Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)
1989-12-16 / 299. szám
1989. DECEMBER 16. 9 Irodalom, művészet Huh István: Csorog a lomb. Remeg az ág remeg az ág Az ég borong Sírnak a fák sírnak a fák A szív szorong Remeg az ág remeg az ág A szél bolyong Nyögnek a fák sírnak a fák Csorog a lomb Remeg az ág remeg az ág Hull az avar Fekete vén komédiát Károg a várj Hogy menni kell és hullni kell Nincs visszaút S találkozik a két iker A ma és a múlt Sírnak a fák nyögnek a fák Zokog az ég A gyökérig rejti az ág S őrzi a fényt Az irodalmi oldalpáron Szalay Lajos grafikái. Tóth-Máthé Miklós: — | I — .1 —■ ...mi. .............. E gyszer volt pírnak lelki adósságaink, amit a ha1 / Iái törleszthetetlenné tesz. Mint feV kete vonal húzódik meg a tételek alatt, de összeadni már felesleges, mert itt, a földön visszafizetni nem tudjuk. Anyai nagyszüleimnek hat gyermekük született. Három fiú és három lány. Sorrendben is így következtek egymás után, előbb a fiúk, aztán a lányok. Keresztanyám a lányok között középsőként látta meg a napvilágot, és lány is maradt egész életében. Nem ment férjhez, pontosabban nem vitték férjhez. Hogy miért? Nem volt szép lány, így kapós sem, de egyedüli oknak ez sem mondható. Sok kevésbé szép lány, sőt kifejezetten csúnya is talál férjet magának, míg tündérszépek maradnak pártában. Keresztanyámnak is akadt kérő- je, egy jegyzőt emleget a családi szájhagyomány, de az meg neki nem tetszett. Márpedig, ha nem tetszett, akkor jogában áll visszautasítani, csak éppen ezzel a tulajdonképpeni egyedüli lehetőséget is elszalasztottá. Egy olyan kisközségben, mint Karcsa, ahol hosszú évtizedekig volt református pap a nagyapám, bizony nem nagy számban futkároznak a paplányokhoz méltó fiatalemberek. Egy-egy beosztott segédlelkész, facér tanító, jegyző, és nincs tovább. Különösen akkor nincs tovább, ha a lányokat nem viszik világot látni, hogy szélesebb körben nézhessenek körül. Csakhogy a világlátáshoz pénz is kellett, abban pedig a hatgyermekes korcsai pap nemigen bővelkedett. Elég volt a fiúkat taníttatni. Matyu néném is csak nagy könyörgésre végezhette el a tanítóképzőt. Maradtak még különböző bálok Sátoraljaújhelyen, Sárospatakon, de az egyben kirakat is volt, ott csak a szép lányok nem pihentek. Amíg édesanyámat, Matyu nénémet kézről kézre adták, szegény keresztanyám többnyire a nagyanyám mellett üldögélt. Amit éppen nem nagyon bánt, hiszen nem is szeretett táncolni. Anyám férjhezmenetele után nem sokkal nagyapám is nyugdíjba ment. Ti- szalúcra, a szülőfalumba költöztek ők is, vettek egy kis házat a parókia közelében. Kisgyermekként naponta ingáztam a két "támaszpont" között, hol anyám, hol meg keresztanyám kezét fogva. Emlékfoszlányaimban most is felködlik akkori arca, mesét olvasni látom, kicsit hunyorgó, rövidlátó szemével mélyen a könyv fölé hajolva, látom séta közben, ahogy megyünk a boltba kockasajtot venni, és látom, amint magához ölelve véd csínytevéseim után a szülői szigortól. Egyszer azt is kilestem a kulcslyukon - nagyobb gyerekként már -, hogy ő díszítgeti a karácsonyfát.- Loló az angyal! Loló az angyal! - kiabáltam, és az ellenkezőjéről már nem lehetett meggyőzni. Azt ugyanis, hogy keresztanyám, szinte csak felnőtt fejjel mondtam neki, akkor is ritkán. A becenevén, Lolónak szólítottam, vagy viccesen az olasz filmsztárról Lollobrigidának, és tegeztem. Nyilván ő akarta így, nem tudom. Mi, gyerekek magáztuk a szüleinket, így hát ez a becenevén szólítás és tegezés mindenképpen rendhagyónak számított. Később jóval kisebb testvéreim is így szólították és tegezték. Ehhez persze nyilván az is hozzájárult, hogy a felnőttek sorában egyedül neki nem volt igazán tekintélye. Ő "csak" Loló volt, akitől lényegében nem függött semmi. Nem volt "valaki" a szó polgári értelmében, és ezt már a gyerekösztön is megsejti. Azóta is gondolkodtam már azon, miért csak a rang, a pénz, a tudás... stb. tekintélyt kiváltó tényezők, és például a jósággal társult türelmes szeretet miért nem. Loló nem töprengett el ezeken a dolgokon. Tudomásul vette helyét a világban, a családban, nem berzenkedett ellene. Természetesnek tartotta, hogy a megajándékozottak közül ő az utolsó, örült minden semmiségnek, egy darab csokoládénak /azt nagyon szerette/ éppúgy, mint egy kedves szónak, simoga- tásnak. De még inkább örült, ha másokat örülni látott. Mások önfeledt örömében így ő is osztozhatott, különösen, ha olyan valaki volt a megajándékozott, a megdicsért, akit különösen szeretett. Szeretetének fókuszában, tudom, hogy az első helyen álltam. Talán mert a benne is meglévő anyai ösztönt általam kicsit kiélhette. Ahogyan a soha nem volt szerelmet is a könyvekből élte át, a hősökkel együtt haladt a boldog vagy éppen tragikus vég felé. Kedvelt könyvét, az Elfújta a szélt már csaknem kívülről tudta, hiszen annyiszor olvasta végig. De olvasott mindent, ami csak a kezébe akadt. Legkedveltebb időtöltésévé, szórakozásává így váltak a könyvek. Más dimenzióba kerülhetett általuk, a valóságosból az elképzeltbe, ahol sok minden megtörténhetett a hősök sorsán keresztül vele is. agyanyám halála után /nagyapám előbb halt meg/ árva keresztanyám nálunk talált menedékre. Segített édesanyámnak a gyereknevelésben, a háztartásban. De amikor felcseperedtünk, mintha talaját vesztetté vált volna. Hiszen önként vállalt, egyetlen "tanult" hivatása a gyermekekkel való törődés volt. Ezért örült hát, amikor unokanővérem, egyben keresztlánya, magukhoz hívta az ő gyermekeihez. Amikor ott is kitelt az ideje, ismét to- vábbállt egy házzal, más rokon gyerekhez, hogy kis bőröndjével együtt vigye elkophatatlan szeretetét, türelmét. A szeretet költöző madaraként így szállt fészekről, fészekre, és bizony volt olyan is, amit tüskékkel béleltek ki. De ő még ott is megpróbálta a csodát, hogy a tüskét virággá nemesítse, a megbúvó jóra figyelve inkább. Most, hogy írom ezeket a sorokat, arra gondolok, mit szólna hozzá. Nem szokott ő a nagy szavakhoz, nem is igényelte ezt, mint az olyan emberek, akik meglepődnek, ha a bennük lévő jóságot emlegeti valaki. Maguk sem hiszik ezt valami különleges tulajdonságnak, hiszen a természetükből fakad.- Ugyan, eriggy már... .- mondaná -, miket hordasz itt össze rólam? Inkább arról beszélj, hogy most min dolgozol. Mert a megjelent novelláimat mindig elolvasta. Ezt a Sárospatakon lakó hú- goméktól tudom, akiknél élete utolsó éveit töltötte a gyermekeik mellett. Ott érte az öröm is, hogy lett egy külön kis szobája. Amikor a húgomék új otthonba költöztek, elintézték, hogy tanári szolgálati lakásuk egyik szobáját albérlőként megkaphassa. Sógorom kijárta neki a szociális segélyt is, mely életének egyetlen fix keresetét jelentette. Talán ekkor volt a legboldogabb, a külön kis szobájában, amire mindig is vágyott, és hogy azt a pár forintnyi pénzt gyűjtögethette. Néha egy ruhát vett magának /mindig szeretett szépen öltözködni/, de inkább másokat ajándékozott meg abból is. Egyik karácsonyra összespórolt nekem egy pulóvert. Ahogy ő vette az első karórámat is Svájcban, ahová ott élő rokonaim egyszer kivitték. Most is őrzök egy hajókiránduláson, talán a genfi tavon készült színes képet, ott ül a fedélzeten tűnődő mosollyal, kicsit félrebillent fejjel, fehér pettyes, barna selyemruhában, mintha ezt gondolná: Istenem, hogy is kerültem én ide? A pulóvert már régen elnyűttem, az órát valahol elvesztettem, tárgyi emlékként már csak ez a kép maradt tőle. És vajon én mit adtam neki? Bizony, erről csak nagyon szegényes leltár készülhetne. Elsősorban magammal, a magam életével voltam elfoglalva, amiből csak ritkán tekintettem körül, és láttam meg őt is. Talán még azt se vettem igazán észre, hogy már elmenőben. Jól ismert arca egyre fakóbb lett, alakja gömyed- tebb, és zilálva vette a levegőt, ha lépcsőn ment fel.- Nincs énnekem semmi bajon... - legyintett, ha valaki orvost, netán a kórházat említette neki. És ez is természetesnek tetszett, hiszen sohasem panaszkodott, nem traktált másokat a betegségeivel, orvossal meg legfeljebb csak társaságban találkozott.- Lolókám, félsz a haláltól? - kérdeztem tőle, talán egyikén utolsó beszélgetéseinknek. Szája szögletében elnéző mosoly, és úgy tekintett rám, mint gyermekkoromban, ha a mesét hallván a sárkányról érdeklődtem.- Na hallod... - vonta meg a vállát -, hát miért kellene attól félnem? Most is megdöbbent a válasza. így csak a gyermekien tiszták, a nagy hittel bírók tudnak a halálról beszélni, akik bizonyosak benne, hogy az elmúlással nem ér véget minden. Egyik éjszaka lett rosszul, és reggel, amikor a húgom érte ment, már alig tudta kinyitni az ajtót. Mentővel a fü- zérradványi tüdőgyógyintézetbe szállították, de mielőtt becsukódott a kocsi ajtaja, még egy pillantást vetett a húgom kisebbik lányára, akit utoljára gondozott. Levelet írtam neki Füzérradványba, becsúsztattam egy kis pénzt is csokoládéra, édességre. A levélben megírtam neki, hogy gyógyuljon meg mielőbb, mert mindnyájunknak hiányzik, és megírtam azt is, amit talán sose mondtam ki neki életében, hogy szeretem. A levél felbontatlanul visszajött a borítékra ragasztott hivatalos címkével: meghalt. És még utána írva tollal is: meghalt, vissza a feladónak. A pénzből így virág lett a sírjára, a levelet eltettem mementónak, hogy az is emlékeztessen egyszer volt keresztanyámra, akinek immár ' \ Király Lajos: Elhagyatott temető Elporladt szívünkből mérges csalán virágzik felettünk vadkender sárgállik és büdös lapulevél Bürök-virág emlékezik reánk és lila bogáncs kóbor kutyák vizelnek feldúlt sírkövekre Ó fel kéne ébredni már éjfél után ezüst kaszával felszállni a mélyből s lekaszálni a hálátlan virágot \ ___________________________/ " MISKA". 1963 SZENT FERENC. 1957. 1943. JANUÁR KRÍZIS. 1944. ASSZONY GYÜMÖLCSÖKKEL. 1953.
