Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)

1989-12-27 / 306. szám

2 Néplap 1989. DECEMBER 27. A 023-as konvoj IlJ Szolnok - Arad - Temesvár - Szolnok középületek falára a beszédes áb­rákat. Elég volta csizmadiából! Nem kell a suszter! Nem is túl gyengéd utalás ez a nagy konduká- tor eredeti foglalkozására. jével a traktor nekivág az út sará­nak, viszi haza a bánatot a völgy­ben lévő falucskába ./Folytatjuk / Tiszai Lajos Fotó: Nagy Zsolt Éjszaka a határon Nagylaknál. Nagy ritkán érkezik hír odaátról. Valaki jelenti a határőröknek, hogy a Securitate két tankja a ma­gyar határ felé tart. Ezt nem sokkal később hivatalosan megerősítet­ték, hozzátéve, hogy a kétéltű pán­célos járművek visszafordultak. Mentősök araszolnak a torlódó járművek között, ők hozzák a hírt, hogy Tóth Sándor hódmezővásár­Dereng a hajnal, amikor a határőrtiszt tájékoztatást ad: jelez­ték odaátról, még egy kis türelmet kémek, aztán átengedik a segély- szállító konvojt, de a külföldi ál­lampolgárok életbiztonságáért sem tudnak felelősséget vállalni. A falu túlsó felén lévő román határállomásig hamarosan elju­tunk, de még várni kell - mondják az ottani határőrök -.mert a pécskai A szolnoki Tisza-taxisok egy csoportja: Bató Attila, Gaál István, Veress Tibor, Lesták Mihály, Kass Tibor /balról jobbra/ helyi taxist az éjszaka megölték Aradon. Mások tudni vélik, hogy a temesvári úton magyar és francia orvosokat is megsebesítettek. A Magyar Rádió csaknem tiltó hangnemben tudatja, hogy az út életveszélyes, senki ne lépje át a határt! De az élelem szállítására berendezett Latvia kisbuszban ott mosolyognak a szolnoki pékek zsemléi. A Zsukban gyönyörű két- kilós veknik várják, hogy az éhes szájak beléjük harapjanak. A Tisza-taxisqk nem tágítanak. "Átmegyünk, mindenkit csak nem lőnek le!" A magyar határőrök meggondolásra intik őket, de azok nem mondanak le az útról. Erre a határőrtiszt azt kéri, hogy legalább fehér vagy vöröskeresztes zászlót tűzzenek ki a kocsikra. Gaál Ist­ván, Veress Tibor, Lestán Mihály, Szűcs Miklós, Bató Attila és Kass Tibor összenéznek: honnan vegye­nek vöröskeresztes zászlót? Aztán egyikük már vetkőzik is, szaggat­ják szét a fehér inget, amely percek alatt a pótkocsis Kamaz rakodóda­rujának csúcsára kerül. Kass Tibor a Kamaz nyergében -Molnár József, Berecz József és felesége kíséretében - 140 mázsa burgonyával és hagymával készül Temesvárra. A rakomány árát a Ti- sza-taxisok adták össze. A hatezer zsömle a Rákóczi úti sütőüzem ajándéka, a kenyér illően a kenyér­gyáré. sorompónál vasúti roncsokat hú- zattak be a szekusok a műútra, hogy megakadályozzák a forgal­mat. Közben egy tisztféle azt ma­gyarázza, hogy a szokásosnál sok­kal nagyobb követési távolságot tartsanak a kocsik, nehogy egy­másba rohanjanak. Különösen ért­jük mire akar kilyukadni, amikor még azt is hozzáteszi: tempósan haladjanak és senkinek, semmi­lyen körülmények között ne állja­nak meg. Mindezekhez egy szitává lőtt és kiégett gépkocsi látványa ad nyomatékot! Végre elindulhatunk, most már világos van. Pecicáíól kezdve a falvakon keresztül diadalmenet az út. Férfiak, asszonyok, gyerekek állnak a beton két oldalán, integet­nek, mutatják ujjúkkal a csodála­tos, V-betűt, a Viktóriát, a győzel­met! Vannak, akik letérdelnek a sárba, imára kulcsolt kézzel, az ég felé fordított tekintettel könyörög­nek istenüknek, hogy sőmmi baj ne érjen bennünket. Máshol zokogó emberek között száguldozunk. Szeretnénk megáll­ni csak egy percre is, hogy meg­szoríthassuk kinyújtott kezüket, de nem merünk. Szeretnénk valami finomat adni a vézna kisgyerekek­nek, akik csikó módra szaladgál­nak a beton mellett, de nem koc­káztathatunk Kukkoló szindróma A települések közötti utak kihal­tak, román gépjárművekkel alig ta­lálkozunk. A letöretlen kukoricá­sokban, útmenti kiserdőkben kato­nai járművek, fegyveresek. A ké­téltű harcieszközökről az útra me­rednek a golyószórók, a géppus­kák csövei. A román határőrök elmagyaráz­ták, hogy milyen a hadsereg kato­náinak egyenruhája és milyen a Se­curitate embereié, dehát ki tudja ezt megállapítani 50-100 méterről, de még közelebbről sem a szágul­dó gépkocsiból. De bizakodunk... Amerika egyes államaiban az országutak mellett kukkolók van­nak. Állítólag igen jó hatást gyako­rolnak a gépkocsivezetőkre, csök­kentik a fáradtságukat. A kukkoló szobában, ahová kü­lönböző, belülről láthatatlan nyílá­sokon át be lehet nézni, egy-egy rendszerint mezítelen, vagy len­gén öltözött hölgy ül, olvas, eszik, teszi adolgát. Tudja, hogy lesik őt, de azt nem, hogy honnan, hányán és mikor? Temesvárig, majd vissza, mind­végig ezt a kukkoló szindrómát éreztem. Ott ül az ember teljesen védtelenül a gépkocsiban, hallja a különböző rádióadások figyel­meztetéseit, hogy orvlövészek lö­vik az utakat, imitt-amott a lövé­sek hangját is hallja, de nem tehet semmit, ha céljához akar érni. A gyorsan kacskaringózó utak be­tonján kívül itt már semmit sem látunk, az emelkedők, hajlatok el­veszik a kilátást. Nem volt persze az sem meg­nyugtatóbb, amikor hazafelé jövet már látjuk is a fegyvereseket. Az elmúlt hétvégén ugyanis még nem tünk haladó kocsi lassít, csomagolt narancsot, zsemlét dobálnak ki be­lőle. Azútmentéről csapatostól ro­hannak be az asszonyok és a gye­rekek a betonra, szedik össze a gyümölcsöt, az élelmet. Sosem felejtem el annak a 7-8 éves kisgyereknek az arcát, aki szabályos robinzonát ugrással ve­tette magát az útmenti sárba esett zsömlére, fel sem tápászkodott, úgy harapott bele a sáros zsemlébe, földön fektében. Arad külvárosában valaki ma­gyarul kiabál kenyérért. Forgalmi okokból éppen lépésben megy a szállítókonvoj, a Tiszások" leug­rálnak a kocsikról, és futtában osz­togatják a szép szolnoki kenyeret. Most tényleg jó magyarnak len­ni. Ez a megállapítás Hegyesha­lomtól nyugatabbra már frázis, ba­nalitás, de mi érezzük igazságát, mert nekünk már annyiszor rossz volt magyarnak lennünk. Megadatott, hogy abban a város­ban, ahol meghaltak az 1848­Jó reggelt magyarok! - köszönti a segélyszállító gépkocsi- oszlo­pot az utca embere. Jobbra egy alkalmi közlekedési rendőr, aki a kereszteződésben az átkelésnél segédkezett Áthaladunk a főtéren, ahonnan néhány órával ezelőtt Orosz Jó­zsef a Magyar Rádiónak még a gyilkos sortűz eseményeit közvetí­tette. Mintha semmi sem történt volna, egymást ölelgetve, csókol­gatva sétál a nép. A költőnek ezút­tal is igaza van: Hazám, élj és bol- dogulj/Ne számláld a halotta­kat! Értsd meg édes! Érted mind ke­vés az áldozati Kegyetlen, de igaz sorok, a való élet bizonyította. Szűk utcába fordulunk, fehér, mintha hó esett volna. Aztán lát­juk, hogy miszlikre tépett papírla­pok több száz méter hosszan. Imitt-amott a könyvek aranybetűs borítója. Szinte könyvészeti ritka­ságnak látszanak, persze a nagy teoretikus domborművével. A ko­csik szelet vágnak, a huzat tovább mm : fc Éhség. A kép jobboldalán félig eltakarva az a kisfiú, aki a következő másodpercben ráveti magát a sárba hullott zsömlére volt olyan egyértelmű, hogy ki, kivel van. A kocsik közeledtekor géppisztolyos katonák??/', polgári ruhás valakik ugrálnak ki az út­menti árkokból, csalitosokból és ránkszegzett fegyverekkel vára­koznak. Amikor meglátják a ma­gyar rendszámot a gépkocsin, ak­kor azonnal felemelik a kezüket, rögtön mutatják ujjaikkal az együ- vétartozás, a győzelem V-betűjét. De addig bizony, amíg magasba nem lendült a V-betűvel a katonák keze, nehéz pillanataink voltak. A sors különös szeszélye folytán ép­pen egy ilyen útmenti tüzelőállás­hoz közeledve halljuk a rádióhírt, amelyben közük, hogy a terroris­ták nemcsak a segélyszállítmá­nyokat semmisítik meg, de a kül­földi gépkocsik utasait is, nemze­tiségre való tekintet nélkül. Köszönjük Kenyérért, élelmiszerért rimán- kodó asszonyok, gyerekek az egyik falu úthajlatában. Az előt­1849-es szabadságharcunk kato­nahősei, most úgy fogadnak ben­nünket, ahogy az elmúlt másfél év­században még soha senkit a Du- na-Tisza tájékáról. Egy aradi rendszámú Dácia áll a menet élére, hogy átvezessen a vá­roson. A lyukas közepű - milyen ismerős számunkra ez is - román zászló összeölelkezik a miénkkel a robogó kocsi tetején. A járdákon éljeneznek, tapsolnak, táncolnak, sírnak az emberek. "Köszönjük magyarok!" Nj indenki kezet akar fogni a segélyszállítmányokat vivő gépkocsivezetőkkel. Szinte lesza­kítják féktelen lelkesedésükben a kinyújtott jobbokat, hiszen közben a kocsisor - szűnni nem akaró tül­kölés és harangzúgás között - ha­lad. Mindenfelől figyelmeztetnek, óvnak bennünket:-Vingánál lövik az utat, vigyáz­zatok!- S enkitfölne vegyetek, mert már a plasztikbombákig züllöttek! libegteti a tonnákban mérhető bib­liofil papírszeleteket. A házak falán pirossal odafestett óriási csizmák, áthúzva fehérrel, így kezdődött néhány nappal eze­lőtt: az aradi diákok pingálták a Szavak nélkül Nemcsak az út nyálkás, jószeri­vel a levegő is. Permetező eső esik, szinte pára, didergető nyirok. Te­mesvártól tizen-kilométernyire egy dűlőút torkolatában öreg trak­tor birkózik a sárral. A pótkocsi úgy csúszkál mögötte, mint ami­kor a gyerekek húzd ki bunkót ját­szanak a jégen. A rakomány bírja. A ládák jól oda vannak kötözve az oldal nélküli platóhoz. A ládákon művirágos, fehér szalagos koszo­rúk, káváik a félig bevert szögek­ben fogódzkodnak. A szalagokon nincs felirat. A traktoros leállítja a gépet, mu­tatja a V-betűt, majd a kezét nyújt­ja. Az utasülésben egy gyerek­ember, ő a pisztolyát emeli az ég felé. Eza?ő V-betűje. Lehet, hogy neki van igaza! Mondom én is az ő nyelvükön: "Szabadság"!- Liberia...!Liberia...! Szívben-lélekben közel va­gyunk egymáshoz, erről beszélnek a-szemek, de a nyelv csődöt mond. A kéz, az arc, a lélek tükre és a négy, gyalulatlan koporsóban nyugvó, számunkra ismeretlen ha­lott révén értjük meg egymást. Legalábbis a dolgok lényegében, a szabadság, az élet és a halál kérdé­sében. A traktoros a dombok mögé mu­togat, majd úgy csinál a kezével, mintha vizet húzna a csordakútról. De nem: gling-glang, gling-glang ...Temetni viszi tehát mozdulatlan utasait a falujukba. Hajói értettem, a halottak fiata­lok, lakodalomban, bálban, de mindenképpen valami vígságban voltak Temesváron. A traktoros egy ásólapátot emel le a vezetőfülke oldaláról, a szer­szám fejét a hóna alá fogja, a nyele a mellkasom irányába mutat, és emberem merev, nyújtott lábbal lépked felém: pu-pu-pu... Hogyne érteném, vannak hely­zetek, képek, amelyeket sose felejt el az ember: 1956-ban a debreceni főutcán így jöttek velünk, tüntető egyetemistákkal szemben az ávé- hások is. Leveszem a sapkámat, mutatom a V-betűt, szótlanul kezet fogunk. A holttestek már édeskés levegő­Elsősegélyhely valahol Bega-partján: "Annyi istenük talán nekik is lesz, hogy legalább szentestén ne lőjenek! Nem, nem mondok sem­Megtelt az üres szatyor "Viktória"

Next

/
Thumbnails
Contents