Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)

1989-09-06 / 211. szám

Néplap 4 Amíg az eperfák állnak Beszélgetés Nagymáihé Attilával, a tiszafüredi Művelődési Központ igazgatójával Augusztus 20-a alkalmából öt közművelődési dolgozó ka­pott kitüntetést Tiszafüreden. Közülük hárman a Tiszafüredi Művelődési Központban dolgoznak. Ilyen jól áll a közműve­lődés ügye Tiszafüreden? Nagymáthé Attilát, a művelődési központ igazgatóját, újdonsült Kiváló Népművelőt kerestem meg kérdéseimmel. Lehangoló látvány foga­dott. Hangulatos, kanyargó utcák mentén egy nagy ud­varon fákkal, fűvel, szabad levegővel, rogyadozó szabad­téri színpaddal (dobogóval) körülvett téren terpeszkedik egy ormótlan, ijesztően ron­da ház. Nagymáthé Attila jó negyvenes, bajuszos, határo­zott ember benyomását kel­ti. Bár gondokról is szól, mégis optimizmus érződik a szavaiból: — Az udvaron két eperfa áll. Évente ideküldenek egy- egy fűrészes embert, hogy vágja ki őket. Ma ez már csak játék. Tudják, hogy nem engedem. De azért pró­bálkoznak. Tiszafüred kis város, en­nek is csak ’84 óta nevezik. 1977-től vagyok itt, 31 évesen kerültem ide. Akit itt befo­gadnak, elfogadnak, az innen már nehezen tud elmozdul­ni. A tanács, a vállalatok, s maguk az emberek is foglyul ejtik, akit megszeretnek, óvják, vigyázzák, s a legter­mészetesebb módon segítik munkájában és magánéleté­ben egyaránt. Északról ér­keztem. ez a hatodik munka­helyem .De ha valaki meg­kérdezi, hogy hova valósi vagyok, akkor ma már köny- nyű dolgom van: füredi. örülök a 'kitüntetésemnek, annak még jobban, hogy még ketten kaptak elismerést a házból az idén. Ez mindany- nyiunk munkáját jellemzi. Büszke vagyok arra. hogy 77-től 88-ig szinte nem is volt változás a személyi gar­nitúrában. Azóta — sajnos — megindult a fluktuáció, de aki innen elmegy, az csak kényszerből teszi. A közmű­velődésben dolgozók tudják, hogy milyen nehéz körülmé­nyek között kell értékeket felmutatnunk. Szociális, eg­zisztenciális problémák kényszerítenek egyeseket ar­ra, hogy elhagyják a pályát. Mintegy három éve nem tudunk komoly nyereséget hozó programot szervezni. Egyszerűen a bevételünk a nullával egyenlő. Mert nem akarunk csupán szórakoztató központtá válni. Ragaszko­dunk néotánccsoportjaink- hoz, citerazenekarainkhoz, a pedagógus női kórusunkhoz. Havonta egy előadói estet ren­dezünk — sajnos, előre nem tudjuk, hogy ezek milyen színvonalúak. Egy-egy gyen­gébb est következményeit hosszú ideig kell elviselnünk. A Kossuth Lajos Gimnázi­ummal közös irodalmi szín­padunk, általános ifjúsági klubunk, képzőművészeti al­kotókörünk van. Városi szintű nőklubot működte­tünk, ennek látogatottságára jellemző, hogy mindig a nagy­termet keli kinyitnunk szá­mára. Tanfolyamokat kény­telenek vagyunk pénzért hirdetni, de ezek még így is csak ritkán önköltségesek, gyakran nekünk kell kiegé­szíteni a díjakat. Indítunk kezdő néptánctanfolyamot 70—80 fővel, német és angol nyelvtanfolyamot, társas- t|i netán folyamot kettőt is, az érettségizőknek nyitótánc­tanfolyamot és kezdőknek, haladóknak szabás-varrás tanfolyamot. Tiszafüred üdülőközponttá vált. Sok új. magánkézben lévő étterem, presszó nyílt meg. Fehér terítős asztal mellé ültetik le a fiatalokat, kiszolgálják őket, színvona­las szórakoztató műsorokat kínálnak nekik. A Beatrice együttest, a Pokolgépet, a Bikini együttest mi nem tudjuk meghívni, ök igen. A szórakoztatóiparban nem tu­dunk vetélytárssá válni, ir­reális lenne, biztos kudarc­cal végződne, ha megpróbál­nánk. Pedig a pénz azon a területen van. Nekünk más a feladatunk. Mi meg akarjuk őrizni a hagyományokat, s a szó szoros értelmében a kö­zönséget akarjuk művelni. A korral haladni kell. Tisza­füred nyári programját — a július 15-»őI augusztus 20- ig tartó Füredi Randevú ’89- et — a szórakoztató intéz­ményekkel összefogva tud­tuk ilyen gazdaggá tenni. A 27 programból jónéhányat ők rendeztek — például a bi­kinis szépségversenyt, a tánczenekari vetélkedőt, az utcabált —, ezzel is színesít­ve kínálatunkat, őket első­sorban a turisták érdeklik, bennünket meg az, hogy az itteniek gazdag élményhez jussanak. Az anyagi haszon — ha van egyáltalán — az övék. Nekünk nem bevétel­re van szükségünk, hanem mindenkori működési felté­telekre. Ebben segítenek ne­künk a vállalatok, s az egy­szerű emberek, akik renge­teg társadalmi munkát vál­lalnak. Miközben Nagymáthé At­tila beszél, az igazgatói iro­dába be-beugranak kollégái egy-egy tanácsért. A telefon ötpercenként csörög, az igaz­gató intézkedik, szervez. — Ez a ház nyitva áll a füredi­ek előtt. Még sohasem kér­tem terembért, ha értelmes kezdeményezéssel álltak elém — magyarázza. — Érez­zük, hogy szüksége van ránk a városnak. Olyan szülők hoz­zák el gyerekeiket hozzánk, akik tízegynéhány éve még nálunk táncoltak, énekeltek. Rendezvényeinkre családos­tól járnak az emberek. Szé­pen kiöltözve jönnek, mert eseményt jelent ez a szá­mukra. Évekkel ezelőtt kulturális centrumot akartak létrehoz­ni Tiszafüreden. Még ma is megvan a helye az épülendő új művelődési központnak. Mire az iskola, a könyvtár megépült, a pénz elfogyott, így maradt a régi, csúnya ház. De ez legalább a város szívében van. S a fürediek tudják: amíg a két eperfa áll, addig a kopott falak mögött értelmes, alkotómun­ka folyik. Budai Mátyás Menedzserképzés indult Budapesten A budapesti Nemzetközi Menedzser Központban az előzetes terveknek megfele­lően a hét elején megkezd­ték a fiatal vezetők képzési programját. A tíz hónapos, angol nyelvű tanfolyam résztvevői a piacorientált menedzsment és az üzleti munka általános ismereteit, tudnivalóit sajátítják el. A programot a külföldi egyete­mekkel közösen alakították ki, és a tanfolyamot nemzet­közileg elismert magyar és külföldi professzorok veze­tik. Az első szemeszterben a hallgatók a menedzsment több funkcionális területén (például a számviteli ügyin­tézés. a szervezetek maK.ro- és mikroszintű tevékenysége, a számítógépek alkalmazása a marketing terén) kapnak alapismereteket. A második szemeszterben a pénzügyek­ről, a termelésirányításról, az emberi erőforrások mened­zseléséről szereznek infor­mációkat, a harmadik sze­meszterben pedig az elsajátí­tott ismeretek összefoglalá­sára és alkalmazására kerül sor. A program külföldi vál­lalatoknál helyszíni gyakor­latokkal zárul. Kiadványok Tevan Andorról Újabb két kiadvány jelent meg a gyomai „Kner Nyom­daipari Múzeum” füzetsoro­zatában, mindkettő a száz évvel ezelőtt született Tevan Andorról, kiemelkedő könyvkiadói tevékenységéről szól. A füzetsor 16. számá­ban Papp János az 1910-es évek elejétől az 1949-es álla­mosításig folyamatosan meg­jelenő Tevan-könyvekről írott korabeli bírálatokat gyűjtötte egybe „A szép könyv dicsérete” címmel. A modern magyar könyv bé­késcsabai megteremtője. Te­van Andor önvallomását tar­talmazza a füzetsorozat 17. kiadványa. A „Narancsliget az Északi-sarkon” című, 1950-ben írt nyomdatörténe­tében vallomásszerűen szól arról, hogyan született meg a „Nyugat” íróinak segítsé­gével a poros alföldi kisvá­rosban a világszínvonalú könyvnyomtatás. Hárman már soha nem jöhetnek... „Vigyázz! Osztályfőnök úrinak tisztelettel jelentem, hogy az osztály létszám hu­szonhét, és a harmincötéves érettségi találkozóra közülük megjelent tizenöt. Bakó End­re, Demeter László és Nagy Péter meghalt, a többi va­lamilyen ok miatt távol” — jelenti katonásan B. Nagy János ezredes a Killián fő­iskola tanszékvezetője Zsol­dos István tanárnak, az egy­kori osztályfőnöknek a kis­újszállási gimnázium föld­szinti termében. Ügy koppannak a prózaian egyszerű szavak, akár a le­eresztett koporsó tetején az első rögek. Pár pillanatig csend honol a teremben, a döbbenet csendje, hiszen en­nek az apró osztálynak a tagjai közül hármat — noha még csak az ötvenes éveik elejét számlálják —, már utolsó útjára kísért a lélek­harang. Nézem az arcokat, a deresedé halántékokat: a „fiúk” kinézete valahogyan barázdáltabb, markánsabb. Talán az sem véletlen, hogy közülük tértek meg többen is nyugodni abba a földbe, ahonnan vétettek. Sorsuk, meg a jelenlévőké is kész re­gény. Kiről is szóljak? Goly- ha Jánosról, az öregről, aki mérnök tanár? Volt igazga­tó-helyettes is de szűk évti- zede? jó öt éve elkövette azt a „vétket”, hogy szeretett Erdélye, az ott 'lakók védel­me érdekében ágált. Akkor bizony nem éppen elismeré­seiket, vállveregetéseket ka­pott érte, ma pedig néha olyasmit: pajtikám, látod, te már akkor is bátran meg- mondtad... Említsem Fekete Imrét aki diákköri szerelmét vette el, és már közel az öt- venhez kellett munkahelyet változtatnia? Iván Jánost, aki a fővárosi Operett Szín­háznak fordított hátat, és végül Kisújszálláson lett rokkantnyugdíjas? Vigasza a lánya, akinek úgy itűnik, akadt mit örökölnie tőle, hi­szen megnyerte a világ első koloratúr-szoprán versenyét, és ma a bonni opera tagja? Esetleg mondjam el, hogy N. Sándor soha nem jön a találkozóra? Meglehet, azért mert elvesztette mindkét lá­bát, és őt, az egykori örök­mozgót ne lássák így tehetet­lenül, bénán? Gubancos sor­sok, életek, évtizedek ezek kivétel nélkül; olyanok akár a kor. Még az úgynevezett sikeres emberek is egyik szemükkel sírnak, a másik­kal nevetnek. Valahogyan így: van két remek gyere­kem. Az egyik már dokto­rált, és hatezer-hatszáz a fizetése. Tudományos kuta­tó, de mi segítjük. A másik csak annyit tanult, ameny­nyit nagyon muszáj, és ő a sikeres ember. Hol itt az i ga zs ág ? A boldogs ág ? Tényleg, hol van? Talán a lányoknál ? Esetleg Fekete Terinél, akiről mit sem tud­nak? Vagy Szabó Irénnél, aki azt csinálja amit szeret? Pedagógus, mégis azt vall­ja; valahogyan nagyon bele­fáradt az egészbe. Esetleg Melegh Incinéi? Aki a töb­biekkel szemben állítja: bol­dog vagyok, mert nem voltak nagy céljaim, így megleltem a helyemet. Vagy Roháska Juditnál? Akinek született három csodálatos gyereke, mellesleg ő az egyik minisz­térium vezető főorvosa. A baj „csak” az, hogy most, amikor kiteljesedett a tudá­sa. elért valamit a szakmá­ban, nyugdíjazni akarják. Csak azért, mert közeleg az a bűvös életkor... Ezt egyál­talán nem érti, így hát va­lószínű jövőre ismét mun­kahelyet keres a főorvosasz- szony. Természetesen nyug­díjasként. A beszámolóikból kitetszett ezek az 53, 54, 55 éves „diá­kok” inkább a küszködései­ket, harcaikat idézték mint a sikereiket. Pedig mindket­tőből akadt bőven. Hiába, ilyen a kun ember: akkor is a kételyeit sorolja, ha dicse­kednie lehetne, Túlhaladtak életük delelőjén, most már inkább iaz unokák fénylő pil­lantása jelenti számukra a legnagyobb örömet, amely néha még a testi nyavalyá­kat is feledteti. Arról is me­leg hangon szóltak, hogy amit emberöltővel korábban a képzeletbeli tarisznyájuk­ba raktak a gimnázium ne­velői — akik közül az össze­jövetelen az osztályfőnökön kívül Porcsalmi Lajos tanár úr is megjelent — azok az értékek: a becsületes munka, az emberek szeretete, a más iránti tisztelet, megértés, ma is időtállóak. Olyannyira, hogy az intelmekből futotta a nehezebb évekre is, legye­nek akár orvosok, akár pe­dagógusok, akár tanácsi dol­gozók vagy hivatásos kato­nák. Fájdalom, erről néhányan már soha nem tudnak szá­mot adni, legyen még bár­mennyi találkozó. Jönnek viszont a többiek, és meg­fogadták, amíg közülük ket­ten élnek, addig ötévenként lesz osztálytalálkozó. És aki majd néhány évtized múlva • utoljára marad, akikor már csak a képzelet szárnyán utazik vissza abba a híres gimnáziumba, ahol 1954 nya­rán huszonhét kisújszállási, kunhegyesi, kenderesi, kis­körei fiú és lány indult an­nak az ismeretlen csodának, amelyet elcsépelt szókapcso­lattal mindenki csak nagybe­tűs Életnek nevez... D. Szabó Miklós 1989. SZEPTEMBER 6. tévé képernyője előtt Juliette — sajnos — teg­nap este már nem jelent meg a képernyőn: a múlt hét keddjén ugyanis véget ért az a nyolcrészes sorozat, amelynek főszereplőjeként, mi tagadás, megszerettem őt, kedves arcát, bájos lényét, és mindazt, ami vele tör­tént. mert végtelenül embe­rinek tűnt. Búcsú Juliette-től Az is volt, humánus film A világ néUüled, az utóbbi idők talán egyik legkelleme­sebb sorozata.. Mélységesen emberi problémákat, fesze­getett, anélkül, hogy harso­gó dráma kivárni volna len­ni, megkapó eleganciával adta elő folytatásról folyta­tásra egy gyermekeivel ma­gára maradt, 1 ukonszenivas asszony belső küzdelmeit, hogy férjének tragikus el­vesztése után új életet kezd­jen egy másik férfi oldalán, anélkül, hogy megsértené annak emlékét, s méginkább hogy megbontaná a család kialakult békéjét, s hogy fittyet hányna a kialakult erkölcsi normákra. Küzdel­meit, hogy új életteret sze­rezzen magának, csinos asz- szony lévén megbirkózva a környezetében reá leselke­dő férfi-veszélyekkel is. Egy sokfélvonásos érzelmi drámát láthattunk, és ami igen lényeges, egy olyan szí­nésznő megformálásában — a népszerű Catherine Spaak —, akinek vonzó szépsége, érett nőiessége, finom okossá­ga eleve garanciát jelentett a sikerre. Juliette-je hiteles asszony. Nem egy úgyneve­zett makulátlanul tiszta nő, hanem egy, a hétköznapok problémáin „bukdácsoló” asszony, mégha ez a „buk­dácsolás” nem ás mutatott durva képet a filmen, mond­hatni szépen zajlottak az események a képernyőn. Nem akart ez a film megrendíte­ni bennünket, érezhetően .in­kább csak elgondolkodtatná, a látottakkal tanulságosan és egyben kellemesen elszóra­koztatni. A kiváló színészi teljesítmény, a ragyogó sze­repformálás egyébként nem­csak a főszereplőre, a többi szerep alakítójára ás vonat­kozik. Didier Flamand érde­kes, titok atos férfit hoz a képernyőre. Jolanda Foliiot Pauline-je izgalmas, minden szeszélyesség ellenére magá­val ragadó, és Pierre Vemier is markáns figurát teremt a pedáns főnök szerepében, Juliét te átmeneti barátja­ként is. És milyen tündériek a gyerekek! A film külön ér­deme az a pontos ábrázolat, amit a gyermekek bontako­zó érzelmi világáról ad, az egészen kisgyermeki, öntu­datlan, önzéssel párosuló ra­jongástól a csalódással is végződő kamasz-szerelemig húzódik az érzelmi skála. Matthieu és Isabelle vala­mint társaik világában sajá­tosan az öntudatosodó gyér- mák legfontosabb problémái­val szembesülhettünk. Minden 'keserűség, átme­neti konfliktus ellenére Ju­liette drámája boldogan vég­ződött, a sok-sok viszontag­ság, olykor félreértésen ala­puló feszültség után Juli- ette és Guilaume egymásra talál, s a kezdetben ellensé­geskedő gyermekek is meg­békélnek — úgy tűnik — az új helyzettel; mondhatni csó- kos heppienddel zárul a film, de mégsem érezhetjük túl- cukrozottan édesnek ezt a megszépítő véget, mert előt­te, mögötte egy hitelesen áb­rázolt lelki küzdelem áll, a boldog végkifejlettben egy kiküzdött-fciszenvedett bol­dogság nyeri él formáját. Heten Budapest ellen Érdekes, bár korántsem problémamentes magyar té­véjátékot láthattunk szerda este, amelyet végignézve és végiggondolva már a címén is fennakadhatunk; miért kapta a Heten Budapest el­len címet? Hiszen a hét vi­déki lány, aki a fővárosba rándul, nem meghódítani, leigázni akarja Budapestet, csupán kissé „megfejni”. Tudniillik, rohammunkával egy év alatt egymilliót sze­retnének összekeresni, hogy azután odahaza, Várteleken ezzel az összeggel járuljanak .hozzá a már omladozó 'kas­tély kulturális palotává tör­ténő felújításához. De fenn­akadhatunk magán az alap­ötleten is; ugyanis egysze­rűen képtelennek tűnik, hogy hét leányzó ma ilyen naiv vállalkozásba fogjon. S célul tűzze 'ki a havi 13 ez­res keresetet minden szak­mai felikészültség, különö­sebb tudás nélkül. Az alap­ötlet nélkülözi a realitást, puszta kitaláció. Igaz, ami­hez ők kezdenek, mint kide­rül, ahhoz különösebb szák- mai képzettség nem is szük­ségeltetik, legfeljebb némi ravaszság, llásd a kutyák „elcsábításával” majd gaz­dájukhoz való visszajuttatá­sával pénzt szerző leány, vagy a másik, aki testi adott­ságait használja ki, bedobván magát az éjszakai élet for­gatagába. Akad ugyan közöt­tük 'képzett könyvelő is, de ő is csalásra használja fel tudományát. Ha jól meg­gondoljuk, ezek a lányok nemhogy nem hódítói a fő­városnak, ellenkezőleg, a pénzért való harcban elvesz­tik magukat. A tévéjátékban valójában nincs tisztázva az írói szán­dék, hogy tudniillik mit is akar igazolni ez a képtelen alapötletre épített tévédrá­ma. Talán erre vall várat­lan befejezése is, a szándék tisztázatlanságára, hogy tud­niillik a lányok különös ka­landja váratlanul egy tragi­kus . gázrobbanással ér vé­get; a csengő szikrája be- lobhantja azt a kiömlött gázt, amelyet csalódott; elke­seredésében az egyik lány „bocsátott” magára a szobá­ba. így azután a roboanás okozta kár elviszi végül is a lányok minden megkere­sett forintját, sőt italán még nem is tudja fedezni a káro­kat. Hát íme, ez lett a nagy vállalkozásból! Hogy ebből azután miilyen gondolati kö- vetkezitetést vonhatunk le, ebben egyszerűen tanácsta­lan vágyóik. Még a játék vé­gére biggyesztett néhány so­ros szöveg, miszerint kul,- túrközpont helyett idegen­csalogató étterem nyílott a felújított kastélyban, még­hozzá Magyar nemes néven, zsinóros pincérekkel, még e közlés sem segít eligazodni az írói szándék dolgában. Némi keserűséget, iróniát sugall ugyan, de így sem jut­hatunk el odáig, hogy követ­kezésként levonhassuk ma­gunknak: ez a játék a tisz­ta, becsületes szándékok el­keserítő .kudarcáról szól. Vagy, hogy a már-már jel­képesnek szánt kastélyával azt érzékeltethetné, hogy mi­lyen problematikus közös érdekből az eszmények szol­gálata, ha az élet a maga „közönséges” csábításaival szüntelenül provokál. Hülye­ség a .kastély — mondja Bea —, szólótáncos leszek! Ez a gondolat csupán meg­villan a játékban, 'kellően nincs kibontva. Maradt tehát végülis hét valóban tehetséges színésznő bolondos, önfeledt játéka, akik közül Kubi'k Anna, Eszenyi Enikő külön ás 'kie­melkedett. El ne felejtsem: a forgatókönyvet Békés Pál ír­ta, a játékot Márton István rendezte. Valkó Mihály Hol vanyfnk rpni I IUI I d vJ I bj d I $Om & \JF §\ m

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents