Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)

1989-12-23 / 305. szám

1989. DECEMBER 23.

j^ÉPlAP

3

Továbbra is az állam jár iái

lyeztünk egy műszakonként 40—50 ezer hektoliter kapacitású hordótöltő berendezést. egy minőségjavító szűrőberendezést és már állnak az erjesztő kapacitásunkat 50 százalékkal növelő tartályok is. A jövő év első félében 0,33 literes palackokat töltő komplett berendezést adunk át, és halaszthatatlan a főmérnökünk által említett, saját értékesítés megszervezése is kft.-k és betéti társulások keretében. Most nyitottunk egy-egy Gold Fassl márka- sörözőt a szolnoki Skálában és Hévízen, az év végéig még egyet átadunk Tatabányán, és hosszabb távon szeretnénk legalább húsz másikat nyitni az országban.

Áremelés jön? Főmérnök megy?

— Az általam említett képletes mérleg mindkét serpenyőjébe egyformán „hoz” majd mindez?

— Alighanem jövő ilyenkor is több, a termelés dóví- teshéz kapcsolódó szakmai sikerről adhatok majd szamot, mint gazdálkodási eredményről. Eleve kevesebb nyereséget tervezhetünk csak az 1989. évinél az új szabályozás miatt. Mi ugyan várnatóan a növekvő termelés mellett is tartani tudjuk a ráfordítások 21 és a kereskedelmi árrés L8-19 százalékos arányát, de a fogyasztási adó növekedése miatt a mostani bruttó vállalati nyereséghányadunk 11 százalékról csaknem a felére fog csökkenni. Az elvonások a minőségi sörfajták esetében emelkednek legjobban, márpedig azok aránya az ország sörgyárai közül a martfűinél a legnagyobb. Idén még 960 forint volt az átlagos fogyasztói adója egy hektoliter sörnek, jövőre kevés híján 1400 forint lesz.

— Várható tehát, hogy újabb áremelés jön. A főmérnök pedig megy? Merthogy — fordulok Urbán Istvánhoz — az p hír járja, megválik a martfűi sörgyártól.

— Ami az árak változtatását illeti, az igazgató által sorolt, rajtunk kívül álló okok miatt elkerülhetetlen. A várható 25 százalékos áremelés mellett a legolcsóbb félliteres martfűi sör 16 forintba, a legdrágább 25 forintba fog kerülni. Szabadáras termék lévén ezt még nyilván eltéríti majd a kiskereskedelem is. A valóban közeli munkahelyváltozásommal kapcsolatban annyit: az itteni kollektíváról ugyanaz a véleményem, mint az igazgatónak. Az viszont bizonyára hihető, hogy meg tudnék lenni a hármuk mostani beszélgetése során felszínre került, a részvénytársasági

. keretek. között szinte megváltoztathatatlannak tűnő feszültségek nélkül. Ezen kívül anyagilag is, szakmailag is kedvezőbb ajánlatot kaptam volt munkahelyemtől, a Borsodi Sörgyártól. Annyit még el kell mondanom, az utódlásomat, pályázat útján természetesen, biztosítottnak látom a gyári jelenlegi műszaki állományából. Erre, no és persze az év végi ünne- I pék re is bátran emelnék, most még a régi árú sörrel teli korsót vagy poharat.

Temesközy Ferenc

Látszategyenlőség és valódi különbözőség

Vélemények a reprivatizálásról

A politika szóhasználatában a jelenség körülírásával ismerkedhettünk meg először. Reformkorunkban senki nem ütközik meg azon, ha többek között tulajdon reformról is beszélünk. Ki-ki értelmezze, ahogy jónak véli. Aztán előkerült egy újabb kifejezés. Űjabb reprivatizációnak is nevezik. Az idegen szól egyre kevésbé hangzik idegenül. Rövid időn belül megbarátkoztunk vele. Valahogy úgy, mintha nem várt örökségről kapnánk hírt. Mindenki lázasan kutat ősei között, ki az, aki után hozzájuthatna nénihány hold földhöz. Egyfajta fantáziálás veszi körül ezt a szót. De hogy mit is jelent valójában, ma nehéz felmérni. Ha a szó eredeti jelentését nézzük is (reprivatizáűás = államosított vállalat eladása tőkésnek). Ha pedig azt is figyelembe vesszük, hogy egy negyvenéves társadalmi rendszer átállításáról van szó, a kérdéskör még bonyolultabbnak tűnik fel. Éppen ezért fordultam néhány érintetthez. Mindenekelőtt egy volt tőkéshez, Bakai Gyulához, a volt egyházi birtokok kapcsán egy római katolikus paphoz, Barotai Imréhez, kanonok-plébánoshoz és Misurák Déneshez, a megyei tanács pénzügyi osztályvezetőjéhez.

— Vajon hogyan látják, miként ítélik meg ß rep rivalizálást? Mindenképpen illene tisztázni: egy közösségi tulajdonra épülő társadalom hogyan jut el ß magántulajdon visszaállításának gondolatához. Milyen felismerés vagy késztetés állhat a döntés mögött?

Misurák Dénes:

— Nyilvánvalóan több dolog játszik ebben közre. Azt hiszem, sokkal tisztességesebb, ha a kérdést úgy fogalmazzuk meg: vajon csak az a közösségi tulajdon szolgálja-e a köz javát, amelyben kizárólag állami vagy ezzel egyenértékű szövetkezeti tulajdon. van? Az ilyen, tehát a nálunk kialakult közösségi tulajdonban az egyén nem látta a tulajdonhoz kapcsolódó 6aját érdekét. Ez kulcsfontosságú probléma, hiszen a társadalomban az egyéni érdekek határozzák meg az emberi cselekvéseket. Ahol ezt nem veszik figyelembe, előbb- utóbb gondok jelentkeznek. Ezért a kérdés az: édernes, szabad volt-e a társadalmasítást annak idéjén ilyen mértékben véghez vinni?

Barotai Imre:

— Vidéken éltem sokáig. A példám is onnan való. A tsz-tagokat láttam, amint elvesztették kötődésüket a földhöz. Ha harminc sor kukoricát kell megkapálnia valakinek, tisztességgel megteszi, de ha legközelebb a határ másik végébe küldik, bérmunkássá válik, mert nem látja a becsülettel elvégzett munkája eredményét. Magyarán demoralizá- lódik.

Bakai Gyula:

— Nekünk, a régi törzsö- kös szolnokiak még emlékeznek a névre, fatelepünk volt annak idején. Néhány tisztviselőnek és negyven dolgozónak adtunk munkát. Én az államosítás óta , bérből élek, alkalmazottként dolgoztam. A nyugdíj után is, mind a mai napig. Nem tápláltam illúziót. Utóbb azonban, még 78 évesen is elgondolkodom a történteken. Mivé lett minden. Azt tudom csak. ma virágzó vállalkozás lenne, a kor színvonalán, ha megtarthatjuk. De nem így történt. Az áruellátás helyzete ismert. Én csak annyit mondok: nálunk régen, ha valaki egy építkezéshez telefonon leadott egy megrendelést, három óra múlva leszállítottuk a szükséges anyagokat.

— A vélemények, mégin- kább .a valós helyzetét alapul véve teret kell engedni a reprivatizációnak. Megítélésem szerint e tekintetben sok minden tisztázatlan. Hogy mást ne mondjak: milyen elvek és normák alapján menjen végbe a folyamat? Kik. milyen alapon részesülhetnek az állami tulajdonból? És a sort folytathatnánk.

Misurák Dénes:

— Csak a tudatra apellálva nem lehet hatékonyan működtetni egy gazdaságot. A tulajdonosi érdeknek — mint motivációnak — működnie kell. Ez nem jelenti egyben azt, hogy nem építhetünk közösségi társadalmat. Megítélésem szerint az egyéni tulajdon becsülete arra késztet, hogy a társadalmit is jobban megbecsülje az egyén. De az ma még valóban tisztázatlan, hogy kik, milyen módon részesülnek majd a tulajdon újraelosztásában.

— Arra gondolok — gazdasági indokoltságát nem vitatom — a reprivatizálás óhatatlan velejárója lesz a társadalom polarizációja. Lesz tehát egy szűk, de vagyonos vállalkozói réteg, ugyanakkor eay nagyobb, de elszegényedő többség. Mert hogy a társadalmi különbség ember és ember közt nőni fog — bár ez most senkit sem foglalkoztat —, az bizonyosra vehető.

Barotai Imre:

— Az egyház mind a magán, mind a közösségi tulajdont elismeri, tiszteletben tartja. Nem kíván „igazságot” tenni, mert az ember személyi méltóságát tartja tiszteletben ezzel. Amikor az egyéni érdekeltséget elismerjük. hozzá kell tennünk azt is: jövőt építeni csak annak van joga, aki fölre tudja tenni önző érdekeit, a közösség javát szolgálja. Éspedig azért — 6 erre épp a keresztényi tanítás készteti —, mert én mint ember, embertestvérem szabadságát tiszteletben tartom.

Pusztán önző érdekeinél fogva senki nem használhatja ki embertársát, de senki nem támadható ■ pusztán azért, mert több adatott neki. Ez az igazság, és igazságosság nélkül valóban nincs béke.

— A Szentírás azonban azt is megfogalmazza: {,,Szegények mindig lesznek közöttetek.:.” Mi több,, az egyház maga is elszegényedett. Ha már itt tartunk: mi a véleménye a volt egyházi birtokok jövőjéről?

— Az egyház számára nem a birtoklás ténye a lényeg. A volt nagybirtok visszaállítását nem is igényelnénk. Ezzel az egyház nem tudna értő módon foglalkozni. De az egyházi iskolák visszaj üt-' tatása már indokolt lehet. Mint ahogy megfogalmazta: az egyház valóban elszegényedett, a szónak abban az értelmében, hogy képtelen lenne a működési feltételeket biztosítani, ha visszakapná volt intézményeit. Valamiféle állami támogatásra szorulnánk, akár a földbirtok fejében.

Misurák Dénes:

— Kétségtelen, hogy a társadalmi polarizáció reális velejárója a repri vati zál ásnak. Mint ahogy annak idején a társadalmasítás is igazságtalanul ment végbe, olyan értelemben. hogy voltaik, akilk- nék az érdekét, jogát sértették, most is elkerülhetetlenül lesznek rétegek, akiket a visszaállítás sérelmesen

érint. Lesznek vesztes rétegek. Ezt kár lenne titkolni. De kérdés: reálfolyamatok megáliíthatók-e egyes rétegek érdekei miatt? Inkább azoo kell goldoikodni. miként kompenzálhatok a sérelmeik, egy szemléletében és gyakorlatában közösségi szociálpolitikával. Ügy, ahogy ezt teszik a polgári társadalmaik, ahol a (vállalkozó szemléletében a szociális érdek- védelem is megfogalmazódik, nemcsak a gyors és hirtelen meggazdagodás vágya.

— Mindeddig elméleti kérdésként beszéltünk mindarról, ami hamarosan valóságunkat fogja meghatározni. Térjünk Ihát ,vissza az eredeti definícióhoz. Ahhoz, hogy a reprivatizálás betöltse gazdasági funkcióját, tőkére van szükség. Honnan? Miből? Ez a kérdések kétdése.

— A puszita tulajdonnal nincs mit kezdeni. Tőke, szakértelem szükséges hozzá. Hibát is követnénk el, ha most egyik napról a másikra hirtelen minden az ellenkezőjére változnak. Nem véletlen, hogy az USA és az NSZK is anyagi támogatásaikkal azt szorgalmazzák, hegy a közepes vállalkozásoknál jelenjen meg a tőke, és az oktatást sem alaptalanul finanszírozzák. Már ami a kérdés lényegét illeti: a külföldi tőkén túl. úgy gondolom, a magánszféra eddigi improduktív felhalmozásait lehet termelő tőkévé tenni, és kétségtelen, hegy a gazdaságpolitikának is támogatnia kéll a tőkefelhalmozódást.

— ön két világban élt már. Ennyi tapasztalattal a háta mögött, belefogna-e, hogy felélessze hajdani családi vállalkozásukat?

Bakai Gyula:

— Az a törvényerejű rendelet, amely 1952-ben az államosításról rendelkezett, egyebeit közt arról is szólt, hogy az úgynevezett kártalanításról az állam fog gondoskodni. Ez mind a mai napig nem történt meg. Egy fillér nem sok, de annyit sem kaptam. De nem is ez a lényeg. Közgazdász vagyok, igaz, én még Becsben végeztem. Tudom, hogy az állam egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy kártalanítással foglalkozzon. Nekem, miután bérből éltem, élek, töke hiányában nincs módom a vállalkozásra.

Kétségtelen viszont, hogy rengeteg pénz van ebben az

országban, hogy kiknél, az hamarosan éldől. Egyelőre mindenki csak barátkozik a fogalommal. Igyekszik felfogni, hogy mi, miért történt. s főleg: mire lehet számítani. Hiszen az a szó, hogy tulajdonreform, hogy reprivatizálás — ez sejt- - hető — viszonyainkat fogja átalakítani. A változtatás szándéka is nyilvánvaló. Változtatni kíván mindenki a saját maga jól fel- , fogott érdekében. Tudva azt: akik eleddig látszatra voltak egyenlőek, ezután valóban különbözőek lesznek.

•— Szőke —

be helyezett Első Magyar Szövetkezeti Sörgyárban. A megyénk egyik legnagyobb élelmiszeripari üzemét tulajdonló részvénytársaság napra pontosan e^' esztendeje választotta meg ügyvezető igazgatónak Dudás Jánost. Vele és az igazgatói tisztre akkor szintén pályázó termelési főmérnökkel, Urbán Istvánnal beszélgetünk a gyár mai helyezeté- ről, a közeljövő kilátásairól.

Nincs miért tapsolniuk

milliós nyereséget érünk el, az államnak befizetünk 300 millió fogyasztási és 25 millió forint nyereségadót. Így aztán amíg maga a boltban a sörösüvegen levő árcédula láttáin dohog, nekünk is van miiért bosszankodnunk.

— Mindennek, gondolom, a részvényeseik sem tapsolnak.

— Meggyőződésem -— veszi át a szót a főmérnök —, hogy a jelenlegi túlzott mértékű elvonások jellemezte közgazdasági környezetben nem a mi tevékenységünkre találták ki a részvénytársaságot. őrlődik a gazdasági és a szakmai vezetés is a dolgozók meg a részvényesek között. Érthető az utóbbiak elégedetlensége, hiszen a mostani jövedelem-visszaosztás í lehetőségek mellett jó, ha harminc év múlva megtérül ez a martfűi beruházás. Tőkearányosán hatszázalékos osztalékra számíthatnak, a beruházással kapcsolatos kamatterheik ennek a hétszeresét is elérik. Biztató, hogy tőkés partnerek is érdeklődnek sörgyári részvények vásárlása iránt, mert ha beszállnának, az sokat enyhíthetne a tagok hitel- törlesztési gondjain. Aztán itt van ez a látszólagosan kedvező értékesítési biztonság. azaz hogy a legnagyobb részvényeseink — a Kőbányai Sörgyár és a Kunság Kereskedelmi Vállalat — szinte az egész termelésünket elviszi szerte az országba. A világban pedig minden valamire váló sörgyár foglalkozik a termelés mellett kereskedelemmel is. Mi csak a tag-áfészeket szolgáljuk ki közvetlenül. Így aztán az a helyzet állt elő, hogy bár mi vagyunk az Alföld egyetlen sörgyára, a termelésünk alig 20 százaléka jut a térség, kereskedelmi és vendéglátó üzleteibe.

Volt egyszer egy sztrájk is

az éves vállalati átlagbér a 96 ezer forintot. A Tisza Cipőgyárral talán már verseny- képesek vagyunk, no de a növényolajgyárral ?

— Szakmai sikerélményekkel. gazdálkodási elégedetlenségekkel vegyes esztendőt tudhatnak tehát maguk mögött. ■ Milyen, a kettő mérlegét pozitívan javító jövő évi tervekről számolhat be az igazgató?

— A részvénytársaság igazgatótanácsának egyik legfontosabb döntése alapján a kapacitásunk 120 ezer hektoliteres növelésén munkálkodunk. A terv szerinti, 1991-es befejezés helyett szeretnénk már jövőre túl lenni rajta. Idén mar elkészült egy ezer négyzetméter alap- területű tmk-műhely és központi raktár, üzembe he— Ügy mondta: a részvényesek és a dolgozók között őrlődnek...

— Erről talán én nyilatkoznék — így az igazgató. — A magyar söriparban első ízben nálunk került sor műszakonként 'egy-egy órás figyelmeztető sztrájkra. A dől- ■ gozóink bérkövetelése egyébként jogos volt. Miközben az egy főre jutó termelés és nyereség tekintetében a legjobbak között jegyzik a hazai söriparban ezt a kollektívát, a bérezése az iparági átlag alatt van. Az idei, 30 százalékos termelésnövelésnek a 6zombat-vasámapi műszakok általánossá tétele volt az ára. A végrehajtott 30 százalékos béremelés mellett sem éri el, a folyamatos műszak pótlékaival sem

— Hadd kezdjem egy személyes mondanivalóval — kéri az igazgató. —Számomra az a ’89-es esztendő sikerélménye, hogy nagyon lelkiismeretes, a szakmát jól értő és szerető, a közös célok érdekében egy felé húzó kollégák között tudhatom magam. Vonatkozik ez a műszakiakra, a sörfőzökre, mindenkire. Egész évben minőségi kifogás nélkül, . a termelést jelentősen növelve működtették a hazai söripar jelenleg legkorszerűbb technológiáját. Számszerűsítve mindezt: minimális létszámemelés mellett a saját gyártást tíz százalékkal, • a bérpalaokozást és a bérdobo- zolást ennél jóval lényegesebb mértékben növelve, összesen 30 százalékkal nagyobb produktumot értek el, mint tavaly.

— Ugyanilyen pozitívan értékelhető a martfűi sörgyár rt. gazdálkodása is?

— Sajnos, ném, mert például az idei év egyik kudarca. hogy a részvényeseink által elfogadott, az ő jövedelemrészesedésüket is meghatározó nyereségtervet nem sikerült teljesítenünk. A termelés növelése ellenére sem. a gyári kollektíván kívül álló okok miatt. Idén áprilisban emeltük utálj ára a sör árát, 3,2 százalékkal. Közben ráfordításaink, a malátától a címkén és a koronazáron keresztül az import segédanyagokig mindennek az ára csaknem 9 százalékkal emelkedett. Ezt mi nem há-, ritottuk át a fogyasztókra, lett is miatta 25 milliós nyereségkiesésünk. No és persze, az állami elvonások mértékére sem mondható el, hogy nyereségnövelő tényező lenne. Egy üveg sört 9 forintért állítunk elő. és fizetünk utána 7 forint fogyasztási adót. Szóval, miközben az idén várhatóan 70

Teljességgel úgy tűnik: borivóból sörivó nemzetté lettünk. Statisztikai adatok szerint ugyanis 1938-ban kis hazánkban évi 40 literes bor- és négyliteres sörfogyasztás jutott egy-egy állampolgárra. Mostanság pedig 20 liter bort és már 100 liter sört fogyaszt átlagban a magyar évente. Mindennapi folyékonykenyé'r-szükség- letünknek mindössze a három százalékát gyártják. Martfűin, az 1985-ben üzemMartfüi „ki nyot ma1