Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)
1989-12-27 / 306. szám
2 Néplap 1989. DECEMBER 27. A 023-as konvoj IlJ Szolnok - Arad - Temesvár - Szolnok középületek falára a beszédes ábrákat. Elég volta csizmadiából! Nem kell a suszter! Nem is túl gyengéd utalás ez a nagy konduká- tor eredeti foglalkozására. jével a traktor nekivág az út sarának, viszi haza a bánatot a völgyben lévő falucskába ./Folytatjuk / Tiszai Lajos Fotó: Nagy Zsolt Éjszaka a határon Nagylaknál. Nagy ritkán érkezik hír odaátról. Valaki jelenti a határőröknek, hogy a Securitate két tankja a magyar határ felé tart. Ezt nem sokkal később hivatalosan megerősítették, hozzátéve, hogy a kétéltű páncélos járművek visszafordultak. Mentősök araszolnak a torlódó járművek között, ők hozzák a hírt, hogy Tóth Sándor hódmezővásárDereng a hajnal, amikor a határőrtiszt tájékoztatást ad: jelezték odaátról, még egy kis türelmet kémek, aztán átengedik a segély- szállító konvojt, de a külföldi állampolgárok életbiztonságáért sem tudnak felelősséget vállalni. A falu túlsó felén lévő román határállomásig hamarosan eljutunk, de még várni kell - mondják az ottani határőrök -.mert a pécskai A szolnoki Tisza-taxisok egy csoportja: Bató Attila, Gaál István, Veress Tibor, Lesták Mihály, Kass Tibor /balról jobbra/ helyi taxist az éjszaka megölték Aradon. Mások tudni vélik, hogy a temesvári úton magyar és francia orvosokat is megsebesítettek. A Magyar Rádió csaknem tiltó hangnemben tudatja, hogy az út életveszélyes, senki ne lépje át a határt! De az élelem szállítására berendezett Latvia kisbuszban ott mosolyognak a szolnoki pékek zsemléi. A Zsukban gyönyörű két- kilós veknik várják, hogy az éhes szájak beléjük harapjanak. A Tisza-taxisqk nem tágítanak. "Átmegyünk, mindenkit csak nem lőnek le!" A magyar határőrök meggondolásra intik őket, de azok nem mondanak le az útról. Erre a határőrtiszt azt kéri, hogy legalább fehér vagy vöröskeresztes zászlót tűzzenek ki a kocsikra. Gaál István, Veress Tibor, Lestán Mihály, Szűcs Miklós, Bató Attila és Kass Tibor összenéznek: honnan vegyenek vöröskeresztes zászlót? Aztán egyikük már vetkőzik is, szaggatják szét a fehér inget, amely percek alatt a pótkocsis Kamaz rakodódarujának csúcsára kerül. Kass Tibor a Kamaz nyergében -Molnár József, Berecz József és felesége kíséretében - 140 mázsa burgonyával és hagymával készül Temesvárra. A rakomány árát a Ti- sza-taxisok adták össze. A hatezer zsömle a Rákóczi úti sütőüzem ajándéka, a kenyér illően a kenyérgyáré. sorompónál vasúti roncsokat hú- zattak be a szekusok a műútra, hogy megakadályozzák a forgalmat. Közben egy tisztféle azt magyarázza, hogy a szokásosnál sokkal nagyobb követési távolságot tartsanak a kocsik, nehogy egymásba rohanjanak. Különösen értjük mire akar kilyukadni, amikor még azt is hozzáteszi: tempósan haladjanak és senkinek, semmilyen körülmények között ne álljanak meg. Mindezekhez egy szitává lőtt és kiégett gépkocsi látványa ad nyomatékot! Végre elindulhatunk, most már világos van. Pecicáíól kezdve a falvakon keresztül diadalmenet az út. Férfiak, asszonyok, gyerekek állnak a beton két oldalán, integetnek, mutatják ujjúkkal a csodálatos, V-betűt, a Viktóriát, a győzelmet! Vannak, akik letérdelnek a sárba, imára kulcsolt kézzel, az ég felé fordított tekintettel könyörögnek istenüknek, hogy sőmmi baj ne érjen bennünket. Máshol zokogó emberek között száguldozunk. Szeretnénk megállni csak egy percre is, hogy megszoríthassuk kinyújtott kezüket, de nem merünk. Szeretnénk valami finomat adni a vézna kisgyerekeknek, akik csikó módra szaladgálnak a beton mellett, de nem kockáztathatunk Kukkoló szindróma A települések közötti utak kihaltak, román gépjárművekkel alig találkozunk. A letöretlen kukoricásokban, útmenti kiserdőkben katonai járművek, fegyveresek. A kétéltű harcieszközökről az útra merednek a golyószórók, a géppuskák csövei. A román határőrök elmagyarázták, hogy milyen a hadsereg katonáinak egyenruhája és milyen a Securitate embereié, dehát ki tudja ezt megállapítani 50-100 méterről, de még közelebbről sem a száguldó gépkocsiból. De bizakodunk... Amerika egyes államaiban az országutak mellett kukkolók vannak. Állítólag igen jó hatást gyakorolnak a gépkocsivezetőkre, csökkentik a fáradtságukat. A kukkoló szobában, ahová különböző, belülről láthatatlan nyílásokon át be lehet nézni, egy-egy rendszerint mezítelen, vagy lengén öltözött hölgy ül, olvas, eszik, teszi adolgát. Tudja, hogy lesik őt, de azt nem, hogy honnan, hányán és mikor? Temesvárig, majd vissza, mindvégig ezt a kukkoló szindrómát éreztem. Ott ül az ember teljesen védtelenül a gépkocsiban, hallja a különböző rádióadások figyelmeztetéseit, hogy orvlövészek lövik az utakat, imitt-amott a lövések hangját is hallja, de nem tehet semmit, ha céljához akar érni. A gyorsan kacskaringózó utak betonján kívül itt már semmit sem látunk, az emelkedők, hajlatok elveszik a kilátást. Nem volt persze az sem megnyugtatóbb, amikor hazafelé jövet már látjuk is a fegyvereseket. Az elmúlt hétvégén ugyanis még nem tünk haladó kocsi lassít, csomagolt narancsot, zsemlét dobálnak ki belőle. Azútmentéről csapatostól rohannak be az asszonyok és a gyerekek a betonra, szedik össze a gyümölcsöt, az élelmet. Sosem felejtem el annak a 7-8 éves kisgyereknek az arcát, aki szabályos robinzonát ugrással vetette magát az útmenti sárba esett zsömlére, fel sem tápászkodott, úgy harapott bele a sáros zsemlébe, földön fektében. Arad külvárosában valaki magyarul kiabál kenyérért. Forgalmi okokból éppen lépésben megy a szállítókonvoj, a Tiszások" leugrálnak a kocsikról, és futtában osztogatják a szép szolnoki kenyeret. Most tényleg jó magyarnak lenni. Ez a megállapítás Hegyeshalomtól nyugatabbra már frázis, banalitás, de mi érezzük igazságát, mert nekünk már annyiszor rossz volt magyarnak lennünk. Megadatott, hogy abban a városban, ahol meghaltak az 1848Jó reggelt magyarok! - köszönti a segélyszállító gépkocsi- oszlopot az utca embere. Jobbra egy alkalmi közlekedési rendőr, aki a kereszteződésben az átkelésnél segédkezett Áthaladunk a főtéren, ahonnan néhány órával ezelőtt Orosz József a Magyar Rádiónak még a gyilkos sortűz eseményeit közvetítette. Mintha semmi sem történt volna, egymást ölelgetve, csókolgatva sétál a nép. A költőnek ezúttal is igaza van: Hazám, élj és bol- dogulj/Ne számláld a halottakat! Értsd meg édes! Érted mind kevés az áldozati Kegyetlen, de igaz sorok, a való élet bizonyította. Szűk utcába fordulunk, fehér, mintha hó esett volna. Aztán látjuk, hogy miszlikre tépett papírlapok több száz méter hosszan. Imitt-amott a könyvek aranybetűs borítója. Szinte könyvészeti ritkaságnak látszanak, persze a nagy teoretikus domborművével. A kocsik szelet vágnak, a huzat tovább mm : fc Éhség. A kép jobboldalán félig eltakarva az a kisfiú, aki a következő másodpercben ráveti magát a sárba hullott zsömlére volt olyan egyértelmű, hogy ki, kivel van. A kocsik közeledtekor géppisztolyos katonák??/', polgári ruhás valakik ugrálnak ki az útmenti árkokból, csalitosokból és ránkszegzett fegyverekkel várakoznak. Amikor meglátják a magyar rendszámot a gépkocsin, akkor azonnal felemelik a kezüket, rögtön mutatják ujjaikkal az együ- vétartozás, a győzelem V-betűjét. De addig bizony, amíg magasba nem lendült a V-betűvel a katonák keze, nehéz pillanataink voltak. A sors különös szeszélye folytán éppen egy ilyen útmenti tüzelőálláshoz közeledve halljuk a rádióhírt, amelyben közük, hogy a terroristák nemcsak a segélyszállítmányokat semmisítik meg, de a külföldi gépkocsik utasait is, nemzetiségre való tekintet nélkül. Köszönjük Kenyérért, élelmiszerért rimán- kodó asszonyok, gyerekek az egyik falu úthajlatában. Az előt1849-es szabadságharcunk katonahősei, most úgy fogadnak bennünket, ahogy az elmúlt másfél évszázadban még soha senkit a Du- na-Tisza tájékáról. Egy aradi rendszámú Dácia áll a menet élére, hogy átvezessen a városon. A lyukas közepű - milyen ismerős számunkra ez is - román zászló összeölelkezik a miénkkel a robogó kocsi tetején. A járdákon éljeneznek, tapsolnak, táncolnak, sírnak az emberek. "Köszönjük magyarok!" Nj indenki kezet akar fogni a segélyszállítmányokat vivő gépkocsivezetőkkel. Szinte leszakítják féktelen lelkesedésükben a kinyújtott jobbokat, hiszen közben a kocsisor - szűnni nem akaró tülkölés és harangzúgás között - halad. Mindenfelől figyelmeztetnek, óvnak bennünket:-Vingánál lövik az utat, vigyázzatok!- S enkitfölne vegyetek, mert már a plasztikbombákig züllöttek! libegteti a tonnákban mérhető bibliofil papírszeleteket. A házak falán pirossal odafestett óriási csizmák, áthúzva fehérrel, így kezdődött néhány nappal ezelőtt: az aradi diákok pingálták a Szavak nélkül Nemcsak az út nyálkás, jószerivel a levegő is. Permetező eső esik, szinte pára, didergető nyirok. Temesvártól tizen-kilométernyire egy dűlőút torkolatában öreg traktor birkózik a sárral. A pótkocsi úgy csúszkál mögötte, mint amikor a gyerekek húzd ki bunkót játszanak a jégen. A rakomány bírja. A ládák jól oda vannak kötözve az oldal nélküli platóhoz. A ládákon művirágos, fehér szalagos koszorúk, káváik a félig bevert szögekben fogódzkodnak. A szalagokon nincs felirat. A traktoros leállítja a gépet, mutatja a V-betűt, majd a kezét nyújtja. Az utasülésben egy gyerekember, ő a pisztolyát emeli az ég felé. Eza?ő V-betűje. Lehet, hogy neki van igaza! Mondom én is az ő nyelvükön: "Szabadság"!- Liberia...!Liberia...! Szívben-lélekben közel vagyunk egymáshoz, erről beszélnek a-szemek, de a nyelv csődöt mond. A kéz, az arc, a lélek tükre és a négy, gyalulatlan koporsóban nyugvó, számunkra ismeretlen halott révén értjük meg egymást. Legalábbis a dolgok lényegében, a szabadság, az élet és a halál kérdésében. A traktoros a dombok mögé mutogat, majd úgy csinál a kezével, mintha vizet húzna a csordakútról. De nem: gling-glang, gling-glang ...Temetni viszi tehát mozdulatlan utasait a falujukba. Hajói értettem, a halottak fiatalok, lakodalomban, bálban, de mindenképpen valami vígságban voltak Temesváron. A traktoros egy ásólapátot emel le a vezetőfülke oldaláról, a szerszám fejét a hóna alá fogja, a nyele a mellkasom irányába mutat, és emberem merev, nyújtott lábbal lépked felém: pu-pu-pu... Hogyne érteném, vannak helyzetek, képek, amelyeket sose felejt el az ember: 1956-ban a debreceni főutcán így jöttek velünk, tüntető egyetemistákkal szemben az ávé- hások is. Leveszem a sapkámat, mutatom a V-betűt, szótlanul kezet fogunk. A holttestek már édeskés levegőElsősegélyhely valahol Bega-partján: "Annyi istenük talán nekik is lesz, hogy legalább szentestén ne lőjenek! Nem, nem mondok semMegtelt az üres szatyor "Viktória"
