Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-17 / 246. szám
4 ^Iépiap 1989. OKTÓBER 17. Egy könyv előélete és lehetőségei Beszélgetés a Jászkun Kalendárium megjelenése után A napokban megjelent Jászkun Kalendárium belső címoldalán a szerkesztő, illetve a kiadó I. évfolyamnak jelölte meg az 1990-re szóló kötetet. Ez azt jelenti, hogy állandósítani akarják a kiadványt, vagyis minden évben megjelenik majd ez az olvasmányos naptár, tehát kalendárium? Egyáltalán hogyan történt ennek a „régiesnek” mondott műfajnak a felélesztése? Ezekkel a kérdésekkel kerestük meg Tiszai Lajost a Jászkun Kalendárium szerkesztőjét. Egy hétig testőrök kísérgették Szolnoki diáklány a legszebbek között Annikor a szépségverseny OtTSZáigos döntője utáni első napon József Zsuzsa, a szolnoki közgazdasági szakközépiskola végzőse belépett társai közé, a 4. osztályba, síri csend fogadta. Azután kitört az ováció: mindenki egymást itúlkiiaibálva köszöntötte, puszilta: Zsuzsa, láttunk a tévében, néztük ahogyan gitároztál!, klassz voltál, gyere mesélj...! És ő mesélt: újra, és újra, kicsit fáradtan, hajszoltam, de boldogan. HisZjSin mindez olyan volt, ákár egy álom. Az estélyit ajándékba kapta — Régies műfaj a kalendárium; ínkaou csak regi, s valaha nagyon is népszerű volt. A szazadíordulo táján élte virágKorat a Jaszsunságban is ez a naptári forma, de még a másodiK viiagnaború után is jelent meg belőle, utoljára 1948-ban Szolnokon. Nem kötözködni akarok amikor visszakérdezek, mit ért azalatt, hogy „régies”? Egy olvasmány értéké ilyentén nem kötődik az időhöz. Különben a korszerűnek álcázott műfajok is lehetnek értéktelenek. Erre sajnos napjainkban igen sok példa van, a népbutítás igen kifinomult eszközökkel dolgozik. Hogy a Jászkun Kalendárium első évfolyamát követi-e majd a többi? A mostani kötet szerzőgárdájának lelkesedése, akarata szerint igen, csak hát ehhez a jószándék, a tehetség kevés. Olyan sok ígéretes kezdeményezés bukott meg mifelénk, hogy már csak csendes cinizmussal tudok a jövőről szólni. — Egyáltalán, hogyan született meg a Jászkun Kalendárium kiadásának gondolata? — Erre mondják a mai fiatalok, hogy hosszú... Jó 10 évvel ezelőtt mérgemben, elkeseredettségemben találtam ki, hogy kalendáriumot kellene szerkeszteni. Ez akkor volt, amikor valamiféle központi akarat — papírhiányra hivatkozva — teljesen meg akarta bénítani az amúgy is nagyon szerény vidéki könyvkiadást. Pedig a publikációs lehetőségek ezidőben különösen gyatrák voltak a vidéki írók, kutatók, értelmiségiek számára. Nem a tudományos dolgozatok primer közzétételére gondolok elsősorban, hanem a széles nagyközönség számára is-értéket jelentő írások megjelenésének hiányára. Ez az akkori döntés azért is merőben elhibázott volt, mert közben megjelent nálunk is a „nagy generáció”, nemcsak a filmen. Ezt a fogalom legnemesebb értelmében mondom. Es mellettük dolgoztak azok a tollforgatók, történészek, kutatók — Szurmay Ernő, Kaposvári Gyula, Kisfaludy Sándor, Betkowsky Jenő, Győrfi Lajos és mások, tengernyi élettapasztalattal. Vétek lett volna írásaikat nem közkinccsé tenni. — Ha ilyen régen hordozza maga ban a gondolatot, miért csak most jelent meg a könyv? — A színvakok csak bizonyos színeket ismernek. Évről évre kilincseltem a gondolattal, hivataltól hivatalig, de eredménytelenül. Négy kalendáriumot szerkesztettem meg, — az íróasztalomnak. Volt ahol vállonveregettek, hogy milyen igyekvő valaki vagyok, máshol azt mondták nagyon jó, de ... Azt ugye nem kell magyaráznom, mi jött a „de” után. Végre tavalyelőtt úgy tűnt, hogy egy szervezet felvállalja az ügyet, már a szerkesztőbizottságot is összehívtuk! Néhány hét múlva „lefújták”. Miért? Tudja a jó ég! Azt mondták, nincs rá pénz. Pedig ha jól meggondolom, hozzávetőlegesen most is az alapító vállalatok, szövetkezetek pénzén jelent meg az első szám. — Kritikai megjegyzések szerint nagyon a múltból meríti témáit az első évfolyam. — A magyar múlt vizsgálatát — különös tekintettel az elmúlt évtizedekre — nagyon fontosnak tartom, hiszen a valós feltárás következtetései nélkül újra bizonytalanná válhat az útkeresésünk. Ha csak egy mákszemnyit is segít ebben a folyamatban ez a szerény kiadvány, akkor már érdemes volt megírni, megszerkeszteni, kiadni. S remélem, olvasni is, mert az volt a célunk, hogy olvasható legyen. Az emberek fáradtak, teli vannak feszültséggel, nem szabad háríanúroKnak felfogni az idegeiket. — Célzott arra, hogy végülis a jövő titka a további •megjelenés. Miért ilyen borúlátó? — Csak egy példát mondok : szombaton délelőtt a Karcag főterén lévő hírlappavilon árusától megkérdeztem, tudna-e adni egy jövő évi kalendáriumot? Sajnos, még nem jöttek meg, csak ez a Jászkun van, mondta a hírlapárus, és előszedte a pavilon mélyéről a Jászkun Kalendáriumot. Elszomorított a dolog, az első pillanatban a hírlapárusra voltam dühös, aztán végiggondoltam, ő csak egy bizonyos folyamat vetületűt adta, semmi mást. Az emberek olyan gyakorlatban éltek évtizedeken keresztül, hogy csak az lehet jó, az igazi, ami nem itt készült szőkébb hazánkban, hanem felülről jön. Nem akarok ezzel a példával általánosítani, a kérdést úgyis az dönti majd el, hogy a megye lakossága — ha egyáltalán eljut hozzájuk a kiadvány híre — elfogadja-e „igazinak” a Jászkun Kalendáriumot, magyarul: megveszik-e. Mert ha nem, akkor jövőre nem adnak pénzt a második évfolyamhoz a mecénások. Egyszerű képlet. — Ahogy a kalendáriurrj külső megjelenése is mintha túl „egyszerű” lenne. — A fenn az ernyő, nincsen kas szemlélet ezen a területen is megtette a magáét! Vannak akik hovatovább minden kiadványt csak fényezett, méregdrága {»píron tudnak elképzelni. Miért kell egy alkalmi olvasmányt — jó esetben egy év az élete! — pazarlóan, drágán megcsinálni, amikor a célnak takarékosabban is megfelel. Egyébként elismerem a kiállítás szerénységét, tudatosan így terveztük, hiszen 'ha színes borítóval, színes képekkel került volna a piacra, 90—100 forint között lett volna az ára. A szerzőgárdával, kiadóval együttesen úgy gondoltuk. munkánknak akkor lesz értelme, ha a kispénzű emberek is meg tudják venni a könyvet. H. K. A Reformban olvasta, hogy szépségverseny lesz. Mivel a 175 centis magassághoz a rendszeres sportolás eredményeképpen 55 kiló társult, a többiek biztatására a sötétszőke hajú lány lassan kötélnek állt. Nem vette komolyan az egészet, hitt is benne, meg nem is, főleg a pár évvel ezelőtti szomorú tapasztalatok alapján, így az utolsó pillanatban adta postára a 300 forint nevezési díjat, rövid életrajzát, valamint egy arc- és két álilóképét. Lassan elfeledkezett az egészről, elfoglalta az iskola, no, meg a temérdek edzés, hiszen hetente háromszor Puirkó Kálmánhoz, a karate híres mesteréhez jár ,karbantartani izmait, alakját. Szóval nem unatkozott. Éppen az őszi mezőgazdasági munkáról érkezett meg, amikor távirat várta: beküldött fotói olyannyira megnyerték a zsűri tetszését, hogy szombaton Pesten jelenjen meg, szaknyelven fogalmazva előzsűrizés végett. Azt is megtudta: a több száz jeln/tkezőből ide már mindössze hanmincketten jutottak el. Izgult, hogyne izgult volna, hiszen a szigorú ítészek között volt kozmetikus, divatszakember, üzletember egyaránt. Utcai, majd fürdőruhában kellett ellépdelni előttük: figyelték az arcát, az alakját, a járását, a mozgását, szóval alapos volt az érdeklődés. Hogy izgalmasabb legyen az egész, ezek a jó emberek a köszönjük szépen, most már elmehetén kívül az égvilágon semmit sem mondtak. Pedig a kiválasztott harminckettő már lázban égett: vajon közülük kik jutnak el a legszdbfo tizenhat közé. Két feszült nap múlt el, és isimét táviratot kapott. Mi tagadás, amikor bontogatta, citerázott a keze, de a sorokat olvasva örömében akkorát ugrott, hogy kisebb veszélybe sodorta az ötödik emeleti panel-lakást. Ugyanis abban az állt: ő is ott van a tizenhat kiválasztott között. (Egyedül a megyéből, ahonnan kilencen próbáltak szerencsét). Egyúttal szeptember 22-re egyhetes, bentlakásos foglalkozásra hívták. Nos, ez a hét a szépségversenyre való előkészület jegyében telt el: fodrász készítette el a frizurájukat, kozmetikus kínozta őket a felesleges szőrszálak irtásával, kecses járást oktattak nékik, pszichológus foglalkozott velük. Ráadásul őrizték őket akár a rabokat: kísérő, kísérők nélkül eisern hagyhatták a rózsadombi épületet. Azután elérkezett a várva várt verseny. A nagy eseményre elutaztak a szülei, ismerősei, Tünde a testvére. Először ruhában, majd estélyiben illetve fürdődresszben kellett megmutatni magukat. Ö különösen a sportolók között aratott sikert, ami nem a véletlen, hanem a rengeteg edzés következménye. Tény, főbben is dobogós helyre rangsorolták, végül oda nem ő állhatott fel. Nem szegte a kedvét a dolog, hiszen tudta: Vidéki, ismeretlen szolnoki lány lévén már az is csoda, hogy ez aiz este megadatott neki. A ruhákat emlékbe megkapta (az estélyi például tizenötezret ér), sőt egy szerződésiéiért is emlegettek, noha másít a legfontosabb a sikeres érettségi. Azóta ismét szolid diáklány lett a 62 centi derékbőségü negyedikes, bepótolt két felmérőt, napközben iskolaköpenyt, farmert visel, edzésekre jár, ahol kilométereket fut. Azután órákra készül és délelőttönként izgul, amikor a napló a J betűsök körül nyílik ki. * * * Az utcán elkísér bennünket egy darabig. Nem öltözik extravagánsain, mégis, amerre elhalad: főleg a férfiak furcsa módon féloldalit fordulnak, vagy visszanéznek rá. Nem valószínű, hogy a mestert szidnák, hogy lámlám elszábta a fekete szoknyát, az ártatlan szövet erős jóindulattal Is csak combközépig ér... D. Szabó Miklós LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Káprázatban V. Árpádom, továbbra is fenntartom képzeletemben annak lehetőségét, hogy „az itteni helyzet” változásai logikusak, a többség által nyomon követhetők, talán még előre kiszámíthatók is. Te. szegény, a politikai pergőtűzről szóló zűrzavaros beszámolóimból viszont bizo/ nyára csak két dolgot érzékelhettél: a zűrt meg a zavart. Most fogózz meg komám, mert a sok tétovázás után tapasztalhatsz részemről némi határozottságot is: lehet, hogy még sok minden van, de zűr és zavar holtbiztosán. Ez magánvélemény, s ezt a jelleget divat itt hangsúlyozni (a különböző nyilatkozók mindegyre pontosítják, hogy ez a kijelentésük a pártjuk álláspontja, amaz pedig a saját véleményük), magam is csak a divat kedvéért teszem, hisz nem vagyok semmilyen párt tagja, még csak polgára sem a Magyar Népköztársaságnak (?). Egyik jeles költőnket (a feledékenyeknek mondhatnám: „valami köze” Erdélyhez is volt), Ady Endrét aligalig parafrazálva állíthatom: sem utódja, sem boldog őse. sem rokona, sem ismerőse, de még szimpatizánsa sem vagyok itt senkinek, nem vagyok senkinek . . . Senkinek, hangsúlyozom ezúttal nem hóbortból, hanem figyelmed esetleges lankadását élesztendő: nem azt írtam, hogy semminek. Mert valaminek — úgy érzem — igenis utódja, rokona és rokonszenvezője vagyok; a magyar nép azon több évszázados törekvésének, melyet hajdan naiv egyszerűséggel így fogalmaztak meg: szabadság, egyenlőség, testvériség! Persze, itt és most ez jóval bonyolultabb, amint ezt eddig is igyekeztem legalább jelezni ... Mégis, miért tűnik fontosabbnak a valami valakinél? Nyilván, nem a rossz vagy a jó lóra tevés dilemmája miatt. Tudod, tudom (tudják?), ez a futam nem a miénk, a fogadás megtételéhez nincs alaptőke, a győzelem csak szimbolikus lehet, s még erre sem törekszem. Tehát nem óvatoskodásból nem voksolok a Valakikre (személyekre, illetve pártokra, mozgalmakra és ezek képviselőire), hanem nagyjából és — nem fontossági sorrendben — körülbelül a következők miatt. Nem vagyunk olyan jóban. ..Sem rokona, sem ismerőse nem vagyok senkinek”. Nem látok az agy velejébe; kisminkelt, jólfésült ábrázata teszthet ugyan, de milyen lehet reggel, ébredéskor? Csiszolt, választékos megfogalmazásai magukkal ragadhatnának, ha tudnám, hogy tőle származnak, és nem más adta a szájába; jószándéka meggyőzne. ha érdek- és akaratvilágába is bepillanthatnék. A külcsín és belbecs ellentmondásaira voltak és lesznek példáim ... Nem leszünk jóban. Már majdnem kezdtem lelkileg „jóban lenni” azokkal a magukat hitelesnek hirdetőkkel, akik „magukat még nem kompromittált személyek szerepléséért” kardoskodtak, amikor eme makulátlanokról is kezdett mindenféle kiderülni. Erősödik bennem a gyanú, hogy — úgymond — félrevezetés esete forog fenn. Hogy régi elvtársaktól a koraszülött bajtársakig többen önös érdekből, a nép nevében találnak ki maguknak fontos (kodó) szerepeket. Miközben kórusban követelik — joggal! —, hogy lényegesen csökkenjen azok száma, akik eddig csak a „politikából”, az ideológiai útmutatásból, az irányvonal meghúzásából és betartásának ellenőrzéséből éltek meg, egyre nagyobbra dagad — mégpedig a követelőzők soraiból startolva! — az újgazdagokhoz hasonlítható újteoretikusok többpártrendszerű kasztja, melynek tagjai, minden jel szerint, nagynagy szeretettel élnének szintén a politizálásból. Az egyik oldalon a levitézlettek lakáspanamái, jogtalan előnyei, vadászatai... A másikon a szegénylegény szerepében tetszelgő siheder. akinek elegánsabb és értékesebb személygépkocsija van, mint bármelyik volt pártfunkcionáriusnak; vagy a valószínűleg kölcsönkért kopottas kabátban ágáló szónok, kezét az ég felé emelve mondván, nekem csak az üres tenyerem van ..., s jónéhányan tudják róla. hogy milliomos. Ha ily szemérmetlenül hazudtok, nem leszünk jóban, mondhatná az. akit érint vagy érdekel a viszony. A Valakikhez viszonyulni is nehéz. Egyrészt azért, mert — főleg az utóbbi egy évben — állandóan változnak, nem maradnak a helyükön. Van olyan, akit az Isten szólított magához, a másikat a párt állította félre; némelyek (akiktől talán éppen várnál valamit) a leghevesebb csatározások idején mennek soron kívüli vagy soros tanulmányútokra, jutalomkirándulásra külföldre félévekre, mások (akik történetesen látványos megmozdulásokat, érdekfeszítő nyilatkozatokat tettek nemrég) a hallgatás önkéntes száműzetését választják. Másrészt, a személyek megítélésekor legalább is engem fölöttébb elbizonytalanít, hogy módszereik változatlanul kaotikusak, mondhatni, harci eszköztáruk esetleges, majd mindenki azzal üt, ami épp a keze ügyében van. A múltkorjában a színházi világ perverzitásainak hasonlatával éltem, most a sport világából merítenék, hátha így jobban megérted értetlenségemet. Képzeld el komám, hogy különböző sportágak képviselőit egyszerre engedik a küzdőtérre, s ott egy finom-vegyes vetélkedő folyik (majdnem üres lelátók előtt): az egyik műkorcsolyázó szabadon választott gyakorlatot mutat be, a másik kötelezőt jég helyett salakon ; miközben egyik emelné a súlyt, a másik rajta lovagol; a karikás gyakorlatot végző kislányt kick-box-karatés rúgja szájon; négyesfogattal kísérelnek meg magasugrást, hokiütőjével veselkedik a rúdugrásnak a jégkorongozó; barlangkutatók sárkányrepülőznek. sakkozók birkóznak, birkózók sakkoznak, futballisták öttusáznak, öttusázók tízpróbáznak, a tízpróbázók hétpróbások ..., a többit a te fantáziádra bízom. (Ezek még nem olimpiai számok, de ha azokká válnak, évtizedekig lehet hazai specialitás, azaz magyar siker-sportág valamennyi.) Nem tudom a valakiket megkülönböztetni, mert. összemosódnak az arcok. Kíváncsian vártam most is. hogy az egybekent MSZMP—MSZP-kongresszusra ki hogyan fog reagálni. Fanyalog szinte mindenki, kommunisták és nem kommunisták, reformerek és ortodoxok, demokraták, mérsékeltek és radikálisok. Csaknem megegyezik a vélemény, hogy nem történt semmi különös, nincs semmi változás, lényegében minden a régi — miközben a világ el van ájulva a magyarországi változások nagyszerűségétől, és igenis jelentős dolognak tartják a „cégtábla átfestését” (az más kérdés, hogy üdvözlik-e vagy elítélik a szocialista párt megalakulását). Szóval, a „valamire” figyelnék komám, s úgy tűnik, nem csak én egyedül. Miközben folyt az a bizonyos kongresszus, az egyik mozgalom „gazdasági akciót” szervezett. egy másik párt meg politikait. Mindkettőre elmentem, és láthattam, a nép mintha már szavazott volna valamire, az előbbin tízszer annyian voltak, mint az utóbbin. Igen. mert az MDF- piacon télire való zöldséget adtak olcsón, míg az SZDSZ összejövetelén aláírásokat gyűjtöttek .. . Talán hajdani pszichoszociológusi ténykedésem névtelen kérdőíves felméréseinek szakmai torzulásaként is fennmaradhatott az elv: nem az a fontos, hogy kimondja, hanem az, hogy mit mond. Megkockáztatom a feltételezést: itt az „egyszerű állampolgárok” jelentős részét már a mondás sem érdekli, hanem csupán az, ki mit tesz. Nos, éppen a tettek, a hasznos cselekedetek sokasodását látná örömmel Valakiktől komád, Lajos
