Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)
1989-12-12 / 295. szám
4 1989. DECEMBER 12. ^ÉRIAP NEVEZETES ÉPÜLETEINK "Tudom, könnyebb lett volna, s tán dicsőbb meghalni, eltűnni az otthoni földben, mint szalmalánggal fűteni itt a gyérülő reményt." VÁGÓ PÁL SZÜLŐHÁZA JÁSZAPÁTIBAN Az egykori Hevesi úton, ma újra a Szent István út nevet viseli, található egy nagy portájú redemp- tus ház. Vágó Ignác jászkapitány építtette a múlt század első harmadában. Kúriaszerű, masszív épület, utcai homlokzatán négy, egyenes záródásé kereteit ablak. A hódfarkú cseréppel fedett magas kontytető lenyúlik az urvari homlokzaton végigfutó, három négy- szögletes oszlopon nyugvó, nyitott tornác fölé is, amelyet mindkét "Délibáb" című freskóját annyira tönkretették, hogy helyreállítására remény sem volt. A kibontakozást az jelentette, hogy az udvari épület a műteremmel együtt, a helyre- állítás után könyvtári célra szolgált. A szülőház pedig - helytörténeti múzeum távlati rendeltetéssel - időszaki kiállítások tartására vált alkalmassá, Szikszay Gábor tanár szakszerű irányításával. Azóta az udvari rész több szobájában állandó Vágó Pál kiállítás is látható, és végén téglából épült szárazbejárat tesz hangsúlyosabbá. Ebben a házban született Vágó Pál, a jásznép élet és a történeti festészet nagy alakja. Születésének 100-ik évfordulóján emléktábla is került az épület utcai homlokzatára, az avató beszédet Chiovini Ferenc festőművész tartotta, aki a Képzőművészeti Főiskola - Vágó Pál környezetében tartott - nyári művésztelepének résztvevője volt a főiskolai hallgatókkal - közte Gecse Árpáddal - együtt. Az ünnepi jubileum, Csete Balázsnak a Jászkunság I. évfolyamában Vágó Pál festészetének jelentőségéről írt cikke ráirányította a figyelmet a művész életének, munkásságának nagyobb megbecsülésére. A szülőházban ugyanis egy szövetkezeti ipari részleg dolgozott, s az udvaron külön épületben lévő műterem falát díszítő, nívós időszaki kiállítások is láthatók, lehetőséget adva a rendszeres honismereti munkának is. Vágó Pál művészetét szakkönyvek, lexikonok bőven tárgyalják. Szóljunk inkább olyan munkáról, amelyek jobban kötődnek a Jászsághoz. Az Osztrák-Magyar Monarchia írásban és Képben monográfia-sorozatban nem-csak a Jászság népéletét örökítette meg pompás rajzaival (Jászapáti táj. Húsvéti öntözés, Jászkapitány temetése stb.), hanem más vidékekről is közölt képeket, pl. a hortobányi csikósok találkozása. A lovak, ménesek festésében különösen jártas volt. 1900-ban a Párizsi Világkiállítás magyar pavilonjába egy 18 méter hosszú történelmi képet festett "A magyar hu- szárság diadalútja" címmel, amelyért megkapta a Francia Becsületrendet. Ennek a magas kitüntetésnek nagy hasznát vette Vágó Pál 1919-ben. Az akkor már nem fiatal művész a városrendészeti és szépészeti megbízottja lett. "Azt gondoljuk, hogy méltóbb kézbe nem is lehetett volna tenni városunk rendezését, s az ő művészi és praktikus érzésében teljesen megbízhatunk" - írja a Jászsági Néplap 1915. április 5-én. Majd május 10-én "Városrendezés" címmel olvashatjuk: "... városunk főutcája, a Hevesi út Vágó Pál vezetése mellett napról-napra szebb lesz, valóságos sugárúttá válik. A nagy mélyedések, a hepehupás talaj, a begyepesedett árkok eltűnnek..." ATanácsköztársaság bukását követően a vezetőket felelősségre vonták. Vágó Pált is előállították a román hadsereg katonái, s ő gomblyukában a Francia Becsületrenddel jelent meg. S mikor az ősz szakállú Vágó Pál az ottlévő francia tisztet anyanyelvén szólította meg, aki meglátva a Becsületrendet, feszesen tisztelgett. Kaposvári Gyula Csöndes kiáltványa vesztesekért Pénteken este a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központban irodalmi, népzenei és néptánc-est volt. A műsort Molnár H. Lajos állította össze, s rendezte is egyben. Sajnos kevesen jöttek el, így sokan vannak, akik kimaradtak abból az élményből, hogy a híradásokon túl a művészet érzékenyebb láttató erejével világosabbá váljék számunkra, mit jelent erdélyi menekültnek lenni. A plakáton ezt olvassuk: Meister Éva színművésznőnek, a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház volt tagjának előadóestje. Mielőtt magáról a műsorról szólnánk, el kell mondani, hogy Molnár H. Lajos és felesége Meister Éva másfél évvel ezelőtt jöttek Magyarországra. Jó vagy rossz ez a mi szemünkben, ők igazából maguk is erdélyi menekültek, annak minden életérzésével, bújával, bajával, ellentmondásos körülményeivel. Meister Évától az előadás előtt megkérdeztem, miért írták a plakátra, hogy a Marosv ás árhelyi Nemzeti Színház volt tagja, hiszen az utóbbi egy évben a Szolnoki Szigligeti Színház tagja volt, - noha ma már nem az. Miért csak a marosvásárhelyi színházat említi, a szolnokit nem sajnálja?- Szolnokon csak statisztaként használtak, ezért nem sajnálom, hogy innen el kellett jönnöm, ezen nincs mit sajnálni. Marosvásárhelyen tíz évet töltöttem, a szívem ma is ott van. Amai műsorban sem azt akarom bemutatni, hogy színésznőként mit tudok vagy mit nem. Egyszerűen csak láttatni akartuk a nagyvilágba elcsángált erdélyiek életérzését, mi, akik átéljük mindezt. Az előadás komor hangulatú versei lépésről lépésre vitték közelebb a publikumot, hogy jobban megértse hogyan születik meg Er- ^lélyber^^nenekül^ Cipőt a cipőboltból, könyvet a Héki Állami Gazdaságból Játékos nyelvtanulás A héki állami gazdaság Vario néven könyvkiadót alapított. A vállalkozások korát éljük ugyan, mégis meglepő a társulás. Hogy kerül a cipő az asztalra, vagyis a nyelvkönyvek a héki állami gazdaságba? Tóth Emőke, a Vario kiadó vezetője.- Budapest, Mezőhék, nyelvkönyvek, állami gazdaság, hogyan kapcsolódtak össze ezek a szálak?- Négy éve, hogy megszületett az ötlet: egy újfajta, aktivitásra buzdító nyelvkönyvet kellene kiadni gyerekeknek. Tulajdonkép- pennégy nyelven készítettünk egy képregényt. Angolul, franciául, oroszul, németül. Amikor a gyerekek a francia nyelvű Piffet olvassák, mire a végére jutnak megértik anélkül, hogy franciául tudnának. Sok francia kifejezés megmarad bennük, használni is tudják. Nagyjából ezen az elven alapul a Vario nyelvkönyvek képregénye is. Érdekes, izgalmas, szívesen olvassák a gyerekek, meg is értik. A könyvben van egy ragasztós felületű fekete-fehér oldal is, a képekhez kapcsolódó angol-francia-orosz vagy német szövegű felirattal. Ezt kell a gyerekeknek kivágni, a megfelelő képhez ragasztani. A képregény folytatásos, a következő szám két hónap múlva jelenik meg, addig forgathatják az elsőt megfejthetik, beküldhetik a rejtvényt. A könyv képességfejlesztő, akár iskolai nyelvórán is használható. A héki állami gazdaságban Agócs János ipari főágazatvezető mondta el a társulás gazdasági hátterét.- Tóth Emőkével egy véletlen találkozás hozott össze bennünket, az ötlete tetszett, fantáziát láttunk benne és egy nagy reklám lehetőséget a gazdaságnak. A mezőgazdasági üzemek az alaptevékenységükből egyre nehezebben élnek meg, ezért kell minden mással is foglalkoznunk. A Vario számunkra ma még csak reklám, később üzleti hasznot is remélünk tőle, ugyanis külföldre is kivittünk a kis képregényeket. A szakmai bemutatón nagyon nagy sikere volt, hamarosan nyugaton is árulni fogjuk, szokatlan. - A Vario- nak nem kell a könyvkiadók szokásos befektetésével küzdenie, ugyanis az állami gazdaság kész, biztos háttér számára, egy már meglévő, szervezett rendszer, így lehetséges, hogy az áraink a mai viszonyok között is egészen elfogadhatóak .K. Sz. Azon a földön, amin még otthon vannak, amit magukénak éreznek, ahol "azé a birtoklás joga, aki meleg tenyerét ükapja, ükanyja fejfájára téve, megpecsételi ígyen e tulajdonjogot". Ézt követi a vívódás, az értetlenség a való helyzet fölött: "Nevetve elpusztulunk mind egy szálig, kormányzó úr! Nem bírjuk már sokáig!" Majd egy népdal-betét: "Jaj Istenem mit csináljak, elfussak-e vagy megállják" - kifejezve a menni vagy maradni dilemmáját. A döntés utáni életérzésről az alábbi idézetek kommentár nélkül szóljanak. "Szomorú vagyok és esetlen.... kivert kutyaként ődöngök, fogalmam sincs van-e hazám?" vagy: "Semmim sincsen csak egyetlen hazám a vérem, mi szétfolyt héthatáron" és "Szabad vagyok mint a karámból kirekesztett bárány". Vigasztalást keresnek maguknak az erdélyiek, hamis igazságokat állítanak, csakhogy túléljék, kibírják a valóságot: " A győztes igaza meghal. A vesztesnek igaza lesz. Mióta világ a világ, az nyer igazán, aki veszt." Minderről pedig maguk is tudják, hogy az igazság nem ez. Most már itt maradtak, úgy ahogy befogadta őket az őshaza, ígyhát együtt kell élnünk tovább: így erdélyiek, s az őslakosok mostmár együtt "mennek szegények új ezerévek, új vereségek felé." Az előadói estet a Szolnoki Sodrás amatőr népzenei együttes muzsikája a hangulati környezetbe jól belesimulva szerencsésen egészítette ki. A Tisza Táncegyüttes műsora pedig mintegy feloldotta, reménytelibbé tette Erdélyről valónehéz gondolatainkat. K.Sz. Fotó: Tarpal Z. Kezdünk hasonlítani? LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Árpi koma, ti a "haladás és civilizáció legmagasabb fokán" álltok, mint hallottam nemrég is /hallottam odaát is két évtizedig/, és a világ egyre részletesebben és pontosabban megismeri, mit is jelent ez a "csúcs". Isten őrizzen attól, hogy Magyarország is megközelítse az ilyenszerű magaslatokat, de felfedezni vélek errefelé néhány olyan jelt, mely - talán honvágyamat elűzendő?- otthoni irányvételekre emlékeztet. Persze, nem azt akarom mondani neked, hogy a ti példátok, a "keleti szomszéd" útja kezd itt követőkre találni; nyilván más a "szitu", másak az emberek, beleértve a vezetést és szándékaikat is. Csakhogy egyre sűrűbben futok össze "az egyszer már megéltem" érzéssel. Sajnos, vagyok olyan öreg, hogy emlékszem: volt hazám tényleg "Európa éléskamrájának" számított még az én gyerekkoromban is. Az ötvenes években- néhány egzotikus eledelt leszámítva - minden élelmiszert és más szükségleti cikket bármikor bármely mennyiségben megvásárolhattunk üzleteinkben. És bármennyire hihetetlennek is tűnik most, biztos vagyok, hogy nem álmodtam: a magyarországi turisták Erdélyből hordták ide a húst /ahogy itt mondják: a tőkehúst/, a szalámirudakat, avajat, az étolajat, ako- nyakot, a kávét és egyebeket. Az ötvenes években... Aztán a boltok választéka kezdett apadni, bizonyos termékek hiánycikkekké váltak a hetvenes évekre, hogy az utána következőket ne is említsem. És pontosan azok az áruk, szinte ugyanabban a sorrendben tünedeztek el, mint az utóbbi évben itt Szolnokon /s mint hallom, nemcsak itt, hanem máshol is e hazában/. Ott, nálunk az egyszerű halandó nem találta a szebeni szalámit, amelyik volt olyan híres és finom, mint a Herz, amelyiket én féléve már csak a tévében látok. Áz idei év tavaszától az egyszerű téli szalámit is hiába keresném /ennem sem nagyon szabad, meg pénzem sem igen lenne ilyesmire/, csak kíváncsiságból lesem, nincs. Emlékszel, mi következett nálunk az elillanó dolgok sorában? A húsok bizonyos /nemesebb/ fajtái, a csirke, az étolaj..., akárcsak most itt. Aztán ritka örömnek számított a mosószer, a friss kenyér, a déli gyümölcs«. Mintha már megesett volna velem ugyanez, hogy elvétve vásárolhatok normális, hazai, jól dörzsölő budipapírt, csak az a drága, hamar fogyó, gyártáshibákkal készült kínai van /egyelőre/, amelyik inkább keni, mint issza... Kezdenek itt is korábban zárni az üzletek és többet "szünetelni" a benzinkutak. A parizerben egyre több a víz /mint előző "életemben"/, és már itt is van egy drága jó elárusítónő ismerősöm, aki van olyan aranyos, hogy megsúgja: ezt vagy azt ne vegyek, mert romlott... A közelmúltban /még általam is tapasztalható/ különbségek mérséklődésének másik területe: az emberek hangulata, viselkedése. A hatvanas évek közepétől vizonylagos rendszerességgel utazgattam volt hazámból külföldre: Magyarországra, Csehszlovákiába, az NDK-ba, az NSZK-ba. Akkor is és azóta egyre inkább feltűnt, hogy honfitársaimhoz képest a más országbéli nyugodtabb, kedvesebb, mosolygósabb. /Persze, az évek során nem a külföldiek lettek jobb kedvűek, hanem hazám fiai egyre mosolytalanabbak, ingerültebbek, majd szomorúbbak, kétségbeesettebbek./ Még hosszabbra nyúlt kirándulásunk kezdetén, vagyis ideérke- zésünkkor, nyolcvanhét nyarán is megnyugodva könyveltem el, hogy itt zavartalanul vigyorognak. Nos, komám, változott a helyzet, bár még nincs /ne is legyen!/ "világvége-hangulatban" a magyar, és még a mosolyából is maradt, de önfeledten örvendeni és vigyorogni már jóformán csak az tud, aki felhörpintett egy adag lélekmelegítőt. Egyszer már megéltem ilyesmit: egyre mogorvábbá válnak az arcok, mindinkább döfnek a tekintetek, lökdösnek a buszon a könyökök, taposnak az utcán a lábak. Sokasodik a szomszédoknál, a munkahelyeken a szitok, a kiabálás, erősödik az asszonyi jaj és a gyereksírás. Felgyülemlett indulatokat vezetnek le talán azzal, hogy már érdek és haszon nélkül is mindinkább tömek-zúz- nak ártalmatlan ajtókat, ablakokat, hirdetőtáblákat, akármit. Az "egyszer már találkoztunk" jelenségek harmadik fajtájáról a legkínosabb szólnom: az elszegényedésről. Bár velem is gyakran megesik az utóbbi félévben, hogy hóközéptől nagyon kell szorítani a pénzt, ez a kisebb baj, bizonyos szempontból érthető is, hiszen két éve élőiről kellett kezdeni mindent a kiskanáltól, tele vagyok adóssággal. De sokan már évtizedek óta gyűjtögetnek és építgetik életük anyagi biztonságát, mégis... Nem végeztem szociográfiai felmérést, és nem sorolom fel neked, mit olvastam, láttam, hallottam erről a társadalminak is nevezett folyamatról. Egyetlen esetet írnék le. Egyik vasárnap délelőtt meglátogattuk ismerősünket, a néni ebédet főzött a családnak: férjének, lányának, fiának, vejének, menyének, unokáinak és saját magának. Kománéd amint megpillantotta a serpenyőben piruló vékony szeleteket, valamint a kredencen a csirkemelleket, melyekről már lefejtették a húst, felkiáltott:- Jaj, ezt hogy tetszik csinálni? Mert amikor én csirkemellet sütök, a közepe mindig sületlen maradA néni nem túl lelkesen, de mosolyogva mondta:- Ez, drága, egy nagyon finom étel. - A kredenchez ment, és mutatta is, amit halkan magyarázott: - Látja, kedves, a csirkemell csontját itt, középen megvágom, és akkor le lehet teríteni, nem lesz púpos, belefér a zsírba. Na, akkor így, kiterítem, belemártom a lisztbe, majd a tojásba, és jó alaposan megforgatom a zsemlemorzsában, hogy sok ragadjon rá. Utána így, szépen odateszem sülni.- Na jó, de a hús... - szól közbe a kománéd, aki még nem értette a recept nagyszerűségét. A néni, mintha nem hallotta volna, nyugodtan folytatta:- Miután megsült, látja kedveském, kiveszem, beteszem a fazékba a többi mié, vízzel ügyesen lelocsolom, és ráteszem a fedőt, ettől nagyon finom, poronyó lesz.- Jó-jó - erősködött tovább életem párja -, de a mellehúsát hogyan tetszek... szeletelni?- Azt, drága - felelte meglepődés nélkül a néni -, azt sehogy. Én már így veszem hús nélkül, annak javát már leszedték róla mások, ezen csak kevés maradt, inkább csak a porc és a csont.- Érdekes - mondta erre kissé zavartan a kománéd -, még nem is láttam ilyent. Hol lehet ezt kapni? Egyszer kipróbálnám...- Ezt, lelkem - folytatta töretlen nyugalommal a kisöreg -, ezt Szolnokon csak a piacon árulják fagyasztva,állatoknak. Úgy is kell kérni, hogy "állatoknak"... Nemsokára elköszöntünk, a nejem gyorsan el akarta felejteni a különös fogás receptjét. De aztán ő maga mondta: ennek az újkeletű tudásnak még haszna lehet hamarosan, hisz minden esélyünk megvan arra, hogy elegyük a négylábúak eledelét - kényszerűségből. Szegény anyámra emlékeztetett a néni, amint főzött és magyarázott. Főzött a nagy családnak, akik - a gyerekek kivételével - vasárnap is azért dolgoztak, hogy délre meglegyen az "ünnepi rántott-csirkecsontjuk"... Tudom, otthon, nálatok is ez a "csemege". De ez a hasonlatossá válás kit vigasztal? - kérdi szomorúan komád, Lajos
