Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)

1989-11-11 / 269. szám

„Az út fel és le ugyanaz” (Hérakleitosz: Töredékek).,

Egyszer fel, egyszer te. Néha rajta ülve, fekve, térdepelve, néha előtte tehetetlenül várva, egyesek meg fenn a tetején (egy ideig) kéz a kezet fogva. Felszáguldanak a gyerekek egymással kant karba öltve, fel a magas égig. Anyuci lecűgöli őket, a kicsi (babát kézben hozza, hadd ringatózzon egy picit. Apuci alszik, ahogy a lapát is, a táska meg a gond, velük alusznak a sörösüvegek; alatta mállik a lépcső (apuci kivárja), hátha majd nem kell megmászni. Mama nem rohan, mama térdel, mert oltár néki minden mennyibe vivő grádics. Másik marna ránk vár. Balról nem indul (van szeme), jobbról is minek? Az egyenes utat járta világ életében, most is úgy szeretne járni. Nem tud. Másik mama ránk vár. És azok a győztes férfiúik fenn a lépcső tetején? Mintha búcsúzkodnának. Onnan már csak lefelé visz az út.

A lépcsők is élnek, s utánozzák gazdáikat. Fiatalosan csillogó ruhát öltenek, s korláttal segítik a gyerekeket a kapaszkodásban, szélesek és kényelmesek. A mamák lépcsői sajnos piszkosak, elhanyagoltak (apuciéról ne is beszéljünk!). S a fenti férfiak lépcsőjéről lekerült már a piros bársonyszőnyeg, s töredeznek a nagy sima márványlapok is.

Egyszer lentről fel, egyszer fentről le. Mindannyian ezt az utat járjuk. De más lépcső vezet felfelé és más lefelé, le, egészen a mélybe, pusztuló, betonfaló szívós gazok omlasztotta lépcsők alá. Az út nem ugyanaz.

Szegény Hérakleitosz. nálunk még neked sincs igazad.

Fotó: Korényi

* AI