Néplap, 1989. december (40. évfolyam, 286-309. szám)

1989-12-13 / 296. szám

1989. DECEMBER 13. MIéb££ 5 Képernyőié előtt I Dúl a vihar a televízió feje felett, s háború van benn az intézmény­ben; bel viszály okról hallani, s kü­lönféle nyilatkozatok jelzik a lázas állapotokat. Szerencsére ennek ke­vés nyomát lelni a műsomapok programjában! Sót az elmúlt hét jelesül tükrözi, hogy még őrzi té­vénk értékközpontú szellemi igé­nyességét. Csak néhány kiragadott példa rá: újabb tévéfilmet sugár­zott csütörtök este, mely Lengyel József láger-témájú írásaiból ké­szült; jelentkezett a zenés színház is egy helyre kis játékkal, az Én és a kisöcsémet mutatták be. Értékes és érdekes dokumentumfilmek te­levíziós premierjének is örvend­hettünk, bár itt talán nem helyes az örvendezhettünk kifejezés, hisz két olyan alkotásról van szó - a Fa- ludy Györgyről készített és a sal­gótarjáni december 8-i sortűz hát­terét vallató Schiffer Pál - munká­ról, amely tárgyával, minthogy egyik a recski láger embertelensé­gét, a másik egy véres tragédia szörnyűségeit idézte, inkább adott okot a szomorúságra, semmint az örvendezésre. Színvonalas bemutatók Múltunkban mennyi még a fe­hér folt! - döbbenhettünk rá a 33 évvel ezelőtt lezajlott salgótarjáni eseményeket felidéző dokumen­tumfilm láttán. Erről a szörnyű esetről sem tudtunk mindmáig jó­formán semmit, amelynek - ahogy ezt a makacsul nyomozó filmesek most kiderítették - 131 tarjáni és könyékbeli állampolgár esett áldo­zatul. Mert belelőttek a békésen tüntető tömegbe! Ki adott paran­csot rá, vagy egyáltalán ki szervez­te meg az egészet afféle provoká­cióként, mármint a tüntetést, hogy alkalom nyíljék a megfélemlítő, otromba megtorlásra? Kinek a ke­zében futottak össze a szálak azon a 33 év előtti délelőttön, ott a ren­dőrség központi épületében? Kér­dések, amelyekre még a film sem tudott feleim, most sem. Az alko­tóknak meg kellett elégedniük né­hány feltevéssel és szubjektív vé­leménnyel. Ám, ha az okokat nem is sikerült igazán felderíteniük, az eseményről meglehetősen részle­tes képet festettek, szemtanúk sza­vaiból rekonstruálva a történteket. Olyanok szólaltak meg, akik nem­csak látták, hogy mi történt, de ma­guk is megsebesültek, sebeket kaptak a lövöldözésben. S akik részt vettek a gyógyító munkában, operáló orvosok. A félelem ült rá akkor a tájra, elnémult a város, né­ma lett a környék; még ma is, so­kak szerint, jobb hallgatni mindar­ról, ami akkor megesett: titokzatos homály fedi az eseményeket. Schiffer Pál érdeme, hogy oszlatja ezt a homályt, s ha nem is tudtunk meg a történtekről mindent, sokkal többet ismerünk most már belőle, mint amennyit eddig tudhattunk róla. Ne felejtsük el, ezt a valóban felfedezés erejű filmet is a Tévé­magiszter mutatta be vasárnap dé­lelőtt, amely hetek, hónapok óta fáradozik azon, hogy tisztázza a történelmünk, az 1956-os esemé­nyek és az azt követő idők vitás kérdéseit, újabb és újabb oldalról közelítvén hozzájuk. Felfedezés a Faludy-film is, Bö­szörményi Géza és Gyarmathy Lí­via munkája, méghozzá kétszere­sen az. Akik eddig fiatal koruknál fogva nem ismerhették a költő Fa- ludyt, most ízelítőt kaphattak belő­le, de új színben jelent meg Recsk is, Faludy három évig kényszer­lakhelye, a "kivételes" megalázta­tások színhelye, mert egy poéta be­szélt róla, egy a szörnyűségek fölé emelkedni tudó, homo ludens, já­tékos szellem idézte az egykori szörnyűségeket. Itt szeretném megemlíteni, illet­ve ide kapcsolni, mert úgy érzem, az említett dokumentum filmmel rokon, a Sárga pipacsok című té­véfilmet, melynek tárgya ugyanaz a valóság, a lágerek világa, csak éppen nem nyersen, hanem már művészetté nemesítve. Lengyel József hányatott sorsú írásaiból gyúrta egybe Eszergályos Károly megrendítő erejű filmjének forga­tókönyvét, s rendezte őket feszes drámába. Akicsi, mérges öregúr is ott szerepelt a részletek között. Ez a költői remeklés prózában, az em­beriesség, a humánum diadalmas himnusza, melyet első változatá­ban még szibériai száműzetésében írta Lengyel, s csak 1962-ben lá­tott napvilágot végleges formájá­ban. Egy tudós professzorról szól az elbeszélés, egy nagyszerű em­ber epizódja a lágerből, aki míg vallatója az asztalra fektetve ütle­geli, dohányos társaira gondolva az előtte lévő hamutartóból kabát­ja zsebébe rejti az eldobott cigaret­tavégeket - így akarván örömet szerezni lágerbeli társainak. A té­véfilmben ez a kicsi, méreges öregúr a professzor, akit egyszerű­en tanítónak szólít a smasszer, Mensáros László, ő játssza érett, letisztult játékkal, nem is játsza, éli szerepét, hisz maga is megkóstol­ta a börtönélet kenyerét. Ahogy elénk állítja ezt az ősz, meleg te­kintetű, idős embert, felejt­hetetlen. De ez a fajta művészi el- mélyültség jellemezte a tévéfilm más részleteit is. A Sárga pipacsok /csütörtök este/ megindítóan szép film volt. Az élet derűsebb oldalát igyeke­zett mutatni a vasárnap esti zenés játék. Mégsem ezért szólnék róla dicsérettel, hanem azért, mert a cselekményében kétségtelenül igénytelen - zenéjében persze nem! - játékot igen igényesen tá­lalta fel a televízió zenés színháza. A filmrendező Maár Gyula nem elégedett meg a bevált műfaji sab­lonokkal, élvezetes, jó ritmusú fil­met csinált a színpadi műből. Nemcsak kihozta, kiemelte szűkös színházi kereteiből, igazi lát­vánnyá is avatta a humoros moz­zanatokban is bővelkedő játékot, lásd a velencei képet. És az úgyne­vezett nadrágszerepre is kiváló színészt sikerült találnia, Eszenyi Enikő valóban eredeti és nagysze­rű a szerelmes, de álruhát, nadrá­got öltő leány szerepében. S Mihá­lyi Győző is oly fess, ő a dán üz­letember, mintha egy világháború előtti játékfilmből lépett volna elő - Jávor Pál módjára. Szívesen em­lítem meg Hollósi Frigyest, a nyo­mozó bőrbe bújt "úrhatnám" pol­gárt, remekül komédiázik, s hu­mora ráadásul leleplezd. Az Én és a kisöcsém cukrozott, édes mese, a látott produkció szerencsére nincs túlcukrozva, sőt, mintha né­ha kesemyésebb pirulát dobtak volna bele, ettől kapott keserű­édes ízt. Eisemann zenéje pedig frissen szólt, ugyancsak színvona­lasan. Jó példa ez a bemutató arra, hogy nem mind avas, ami régi, még egy könnyűzenei műfajban sem, vagy legalábbis egy jó felújí­tás eltüntetheti még az avasságot is. Röviden És ha eddig a programok igé­nyességét húztam alá, utalva tar­talmi és formai értékeikre, most röviden egy ha nem is igénytelen, de sajnos a vármái "soványabb" tartalmú műsorról is szólni kell, a szombat esti kabaréról, amelyben Vitray Tamás nagynyugalmú fel­vezetésével humoristák léptek a színpadra - köztársasági elnökje- lölti minőségben. Kierőszakolt humor, félbe-szerbe hagyott mo­nológok. Kivétel egyetlen akadt: Szuhay Balázs valóban találó, ki­munkált paródiája, mely Habs­burg Ottót nemcsak külsejében idézte, egész szellemiségét parodi­zálta pompásan, anélkül, hogy bántó lett volna, bizonyítván: a jó humor sohasem bántó. A gyenge viszont bosszantó. Valkó Mihály Bródy János Szolnokon járt Bródy János népszerű ma is. Akik hétfőn este eljöttek a repülő­téri helyőrségi klubba, ugyanolyan élvezettel hallgatták előadását, mint, akik 20 évvel ezelőtt a Szö- rényi-Bródy koncertek fénykorá­ban. A hétfői est a "Hang nélkül" cí­mű új nagylemez közönségpróbá­ja volt, de hallhattunk a régi idők nagy számaiból is néhányat. Egye­dül a szinpadon, diszlet, fényorgo­nák, nagy shaw műsor nélkül, egy szál gitárral a kezében magával tudta ragadni ifjú és kevésbé ifjú hallgatóit. Bródy mindazt tudja ma is,-csak kiforrottabban-,amit 20 évvel ezelőtt tudott: töretlenül, po­litikus, jó dalszöveggel, jó zenét, jó atmoszférát teremteni. Tévés kollegám arról faggatta, miért hallgatott egy időben oly so­káig? Bródy válasza: Olyan időben itéhek hallgatásra,amikor úgy tűnt, a rend minden szabadságnál fonto­sabb. A Néplap kérdése: És ma, hogy érzi magát, mit gondol az új idők­ről? Bródy: Ma sok­kal job­ban,mint régen,a mai Ma­gyaror­szág na­gyon jó irányban halad, szeretem azt, hogy ez igy van. Megtudtuk még, hogy nem gon­dol nosztalgiával az Illésék fény­korára, de szívesen emlékezik rá. Az, hogy lesz-e Fonográf vagy Il­lés koncert, ma még bizonytalan, de az Illés zenekar születésének 25. évfordulójára terveznek egy közös koncertet a régi tagokkal. (iksz) Fotó : Korényi Az ország első szövetkezeti boltmúzeuma Békéscsabán A Békéscsaba és Vidéke Áfész • Békés megye 15 Áfész-ával karöltve - felkérte dolgozóit régi bolti berendezések, használati tárgyak és korabeli áruk gyűjtésére; Két év alatt 1200 tárgy gyűlt össze, amelyet a Magyar Kereskedelmi és Vendéglátóipari Múzeumtól kapott anyaggal kiegészítve boltmúzeumtná alakítottak. Békéscsaba belvárosában létre­hozott boltmúzeum - amely egyetlen az országban - az 1930-as éves Hangya szövetkeze­tek boltjainak hangulatát idézi. /MTl-fotó: B. Fazekas László/ Százötven éves a Pesti Müegylet Magyarországon, ahol sajátos történelmi adottságaink folytán nem voltak királyi gyűjtemények, csak az 1800-as évek közepén ala­kultak múzeumok, képtárak. Addig a közönség és a művé­szek is csak templomokban és né­hány magángyűjteményben lát­hattak festményt, szobrot. A rend­szeres kiállítások első hazai intéz­ménye aTrefort Ágoston által kez­deményezett, 1839-ben alapított Pesti Műegylet volt. Célkitűzése: a honi művészet fejlesztése, rend­szeres kiállítások rendezése / vá­sárlások és műlapok készítése ál­tal. Trefort, Serényi gróf, Lukács Móric, Grimm Vince fogott össze a Műegylet első tárlatának meg­szervezésére. "Hogy a tárlatra al­kalmas képek legyenek - írta Ba­rabás Miklós - , Bécsbe utazott Grimm, sorra járta a művészeket és a műárusokat." Sikerült is 1840. június 8-án az első kiállítást tető alá hozni a Redoutban, a Vigadó épületébn. Kiállítottak 7 szobrot. 30 vízfestményt, építési rajzot, 3 dagerrotípiát, 279 olajfestményt Nagy sikere volt Markó Károly négy festményének, Molnár Jó­zsef és Brodszky Sándor tájképei­nek, Barabás Miklós, Titkos Al­bert, Kiss Albert arcképeinek, a velencei származású Marastoni Ja­kab 21 olajképének. A Műegylet később nem állt hi­vatása magaslatán, 1869-ben meg­szűnt az Országos Magyar Kép­zőművészeti Társulat vette át és töltötte be helyesen a szerepét. A helyes nyelvhasználatról Beszélj, s megmondom ki vagy "A nyilvánosság előtt megszó­lalni tudó miniszterekre van szük­ség." A fenti szavakat Németh Miklós kormányfőtől hallottuk 1989. május 10-én. Nem tudok ró­la, hog valaha is ilyen kijelentés magyar politikus szájából elhang­zott volna. Az elmúlt negyven év­ben a közéletben nem volt fontos a szép magyar beszéd. Nem csoda, ha a "szónoki beszédek" hatástala­nok maradtak. A hallgatók unat­kozva vagy bosszankodva hallgat­ták végig az akadozó felolvasókat. Az sem csoda, hogy az anya­nyelv hónapjában minden aggódó nyelvművelő szomorúan állapítot­ta meg: egyre többen nem tudják a nyelvet helyesen használni. Ezen legjobban a közéletben, a nyilvá­nosság előtt szereplők, a politiku­sok, az újságírók, a rádióban és a televízióban gyakran beszélők tudnának segíteni. Bármilyen dicséretesen szép munkát végeznek a neves nyelvé­szek, munkájuk nem elég haté­kony, mert a nyelvi tárgyú cikke­ket és műsorokat kevesen olvas- sák-hallgatják-nézik, különösen nem a fentebb felsoroltak /a leg­többnek ideje sincs rá/, hiszen ha olvasnák-hallgatnák-néznék, ak­kor nem követnének el olyan sok hibát, mint ma. Márpedig tudniuk kell: a televízióban, a rádióban, nagygyűlésen megszólalók beszé­de minta. Minta az őket tisztelő hallgatóság előtt. Emberi, szak­mai, politikai értékeik miatt elfo­gadják nyelvi hibáikat is - nem is tudva róla, hogy azok hibák -, s utánozzák őket. Érzik-e a közéleti emberek ezt a felelősséget? Nem csak a kimondott gondolatért kell vállalni a felelősséget, a gondola­tot hordozó nyelvi formáért is. A magyar "glasznoszty” korá­ban sok beszéd, vita hangzik el a televízióban, a rádióban, a gyűlé­seken, mégis a különböző pártok vezetői arról panaszkodnak, hogy szavukra a magyar nép tömege nem válaszol. Ennek több oka le­het, de az okok között egy bizo­nyára nyelvi. Hogyan válaszolna, mikor a beszédek, viták egy részét nem is érti. Az érdeklődőhallgatók eltöprengenek a hallottakon, s megpróbálják lefordítani a "ma­gyar" mondatokat a maguk számá­ra magyarra, hogy érthető legyen. Mások ezt nem teszik meg: a szá­mukra nehezen érthető beszédeket eleresztik a fülük mellett. De hogyan is lehetne megérteni a mai nyelvhasználatban ilyen szó- szerkezeteket: pártvezetés, politi­kai vezetés, állami vezetés, iskola- vezetés, gazdasági vezetés, ma­gyar vezetés, magyar fél, román fél, ahatalom, apolitika, aközpon- ti akarat stb. Ezeket a cselekvést, illetve elvont fogalmakat jelentő szavak ma testületeket takarnak, legalábbis erre gondol a hallgató. Az ilyen szavak és szószerkezetek arra jók, hogy a hallgató-olvasó ne tudja pontosan, miről, kiről, kikről van szó. Ilyen szószerkezetet az használ, aki a szavak, a mondatok mögé akar bújni. Nézzük meg közelebbről a ve­zetés szót. /Helyes használatáról szólt Grétsy László az Álljunk meg egy szóra! című műsorban./A vezetés nagyon fontos és szép ma­gyar szó, de nem embert /vezetőt/, nem testületet /vezetőséget/jelent, hanem a vezetői munka folyama­tát, a cselekvést. /Nyelvünkben sok -ás, -és képzős szó van, pl.: közoktatás, népművelés stb., de ezek használata nem okoz félreér­tést./ A vezetés szó ilyen értelmű használatával elvettük az eredeti jelentését, s felruháztuk olyannal, ami zavart kelt, ráadásul ködösít is. Gyanítom, hogy ez a kifejezés - mint a fent felsorolt többi is - an­nak a politikának a szülötte, ame­lyik az egyéni felelősséget nem vállalva, még a vezetőség pontosí­tó szavát sem használva, a vezetés szóval mondta ki, hogy "mosom kezeimet". Ma már a rádióban, a televízióban naponta negyven- szer-ötvenszer elhangzik ilyen helytelen értelemben a vezetés szó. Hasonlót lehetne mondani a fent felsorolt többi ködösítő kifejezés­ről is. A kárhoztatott szavak politi­kai tartalmúak. A közéleti beszéd­ben azonban sok olyan hiba is van, amely a magyar nyelv szabályai­nak hiányos ismeretéből fakad. A gyakoriság miatt azon már meg sem rökönyödünk, hogy a rá­dióban, televízióban megszólalók: a műsorvezetők, a tudósítók, a ri­porterek egy része nem tud kü­lönbséget tenni az egyelőre- egyenlőre, idejében-időben, hely­ség, helyiség, jog-jogosítvány stb. szópárok között, hogy a pénzügyi szakemberek és a honatyák nyolc­vankilenc évi tervről beszélnek, hogy egy egyetemi oktató a prog­ramot a SZOT felé küldte, hogy egy riportemő ezt tudatta velünk a rádióban: "Erzsébet királynő felé van egy meghívásunk" stb. Ha ezek az emberek hallgatnák a rá­dió, a televízió nyelvi műsorait, ha olvasgatnák a napilapok, a hetila­pok nyelvműveléssel foglalkozó cikkeit, vagy ha a munkahelyen gondosabb lektori munka volna, nem beszélnének ilyen igénytele­nül. Érzik-e az emberek előtt meg­szólalók a példaadó felelősségét? Tudják-e, hogy a jó és igaz gondo­lat is csak a helyes és szép nyelvi formában hat a hallgatóra? Tud­ják-e, hogy a meggyőzés a beszéd jó szerkezetén és igaz érvein kívül annak nyelvi formájától is függ? Tudják-e, hogy a nyelvi hiba hitel­telenné teszi a gondolatot is? Biztos vagyok benne, ha a tele­vízió, a rádió, az MTI nagyobb gondot fordítana a nyelvhelyes­ségre, meg lehetne állítani a nyelv- romlást. Ha lenne ezeken a helye­ken a nyelvhelyességért felelős ember vagy csoport, aki, amely megfelelő formában figyelmeztet­né az elkövetőket a vétségre, javí­tani lehetne az ezeken a helyeken dolgozók beszédét. /Kérhetnék a Nyelvtudományi Intézet segítsé­gét is!/ A harmincas években a nyelvü­ket szerető sportújságírók így tet­ték magyarrá a football, a labdarú­gás nyelvét. Aki ezekben az intéz­ményekben a helyes nyelvhaszná­latot nem tartja magára nézve kö­telezőnek, az ne dolgozhasson ilyen fontos munkakörben. A politikai élet fellendülésével egyre több új politikus lép a nyil­vánosság elé. Ha dk is átveszik a régi, ködösítő nyelvhasználatot, nem számíthatnak sikerre. Új, vi­lágos, érthető, szép magyar politi­kai és közéleti nyelvre van szük­ség. Illyés Gyula tekintélyével sze­retnék hatni minden nyilvánosan megszólalóra: "Jól beszélni és írni magyarul ez tehát igazánból: jel­lemkérdés." Páldi János

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents