Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-14 / 244. szám
1989. OKTÓBER 14. 9 Irodalom, művészet Dienes Eszter \ Csillag-soron R. M. emlékére Suhog az ősz, már mindig csak feletted, a Holdat elvonszolják, s boltot nyit szemedben a kiárusított ég; szilva felejti hamvát. Két szemed partja közt felvonulnak a hangyák. Bejárják koponyád hegyét, savval maratják kjét szemed házét teremtő férfikor, elveszett ékezet hiába jönnek, s hegyről a pásztorok - csillag-soron már ősz morog. És hevés vigasz: kétfelől súgnák a szavak: voltál öröklött menedék! Két szemed partja közt dominózik a sötét, suhog az ősz-Donkó László Hétköznapi vallomás Babám, prosti lett Amor, téren, diszkóban csápot s keményvalutát kér csinos kis faráért. Ámort rács mögé dugták, mint utcasarki kurvát, előzetest tölti s végül Nosztrán köt ki. Ne csodáld hát, ha éjjel durmol szerelmem mélyen, veszettül berágott, káromkodik, krákog... Tetteti: fáradt, álmos, pedig lazán világos: meglépett az [Ámor, más krapekkal smárol! Nem bánom — s ezt bevallom ha áll az utcasarkon, valamiből néki is meg kell ma élni! Szenti Ernő rajza Csend ereszkedik a szőlőhegyekre is, a nedves tőkék kifosztottan, árván sorakoznak, mint ittfelejtett, idegen katonák. Egy-egy szélrohamra szilva potyog odébb az egyik fáról, de mellette, a lombja vesztett almafa még riogat néhány makacs gyümölcsöt az 4gain, ezeket talán a tél fagya is ott éri majd. Jó lesz a madaraknak, akik szintén elhalkultak ilyenkorra, mintha félnének kicsit. Pedig az enyhe idő hatására, kivirágzott a fű között a gyermekláncfű megint, de most, hogy megeredt az eső, összezárják jókedvű, sárga szirmaikat, sértődötten álldogáljak a fű között becsapva, mert nem bújik elő kedvükért sem a nap, olyan, mintha beteg volna, vagy öreg. Csak pislákol valahol, túl a ködön, az esőcseppeken. Az emberek a boltokat járják, a gyerekek kinőttek mindent, ami tavaly még jó volt nekik. Aztán komoran válogatnak az „enyhén vízálló” lábbelik között, mert másfajta nincsen. Eszükbe jut a tavalyi tél, a beázott csizmák, nedves zoknik, kiadós megfázások ideje. Mérgelődnek, egymásnak panaszkodnak, aztán beletörődnek, mint minden évben, mert mi mást tehetnének? Újra, mint mindig, abban reménykednek, hogy talán enyhébb lesz majd az elkövetkező tél. mint a tavalyi volt, talán nem válik le az úján vásárolt csizmák talpa idő előtt, talán ... A rossz idő beköszöntővel megszaporodnak a buszokon is az utasok. Sokan, akik nyáron gyalog vagy kerékpárral jártak, most megveszik megint a bérleteket, és csúcsforgalom idején egymás lábát tapossák. A hirdetőtáblákon ázott plakátokat lenget a szél egy-egy nyáron ■lezajlott programot hirdetve, koncerteket, kiállításokat, egy-egy pillanatra visszakozva az. elmúlt hónapok hangulatát. De most behúzott nyakkal sietnek az utcán az emberek, nem tudják, hogyan fogják a buszokon, boltokban csöpögő ernyőiket, egymás cipőjébe csurgatják a vizet, és mérgelődnek. Esténként aztán mégis megenyhülnek sült gesztenye ropogtatása mellett, mert a gyerekek elkezdik számolni, hány nap van még karácsonyig. — Messze van még — mondják, de magukban már latolgatják ők is, mit kellene venni, hogyan legyen? Mert sok év tapasztalata szerint ilyenkor olyan hamar elrepül az idő, hogy hipp-hopp, itt van a karácsony egyszerre. Majd csak azután megy el nehezen az a pár keserves hónap, tavaszig. Ilyenkor szaladnak a napok, egyik a másik után. A tél még csak fenyeget, ez az ősz birodalma. A lehulló leveleké, csöpögő esernyőké, s néha közben azért kisüt még a nap is. ökömyál csillog a levegőben, édes must szaga terjeng a pincék körül. Ilyenkor még előszedegetik a nyaraláskor készített fényképeket, a lányok dobozba rakosgatják a nyáron kapott szerelmes leveleket. Esik az eső, nagy cseppekben. A kertbe ültetett krizantémok megfürödnek benne, mielőtt kiviszik őket a temetőbe. Az erdők és parkok fái titokzatosan hallgatnak, álmos köd hintázik az ágak között. S a felhúzott esernyők árnyékában az arcok is elgondolkodóbbak. znap reggel amikor ráeszmélt, hogy eljárt felette az idő, megöregedett, és egyedül maradt, úgy érezte, változtatni kellene a helyzeten, viszont tudta, nincs már elég ereje a változtatásra. Tamás azt is bevallotta magának, nem látja a változtatásnak sem a hogyanját, sem a lehetőségét. Pizsamában állt a szoba közepén, s miközben önvizsgálatott tartott, tisztes távolból nézte alvó felesége meggyötört, eldurvult arcvonásait, s nem érzett iránta gyűlöletet, inkább szánta, ahogy önmagát és a gyerekeit is. Tisztában volt vele, hogy gyerekei szeretik még s ezt azzal magyarázta, hogy szükségük van rá, az apjukra. Azzal is tisztában volt, legalábbis az előző egymást sokadszor és kölcsönösen megalázó éjszaka óta, hogy a felesége végképp nem szereti, undorodik az érintésétől is. Büdös vagyok — állapította meg egy állattan furcsa, saját hóna alá szagoló mozdulattal —, sokat dohányzóm. S ahogy felidézte felesége szokását, amint dideregve bebújik az ágyba, homlokáig magára húzza a takarót, s dermedten, mozdulatlanul, visszafojtott lélegzettel fekszik a sötétben, ő meg tétovázik, nem tudja eldönteni, odafefchet-e feleségéhez, hiszen nincs is mellette hely, keskeny a heverő — egyszerre érzett szánalmat és önsajnálatot. Ahhoz, gondolta, hogy jeliét vegye szándékának, beljebb kellene húzódnia, csakhogy ő a saját akaratából nem mozdulna meg, nem nyújtaná ki a kezét, nem mondaná, hogy na, te bolond, gyere ide hozzám. Tamás tegnap este se akarta kitenni magát újabb sértésnek. mégis, ahogy megérintette, s halkan azt mondta neki: beljebb mésZ? — Júlia összerezzent, felpattant és kiment a fürdőszobába, megmosta a fogát, azután beült a WC-be újságot olvasni, majd jó sokára hangos zubogással lehúzta a vizet. Kicsi a lakás, gondolta Tamás, ebben nem lehetnek egymás előtt titkaink, s nem volt benne egészen bizonyos, hogy a kultúra hiánya a szociális körülményekből kellőképpen levezethető-e. Tény, hogy amire Júlia visszament a szobába, Tamás sötéten és szomorúan a saját ágyában feküdt, szikráztak az idegei, és nem kevés önsajnálattal gondolt a következő napra. Előre szégyellte magát, hogy munkatársai és hivatali ügyfelei előtt nem tudja eltitkolni ingerültségét, dadogni fog, amikor szépen, higgadtan, bizalomkeltő hangsúlyokkal kellene kifejteni minden mondatot, csakhogy ő erre képtelen, mert nemhogy nem szereti a felesége, már nem is kívánja, de az is meglehet, hogy benne van a hívókra az élet, ha minden felelősséget ráháríthatna a másikra, ám ezt igazságtalannak tekintette, s inkább önmagát elemezgette csillapíthatatlan exhibicionizmussal. Azt kutatta, hol lehet a forrása nyomorúságos érzéseinek, rákként burjánzó szorongásainak, melyekkel végül olyan tökéletesen egyedül marad, mint halálával a halott, aki igazán nincs kisegítve azzal, hogy némelyek szeretettel emlegetik az ő állítólag szeretette méltó lényét, miközben egymást képtelenek szeretni. Nem kell hozzá sok idő, állapította meg, az elhúnyt sírja felett az élők felkavarják a gyűlölet porát, hogy végre közönyösekké válhassanak iránta. Valamennyien úton vagyunk egy 'temető felé, de a megérkezésig még sok-sok halottunkat fogjuk elsiratni hamisan, önsajnálattal, tűnődött Tamás a szoba közepén, átizzadt pizsamában, s egy-Benke László; A kulcs egy futó pillantást vetett alvó felesége arcára. Közben az a mondat pergett az agyában, amit gyerekkorában oly sokszor hallott az anyjától: Tamás — nem olyan mint más! Ugyanakkor az apjára gondolt, akitől az életét kapta, s nem tudta pontosan, hogy ez igaz-e, hiszen az életét az anyjától kapta, és azt sem tudta, valóban szerették-e, s hogyan szerették egymást, hogyan bírták ki együtt öt évtizeden keresztül. Nem ismerte anyja és apja szerelmét, csak azt tudta, hogy „vagyok”, s hogy testvére is „van”, s azért „lehet” ő is meg a testvére is, mert van apja és anyja. De apja már csak volt. Csak volt? Június 16-án meghalt. Amikor a gyászkocsi hazahozta, Tamás éppen füvet kaszált az udvaron. Várva, mégis váratlanul bukkant fel anyja háza előtt a fekete autó, benne a koporsóval, s neki be kellett ülnie az autóba, hogy megmutassa a temetőbe vezető utat. Nem törődhetett síró, jajveszékelő, gyászba öltözött, egyedül maradt anyjával, nem vigasztalhatta. Cselekedni kellett, menni a ravatalozóba. Egyedül volt, egyedül intézte a temetkezési ügyeket, de egyedül volt a fivére is. Nem jöhetett haza, éppen vizsgáztatott az egyetemen, nem törődhetett a temetéssel, ahogy saját bánatával sem. Az autó pillanatok alatt végigröhögött a falun Tamással, az ismeretlen gvászhuszárral és a gépkocsivezetővel. meg a Ikonorsóban fekvő apjával. Annyi volt az a fekete suhanás a temetőig, amennyi az élet. Nem volt idő sem szeretette, sem vigaszra. Nem volt idő megértésre sem. Amikor a gyászkocsi befordult a faluvégi temetőbe, Tamás egy futó pillantással felmérte, hogy az előző napokban kétszer-háromszor is hiába kérte a részeg tanácselnököt, hordják el a szemetet az akácos elől, arról a parcelláról, ahol a sírásók megáshatják a sírt, s vetesse ki azt a hatalmas tőkét a földből, mert „nincs más hely a temetőben, ahova apánkat eltemethetnénk.” Nem alkalmas az idő a gyűlöletre sem, gomolygott Tamás fejében a gondolat, s a kulccsal, amit Temető Mariskától kapott — mennyit kellett futkosni ezután is! — kinyitotta az ajtót. Körülbelül 35—40 fok meleg volt árnyékban is, de Tamás nem érzékelte a forróságot, ahogy nem érzékelte a hideget, pedig megdöbbent, hogy milyen hideg van a hullaházban, de hát nem volt ideje megdöbbenni sem, nem tudott hirtelen nevet adni annak a sarokban halkan zúgó-zümmögő, kattogó, hideget árasztó monstrumnak, amit közönséges néven tepsinek, más néven hűtőnek neveznek. A gyászhuszár meg a gépkocsivezető nagy csattanással^ és ördögi gyorsasággal húzott elő a hűtőből egy hatalmas, szürke, deres, valóban tepsire emlékeztető vaslapot, melynek egyik végét egy bakra állították, másik végét meg a hűtő szélén hagyták, s ráemelték a koporsót. Ahogy a helyére akarták tolni, elakadt valamiben, s lebillent róla a szemfedő. _ Ne! — fojtott el egy akaratlan kiáltást Tamás, amikor megpillantotta apja nyugodt, de kicsit megsárgult arcát az idegen nájlonban. Ez képtelenség, villant át rajta, s nem volt benne teljesen biztos, hogy akkor felfogta-e: arra való a műanyag, hogy szét ne hulljanak a csontok. amás elhessegette magától a képet, tett egy-két akaratlan mozdulatot, már-már kinyújtotta kezét, hogy megsimogassa felesége homlokát, de azonnyomban viszszahőkölt, s egész testében megremegett. Félt, hogy felriad az alvó. s mint annyiszor, most is ellöki magától a kezet. Megszégyenülten és borzongva álldogált, hallotta a görgők csörömpölését, a hűtő ajtajának csapódását, s látta is, amint a koporsót betolják abba az iszonyú monstrumba. Ügy érezte, át kellene menni fiai szobájába, megnézni őket, nem csúszott-e de róluk a takaró, de nem mozdult, ugyanúgy nem tudott moccanni, ahogy abban a hullaházban, mikor a szemfedő megbillent a koporsón. ha, ő vált képtelenné a szeretette. Tamás úgy gondolta, könnyebb Vadászjelenet (aquincumi falfestmény)
