Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-23 / 252. szám
1989. OKTOBER 23. Véget ért a finnugor konferencia MIépíap (Folytatás az 1. oldalról) díjait, valamint a Csete Balázs emlékplakettet. Az idei pályázatra több mint harminc tanulmányt, dolgozatot küldtek be az alkotók, honismereti szakkörök. Tizenkét pályázatot diákok készítettek. A felnőtt kategória kiemelt első díját a jászárokszállási Faragó Jánosné Nagycsaládok községünkben című munkájával nyerte el. Faragó Jánosné kiemelkedő munkásságáért átvehette a Csete Balázs emlékplakettet is. A csoportos pályázók között két szakkör kapott első díjat munkájára. A jászárokszállási honismereti szakkör A dédszüleink házai és a Beszélő fűzfalak című pályázatával érdemelte ki a díjat. A szakkör vezetője: Faragó Jánosné. Ugyancsak első díjat kapott a Kőtelki Általános Iskola honismereti szakköre Népi kismesterségek Kőtelken (a kanálfaragó, a kovács) című pályázatára. A szakkört Boros Imre, az iskola igazgatója vezeti, munkájáért a megyei pedagógiai intézet különélj át is átvehette. Az ifjúsági kategóriáiban nem adtak ki első díjat. A második díjat Tóth Klára Asszonyi munkák Kenderesen című pályamunkájára vehette át. A dolgozatok, tanulmányok 80 százaléka az országos pályázaton is megmérettetik majd. Ugyancsak szombaton este tartotta meg második összejövetelét a nemrég megalakult szolnoki Finnugor Baráti Kör. Az esten a finnugor nyelvrokonságról hangzott el előadás, majd a finn himnuszt tanulták meg a résztvevők. — tg — Lemondott megszűnt posztjáról Beszélgetés Madaras Lászlóval, a volt MSZMP volt titkárával Az MSZMP XIV., pontosabban az MSZP I. kongresszusa megszüntette — többek között — a megyei pártbizottságokat. A határozat értelmében a titkárok funkciója is automatikuson, a múlté. Madaras László, aki civilben a Múzeumok Szolnok Megyei Igazgatóságán igazgatóhelyettes, és aki a volt megyei pártbizottság titkári tisztét társadalmi munkában töltötte be, úgy érezte: nem elég ha — úgymond — csak neki mondanak fel. Az MSZMP Szolnok Megyei Bizottságának utolsó, — mondhatni, a rendes játékidő utáni — 1989. októiber 16-án megtartott ülésén, maga is bejelentette, megválik az eddigi pártbeosztásától. Vajon mi késztette őt arra, hogy további nyomatékot adjon egy olyan eseménynek, ami magától is bekövetkezett. Beszélgetésünket ennek tisztázásával kezdtük. — A kongresszus úgy döntött, hogy az MSZMP volt testületéi, feltéve, hogy azok magukat működőképesnek gondolják, mindaddig megmaradhatnak, amíg az új párt, az MSZP testületéi meg nem alakulnak. Mivel azonban egy ilyen működés mögött elég erkölcsi erő már nem lehet, ezért döntött úgy a megyei pártbizottság október 16-án, hogy megszünteti a működését. Másrészt ezt a lépést az is indokolta, hogy az új párt szervezése nem igényel olyan létszámú és összetételű bizottságot, mint a volt MSZMP napi feladatainak az ellátása. — Igen, de ebből automatikusan következik a megyei titkári funkciók megszűnése is. Miért kellett akkor önnek külön is lemondania? — A kongresszusi döntés értelmében a négy titkár, akik közül hárman főhivatásúként, magam pedig társadalmi tisztségviselőként tevékenykedtünk, megmaradhattunk volna a pozíciónkban, egészen decemberig. Viszont az apparátus — egyébként helyesen — a korábbi huszonegynéhány főről 9-re csökkent. Úgy pedig nem lehet létszámot leépíteni, hogy csak a munkatársakat bocsátjuk el, a titkárok pedig maradnak. Ezért én úgy döntöttem, mert ezt tartottam tisztességesnek, hogy már most önként megválók, a lehetőségekhez képest tehát korábban, a tisztségemtől. — Dehát éppen ön az, aki — társadalmi munkásként — maradhatott volna. — Nézze, én a titkári munkát nem főállásban végeztem, ez igaz, de tiszteletdíjat kaptam érte. Ennek a felvételét ma már nem tartom sem indokoltnak, sem tisztességesnek, hiszen most már az új párt szervezése a legfőbb dolgom, amihez nem kell, hogy titkár legyek. — Mekkora összeg az, amiről a mostani döntésével lemondott? — A múzeumi fizetésem és egy titkári bér fcülönbözete. Utóbbi ugyanis a főállású bérem egyharmadával több. Ez havi tízezer forint pluszt jelentett. — Mér megbocsásson érte, de ezt a lépését lehet, hogy sokan másként értelmezik. — Mire gondol? — Arra, hogy önt talán más is motiválhatta. Például az, hogy a kongresszuson — nem kevesek szerint — egy erőltetett kompromisszummal tartották egyben a pártot, ugyanakkor a két legnagyobb platform, a Reformszövetségként és a Népi Demokratikusként ismertté váltak, mégsem teljesen egyirányban akarják húzni a szekeret. S ön már most külön pályán szeretne mozogni. — Nézze, a kongresszuson a kompromisszumok csak azért születhettek meg, mert az ön által is említett két platform az alapvető kérdésekben ugyanúgy reformelkötelezett. Talán érzékeltetni tudom ennek realitását, ha azt mondom, hogy nem jöhetett volna létre e kompromisszum a Berecz János vezette összefogás platformmal, vagy a Grósz Károly féle centrummal. Nekem tehát nincs okom a kompromisszumok életképességében kételkedni, bár való igaz, én egyértelműen a Reformszövetséget vallom magaménak. — Igen, de a megyei pártbizottság ezt a két nagy platformot vajon döntően reprezentálta-, reprezentálja-e? — Én ezt nem igazán akarom minősíteni. Egy biztos, hogy a 61 megyei kongreszszusi küldöttből 14 tartozott a Reformszövetséghez, és csaknem ugyanennyi a Népi Demokratikus Platformhoz. — Dehát ez itt a megyében, egyértelmű kisebbség. — Igen ez így van. De ez a döntésemben nem befolyásolt. Hiszen benne maradtam a megyei koordinációs tanácsban, ami most huszonegynéhány fős, és a pártot szervezi. És ha úgy tetszik, ez a pártbizottság utóda, és ebben mind a négy korábbi titkár benne van, hiszen mind a négyen aláírtuk az MSZP-be szóló átigazolási nyilatkozatot. Mi valamenynyien előkészítői vagyunk annak a decemberi, megyei pártfórumnak, aminek feladata lesz véglegesen eldönteni, hogy egyáltalán legyen-e megyei szervezete az MSZP-nek .. . Szilas Péter Összefogva alkothat a nép Hálaadó ünnepség Tiszafüreden és Tiszaszőlősön Vasárnap délelőtt 12-kor Tiszafüreden, délután 15 órakor pedig Tiszaszőlősön a református templomokban ihálaadó ünnepségre gyűlt össze a két település apraja•nagyja. Az ünnepi hálaadást dr. Kocsis Elemér, a Tiszántúli Egyházkerület püspöke celebrálta, valamint ő keresztelte azt a negyven hívet, akiket — két hónapostól 18 évesig — ez alkalommal fogadtak be ebbe az egyház közösségbe. „Eddig romos, egészségtelen, korszerűtlen, elhanyagolt épületekben voltak egyházi ünnepeink, istentiszteleteink jellemezte dr. Bartha Ferenc, tiszafüredi lelkipásztor, az eddigi állapotokat. Láttuk, hogy gyönyörű, új épületekkel gazdagodik városunk, az Isten háza pedig romokban áll”. Nagy Kálmán karcagi esperes értékelése szerint igazán büszkék arra, hogy ebben a térségben most már ilyen szépek a templomok, dr. Bugán Mihály a megyei tanács elnökhelyettese, a térség országgyűlési képviselője igen sokat segített. A megyei tanács százezer forinttal támogatta a tiszafüredi, 450 ezer forinttal pedig a tiszaszőlősi . templom revonálását. Segítettek például az Országos Műemléki Felügyelőség, egyházmegyei testvérgyülekezetek illetve külföldi, elsősorban német és svájci segélyszervezetek is. A tiszafüredi ünnepségekre sok vendég érkezett, köztük az Amerikai Egyesült Államok ökumenikus Gyülekezetének kilenc tagja, ott voltak, a holland és a német gyülekezetek, valamint a Nagykunsági Egyházmegye elnökségének és a római katolikus egyháznak a képviselői is. A tiszaszőlősi templom felújítására, 3 millió forintot fordítottak. Az ottani ünnepségen dr. Kocsis Elemér püspök méltatta a tiszteletreméltó összefogást. „Ha az egész ország ilyen békességgel, összefogással építi a jövőjét, — fogalmazta meg, akkor minden sikerülni fog. A tiszafüredi és a tiszaszőlősi példák ékesen bizonyítják, mire képes egy nép, ha nem zilálják szét erejét és békességben összefogva hagyják alkotni”. J. J. A. Beszéljünk rólaI Ne kelljen mindent elvenni Ki-ki mondja magáét. Mármint az ország gondjaitól jól elkülöníthető, ám cseppet sem egyéni nehézségeit. Nagy Dániel például azt írja írja Karcagról levelében: „Beszélnek olyat, ami 50 forint volt, 150 forint lesz. S ha ezt nem írják ki — üzeni levelében a 3800 forintos betegek nem tudják megvenni.” Aztán így folytatja: „Ne ígérgessenek, mert összefogunk, daganatos betegek és egy délután a parlamentett megszálljuk. Meglásuk, bántanake a magyar Rendőrök, vagy akin múlik, azt verik el. Debrecentől B.pestig, sokszor megáll a vonat és sokszáz beteg összejön B.pestig. Kérnénk, nekelljen mindent erőszakkal elvenni.” Joseph Joubert francia gondolkodó mondta: „Az erkölcs önmagunk kormányzása. A gazdálkodás otthonunk kormányzása. A politika a népek kormányzása.” Amely valahol ott kezdődik, hogy nem elveszi az állampolgár azt, ami az övé, hanem azt megadják neki a kellő időben. A kormányzás művészete pedig vonatkozzék egy háztartásra, egy csoportra, egy településre, vagy egy népre, éppen abban áll: felismerni időben mi az, amit meg kell adni, hogy ne kelljen semmit erőszakkal elvenni. Most az ország új alkotmányt kapott, új címeréhez új államfő is kerül és hamarosan új parlament is. A Tisztelt Ház elévülhetetlen érdeme — még akkor is. ha működésének egy hányadában csak asszisztáló szerepre kárhoztatott — felismerte, mit kell ezekben a napokban, hónapokban megadni az országnak, hogy ne kerüljön sor annak erőszakos elvételére. Ma mindenki erről beszél és mellesleg mondja a magáét. A kereskedő például — aki élelmiszereket ad el — mondja magában, hogy 5000 forintos bruttójából nem futja mosolyra és terülemre. Az elmúlt héten érkezett a hír, hogy az áfész-üzletekben nemrégiben úgy döntöttek, meghatározzák azt a minimumot, amit ki kell fizetni az eladóknak. 4000 forint. Igaz. voltak olyanok, akiknek 6—700 forintot kellett rátenni a fizetésre, ebből származott a bonyodalom, ugyanis majdnem utolérték a több évtizede dolgozók 4200— 4300 forintos fizetését. A dolog enyhén szólva komikus. Tragikomikus. S most az olvasó kérdezheti: vajon milyen állásfoglalást fogalmaz meg e kérdésről a hét végén ülésezve a kereskedők szakszervezete? Lehet-e még ez ügyben állást foglalni.. Állásnak nevezhető-e, amit az élelmiszer-kereskedelemben szakmának neveznek. Korábban élhetett volna az a vád: kiragadtunk egy példát a sok közül, s ez alapján akarunk általánosítani. Nagy Dániel mondta: Kérnénk, ne kelljen mindent erőszakkal elvenni. Ne lebecsülve, ellenkezőleg: hangsúlyozva a parlament érdemét, azt gondolom, az emberek jelentős hányadát jobbára már csak az érdekli igazán, ami létét jobbra fordítja. A szó szoros értelmében. Nemrégiben olvastam egy interjút. Azt mondja alanya: kétféle fáradtságot ismerek — az egyik olyan, amit ki lehet aludni, a másik olyan, ami ki nem pihenhető. Valami ilyesmi volt az arcán az elmúlt héten annak a fémipari vállalati főkönyvelőnek, aki felkeresvén szerkesztőségünket elpanaszolta, hogy a vezetők veszekednek, civakodnak, a vállalat pedig lassan sodródik a csőd felé. A középvezetők menekülnek, a dolgozók azonban ezt nemigen tehetik meg, várnak. Vajon nekik mit kérne Nagy Dániel? Hajnal József A kórházi ágyáról vitték el Dancsi József emlékezete A város dermedt csendben fogadta a hírt: Dancsi Józsefet, a Szolnok Megyei Forradalmi Munkástanács elnökét, a megyeszékhely tanácsának későbbi elnökét 1957. április 24-én a kórházi ágyáról ismeretlen helyre elhurcolták. Dancsi József 1905-ben született egy 'hajdúsági kisvárosban, fémipari szakiskolát végzett, majd 1926-ban a szolnoki MÁV műhelyben (mai Járműjavító Vállalat — a szerk. megjegyzése) kapott munkát, előbb géplakatos -volt, majd tanoncoktató. Az 1920-as évek végén került -kapcsolatba a szociáldemokrata munkásmozgalommal, tevékenységéért többször büntették, mellőzték munkahelyén a művelt, nagytudású fiatalembert. 1944 tavaszán és nyarán munkaszolgálatosokat vezényeltek a MÁV műhelyébe a haditermelés fokozása, majd a bombázások okózta nyomok eltakarítására, így munkaszolgálatosok kerültek a Dancsi József vezetése alatt álló munkaterületre is. Ekkor Dancsi a szociáldemokrata érzelmű munkások segítségével megszervezte a „csontbrigád” ellátását, kapcsolatot teremtett hozzátartozóikkal, a jogfosztott emberek csomagot kaphattak, látogatókat fogadhattak. Mindezt természetesen illegálisan tette, a németek elől szigorúan titokban tartva. Ezt a tevékenységét a későbbiekben rovására írták, szóban és írásban többször fasisztának minősítették. A front közeledtekor, amikor a németek megkezdték az üzem gépeinek menekítését, Dancsi József közelebbi munkatársaival mégakadályozta az üzemi és a vasúti víztorony felrobbantását. Mindezek ellenére 1948-ban, a kért párt egyesítése előtt, kizárták a szociáldemokrata pártból. A munkásság körében mindvégig nagy népszerűségnek örvendő férfit 1956. október 26-án Szolnokon, a város üzemeinek, vállalatainak, intézményeinek delegátusai a Szolnok Megyei Forradalmi Munkástanács elnökének választották meg. Nagy része volt abban, hogy tekintélyes munkatársai — Kablay Lajos, dr. Bogdándi György, Vedrődy Gusztáv, Hegedűs Lajos és mások — segítségével fenntartotta a törvényes rendet, megbízatása idején nem volt vérontás a Jászkunságban. 1956. november 9-én az MSZMP megyei bizottsága és a megyei tanács vb egyetértésével — a Hazafias Népfront javaslatára — a „Szolnok Városi Tanács Végrehajtó Bizottsága az elnöki tisztséget ideiglenes jelleggel Dancsi Józsefre ruházta”. 1957. január 31-ig volt a szolnoki tanács elnöke, majd lemondott. Idézet a Tiszavidék 1956. március 10-i számából: „Dancsi elvtárs lemondását betegségével indokolta meg, s a megyei tanács vb ezt elfogadta”. Alig egy hónappal később, hogy az MSZMP lapja még elvtársként említi, a rendőrség állományába vett ávós tisztek letartóztatták, a kórházi ágyáról elhurcolták. Csaknem két hónapig semmit sem tudott róla a családja. Később derült ki, hogy ez idő alatt a szolnoki rendőrségi fogdában tartották fogva, majd átadták az ügyészségnek, ahonnan hamarosan a börtönkórházba szállították, súlyos vesepanaszokkal. A letartóztatása előtt Dancsi Józsefnek más jellegű betegsége volt, a veseműködési rendellenességei 1957 nyarán kezdődtek, hamarosan négy operáción esett át. 1957 októberében Budapesten állították bíróság elé. Az 1944-es volt munkaszolgálatosok közül egy neves ügyvéd vállalta a védelmét, de őt menet közben megfosztották kamarai tagságától, így az egykori munkaszolgálatosok egy másik ügyvédet kértek föl Dancsi József védelmére, aki minden lehetségesét megtett érdekében. Ennek ellenére 1958 októberében — zárt tárgyaláson — 8 év börtönbüntetésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Vácott, majd a Gyűjtőíőgházban raboskodott, közel öt év börtön után egyéni kegyelemmel szabadult, egészségi állapotára tekintettel. Szabadulása után haláláig a szolnoki MÁV uszodában és a labdarúgópályán dolgozott rokkantnyugdíjasként, mint karbantartó. A vallatásáról, börtönéveiről soha, senkinek sem beszélt, nagy emberi méltósággal viselte sorsát, lelkiismeretesen, hozáértéssel végezte mindennapos, a képességeihez mérten nagyon is beszűkült munkáját. A bírósági ítéletét soha, senki sem látta Dancsi József családi, baráti környezetében, de az egyértelmű, hogy ellenforradalmi cselekményekkel vádolták, hiszen vádlott társai — dr. Aszódi Imre, Kocsár József, Fazekas Zoltán és Lengyel János színművész — a szolnoki ’56- os események legismertebb személyiségei voltak. Dancsi Józsefen igen sok baloldali ember is próbált segíteni — a volt munkaszolgálatosok, néhányan az MSZMP megyei tisztségviselői közül, egykori munkásmozgalmi harcostársai és mások —, de a bosszú gépezetét senkinek sem sikerült leállítani. A tárgyalásról kiszivárgott, fő bűnéül azt rótták fel, hogy 1956 októberének utolsó napjaiban letartóztatta a szolnoki ÁVH tisztjeit, de azt is súlyosbító körülményként értékelték, hogy az 1957 tavaszán történt házkutatáskor megtalálták Kéthly Anna fényképét a lakásán. Csendes bizakodással élte utolsó éveit, mindvégig hitt abban az eszmében, amelynek fiatalon elkötelezte magát, egy-egy nyugtató, jövőbe mutató mondatával séjttette családjával, 1 baráti környezetével, hogy csak átmeneti rossz mind az, ami vele és az országgal történt. 1975-ben halt meg. Tiszai Lajos Az utolsó fénykép Dancsi Józsefről
