom, s talán nem is felel meg várakozása­inknak. Azt azonban aligha tagad­hatja az olvasó, hogy érdekes, a huszas, harmincas évek emigráci­ójának hű képét kapta Földes Jolán könyvéből. Mert erről van szó, az úgynevezett lektűr irodalom jelen reprezentánsában. (Lektűr: köny- nyű, szépirodalmi mű jelzője). Nos, akárhogy is van, 1936-ban tizenhárom nemzet pályázói közül az író elnyerte a fődíjat, s vele együtt a mérhetetlen nemzetközi sikert. Tizenkét nyelvre fordították le, s nagy példányszámban dobták mindenütt a könyvpiacra. Az ak­kor 33 éves szerző tömérdek film­forgatókönyvre, újabb regényekre kapott megrendelést - s érthető, hogy a harmincas évek végén Lon­donban telepszik le, ír és ír, - még­ha újabb munkáit nem is övezi ak­kora siker, mint ezt, a most magya­rul ismét megjelent regényt. Ami - jelen értékelői szerint a lektűr iro­dalomhoz tartozik ugyan -, de ren­geteg riportelemet tartalmaz. Az­zal senki se vitatkozik, hogy Föl­des Jolán korhű képet ad a nyugati emigrációban élő magyar, orosz, osztrák, görög családokról, a hon­talanság keserves kínjairól. És az­zal se, hogy a párizsi emigrációban fuldokló kisember dolgavégezet- len járja meg a nagy lehetőség ha­záját, Amerikát is. Mindezt olvas­mányosan, érdekfeszítően, igazi átéléssel tálja elénk az író. Nem véletlenül. A könybeli Barabás család regénye Földes Jo­lán családjának története is. Az író­nő nem is tagadja kenderesi szüle­tését, szülei vonzódását a szép fa­luhoz, s meglehetősen kedves ké­pekben emlékszik a gyermekkor következő állomására. Mezőtúrra is, ahol vélhetően kisiskolás volt. Családja emléke kötelezhette arra, hogy Londonban olyan végakara­tot hagyott, amely szerint Magyar- országon újból kiadott könyvei haszna egyetlen célt szolgálhat: olyan emigrációban élő magyar család gyermekének támogatását, aki haza szeretne jönni, megtanul­ni, megismerni a magyar nyelvet, irodalmat a hazában. Sajnos, keveset tudunk Földes Jolánról, aki 1963-ban Londonban hunyt el. Föltételezhető, hogy csa­ládja akkor költözött a fővárosba, amikor ő tizenéves volt, középis­kolába már Pesten járt, s 1921-ben érettségizett. Első regényének cí­me: Mária jól érett volt, s ezzel 1932-ben itthon is pályázatot nyert, a Pantheon Kiadó Mikszáth- díját. 1933-ban a Németh Antal igazgatta Új Színház bemutatta egy vígjátékát, s a következő év­ben A halászó macska uccája nagy sikere után újabb három könyve jelent meg.Bár manapság a köny­vek ára miatt alaposan meggon­doljuk, mivel gazdagítsuk saját há­zi könyvtárunkat. Mégis szíves fi­gyelmükbe ajánlom Földes Jolán regényét. Könyvesboltjainkban még található belőle.-sj-

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents