Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)
1989-11-08 / 266. szám
1989. NOVEMBER 8. A tévé „ „ képernyője előtt Talán furcsa, de bennem — elnézést a személyes megközelítésért egy úgynevezett tárgyilagos műfajban, amilyen a műbírálat — két látszólag témában egymástól távol eső program kapcsolódik össze, felidézvén az elmúlt hét televíziós eseményeit; a szombat esti filmvallomások, ’56-os halálraítéltek több mint kétórás vallomásai, valamint a pénteken látott riport-do- kumentumfilm, az „Isten népének szolgálatában”, amelyben egy egyházi méltóság foglalta össze élettapasztalatait, s egyben fejtette ki a maga hitvallását. Az egyik ugyanis a gyűlölet barbárságáról szólott, míg a másik a szeretet civilizációját sürgette. Filmvallomások A szombat esti dokumentumfilmben hárman szólaltak meg, hárman, akik megjárták a siralomházat, akik végülis a halál torkából menekültek meg. Ők beszéltek higgadtan, mérhetetlen emberséggel mindarról az embertelenségről, amelyet el kellett szenvedniük. Nyom sem volt itt gyűlöletnek, nem valamiféle bosszú diktálta szavaikat, tisztán, szépen sorakoztak a tények. A tények, amelyek önmagukban is beszéltek, kommentár, magyarázat nem szükségeltetett hozzájuk. Zsombolyai János, aki a filmet készítette, nem is hallatja hangját, csak elvétve, a legszükségesebb esetben; engedi, hogy a vallomások csörgedező patakból- egyre sodróbb erejű folyammá duzzadjanak, növekedjenek. A vallomásokból szívet szorongató dráma bontakozott ki — megdöbbentő hatással. Én mégsem a dolog tragikus' oldalát hangsúlyoznám ezúttal, inkább azt a felemelő érzést, amit ez a film végül is kisugárzott magából. Azt tudniillik, hogy milyen erős és hatalmas tud lenni az emberi hogy az emberség miként tud föléje nőni a legotrombább embertelenségnek is, megsokszorozva a lélek erejét. A modem pokol minő bugyrait kellett végig járnia Mécs Imrének, Fónay Jenőnek, Dobrosi Lajosnak, ők tesznek vallomást, és rajtuk kívül még hányáknak! S mégis megtudták őrizni emberi méltóságukat. Ez meghatóan csodálatos. És most kapcsolnám ide a pécsi egyházmegye püspökének szavait aki meg is fogalmazta, amit a halálraítéltek vallomásaiból megérezhettünk: az emberi értékeknél semmi sincs csodálatosabb. Nincs erkölcsi gerincünk, azaz megfelelő emberi magatartásunk — fájlalta Cserháti- püspök. Szerinte társadalmunk legfőbb baja most ez. Nos, ők hárman, az említettek épp abból adtak példát, nemesen egyszerűt, miképp őrizheti meg az ember ama bizonyos gerincét. S hogy ne tragikus helyzetekben kelljen bizonyítania az embernek, ehhez kellene megteremtenünk a szeretet kultúráját, hangzott el a püspökkel készült beszélgetésen. S a szeretet gondolatkörébe tartozik az is — ugyanitt hangzott el —, hogy míg az elkövetett, törvénytelenségből származó bűnök esetében is fontosabb a megbocsátás, mint talán a rehabilitáció. Hozzáteszem, ami nem jelenthet egyáltalán könnyelmű felejtést, mert — s ez is a film tanulságai közé tartozik — a történelem tragédiája, az otromba bűntények kell, hogy állandóan figyelmeztessenek bennünket: nem azért születtünk e világra, hogy elpusztítsuk egymást, hanem, hogy elviselhetőbbé, netán boldogabbá tegyük egymás , számára az életet. Külön is szólni kell Zsombolyai János rendezői munkájáról, aki hallatlan dramaturgiai érzékkel válogatta és illesztette egybe a részleteket, expresszív azaz kifejező ritmust teremtett a hosszabb és rövidebb részek mesteri válogatásával, néha csak egy mondatot vág közbe, máskor meg engedi folydogálni kényelmesen a vallomást, mondhatni méltóságteljesen. Több, mint két órán át látjuk és halljuk a három embert, többnyire arcukat közelről, s egy percre sem lankad a figyelmünk. Históriát kapunk elsőkézből, a népfelkelés eseményei elevenednek meg, ugyanakkor lélek járásban van részünk, ahogy feltárulnak a vallomástevők szavai nyomán a lélek legmélyebb „titkai” — a klasszikus tragédiák súlyával és erejével. Hasonló témájú dokumentumfilmet nem egyet láthattunk már, de ennél tisztábbat, pontosabbat, kiérleltebbet és őszintébbet aligha. Méltán kapott helyet szombat este, kiemelten a televízió főműsoridejében. Ráday példatára És egy immárom „szakállas” műsorról, Ráday Mihály városvédő műsoráról, amely mint közismert az értékek védelmében szorgoskodik, hadakozik..- Azért, mert legutóbb szerda este olyasmire vállalkozott, amely kissé „kilóg” a szokásos gyakorlatból, amely 'ugyanakkor valójában nem idegen a program célkitűzéseitől. Ezúttal külföldre, méghozzá az NSZK-ba ruccant ki a stáb, hogy tapasztalatokat gyűjtsön egy virágzó mozgalomról, az úgynevezett falusi turizmusról. Arról, ami ott már megy, s ami nálunk még csak nem is döcög. Bemutatták a vendégváró, csinos településeket, hátha ragad ránk belőle valami. Láthattunk példákat, hogy a mozgalom miként ösztönöz a hagyományos értékek megőrzésére, hogyan hat ki jótékonyan a faluképre, miként élteti tovább a régi formákat, segítségével hogyan születik szinte újjá a múlt. Persze hallhattuk, hogy az állam maga akár központilag is besegít, ha például egy falusi ház felújításakor a régi stílus megőrzése többletkiadással jár. Ilyenkor az állam belenyúl a zsebébe, s megfizeti a-kü- lönbséget. Sajnos, mi ezt csupán elismerőleg tudomásul vehetjük, de számunkra korántsem járható út. Abban viszont képzeletnyi- togató ez a mostani Ráday- példatár, hogy miként lehetne akár a külfölddel is szövetkezve hozzáfogni egy, a vidéki, a falusi élet nyugalmára építő, kevésbé költséges turizmus hazái kiépítéséhez (amire azért már itt-ott van próbálkozás). Különösen itt az Alföldön, a Tiszántúlon érdemes volna megfontolni a hallottakat. Ily értelemben hasznosnak mondható az Unokáink sem fogják látni címet viselő program „rendhagyó” adása, hisz természeti értékeink, kiaknázatlan kincseink fel- és megbecsülésére hívta fel a__ figyelmet. Jó példáért elmenni nem árt akár a szomszédba is. Ezt tették Ráday Mihályék, és jól tették, még ha a nyugati példa nem is ültethető át egy az egyben „magyar talajba”. Valkó Mihály fflÉPUkP Kompromisszum vagy ultimátum Vita a terjesztési dijakról A jövő évi terjesztési tarifákról vitatkoztak kedden a Magyar Posta központjában a posta képviselői, valamint a lap- és könyvkiadók szakemberei. A tanácskozáson — amelyen mintegy 40 kiadó képviseltette magát — Kertész Pál, a Magyar Posta elnökihelyettese ismertette az intézmény elképzeléseit az új tarifákról. Jelenleg a napilapokat darabonként 1,70 forintért terjeszti a Posta, ez az összeg . azonban nem elegendő a költségek fedezésére. A számítások szerint 33 fillér az egy napilapra jutó veszteség. A Posta szerint ez az állapot nem tartható, így azt javasolja, hogy 1990. január 1- jétől a helyben terjesztett napilapok darabjáért 2,30 forintot, a vidéken árusított napilapok után pedig 2,60 forintot kapjon. Ezzel lehetővé válna, hogy az önköltség megtérüljön és egy szerénynek mondható, átlagosan 10 százalékos nyereségre is szert tegyenek. A színes lapok terjesztését eddig és a továbbiakban is az ár meghatározott százalékáért terjesztette a Posta, a mostani javaslat 3—4 százalékos tarifanövelést tartalmaz. A lapkiadók véleménye szerint a Postának a tavalyi tarifáért kellene továbbra is árusítania, illetve terjesztenie a lapokat. A Posta ezt az álláspontot elfogadhatatlannak tartotta, már csak azért is mert a postai dolgozók bére legalább 20 százalékkal elmarad az átlagostól, és a béreket 30 százalékkal emelni kívánja. Erre pedig feltétlenül szükség van, ugyanis a lapterjesztők már jelezték elégedetlenségüket, és szándékukban áll sztrájkolni, ha nem elégítik ki bérkövetelésüket. A kiadók számokkal próbálták bizonyítani, hogy megoldhatatlan a posta javaslata, hiszen például egy 3,80 forintba kerülő Esti Hírlap árából 2,30 forint lenne a postáé. A Posta elnökhelyettese kompromisszumot javasolt, de leszögezte, amennyiben nem sikerül néhány kiadó- vállalattal az év végéig az új tarifában megállapodni, úgy a Posta a továbbiakban nem foglalkozik ezen kiadók lapjainak terjesztésével. Kerekudvaron a helyzet változatlan Romkastély a város szélén A szegénység nyugati turistákról álmodik Tavaly február végén sirattuk el, már nem először, a Felsőszent- györgy határában fekvő kerékudva- ri kastélyt. A siralmas állapotú volt Gosztonyi- majorság klasszicista jellegű 'kúriája, gazdasági épületei megadták magúikat a múló időnek. Nincs más ura a környéknek, legalább is nyomát nem mutatta. Ha mégis látszott valami, az inkább a barbárságról tanúskodott, mint egy műemlékegyüttes tiszteletéről. A búcsú, a lemondás hangulatában keletkezett újságcikk azonban teljesen váratlan fordulatot hozott. Egy nagyiváni család jelentkezett a jászberényi Zagyvamenti Tsz-nél, a papír szerinti tulajdonosnál, hogy tetőtől talpig díszbe öltöztesse az elhagyott, lepusztult épületet. Volt már évekkel ezelőtt is hasonló próbálkozás, terveket szőttek a vadászok, a közeli Hűtőgépgyár, az Idegenforgalmi Hivatal..., de nem jutottak tovább néhány megbeszélésnél. Az elárvult épületeket pedig mosta az eső, tépte a szél, és amivel nem bírt az időjárás azt sietették az emberek, a kúria egyik részébe gondnokiként beköltöztetett, egymást váltogató lakók. Új sebek tátonganak Az újságcikk hatására megjelent vállalkozó nagy lendülettel és gazdag fantáziával láttak munkához. Megállapodást kötöttek a téesszel a kastély ingyenes használatáról a gazdasági épületek bérletéről, jószág- kihelyezésről. takarmány- vásárlásról, hitelt vettek fel az OTP-tőL, műemléki felügyelőséggel tárgyaltak, tervet készítettek, istállót tataroztak ... Egyszóval megmozdult az évek óta halódó ügy, ami reménnyel töltötte el a kastély sorsáért aggódókat is. Eltelt másfél év, és most megint üres minden, a kastély pedig még lehangolóbb képet mutat, mint eddig. Elment, elúszott 2 millió, és a nyoma alig látszik. Igaz az egyik istállót felújították, kimeszelték, tetőzetét megjavították úgy, hogy szemre tetszetős, de közelről azon is minden olyan szegényes. Bútorlapból készültek az ajtók, 'kapuk, faforgácslap helyettesíti az ereszdeszkázatot. Bemenni nem lehet, de jöttémre egy a délutáni verőfényben sütkérező patkány lustán eltűnik a vetemedett szárnyak résein. A többi istálló és a dohánypajták a hatalmas gaztól szinte megköze- líthetetlenek. A kis kastély megroskadt tetejéről leszedték a cserepet, a kúrián fjedig új sebek tátonganak Pedig minden olyan szépen indult. A vállalkozók állattartás hasznából kívánták az együttest felújítani, ezért hozták rendbe először az egyik istállót. Az őszön a tsz át is adott nékik 60 vemhes üszőt és tehenet bér tartásra, a tavasszal 5— 600 disznóval népesítettek be egy másik épületet. Kaptak ’kaszálót, abrakot, takarmányt, de már néhány hónap múlva látszott, hogy nem mennek rendjén a dolgok. Bolla János tsz-elnök szerint roászul gondozták a jószágokat. A tehenek leromlottak, visszaesett a tejhozam, a sertések elhullottak. a vállalkozó nagyiváni család és társai között örökös volt a veszekedés. • A törlesztést se fizették rendszeresen, a hitelért kezességet vállaló tsz volt kénytelen zsebbe nyúlni. Légvárat építgettek A jószándék megvolt, a lelkesedés is megmaradt az utolsó napokig, csák pénz hiányzott, meg szakértelem. Légvárat építgettek számolgatták a kastélyszálló bevételeit, miközben a téhenek takarmányát a disznókkal etették meg. Csak a cél lebegett előttük, és vállaltak minden terhet, kölcsönt, bérletet, fizetni azonban nem tudtak rendesen a vállalkozó társaknak se, nemhogy a felújításra gyűlt volna a pénz. Még szorgalmazták, hogy a tsz vállaljon további 25 millió forintért kezességet, de a bizalom megingott, és a nyár végén az egyezséget ás felbontatták. A 'kúria ebédlőjének fel- feszített ajtaját lengeti a szél, az ablakszánnyak helyén nylonzsákdarabok feszülnek. A két terasz teteje megroggyant, a födém, több helyen beszakadt, a díszes mozaikburkolat maliik, néhol a szdbából látni az égre. A boltíves pince sötét és megközelíthetetlen, az egyik fülkében bűz és szemét, a másikból különös zaj szűrődik ki. Lehet ott kóbor kutya vagy valami állat, de kiderül, hogy az épületet ellátó vízrendszer tartályából csorog a víz már időtlen idők óta. Az elfolyó vizet a homok se tudja elnyelni. A környék elhagyott, elhanyagolt. A bozótból fácánok rebbennek fel, a távolabbi mestersoron kiteregetett ruhákat csapkod a szél. Álmodik a remény A kerekudvari kastély ismét a feledés 'homályába merül, mert jolhb felejteni ott mindent. A tsz-elnök ugyan még reménykedik. A közelmúltban videofelvétel is készült a természetvédelmi környezetbe foglalt majorságról, melyet pénzes nyugatiaknak kínálnak majd az üzletkötők, és az álmokban újból benépesül a lovarda, az autóskemping, tenisz- és tekepálya készül, sétalovaglásra, lovas vadásztatásra várakoznak a hinták, a felnyergelt. lovak, a pincéből halk muzsikaszó szűrődik ki... Lukácsi Pál Fotó: Mészáros János A Logi-logi Klubban volna jó Egyszer, úgy hét éve, egyik, számítástechnikával foglalkozó, ismerősöm azt mondta, hogy aki az ő szakmáját nem veszi komolyan, az 10 éven belül a saját pályáján is komoly nehézségekkel lesz kénytelen szembenézni. Nos, mit mondjak, a jóslat bejött, noha annak teljes beteljesüléséig még három év hátravan. S komolyra fordítva a szót, az valóban igaz, hogy a számítógépekkel lassan már úgy vagyunk, mint a kutyabarátok a kedvenc ebeikkel, hogy nélkülük lehet élni, de nem nagyon érdemes. S ha nem is mindenki osztja ezt a nézetet, azok százan, akik a szolnoki Logi Klub tagjai, kétségkívül egyetértenek velem. Ez a számítástechnikai klub három évvel ezelőtt indult, akkor a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ kezdeményezésére. Az „üzlet” csak lassan indult be, hiszen másfél-két évig 3 állandó csapattag alkotta a klubot. Ök megérdemlik, hogy nyomtatásban is szerepeljenek: Pá- kozdi Pál, Rontó Zoltán és Bálint József. Amikor belépek hozzájuk, kellemes zene fogad. Kiderül, hogy a hangszer nem más, mint egy Commodore Amiga típusú számítógép. így vasárnap délutánonként az Amiga-barátok adnak itt randevút egymásnak. Ez a szekció követi a délelőtti Sinclair összejövetelt, ahol azért Commodore család hagyományos, vagy talán régebbi darabjai is megtalálhatók. S bár minden vasárnap elkülönül a délelőtti és délutáni foglalkozás, mégis az a jellemző, hogy 9—19 óráig (13—14-ig szünet) mindenki jöhet, akit érdekelnek a játékok, a kompju- terzene és grafika. Ezeken kívül persze a gépek tanulási lehetőséget is kínálnak kezdők számára. A klub Egy kis számítógépes grafika Commodore Amigával Fotó: Mészáros J. Pákozdi Páltól még megtudom azt is, hogy havonta 20 forint tagdíjat szednek, s jelentkezni akár nála, akár a Művelődési Központ dolgozójánál, Nagy Lajosnál lehet. S aki belép, az a Megyei Művelődési és Ifjúsági Központ földszintjén mintörzstagjai pedig szívesen adnak tanácsot, annál is inkább, mert' a Commodore Amiga gépek dokumentációi csak nehezen beszerezhetőek, den vasárnap megtalálja őket. — sziláé — s a „Logi”-ban már sok tapasztalatot összegyűjtöttek a rendszeres látogatók.
