Néplap, 1989. október (40. évfolyam, 233-259. szám)
1989-10-14 / 244. szám
Néplap 1989. OKTÓBER 14 Sx(TVuJ)pCUbi 'jiqtjZAjt Ha igen, miért nem ? Külföldet járó vállalatvezető ismerősöm mesélte a minap, hogy a nemzetközi pénzügyekben alapvető dolog a bizalom. Sok milliós üzleted köttetnek telefonon, röpke percek alatt, és az üzletfelek a szóbeli megállapodást szigorúan kötelezőnek tekintik magukra nézve. Nincs olyan, hogy elfelejtettem, meggondoltam, vagy éppen közbejött valami. A nemzetközi pénzügyek világában, s a külföldi vállalatok kapcsolatában az adott szónak legalább olyan — vagy tán nagyobb — jelentősége van, mintha 20—30, vagy még ennél is több pecséttel szentesítették volna a megállapodást. Mese nincs, minden élesben megy. Csakhogy arrafelé a Lajtán már régen valódi piaci és pénzviszonyok uralkodnak. Nálunk viszont... ? Jóllehet, mutatott már pirosat, zöldre váró piros-sárgát, veszélyt jelző sárgánvillogót, s most végre már zöldet is az a gazdaságpolitikai jelzőlámpa, amely a piacnak gazdaságunkban való térnyerését van hivatva szolgálni. S most ennél a még halványan pislákoló zöld fénynél mindenki azt kérdezi, hogy vajon marad-e — s ha igen akkor meddig — ez a lámpaállás, s a gazdasági vezetők próbálnak biztosítékokkal felérő állásfoglalásokat kicsikarni a kormányzattól. „Odaförttről” megnyugtató válaszok érkeznek, s ez reméljük a továbbiakban sem lesz másképp! Mégis vannak óvatosságra intő jelek: hisz hol az adókat, hol a hitelek kamatait emelik, hol meg az ilyen-olyan járulékok fizetését írják elő a gazdálkodó cégek számára, már-már olyasféle helyzetet teremtve, hogy a vállalatok likviditása — folyamatos és akadálytalan fizetőképessége — kérdőjeleződik meg. S ez tovagyűrűzve megbéníthatja az egész gazdaságot, mivel ha egyik vállalat nem tud fizetni a másiknak, akkor az sem képes a harmadiknak, s beindul egy láncreakció. Ez nagyon valós gond, amit az is mutat, hogy az idén a megyei cégek bankokhoz benyújtott hiteligényei nőttek, annak ellenére is, hogy a kamatok jócskán megemelkedtek. Az okokat keresve, nem a felszínen kell kutatnunk, hanem sokkal mélyebbre szükséges ásni. Mert ez a helyzet egyértelműen mutatja — állítja egy bankszakember —, hogy hová vezethet egy ország gazdaságában a restriktiv — korlátozó, mggszorító, a kiadások csökkentését célzó — pénzügyi politika. Persze a szándék tisztességesnek mondható, hisz a kormányzat bizonyára abból indult ki, hogy e döntés hatására gazdaságtalanul működő, veszteséget veszteségre halmozó vállalatok tönkremennek, és így elindulhat egy szelektív fejlődés. Igenám, csakhogy a gyakorlat teljesen mást mutat, hisz most már két év tapasztalata, hogy a restrikció hatására nem éppen a gazdaságtalan tevékenységek szorulnak ki, és nem a veszteséges cégek mennek egyik napról a másikra, látványosan tönkre, hanem a pénzügyi feszültségek tovább gyűrűznek olyan gazdálkodó egységek felé is, amelyek jobb sorsra érdemesek. Most föltehetné bárki azt a jogosnak tűnő kérdést, hogy akkor miért nem számolják fel a rosszul dolgozó vállalatokat, miért nem kezdeményeznek csődeljárást a hitelező bankok ellenük? Ez sem ennyire egyszerű, mert azzal, hogy a bankok mozgástere a restrikció hatására szűkül, nem biztos, hogy az adott pénzintézet nagyobb erővel esik neki a gazdaságtalan tevékenységek fölszámolásához. Már csak azért sem, mert könnyen lehet, hogy a bank ezzel az intézkedéssel saját maga ellen dolgozna. Hiszen amíg bízhat abban, hogy esetleg egy-két év múlva az adott cégnél helyreáll az egyensúly, sőt eredményt is produkál, akkor visszakaphatja az oda előzetesen befektetett tőkéjét, kamatostul együtt. Ha viszont csődeljárást kezdeményez, akkor nagy valószínűséggel a befektetett pénzének csak egy töredékéhez jut hozzá, s ráadásul lehet, hogy a banknak nincs is annyi kockázati tőkéje, amiből leírhatná a veszteséget. Ebből aztán az is következik, hogy egyrészt a bankok maguk alatt vágnák a fát, ha csődeljárást kezdeményeznének, másrészről pedig gyanítom, hogy állami intézkedésekkel sem lehet felgyorsítani a szanálást. Mivel az csak egy jól hangzó kijelentés, hogy a fölszámolás során kivonunk onnan pénzeket. Bármily furcsán is hangzik, egyelőre még adni kell a forintokat. És nem is keveset. Ugyanis, ha mondjuk az állami szanáló szervezet dönt valamelyik cég fölszámolásáról, akkor legelső lépésként gondoskodni kell az ott dogozók legalább féléves fizetéséről, átképzésükről anélkül, hogy egyetlen fillér értékű termelést is folytatnának. Ugyanakkor, ha hasznos tevékenységről — mondjuk valamilyen közszükségleti cikket gyártó vállalatról van szó —, valahol másutt meg kell szervezni az adott árucikk gazdaságos előállítását, s ez sem pár forintba kerül. Magyarul: ahhoz, hogy a gazdaságból tioszszú távon kimentsünk pénzeket, ennek érdekében először áldoznunk kell. Furcsa ellentmondás. Biztos látják ezt a kormányzati szervek is, éppen ezért nem megy a dolog. Azért lehet, hogy három esztendeje csak beszélünk a felszámolásokról, csődeljárásokról, de valójában a különböző kinyilatkoztatások szintjén megrekedt az egész. Az Erdélyből származó, Hatvanban élő Kerekes család, az egykori szülőföld emlékének kívánt tisztelegni, amikor a város szomszédságában lévő, strázsahegyi telkükön székelykaput állítottak fel. A több száz órai kézi munkával, vörösfenyőből készült díszes kaput Kerekes Béla, a helyi háziipari szövetkezet dolgozója tervezte, megvalósításában pedig részt vett az egész család. MTI-fotó: H. Szabó Sándor Mondd, hol van a sok brigád? Még szerencse, hogy szűkebb pátriánkban nincsenek olyan cégek, amelyeket föl kellene számolni. De hogy érinti őket ez a pénzszűke helyzet, azt kár lenne tagadni. Például a jászberényi Hűtőgépgyárnak jelenleg 80 millió forinttal tartoznak a hazai kereskedelmi vállalatok (ennek az összegnek már ott kellene lennie, mert a fizetési határidő lejárt!), így ahhoz, hogy finanszírozni tudják a napi termelést, kénytelenek magas — 20 százalékos — kamatra hitelt fölvenni a bankoktól, mert nekik a monopolhelyzetben lévő alapanyaggyártó cégek csak úgy hajlandók szállítani, ha azonnal kiegyenlítik a számlát. Amikor az ember sorsa tartósan rossznak minősíthető, s hiába hegyezi a fülét, meresztgeti a szemét, nem látja a javulás útját — hajlamos a múlt fölidézésére, amiben talál valami kapaszkodót, valami szépet, jót — amiből meríthet egy kicsit, ami miatt kimondhatja: azért nem minden rossz, ami régi, sőt van, ami akkor is, most is jónak mondható. Ebből következik, hogy igyekszik föleleveníteni azt, amit most sem lát teljesen feketének, bár szeplőtlennek sem. Nahát, így vagyak én a brigádmozgalnmmal. Ezelőtt huszonöt évvel nagy örömünnep volt Martfűn, a Tisza Cipőgyárban. Állami díjat 'kapott egy „suszterbrigád”, a Gonda András szakmunkás által vezetett, Petőfi Mindezek csak apró adalékok ahhoz, hogy a piac „visszatérésének” újbóli „beilleszkedésének” folyamata még nem az egész gazdaságban zajlott le. Jóllehet, már legálisan visszatért, de ezek még — a reformok ellenére is — csak szimulált, kvázi piacok. Ez az, amit neves közgazdászunk Kornai János joggal hasonlított a nőimitátorokhoz, akik vonzó nőt sejtető külsejük ellenére éppen leglényegesebb „vonásukban” bizonyultak „nem nőnek”. göt vesz, aztán, mint a víz folyás, sorolja: — A tervek teljesítése, a lábbelik minőségének javítása volt a fő cél. Ezt szolgálta a brigádok sok, talán másnak tűnő vállalása is. Hogy mást ne mondjak, megszokott volt, hogy egy 12—15 tagú brigádból évente legalább ketten tanultak! Vigyázzunk! Nem párt- meg szakszervezeti oktatásra gondolok, hanem államira. Nálunk a hatvanas években még több volt a betanított munkás, mint a szakmunkásképzőt végzett. Akinek megvolt az általános iskolai végbizonyítványa, beiratkozott a napi munka mellett végezhető szakmunkásképzőre. Aki szakmunkás volt, s 'kedvet, lehetőséget érzett, elvégezhette a cipőipari techniku-Receptet adni persze nehéz. Gazdasági szakemberek annyit mindenesetre megjegyezték, hogy az állami elvonások csökkentésével, a hiánygazdaság és a monopólium felszámolásával, a külföldi működő tőke mind nagyobb mérvű hazai részvételével — feltéve, ha nem csak a pénzt, hanem a portékát és azok piacát is hozza —, nagyiban javulhatna a helyzet. S akkor az a zöldre váltott és halványan pislákoló jelzőlámpa is élesebben világítana. Ehhez persze az is kellene, hogy a különböző intézkedések egymást erősítsék, és ne akadályozzák azt a folyamatot, melynek során a gazdaság szimulált, kvázi piaca helyett a valóságos piaci viszonyok érvényesülhessenek. Maczó Lászlótól. ,a Tisza Cipőgyár vezérigazgatójától kérdezték az olvasók az 'üzemi újság október 5-i számában: „A brigádmozgalom jövője ’bizonytalan, milyen intézkedéseket kíván tenni a vállalat vezetősége ezen a téren? A (Minisztertanács 1989. április 15-én Ikiadott 31 1989. Mt. rendeletében la szocialista lmunkaversenyről Szóló 1054 1983. Mt., SZOT, KISZ IKB együttes határozatát Ihatályon kívül helyezte. Az ebből (adódó helyzetet áttekintve, úgy döntöttünk, hogy 1989 'első félévét hagyományos módon elbíráljuk, és időarányosan az anyagi (juttatást a dolgozóknak átadjuk. A második félévből megmaradó részt pedig teljes egészében, az utolsó fillérig (különböző célfeladatok teljesítésére (minőségi és tnennyiségi munka; itt elsősorban tnühelyfeladatokra gondolok), valamint konkrét személyi érdekeltségre fogjuk fordítani. Természetesen különböző 'műhely- és osztálykollektivák is részesülhetnek megfelelő célok teljesítése esetén ebből az összegből. Ami a továbbiakat illeti, az a véleményünk, hogy bár a munkaverseny-mozgalom tartalmazott formális vonásokat, jelentős értékek id .létrejöttek, amit teljesen figyelmen Kívül hagyni nem lehet. Az az (elképzelésünk, hogy a brigádmozgalom helyett Iműhelyversenyt alakítunk ki. Tehát nem egyi8—10 tagú elitet ‘versenyeztetnénk. A vállalat 'szempontjából sokkal döntőbb, ihogy egy-egy műhely érjen el 'kiváló mennyiségi, minőségi 'vagy takarékossági eredményt- a jövő évtől kezdve egyegy termelő egység, műhely 'versenymozgalmát 'fogjuk előtérbe helyezni, 'ebbe taz irányba kívánunk előbbre'lépni, ezt a lehetőséget is céljaink szolgálatába 'akarjuk 'állítani.” | Sándor nevét viselő, kollektíva. Ha jól emlékszem, kitüntetésük éve egybeesett a szellemi és fizikai tevékenység elbírálásában beállt változásokkal, akkortól kezdve volt két magas állami kitüntetés — a Kossuth-díj mellett 1964-től Állami-díjat adományoztak a termelő munka legjobbjainak. Addig viszont Karinthy szavaival élve csupán egy kérdés marad: „ ... ha igen, miért nem? ...” A Szolnok Megyei ÁÉV Budapesten, a szentlőrinci lakótelepen egy iskolát, óvodát és ABC-áruházat épít. Jelenleg az iskola alapozásán dolgoznak az építők ' nzs Rég nyugdíjas már a Tisza Cipőgyár első munkaverseny-felelőse, de az idén I már nyugdíjba ment az őt | követő is. Óvári Gézáné a i „nagyfejlődés nagykőre zakában” volt a munkaverseny, a Tisza Cipőgyári brigádmozgalom gazdája. Amikor kezdett, 1961-ben még úgy mondták: csak a bölcsője ringott a mozgalomnak. Ebből érthető, hogy kinevezésekor mindössze kéthárom munkabrigád dolgo| zott a gyári futószalagok mellett. Amikor 1968-ban más munkakörbe helyezték, már kétszáz körüli brigáddal számolt el Bárány Mihálynénak, az őt követó munkavers eny-felelősnek. Bárányné már a „brigádmozgalom kádere” volt. Egy cipőgyári brigádból, gép mellől költözött föl az irodaházba, kapott egy íróasztalt, hogy aztán naponta gépek, futószalag mellett szervezze társai mozgalmát. — Mit tudunk érdemeset, ma is érdemeset, mondani a brigádokról? Óvári Gézáné nagy levemot, utóbb a cipőipari szakközépiskolát. A hatvanas évekről beszélek, amikor a derék had számára ezen a vidéken még nem volt természetes, hogy képzett, tanult emberek álltak a gyárkapuban, fölvételre várakozva! Gyorsan hozzáteszem: amikor még — bár akkor is rengeteg kritika, lekicsinylés övezte — egyáltalán nem volt „divat” az olvasó, a moziba, a színházba járó munkás. Igen, akkor még brigádnaplóba ragasztották a mozijegyet, élménybeszámolót írtak egy-egy tájszínházi előadás után, egy könyv elolvasásáról. Akkor szenzáoió volt, hogy egy-egy brigád patronálási szerződést kötött a homoki gyógypedagógiai intézettel, hogy gyámolítottak egy-egy árvát vagy árván maradt családot. És — nincs rá statisztika, senki nem számolt el vele „darabra”, évente 200 körüli családi ház épült úgy Martfűn és környékén, hogy hétvégeken alapot ásott, falat rakott, szerelt-mázolt-festett egy egész brigád. — így igaz, — bólogat szép földvári családi házában Bárány Mihályné, a frissnyugdíjas, munkaverseny-felelősből lett bérorsztályvezető. — Nekem is hasonló emlékeim vannak, s meglehetősen jászívvel gondolok viszsza még a hetvenes évekre is, amikor ez a brigádmozalom „kinőve magát” adta a kis és középvezetőket a gyárnak. Adta, mert tehette, a szakmai gyakorlathoz épp a brigádvállalások révén tudás, megfelelő végzettség is párosult. És tagadhatatlan, hogy a legjobbak elismerésében, jutalmazásában és kitüntetésében lehetett némi (szubjektivizmus is — a ' lényeg az, hogy mind munkában, mind tanulásban, mind közösségi életben ezek a brigádok elől jártak. Kora délután csöngetek Tiszaiéi d váron a Vadász utcai családi háznál. Hiába. Gonda András a megye első Állami-díjas brigádvezetóje, de még háza népe sincs otthon. A földváriak ilyenkor ezt természetesének találják. Bizonyosan azért kért szabadságot a gyárban, mert szüretel, most van az ideje. Szabó Jánosné bezzeg épp délutáni műszakot kezdett a B-gyár 240-es futószalagján. Megállítja a gépet, amikor mondom: jól emlékszem Tyereskova . martfűi látogatására a hatvanas évek közepén, s a Tyereskova brigádra, amelynek ő sokáig vezetője volt. Bocsámatkérően néz rám. Annyi változás történt annyian távoztak a gyárból, hogy bizony emléke van már csak annak a brigádnak. Pedig! Szép arcát megfesti az emlék öröme: az a brigád a Magyar Népköztársaság Kiváló Brigádja kitüntetést is kiérdemelte! És nem a csinos gyári munkásnők szép szeméért! Ha így mondja, én folytatom. — Lehet, ez az oka, hogy országgyűlési képviselőnek is megválasztották egyszer! — Egyszer, egy ciklusra. 1980—85 között voltam képviselő — néz vissza rám nyugodtan. — Bizonyosan van része benne a brigádnak, hiszen így ismertek meg, a közélet kisebb nagyobb szerepeihez is mint brigád vezető jutottam. Biztos, hogy nem élt vissza vele. Akkor is, az volt most is két műszakban dolgozó tiüzönő. Mondd, hol van a sok brigád? Martfűn így nem is illenék a kérdést föltenni. Akkor, huszonöt, de még húsz, tizenöt évvel ezelőtt is hétezres volt a gyári kollektíva. A környék községeiből és városaiból hajnalban, délben és éjszaka megtelt autóbuszok, munkásvonatok hozták a bejárókat a cipővárosba. Akkor — nőknek különösen — nem volt más munkahely széles környéken. Akkor nagy becsülete volt az egyetlen lehetőségnek.. Lehet, nem baj, hogy ez már nincs így. Lehet, a mai derékhadnak, ifjú munkásoknak egyáltalán nem hiányzik, hogy tartozzanak egy kis baráti, munkatársi ■körbe, hogy együtt legyenek munkában és munkán túl is. Lehet, ma mindenki kénytelen a gyári munka után szőlőbe, hagymaföldre, paprikaszüretre indulni. Lehet, megmosolyogják ezt a múltbanéző írást is sokan. Van egy korosztály, amelyik el nem felejti! Sóskúti Júlia
