Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)
1989-11-04 / 263. szám
1989. NOVEMBER 4. Irodalom, művészet 9 Deák Mór: A tél előérzete Kapkod a tél utánunk. Szivünk, mint a homokba dugott zöldség, elrohad, ha egymáshoz ér, s megfeketednek a gondolatok a rájuk rakodó sártól. Istent őrzi tőlünk a Nap, az ég olvadóbiztositéka, Nekünk marad a Hold, a kisfeszültség, az igazinak mindig csak a mása-------G yöngyök gyógyszerként peregnek szét, üveggolyóvá bárgyúinak a szemek, de tompulhat, megtörhet a fény, minden szín színesebbb lehet, én meg fogom tanítani a gyerekeimnek azt a szót: HAZA; ' mert a fogam belec síkor dúl, ha kimondom, mert a szívem félredobban, ha kimondom, s nézem kifosztott, kútmélyi szemekkel a roncsot, akivé tett. Bácskai Bertalan: Udvar Az irodalmi oldalpár illusztrációit a Szolnoki Galériában jelenleg is látható tárlat anyagából válogattuk. Konczek József: A szarvas ott feküdt... A szarvas ott feküdt a deszkán a kocsma-hátsó udvaron, s az ivóból kiszóltak: ,,Ezt már viszi a teherautó. . . !” Kihűlt szőre, könnyű patái - a hátára csavart nyaka olyan hideg volt, mint a nyári vacogó szürke éjszaka. A falra aggatott puskákban tán bennakadt acélgolyó, mintha szemüveg-villanásban a vérben forgó szemgolyó. Az udvaron, hol ténferegtem langyos benzinszag vétkezett az engedékeny vékony csendben, mint szégyenlős, rossz élvezet. S a beszélgetők illetetlen mentek tovább arcunk előtt, mi pedig elmélyült ijedten még mindig szállni láttuk őt. Kende Sándor: Meg akart csókolni..,. em szeretem Veronikát. Talán más í'iúse szereti a nővérét, csak igyekszik okosan viselkedni. Ű ráadásul beteg, mindig beteg ... Ma kirándultunk,, együtt az egész osztály, reggeltől estig- a begyet másztok. Ügy elfáradtam, hogy a vacsora se kellett, csak bedőltem az ágyba. Anya egy perc múlva utánam jött, fölkattintotta a villanyt, és jeges szóval kipárancsolt a takaró alól: — Azonnal rakd rendbe a holmidat! Egy-kettő! Most is ez a legfontosabb! Előkészíteni a ruhámat, készenlétbe helyezni, hogy ha Veronika éjjel rosszul lenne, pillanatok alatt magamra kaphassam:, és késedelem nélkül indtdjak az orvosért. Veronika!... A cipőm fűzőjét is gondosan, meg keli' oldanom minden este,, nem rúghatom csak úgy le. Hogy éjjel aztán egy fél percet se veszítsek, ha netán bele keliene ugranom. — Veronika!... Anya most is, az ágyam fejénél állva megvárta, amíg — a fene egye meg az ilyen lefekvést!... — amíg rendbe rakom a vackokat. Ellenőrizte a cipőfűzőimet ezúttal is, aztán elfordult végre: — Leíekhetsz! — mondta szigorúan. Vissza már nem nézett rám, hanem lekattintotta a villanyt, és azonnal kiment. Pontosan nem is tudom, mi a baja Veronikának. Tulajdonképpen sajnálni való, milyen makacsul próbálja, testi hibáit takargatni, A háta — a ibal vállánál például — nem mondom, hogy púpos,, de a ruha nyakát s a iblúz gaLlérját furcsán elhúzza. Tehát valami kötött kendőt, selyem sálat terít magára, s úgy hordja, mintha csak hanyagul kapta volna föl — valójában azonban kínosan vigyáz, és a legakaratosabb kánikulában se veti le, nem még tánc közben sem, pedig minduntalanul oda kell kapnia, hogy nem csúszott-e le. . . Ezt én sehogy sem értem: :— hát Tibor nem vette még észre?! Tisztára lehetetlen! Veronika nem hagyja el magát, mint más beteg, nem is látszik vigasztalannak, hanem komoly fáradsággal, szinte eszelős rendszerrel ápolja magát. Pontosan kifesti az arcát, meghúzza a szemöldökét, s hetenként kétszer beül a fodrászhoz, pedig a forró szárítóbúra miatt rázza is éjjel a köhögés — én meg futhatok orvosért. Reggel viszont újra kezdi mégis. Nem gubózik be a négy fal közé, ő bizony nem. Neki mindig van programja. Ha Ilus, a barátnője, tízig nem jelentkezik, már megy is eléje,, vékony nyári ruhában, bő kendővel a vállán, könnyű selyemtáskával a kezében. Beülnek a cukrászdába. Sokan forgolódnak itt, és leplezetlenül megnézik a lányokat, hiszen Ilus nagyon csinos, és kacérul feszes a ruhája .mindenütt. Veronikának pedig az arca és a szeme talán érdekes is. Ök azonban alig néznek vissza a fiúkra, annyi a mesélnivalójuk. Veronika halkan — vékony szája széle finoman remeg közben — fölolvassa Húsnak Tibor szerelmes . 'levelét (mert ■minden reggel érkezik levél, akár találkoztak előző este, akár nem, szép fehér borítékban). Veronika nagyon tiszta újjai reszketnek, a levélpapír zizeg, a kezében, s közben pillanatonként odakap a ruha vállához, majd a haján igazít,, szaggatott félmozdulatai állandóan vibrálnak — Ilus pedig figyelmesen hallgatja a barátnőjét. S utána meg is beszélik: képesek arra, hogy egészen délig tárgyalják. Ez mindennap így megy. De tegnapelőtt baj történt. ... Anya még nem volt otthon, amikor hazaértem. Gyanús csönd ült a lakásban. Pedig Veronika megjött már. hisz ilyenkor egyébként is mindig otthon szokott lenni. Megijedtem, s az előszobafalnak dűlve felültem, hátha történik valami. Nyüszítő kis hangot hallottam; — most néztem be a szobába. Veronika hanyatt feküdt a földön. Rövideket lélegzett, s a válla folyton megemelkedett. Nem sikerült mindjárt az ágyhoz vonszolnom, — belekapaszkodott a szőnyegbe, est nem hagyta magát. Sírt, hang nélkül, mint a némák. Szorongva és gyáván ültem mellette a földön. Kérleltem,, dühös voltam rá, fenyegettem is. Aztán a karját dörzsöltem, mega homlokát. Mindent megpróbáltam, de az ágyáig, nem tudtam elhúzni. Tehetetlenségemben jobban sírtam már. mint ő. Féltem, megjön anya, és így talál, hogy nem csináltam Veronikával semmit!... Ellöktem a kezét, és gyűlöltem. Ott is hagytam, tárva maradt utánam az ajtó, bőgve rohantam le a lépcsőn. Futottam az utcán is, de hallottam, hogy valaki törtet utánam, nagyokat csattog, mindjárt utolér, már a nevemet kiáltja. Tibor volt. A váltamat kapta el, megállított. — Mi történt?!... Hová rohansz ?! Kitéptem magam, de elért és visszatartott. Kalapja a kezében, nyakkendője vitorlásán kilibbent a kabát alól. Ügy fogott, mint egy rabot. Az esztelen rohanástól erősen lihegtünk mindketten. Riadt szeme az enyémet kereste. — Veronika?... — ennyit kérdezett csupán. — Engedjen! — próbáltam menekülni. — Beszélj már! Hallod!. .. — Mi van vele?! Félelem,, rémület, düh fojtogatott, s nem tudtam, s nem is akartam mondani neki semmit. Rántottam egyet, hogy elforduljak. — Ó. én ... én ... — szakadt föl belőle a kétségbeesés. Most végre hátrálhattam volna, mert elengedte, a karom. Két kézzel csapkodta a homlokát: — Hát nem akartam én ... Dehogyis akartam! Ez az erős ember úgy rázkódott, ijedtemben fölkiáltottam: — Orvosért! Sürgős! Ettől magához tért. Zavartan biccentett, majd kitört a járda szélére, s ágaskodva kiáltozott taxiért. n anyáért futottam. Nem találtam. Olyan fáradt voltam már, majd fölbuktam a lépcsőn. Leültem az utcán egy padra. Nem, dehogyis aludtam el. Arra riadtam, hogy körüláll- nak: — miért bőgök? Futottam hát megint. Biztosan sok idő múlt el. Mire hazaértem, az előszobában azonnal tudtam, hogy anya otthon van. Az ajtó tárva, s láthattam, hogy Veronika az ágyában fekszik. Az orvos tehát már el is ment. Anya lépett be a konyhából. Meg sem állt, amint észrevett, s a második szónál már háttal vólt nekem: — Tégy föl vizet melegedni! Ez a szigorú,, mindig csak utasító hang megkeményített, mint akit evickélés után partra löknek. Nyugodtan és szárazon figyeltem. Hallottam bentről minden szót. Veronika oldalára fordult, kinyúlt a takaró alól anya kezéért: — Meg akart csókolni ... — nyöszörögte. — Meg is csókolt... Nem akartam, nem engedtem, de mégis. Megcsókolt... Ki'hallatszott a köhögése. — Mondta, hogy szeret, kétszer ■ is mondta, háromszor ... — sírdogált megint. — Nem igaz, ha százszor mondja is!... Hát milyen vagyok én; nem látjátok?! Szeret? Csúfol csak! Idejön, először talál alkalmat, és és ... persze, mert azt képzeli, hogy én... én nyaljam meg mind a tíz ujjamat. ha egyáltalán szóba áll velem valaki! Mert azt hiszi, hogy az ilyen lány, mint ón ... ha véletlenül akad valaki, menten elveszíti a fejét... az ilyen lánnyal gyorsan megy, az ilyennel köny- nyű, nem úgy mint azokkal, akikért kapkodnak, akik válogathatnak!... Ugye, azt képzeli, hogy. . . Anya visszá akarta fektetni a párnájára, ő azonban föltartotta a fejét, s erőszakkal beszélni próbált. De olyan gyönge volt, alig lehetett hallani: — Szeret? Miért hazudik? Hiszen látja, milyen vagyok!... Ha Ilusnak mondaná! Nézze meg őt!... Igenis, csúfolni akart! . . . Olyan vissza nem tarthatóan zuhogott föli belőle a sírás — elő- reborult a paplanjára, és lecsúszott válláról a kendő. S meg sem igazította, pedig a hátánál balfelé teljesen elállt. .. Hajnálban orvosért ' kellett futnom. Az eset nehezebb volt: — Veronika ezen a reggelen nem kelt föl,, nem indulhatott Ilus elé. De furcsa mód Ilus se jött. Később újabb orvosságért küldtek. Visszafelé kerültem egyet, és benéztem a cukrászdába. Középen, a szokott asztalnál, ott ült Ilus. Tiborral! ök ketten! Máris! A csoda-barátnő! És a nagy szerelem! Hát ezért kell nekem a gyógyszertárba futkároznom!... Fölemelt karral, gyilkos dühvei rontottam nekik, hogy az orvos- ságos-üveget az arcukba vágjam. Csakhogy közben meghallottam Tibor szavait: — Ha kibékít Ve- ronkával... — és nem ütöttem. Ilus körülbelül ilyesmit válaszolt: — Segítek ... S értetlenül meredtek rám, ahogy reszketve megtorpantam az asztaluknál. Hazafelé Tibor a vállamra tette kezét. Tudtam, erős ember, — Látod, öcskös, így van ez. Nem értettem, miért mondja, de bizalmas mbsolya jólesett. Talán beavat? Buzgón rábólintottam tehát: — Ühiim. — Nagyon haragszik? — kérdezte. —• Folyton sír — válaszoltam. Keserűen ingatta fejét. Rá ■most nem voltam dühös; szeret- tam volna valami igazán okosat mondani. — Nem hisz .. . Mindig azt sírja, hogy nem is tud hinni. — Nem hisz, nem, nem... Mert a lányok azt képzelik, olyan szerelem létezik csak, amilyeneket a ,.nagy” filmekben látni!... Nagyon szomorúan mondta, alig hallhatóan. Űigy éreztem, hogy most, mellette növök férfivá. ___ Veronika reszkető újjai ü gyesen, gyakorlott mozdulatokkal tépték föl az orvosságos üveg csomagolását. —Jön... — súgtam neki közben. Szája előtt megállít a keze. Éppen bekapta volna a pirulákat. Ezúttal egészen száraz volt a szeme. Nyújtottam a poharat, és szorgalmasan bólogattam, hogy jobban megértse: — Jön ... Eltolta magától, és nem vette be a gyógyszert. Hanem durcásan rázta a fejét: — Minek?!... Talán ennyit se sóhajtott. Csak a tekintetével várta, szomjasan leste, hogy folytassam. Én azonban most értem rá először,, hogy igazán milyen gyönge vagyok,» milyen hitvány kis alak! Mert ekkor láttam meg, ami pedig eddig is biztosan így volt. Hogy — szép. Ahogyan várt. Maga ez a tehetetlen várakozás. Csak hebegtem hát; összevissza, s ilyen ügyeiogyottan: — Jön ... Nem érted? Jö-ö-ön... — Nem igaz! — De! De igaz! Egy pillanatig még gondolkoztam, reménykedtem, talán sikerül időt nyernem; majd újra belefogtam, akadozva súgtam: — Hiszen mondta!... Igenis, mondta .. . Nekem!!! * I rcáról itt-ott elsimultak a ráncok.- s ingerlő,, lassú bánattal végigsimogatta a párnáját. Kihúztam hát magam, hogy most végre mélyebb hangon és szigorúbb nyomatékkai szólhassak már: — Mondta! Nekem!.... Mi, férfiak, nem hazudunk egymásnak! Láttam, mosolyogni kezd. — Ti, férfiak .. . Lehajoltam hozzá, lovagiasan megigazítottam vállán a kendőt — s hogy így tettem: végre én is mosolyogni tudtam,
