Néplap, 1989. november (40. évfolyam, 260-285. szám)
1989-11-28 / 283. szám
4 Néplap 198?). NOVEMBER 28. Emlékművek, vegyes érzelmek Nevezetes épületeink flz egykori Borbély-kastély Tiszaroffon főutcáját még mindig Nikosz Beloiannisz utcának nevezik, és temetőjében már nem is egy, hanem két második világháborús magyar hősi emlékmű áll. Van már a városnak 1956-os mártíremlékműve is. mártírja azonban, mivel 1956-toan itt harcok nem folytak, egy Dunántúlra elszármazott ÁVH-tisz- ten kívül nincs. Ügy vélem, hogy a múlt értékeit és a helyi hagyományokat a gyors és előzetesen, talán kellően át nem gondolt változtatások helyett jbbban meg kellene becsülni. Ne essünk az utóbbi évtizedek közismert hibájába, amikor a vélt politikai érdekekhez igazították a múltat, és nem a múlt értékeit hasznosították a politikáiban. Nagy nemzeti felbuzdulásunkban ne hozzunk létre mindenáron úgy új értékeket, hogy a meglévőt már nem vesszük figyelembe. A szakemberek, a levéltárosok és hiszem, hogy a muzeológusok is, ilyen esetekben szívesen adnak tanácsokat a temető dolgozóinak vagy bárki másnak, mielőtt 'hasonló, egyébként dicséretes és tiszta szándékú vállalkozásba fognának. Dr. Cseh Géza levéltáros ség Ereje nemcsak a Bajnoki Szíven nagy, hanem a poétát is tisztelettel ragadja el az emberiség becsének éneklésére...” A Vay-családdal is kapcsolatban volt a költő, mert mint Vay Sándor „Azok a régi jó táblabírák” című könyvében írja: „..Vay Johanna kiköti, mikor jegyet vált roffi Borbély Sándor ezredes kapitánnyal, se keleti gyöngyöt, se gyémántos melltűt ne adjanak a para- feruimába (menyasszonyi ajándékul), de inkább adják oda az árát Csokonai Vitéz úrnak: építtesse fel a leégett portáját...! A Borbély-kastélyban folyó irodalmi életről ad hírt Borbély József 1800 karácsonyán Csokonainak ír.t levele: ”... vészem az Innepi Deák (legátus) által hozzám küldött kedves levelét, a küldött könyvekkel ed- jütt... hasznossan gyönyörködtethetjük magunkat a könyvek olvasásával; reárn nézve pedig ez a választás szerencsésebb annyival, mivel a Poétákat különössen szeretem...” Borbély József közli, hogy Csokonai kérésére elküldi Torquato Tasso egyik művét, és hozzáfűzi: „...Nyugihatatlanul várom annak nyelvünkre való által tételét...” Kaposvári Gyula A Szolnok Megyei Néplap egyik számában meglepetéssel olvastam, hogy a szolnoki római katolikus temetőben II. világháborús hősi emlékművet szenteltek fel. Szerencsére napjainkban már egyre több településen állítanak emléket az utolsó nagy világégés ismert és ismeretlen magyar áldozatainak, akikről az utolsó csatlós, magunkról pedig a fasiszta nemzet igaztalan vádját felemelő és kegyeletteljes aktusokkal igyekszünk lemosni. is készültek tervek a Szolnok—kiskörei tiszai hajóút vonalán fekvő Tiszaroffon. Az Árpád korban már egy- házas helyként ismert Roff — vaskos, támipilléres tornya erre a bizonyíték —, az egykori Rákóczi-hirtok, a fejedelem száműzetése után a Borbély-család birtokába jutott, amely más földesürak- kal osztozkodott rajta. A Borbély-kastélyhoz számos irodalmi emlék fűződik. A község lakói is tudnak Csokonai ottlétéről, hiszen a Borbély-család magtárának falára maga a költő véste föl ezeket a sorokat: „A XVIII-adik századnak (ősze utolsó végén) lett rakása e magháznak) Borbély Sándor költségén”. A Debreceniben tanuló Borbély Gábor ott ismerkedett meg Csokonaival. Ezért írta hát a költő Borbély Gábor és Vay Johanna házasságkötésekor „A szépség ereje a bajnoki szíven” című költeményét, amelynek nyomtatott példányán ez olvasható: „Szereztetett nemes vitéz roffi Borbély Gábor császári és királyi kapitány úrnak és tekintetes nemes vajai Vay Johanna kisasszonynak egybekelésére, és kijött Debrecenben 1800. 24. rétben”. A tisztelkedő vershez prózai bevezetőn kívül külön levelet is írt Csokonai: „Tekintetes ,If jasszony! A SzéipSzolnok város a II. világháború idején, és után valóban nagyon súlyos vér- veszteséget szenvedett, 800 elhurcolt zsidó honfitársunkon kívül több százan — számukat pontosan megállapítani nem lehet — vesztették életüket a harctereken, a bombázások következtében és a hadifogolytáborokban. Nem szabadna azonban elfelejtkeznünk azokról a máshonnan idekerült, és itt elhunyt katonákról sem, akik a szolnoki temetőben kerültek végső nyugalomra. Olvasva az emlékműavatásról írt sorokat, a felemelő érzés mellett ehhez hasonló ellentmondásos gondolatok keringtek fejemben. Az új emlékmű létrehozói ugyanis valószínűleg nem tudták, hogy a szolnoki temetőben, néhány száz méterrel odébb már 1949 óta áll egy, a most felavatottnál jóval impozánsabb turulmadaras öbeliszk. lábánál a gyászoló népet szimbolizáló, embernagyságúnál nagyobb mészkőszoborral. Ez az oszlop a temető nyugati részén, az ún., hősi temetőiben van, ahol 760 első világháborús és 1919-es, továbbá körülbelül 1400 II. világháború idején elhunyt magyar, német, román és orosz (ez utóbbiak 1917—18-ban haltak meg) katona nyugszik. Ezen a gúlaszerű oszlopon azonban semmilyen feliirat nincs, mely rendeltetésére utalna. Félő, hogy az emberi tudatlanság az országos viszonylatban ás egyedülálló és páratlanul értékes alkotást nem kíméli majd. A hősi sírok rézötvözetből készült névtábláit már régen lelop- kodták, és ez év tavaszán olyan híreket hallottam, hogy egy lakóterületi közösség a „búsuló juhászként” ismert szűrös parasztember szobrára igényt tart, melyet közterületen szeretnének felállítani. Azért, hogy megakadályozzak egy újabb, rendkívül súlyos kegyeletsértést, a Szolnoki Közélet 1989. júniusi számában a hősi emlékmű és a katonatemető történetéről rövid ismertetést jelentettem meg. A cikk adatainak egy részét egy fényképpel együtt a Szolnok Megyei Néplap 1989. július 1-i száma is közölte. Ügy érzem, ha a temető dolgozói és a sírkőkészítő kisiparosok nem voltak restek új II. világháborús emlékművet állítani, célszerű lenne a már régóta meglévőt legalább egy tájékoztató felirattal ellátni. A hősi temetőben 1944-ig minden évben halottak napján kegyeletes koszorúzási ünnepségeket rendeztek. Ez a szép hagyomány azonban 45 évvel ezelőtt megszakadt, és úgy látszik, az új emlékmű felállításával nem is kerül rá többé soha. Szolnok kétségtelenül a szélsőségek városa, melynek November 30- ig tekinthető meg Jászapá- tin a Vágó Pál Múzeumban Bobák László jászárokszállási születésű, Budapesten élő amatőr festő tárlata. — nzs — Egy — .történeti és irodalomtörténeti szempontiból — jelentős műemlék jellegű épület restaurálásáról ad számot a közreadott fénykép. A „Szolnok megye műemlékei” kötetbe még csak olyan fotó kerülhetett, amelyen a külső homlokzatok eredeti téglafalazatai lát- szódtak, s ezeket csak helyenként fedte vakolat. Az Aranykalász Tsz az Országos Műemléki Felügyelőség szakmai támogatásával végezte el az épület műemléki felújítását. Az 1790— 1810 között késő barokk, úgynevezett copf stílusban épült kastély kontytetős, földszintes, kúriaszerű épület, előugró egyemeletes középrésszel, köröskörül kőlábazattal. Az emeleten és a főhomlokzat két végén mélyített falsíkon félköríves ablakokkal, a többi ablak egyenes záródásé, kereteit. A műemléki megújítás az idegenforgalmi hasznosítást is célozza, szabadidőközpontként történő felhasználásra LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Gyere, komám, kapálni Árpádom, ugye-ugye, megjósoltam. A Nagy Hetetek után nagyjából minden olyan maradt, mint eddig volt. Illetve még „olyanabb”. Teljes egyöntetűség közepette, mint hallom, felértetek az „emberi civilizáció legmagasabb fokára”. Bár kinyilatkoztatásokban már ezelőtt húsz évvel is (még velem együtt) ott voltatok. Ügy tűnhet, az a fok is emelkedik. Senki és semmi nem zavarta a népünnepélyt, a „nagy demokratikus fórumot”. Hála a határzárnak? ... Nekem az előadói beszédből a legjobban egy szünet utáni spontán bejelentés nyerte el legjobban a tetszésemet: „Elvtársak, a természet is támogatja a kongresszusunkat. Most, hogy kint voltam, láttam, süt a Nap. És tudják elvtársak, hogy miért? Azért, hogy rávilágítson, milyen gyönyörű a szocializmus Romániában!” Bizony, még a természet is veletek van, csak éppen az Isten hagyott cserben... Valamelyik nap nagyot dobbant a szívem: találkoztam egy fiatalemberrel, és csak amikor egészen közelről néztem meg az arcát, akkor láttam, hogy mégsem te vagy. De ikertestvéred lehetne. Néhány hónapja szökött át ide Erdélyből terhes feleségével, aki időközben már szerencsésen túl van a szülésen, otthon maradt másfél éves kisfiúknak lett egy kisöccse. Tudod komám, egyidőben itt sokat vitatkoztak arról, hogy a magyar határőrség ad-e vissza a románoknak, és milyen alapon, menekülőket, no meg arról is, hogy i odaát verik-e a tetten érteket, vágj? a visszalökötteket. Nos, ez a fiatal apuka mesélte, ő maga látta, milyen állapotban szállítottak haza két faluj abéli legényt, akik már szabadnak érezték magukat, ám az itteni őrség nemes egyszerűséggel visszaadta őket az ottaninak, azok meg — magától értetődően — kékre-zöldre-vörösre verték a fiúkat. (Azóta a fiúk ismét átjöttek, másodszor szívélyesebb volt a fogadtatás.) Hogy barátunk ilyen előzetes információk birtokában miként szánhatta rá magát, hogy másállapotos feleségével elinduljon a határ felé, csak ő tudja. Mondani csak annyit mondott, éppen a félsz miatt hagyta otthon a fiát, és számítottak arra, hogy az itteniek esetleg megilletődnek a nagy hastól. Érdekes volt az „látkelés1”, idézem a főhőst: — A feleségem nővére közel lakott a határhoz. Meglátogattuk, és délelőtt tíz órakor fogtuk a kapákat, és kimentünk répát kapálni. A répaföld a kerítés mellett volt, kapálgattunk, néztünk mindenfelé, nem láttunk senkit. A kerítés dróthálóból készült, egy darab ki volt vágva belőle, valószínű, ott már mások is átjöttek. Nézelődtünk, katona sehol, tizenkettőkor letettük a kapát, és átbújtunk a' lyukon. Nem is gondoltam, hogy ilyen könnyen átjövünk. A közelben volt egy erdő, addig sietve mentünk, de onnan már sétáltunk. Azt nem mondhatom, hogy nyugodtan, mert féltünk, hogy esetleg mégis visszaadnak. De ideát sem találkoztunk senkivel, magyar határőrt sem láttunk sehol. Az első faluvégen a feleségem vizet akart inni, ott volt egy kis kocsma. Kijött két fiatalember, és kérdezték, mit akarunk mi itt. Mondtuk, vizet szeretnénk inni. Behívtak a kocsmába, leültettek, megkínáltak kólával, és a két fiatalember telefonált az őröknek, félóra múlva értünk jöttek kocsival. Aztán Nyírbátorban már tudtunk örülni is, mert megcsinálták a papírjainkat, egy katona kikísért a kaszárnyából, és mondta: na, most mehetnek, szabadok, arra van az állomás . . . A történet folytatásáról itt most csak annyit hogy a barátunk előbb egy építővállalatnál majd egy maszek kőművesnél dolgozott és dolgozik, ez utóbbinál fele annyi bérért, mint egy itteni állampolgár; egy ideig albérletben laktak, de onnan kitessékelték őket a gyerek várható megszületése miatt, egy menekülttáborba kerültek, ott született a kicsi; nem akarnak Magyarországon maradni, az NSZK-ba mennének tovább, mert testvéreik, rokonaik ott vannak, s tőlük több segítséget remélnek. A félig-meddig szász férj felesége magyar, ő szívesen maradna e hazában, dehát — a férj szavai szerint — „itt látszik, hogy nehézségek vannak” ... Miért írtam le ezt neked? Hogy adjak egy éceszt, komám. Üzented, tőled még a turistaútlevél kérelmét sem fogadják el, mivel a nemzetiségi sajtóban dolgozol (s nyilván, benneteket igencsak meg kell becsülni, netán megóvni az eltévelygéstől.) Én sem utazhatom oda, és már nagyon jó lenne veled találkozni, egy kiadósat dumálni. Távol áll tőlem a szándék, hogy hazád elhagyására bíztassalak, még kevésbé ösztökélnélek arra, hogy itt próbálj meg érvényesülni, élni. Mindenki csak megharagudna rám, ránk. Egy néhány napos átrándulásra gondoltam. S ha már a tisztességes átkelőhelyeken hivatalos zárakat helyeznek el, hát van még lyuk azon a kerítésen ide s vissza. Tudom, ko- máném nem bírja az izgalmakat, de te egyedül megreszkírozhatnál egy ilyen békés kapálást. Tavaszig van időd gondolkodni az ötleten, hisz most télen talán mégis feltűnő lenne, hogy mi a fenét akarsz kapálni. Elképzelhetetlennek tartom, hogy tavaszig valami javulás állna be kétoldali kényes és sokoldalúan bonyolult kérdéseinkben. Ha csak a kapa hiányzik, üzenj, és küldöm. Azt még egyelőre küldhetek. Ugyanis a vadonatúj magyar vámrendelkezések értelmében, harapnivalót, bármily keveset is tilos. Pedig már megvásároltam a szaloncukrot a karácsonyfátokra. Te csak töprengjél nyugodtan, ami biztos, biztos, a kapát már most elküldöm, mert lehet hogy tavaszra már azt sem lehet. . . Itt az utóbbi időben nagy szellemi tehertételnek volt kitéve a magyar: népszavazásra készült. Ilyen még nem volt, a tévéből tudom. hogy Magyarország történelmében ez az első. És egyből olyan nehezen érthető, hogy magyarázószövegek és használati utasítások kellenek ahhoz, hogy kiderüljön (ha egyáltalán lehetséges), mire is szavaz tulajdonképpen. Az ellentmondó nyilatkozatok, rábeszélések és reklámhadjáratok közepette— ha jól értem — a magyar állampolgár a következő főbb változatok közül választhat: 1. négy igen-nel szavaz; 2. egy nem, három igen; 3. négy nem; 4. el sem megy.... mármint szavazni, mert állítólag nem kötelező, sőt, van aki bojkottálja. A hontalanságban van némi előny is: mivel még mindig nem kaptam meg az állampolgárságot, fel sem merülhetett, melyik módot szeressem, hiszen nincs jogom szavazni. így hála Istennek, viszonylagos higgadtsággal, külső szemlélődőként figyelhettem az eseményt. Vasárnap este hiába várták a sajtó képviselői a tájékoztatót, a népszavazás vezető stábja dermedten ült a kamerák előtt, mint mondták, -azért nincs még eredmény, mert hó hullott, mely nehezíti a közlekedést, a településekről nehezen érkeznek meg az eredmények a megyeszékhelyekre. (Ne gondolj valami hatalmas hótorlaszokra, mindössze néhány centis hótakaró vagy még annyi sem jelentett állítólag nehézséget.) Most hétfőn reggel sincs pontos jelentés. A szavazásra jogosultak majdnem fele maradt otthon (4-es változat), az első, a legfontosabb kérdésben is célfotó kell, ezidőben 49,8 százalék mondott igent, 50,2 százalék nemet. Hát-ez bizony nem olyan egyértelmű, mint nálatok a főtitkár újraválasztása. M-ikor lesz nálatok bármilyen kérdésben ilyen „rettenetesen megosztott” a közvélemény? — kérdi balga komád, Lajos
