Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-07 / 238. szám
8 1989. OKTÓBER 7 Irodalom, művészet Kócfésülés pám húga bábaasszonyi sorban élt a Csórván innen. Bojárhalmán túl terebélyesedő tanyavilág kellős közepén. Nem vitte arra más, minta kenyérkeresete. Kedvelték az itt élő népek, arányosságból nem is nevezték másnak, mint gyerekrévésznek. E réven ismerte a hétszázhetvenhét tanya minden lakóját. Emlékezete cimbalomhúrjain mint muzsikaszó hussantak föl a családok nevei. Hajós, Paplógó, Csipák, Masa, Mityók, Dörmő, Huszta, Tombácz, Hebők, Kiri, Pónusz, Kántor, Négyökrű, Buborék, Krisztin, Sévity .. A nevek mögött élőle sorsának ágbogait máig is tudja. Kiérdemesült korában újra városlakóvá lett. Gyakran rokonozunk, s ha a szó úgy forog, tanulságos történetek fonalát eregeti. — A második háború kezdetén élt egy népes család a nyírfás tanyában. Az elsőszülött lány úgy nőtt szépségesen szép teremtménnyé, hogy egészen csöndben. A szomszéd tanyában pedig Muzslai Pista. Amikor Rozi napszámos korúvá nőtt, eljárt dolgozni a Muzslai család földjeire. Serényen, kedvesen, fáradhatatlanul. Addig kapáltak, arattak, hordtak, asztagoltak, míg a két fiatal szeme hamarább mondta, mint a szava: én a tiéd, te az enyém! Csakhát két égig érő vakondtúrás állt az ügyük közé. A Muzslai szülők hozomány nélkül csökélylették Rozi minden rezzenetét. A másik vakondtúrás a katonasor. A fiatalok pedig megfogadták, ők az életben csak addig eresztik el egymás kezét, amíg Pista odakatonáskodik. Ahogy visszajön, ásó, kapa, nagyiharang! Majd megélnek a maguk szegénységében. De addig Rozi elmegy fogható pénzt keresni. Hol másutt leli azt mint a városi kendergyárban. A kötélverő kócfésülő műhelyében akkora porködök között dolgozott, hogy csak ő látott ki belőle az elkövetkező jövendőre. Fillért, fillérre. Mire hazajön Muzslai Pista, legalább tanyát árendálhassanak, legyen ruhájuk, ágybéli takarójuk. A porködökben jól látott a kártoló műhely mestere. Meglett férfi, bajszos. Ügyelt Rozira. Tán jobban, mint más tanyáról szalajtott, tanulatlan Vadóc Rozikra. Vigyázta a mozdulatokat, hogy a nagybélű krokodilfogú kártoló gép meg se karistolja Rozi pogácsa kezét. Százszor is megmutatta a tartást, amellyel közel is férhet, mégis távol lehet a kóczabáló, veszedelmes gépszájtól. Napjában többször odament a lányhoz. A nagy zajban inkább mutatta, mint mondta a fogások mikéntjeit. Rozi tanulékonyságát, szorgalmát valahányszor kézszorításokkal jutalmazta. Tett annál többet is. Idő múlásával kisebb zajú, porú géphez állította. Itt is aggodalmas figyelemmel igazgattáf Olykor derékon kapta, mintha véletlen tenné. Annál többet aztán semmi, mert Muzslai Pistán kívül akárki másnak, pissz oda! Azért jólesett a lánynak a mester figyelmében élni. Egyszer rendelés jött a győri huszároktól. ötezer kötőféket, meg annyi istrángot azonnal! Pakolj, rakodj. Szombat, vasárnap külön pénzért két teherautó vitte a kötélnéműt. Rozi a rakodók között. Két nagy vágy vezérelte. Muzslai ott szolgál! Szállítás után akad egy órácskája a többihez. találkozásra. A külön pénz is kell a Ment is, bár ne ment volna. Tudta Muzslai Pista kaszárnyáját, még azt is, melyik ablak mögött a szállása. Dehát vasárnap délután, hiába kereste a kapus ügyeletesen Muzslait. Kiment a bakakorzóra! Rozi utánna. Hét sarakra esik a kaszárnyától. Ezer ember ottan, meg kettő. Muzslai Pista éppen karszügyön vezet egy lányt. S beszél hozzá, ahogy neki szokott. Rozi szeme teliszaladt fekete felhőkkel. Haragos szomorúsága ki nem ment belőle hetekig. Hiába irkálta Muzslai a szép leveleket. Nem is válaszolt rájuk. Fájt a keze. Hogy is tehetett ilyet? Elfelejtette volna? A múlt heti levelében a régi. A valóságban a saját szemével látta, hamis. Ettől egészen elesett. Elesettségében nem tiltakozott, ha a műhelymester a derékán felejtette a kezét. Időnként ugyan könny legelészett szempilláin, hiszen a teli holdra esküdtek meg Pistával, hogy egymás nélkül, de sehová! S ahogy a nekibúsult idő megy, azt veszi észre, másképp van, mint három hónappal ezelőtt. — Jaj, anyám, úgy maradtam! A kicsi tanya kicsi világának nagy gondjai között az anya nem szidó szavakkal dobálja meg Rozit, „akaszd föl magadat”, nem azt firtatja, ki okozta, mert tudta, hogy Muzslai nem tehette. Legtöbb jussa neki lett volna hozzá, de ismerte messzi járó szándékaikat. Hogy kivárják, módolják a sorsukat szépszerével. Fél napos hallgatás a nyírfás tanyában. Rozi szipog. Az anyja segít neki. Egyik gyerek iskolában, a másik kettővel az apjuk dologban. Fanyűvőben járnak az állami erdőkbe. Beszélhetnének fönnhangon is. A deles vonat elfütyült már a határban Mérges felé tutúlva. Az ebéd készecskén pöszörög a tűzhelyen, amikor az anya megszólal. — Nemcsak Muzslai Pistát veszítenénk el. Engem előbb ölne meg a bánat. Magamra veszem! Nézd Rozi, én még szülő korúnak számítok. Fölmutatjuk a tákaszájú világnak, hogy várom az ötödik gyerekemet? Majd megszólnak. De szépen kitömögetem magamat, a hónapok haladtával mindig vastagabbra. Te meg addig elő se gyere. Én majd, úgyis megyünk piacolni, megnézegetlek, hogy mikor érjél haza. Ebben kicsikét megnyugodtak. Rozi szülei a tettek idején, órányi pontossággal vitték piacra a zöldségmiegymást. Sötéttel indultak, úgy is értek haza. A családbéliek kérlelték ugyan Rozi anyját, hogy mindenórásságában ne üljön kocsira. Megárthat neki. De az nem engedett. Haza érnek este, dűl ágynak az aszszony. Tüsténtkedik az ura, hogy szaladna bábáért. De az asszony korainak véli a jövevény kopogtatását. Ne éjszakázzon vélem a bába! Bizonyosan a zötyögő kocsi rázása zaklatta föl a csimotát. Ebben is megnyugodtak. Aludt mindenki eltörődve a napi fáradalmaktól. Csak Rozi meg az anyja virrasztottak. Mire fölkelt a nap, gyerekágyat feküdt Rozi anyja, s az ő kislánya mellette. A világnak szánt szó: olyan hirtelen szakadt le az ereszet eleje, hogy bába után sem tudtunk kiáltani. Ej, hogy örült Rozinak az apja. A hajnali harmaton szaladozó szélnek eldicsekedte, hogy újra termést hozott a duzzadva rügyező családfa ága. Az ötödik gyereknek pipál tanyájuk kéménye. Az erdei munkásoknak elrikkantotta örömét. — Kislányunk lőtt az éjszaka! Nem hitetlenkedtek az embertársak. Látták a Rozi anyját nekierősödve a teremtésnek. Muzslai kapta a levelet Rozitól, hogy ezután az otthoni címre írjon, mivel az anyja az ötödik gyerekkel örömöztette meg a családot. Ö most mellette az őriző pásztor. uzslai nem vehette zokon a családi eseményt. Azt látta, jó gyümölcshozó fa virágjába kapaszkodik. Valahányszor hazament, kapta a kezébe a pólyást, smint leendő sógorasszonyka jelöltjét dobálta a levegőbe. Amikor leszerelt, az már járkált. Ám Muzslai sem töltötte hiába házaséletének éveit. Sorakoztak elő az utódok. Előbb egy fiú, ahogy Pista várta, aztán még egy fiú. Akkor halt meg Rozi édesanyja. Mi legyen a csöppnyi lánnyal? Az elözvegyült apa elbánik fiaival, de a lányka még sokáig anyai melegségre szorul. Közakaraton magukhoz vették. Együtt csöpörödnek. Azok arcára a szálló fecske szárnya sem hajított szeplőt. Huh István: Március Mit tudsz a márciusról A fényből, hogy mindenki jussol A halálból mert ilyen az élet S jönnek a tavaszi fények Mit tudsz a márciusról Hogy kifeslenek. a márciustól A tél-verte fák miket a szél kitört Hogy kisüt a nap s jönnek a jóidők Mit tudsz a márciusról Hogy a kihalt-ágakon varjú kuksol Es azonkívül, hogy zöld az erdő Amit savas esővel ver a felhő Mit tudsz a márciusról Hogy élni kezd a tó s kuruttyol A béka berregi dalát a földi tavon Meg Talpra magyar meg a forradalom Tódor János: Túl a szavakon Olyan közel hajolt az alvó aszszonyhoz, hogy arcán érezte szuszogását. Fejét a párnába fúrta, a mélység csillagkáprázatába, s újra beleborzongott az előbb megélt gyönyörbe. Bőgni szeretett volna, elnáspángolt kölyökként, könny préselődött ki lehúnyt szeméből. Azt hitték, hogy amit napok óta átélnek, fokozhatatlan, a teljesség olyan igézete, aminél többet hiába is remél a halandó. Akarni kevés, kiérdemelni nem lehet, egyik pillanatról a másikra lepi meg a kiválasztottakat. Aztán óráról órára megtapasztalták a révület kimeríthetetlen fokozatait: végtelenbe vivő, egyre elkeskenyedő csigalépcső, arcok tükörfolyosóival. Sokszor az aktust is felülmúlta az érintés remegő bársonya, vagy csupán annak koncentrált imitációja. Álltak egymás mellett a metró peronján, a kezüket sem kellett kinyújtani, mégis megtalálták, amit kerestek. A vágyakozás Himalájában a test sem kell már a kielégüléshez, Szemek tavában elmerülve, sőt az elválasztó teret semmibe véve, kicselezve az időt feküdni idegen ágyakban aztán a gondolatátvitel misztériumában ellazulva összekucorodni, mintha a másikat ölelnéd. A boldogság anyagtalan valósága a húsodba, idegeidbe hatol, a zsilett puha kíméletlenségével metszi el, ami elválaszt. Értelmüket vesztik a hétköznapi fogalmak, amely az embereket emésztő hiányt próbálják körülírni. Egyszer csak megszűnik az aszszonyba a gyomrát szorító feszültség, s benne is a szerelmet szükségképpen kísérő szorongás. Az azonosság halálbiztos nyugalma telepszik a kapcsolatra: semmihez sem hasonlítható öröm. Hiába vannak köztük falak, lelkűk a közlekedőedények törvényei szerint mindig ugyanazon a szinten tartja a vágyat. Ajkával simogatta, a havazás lágy kíméletességével, a nő arcát. Továbbra is csukott szemmel, elképzelve azt, aminek muszáj elkö-Tóth Béla;
