Néplap, 1989. szeptember (40. évfolyam, 207-232. szám)

1989-09-05 / 210. szám

j^ÉPUkP 1989. SZEPTEMBER 5. Tegnap ünnepelte Karcagon 95. születésnapját a magyar­országi fazekasok doyenje, Kántor Sándor, Kossuth-díjas, a Népművészet Mestere. 95. születésnapjára Köszöntő szavak Kántor Sándorhoz Kedves Sándor bátyám! Nekem adatott meg az a nagy megtiszteltetés az or­szág fotóriporterei közül — pár évvel ezelőtt —, hogy a korong mellett én készíthet­tem Rólad az utolsó felvételt a sajtó részére. Már nem voltál aktív dolgozó, de még rendszeresen segítettél a Kántor-műhely munkájában. Arra kértelek, korongozz va­lamit. Bár a látásod akkor már meggyengült, pillanatok alatt mestermunkát készítet­tél, s utána egy óriás tálat kidíszítettél írókával a jól is­mert Kántor-mintával. Ez­úton köszönöm meg azt az élményt, amiben akkor ré­szesítettél, s engedd meg, hogy nagyon sok boldogsá­got és jó egészséget kíván­jak. Nagy tisztelettel küldi jókívánságait szerkesztősé­günk kollektívája és a me­gye művészetszerető és Té­ged tisztelő lakossága. Nagy Zsolt Nem baráti fröccs mellett, nem is kedélyes telefoncse­vegésben, hanem hivatalos levélben fordult hozzám ké­ressed a Magyar Orvosi Ka­rinára Jászberényi Területi Szervezetének .vezetősége. Egy beteg panaszos levelé­nek kiadását kérték, mert szeretnék tudni, konkrétan melyik orvos viselkedése el­len merült fel kifogás. A hivatalos megkeresésre úgy gondolom, illő hivatalos formában válaszolni. Ezt tettem hát én is. Néhány mondatban megírtam, hogy a beteg levelének kiadására nincs mód, mert a páciens­től nem kaptam meg a bele­egyezését. Szóval a levelem­ben nem volt semmi külö­nös. Csak egy rövid, tájékoz­tató jellegű válasz. Mégis, valaki nagyon érdekesnek ta­lálta ... Mit mondjak; adtam a for­mára. Lássa mindenki a bo­rítékról, ebben nem levél­bomba van, nem kónházie- leplezés, és nem magánjelle­gű sorok. A feladóhoz rögtön Levéltitok oda is írtam; Paulina Éva Szolnok Megyei Néplap. Ne­hogy az a vád érje a Kama­rát, hogy névtelen leveleket kap. A címzetthez odaírtam: Magyar Orvosi Kamara Jászberényi Területi Szerve­zete. Alá került a kamara vezetősége egyik orvosának a neve; neki küldtem a le­velet. Mivel az orvos (és a Ka­mara vezetőségének több tagja is) a jászberényi kór­házban dolgozik, így a kór­ház utcáját, házszámát írtam a borítékra. A ilevél tehát a kórházba érkezett, mint a többi, amelyet aznap a kór­házba címeztek. Az a szokás, hogy a kórházba érkező le­veleket aztán elviszik az il­lető osztályra, aholis átadják a címzett orvosnak, nővér­nek stb. A kamara vezetőségi tagja is megkapta a levelemet. Felbontva. Bár bevallom, ez ellen is igyekeztem védekez­ni; leragasztottam a boríté­kot cellux-szal. A doktor az orvosi szobában találta meg, — úgymond — közszemlére téve. Bárki elolvashatta. Nesze neked, orvosi kama­ra! Működjél egészen nyu­godtan, dolgozz, szervezz a tisztább orvosi etikáért! Tűzd 'ki célul a jobb ellá­tást, a gyógyítás tisztessé­gét! Bízz abban, hogy a be­tegek partnerek lesznek majd benne. Bízz abban, hogy a páciensek majd beje­lentik a kamarának, hol, me­lyik orvos hanyagolja el a munkáját, vagy hajt kímé­letlenül a hálapénzre. Biz­tasd csak a betegeket, hogy nyugodt szívvel írhatnak névvel, címmel bejelentést, mert a Kamara titkot tart, és nem adja ki a nevü­ket ... Azért egy tapasztalattal én is gazdagabb llettem. Most már tudom, az egészségügy­ben néhol nemcsak demok­rácia nincs; emberi jogok sincsenek. Paulina Éva Menekülés a börtönbe A kezdet megvolt-mi lesz a vége? „Odabent biztonságosabb, enni adnak, fedél van a feiern fűlött’9 Mint 1989. július 14-i szá­munkban megjelent, a rend­őrség pár napon belül elfog­ta a többszörösen büntetett előéletű bűnözőt. Nagy Jó­zsefet, aki ez év június 29-i szabadulása után néhány nap alatt Törökszentmikló- son. Fegyvernek—örménye­sen, Hajdúszoboszlón a la­kosságot izgalomban tartó betöréssorozatot hajtott vég­re. Nagy József, 47 éves, kis­újszállási származású férfi, aki élete java részét bünte­tésvégrehajtási intézetek­ben töltötte. Mi vezethet egy embert — töprengtem el —, hogy egész életét a bűnözésre tegye fel? Lehetőségem volt találkozni vele. aminek során megdöb­bentő életúttal ismerkedhet­tem meg. A hosszú beszélge­tésnek csak a lényegét idé­zem. amikor szabadulok, egyetlen lehetőségem, hogy felülök az első vonatra, és találomra leszállók vailahol. Mivel éhes vagyok, és hiányzik az alko­hol, betöröm az első útba eső élelmiszer- vagy italbolt ab­lakát és elviszem, amire szükségem van. Balassagyarmatra szeretne kerttlni Mikor ráüttök, hegy bal vaa, már késő vall — Kisújszállási vagyok, élelmiszeripari szakközépis­kolát végeztem. Egészen fia­talon kezdtem a bűnözést — 17—18 éves koromban — az alkohol miatt. — Mikor kezdett el inni? — Tizennégy éves korom­ban. A szüleim értelmiségi­ek voltak, mégis mindent rámhagytak, mindent meg­engedtek. Én voltam a kiseb­bik gyerek a családban, ké­nyeztettek. Már akkor bár­mit ihattam otthon, rágyújt­hattam, nem szóltak érte. Amikor rájöttek, hogy baj van, hogy meg kellene en­gem állítani ezen az úton, már késő volt. Mondták — Muszáj kibírni, meg gyógyszerezéssel segítenek is. Egy idő után — amikor az elvonási tünetek elmúlnak — nincs is semmi problémám, nem hiányzik az alkohol. — Akkor szabadulásakor miért kezdi elölről? — Azért, mert a haverok mindig belevisznek, és utána már csak a betörés marad. — Nem is próbál meg dol­gozni? — Nem tudok, mert érszű­külettel műtötték mind a két lábamat. Amikor szabadlá­ugyan, hogy menjek elvonó­kúrára, de nem kényszerítet­tek rá. Lényegében 18 éves korom óta börtönlakó va­gyok. Pedig anyagiakban nem volt hiány. Utoljára 1977-ben dolgoztam, 5200 fo­rintot kerestem. Ez akkor jó pénznek számított, de ne­kem kevés volt, mert az ital mind elvitte. Akkor már ott tartottam, hogy töményből elfogyott napi 7—8 deci. bor­ból pedig 5—6 liter. Ehhez jött esetenként még sör is. Azóta nincs megállás. — Tudomásom szerint a börtönben nem lehet inni... Ott hogyan bírja ki ital nél­kül? bon voltam, nem foglalkoz­tam a betegségemmel, csak bent derült ki, hogy nagyon súlyos a dolog. A büntetés- végrehajtási intézet tette lehetővé a műtétemet. Mun­kaképtelennek nyilvánítot­tak, semmiféle fizikai mun­kát nem tudok végezni. Ilyen priusszal nem vagyok jogo­sult rokkantnyugdíjra. A szüleim meghaltak, nincs semmiféle anyagi bázisom. A bátyám felajánlotta segít­ségét, azzal a kikötéssel, hogy legalább hat hónapig tisztességesen élek. Erre én képtelen voltam. így aztán, — Ügy hallottam, hogy sok pénzt soha nem visz el, még ha talál is. — Nem. mert nekem csak annyi pénz kell, hogy tovább tudjak utazni. Meg egy szál kolbász, egy kis kenyér és néhány üveg ital. A pénz nem érdekei. — Nem fél, hogy elfogják, amikor téglával beveri a ki­rakatüveget? — Nem, mert olyankor már nem bírom leküzdeni italéhségemet. Persze hama­rosan horogra kerülök, és mehetek vissza a dutyiba. Amikor utoljára Hajdúszo­boszlón igazoltattak a rend­őrök, nem is próbáltam ta­gadni. Elég volt a csavargás­ból, vissza szerettem volna kerülni a börtönbe. — Miért? — Ott biztonságosabb.. Igaz, ital nincs, de naponta háromszor ehetek, van fedél a fejem felett, és még az or­vosok is vigyáznak rám. Ott jól bánnák velem, én nem csinálok balhét, csendes em­ber vagyok. — Most milyen ítéletre számít? — Két évnél kevesebbet nem adnak. Eddig az ország szinte minden börtönében megfordultam, most Balassa­gyarmatra szeretnék kerülni, mert ott cipőgyár van, és esetleg ülőmunkát végezhe­tek. Más reményem nincs. Pásztor Gábor Csak a betörés marad LEVELEK A HAZÁBÓL A HONBA Iskolabetegség öreg komám, itt éppen most kezdődött az új iskolai tanév, s ez számomra min­dig esemény volt, vagy legalábbis olyan nap, amelyre lehetetlen volt nem odafigyelnem diákként, egye­temi hallgatóként, felnőttként, apa­ként ... Legnagyobb gyerekem odaát éretségizett az idén, a leg­kisebb itt startolt a minap az óvo­dába, tehát van valami folytonos­ság a dologban; közvetlen élmé­nyeimtől drasztikusan távolodom térben és időben; a haza-változta­tással járó részleges amnézia és az új körülményekhez való alkalmaz­kodási nehézségek másmilyenné tettek — mindennek és valószínű, sok egyébnek köszönhető, hogy 'igencsak vegyes érzelmek örvé­nyeiben evickéltem a tanévnyitón. Az időjárásról (és csakis erről; átvitt, értelmet ne gondolj hozzá, mert úgy már nem igaz az egész) például, a mi kis védett erdélyi fennsíkunkon ilyenkor langyos napsütésben, a lombjukat épp hul­latni kezdő fák sárga, rozsdaszínű és vörös levelei között baktattak a gyerekek iskoláik felé. Itt egymás után harmadjára adatik meg, hogy átmenjek a nyárból az őszbe, illet­ve átzuhanjak, ugyanis még nem fogtam ki egy szép, fokozatos át­menetet, mintha errefelé, a pusz­tán azzal szórakoznának az égiek. hogy augusztus végéig döglik meg az ember a rekkenóségtől, s aztán egyszeriből 10—15 fokot süllyed a hőmérő, hideg szelek söpörnek, és zuhog az eső januárig; holott — állítólag — e tájakon sem ismeret­len az indián nyár meg a vénasz- szonyok nyara fogalom. Ily mosto­ha éghajlati (és egyéb) körülmé­nyek közepette nyilván szó sem lehet békés baktatásról, lehangoló ■rohanás a külcsín. Ahogy elnéztem néhány éve az otthoni és mostanság az itthoni (?) tanulók évnyitói lendületét, jut eszembe, én még volam olyan marha, hogy szerettem iskolába járni, hogy nagyon vártam a be- ■csengetést. Talán azért is eshetett meg velem ez a szégyen, mert ál­talában nem voltam abban a helyzetben, hogy túlságosan izgal­masan teltek volna a nyaraim, alig vártam az újratalálkozást a ■régi osztálytársakkal s hogy meg­ismerhessem az újakat. Mostan­ság nem érték az igyekezet (a mű­velődési minisztert s néhány hozzá hasonló „maradit” leszámítva), ezért restellkedve írom így; rá­adásul voltam olyan hülye, hogy minden noszogatás nélkül szor­goskodtam, kíváncsiskodtam, szív­tam magamba minden újdonságot és lettem szégyenszemre jótanuló (helyes mai kifejezéssel: stréber). Persze hogy az én balga fejemnek az ősz egyik kimagasló élménye éppenséggel az új tankönyvek for­gatása volt. Főleg az általános iskolában, mert később ... Történetiségében szemlélve, az én esetem a közoktatással felfog­ható úgy is, mint a tábla fölé ki­akasztott három arckép kronoló­giája. Óvodásként Sztálin atyánk jóságos ábrázatát bámulhattam volna egész nap, ha nem áll el a nyakam. Az átalános iskolában és a gimnáziumban Gheorgniu-Dej nem kevésbé joviális ábrázattal figyelte törekvéseim. Egyetemi éveimre kaptam a személyi kul­tuszt elítélő jelenlegi fővezér ugyancsak megható képmását. Ér­dekes mód. az utánam következő generáció is háromféle egymást követő szentképben gyönyörködhe­tett, bár ezek mind ugyanazt a szentet ábrázolták, csak más-más megvilágításban. Először volt egy olyan arcmás, melyre alul oda­nyomtatták a teljes nevét. Né­hány év múlva valamelyik okos kifundálta, hogy ez a kép képte­lenség, minek odaírni a nevet, ez lealacsonyító, hisz a hülye is tud­ja, kit ábrázol. (Hát a hülye tör­ténetesen nem tudta, mert az ér­telmi fogyatékosok kisegítő iskolá­jának hetedik osztályában, haza­fias nevelés órán, tanfelügyelők előtt az egyik éltanuló rávágta, hogy az a címer.) Szóval, az ország valamennyi iskolájának összes tantermében, akárcsak az üzemek, intézmények, téeszek s egyebek irodáiban, műhelyeiben s a többi­ben ki kellett cserélni a feliratos ikont egy „értelemszerűre”. Nem kis pénzbe került. Üjabb eszten­dők elteltével vette észre valaki, akinek éppen semmi más dolga nem volt, hogy a házi fotós műve nagy mértékben kifogásolható, mi­vel azonban a főnöknek csak egyik füle látszik, s még valaki számon kérheti a másikat. Általános riadó, új fotó (most már teljesen szem­ből), újabb képesére, újabb pénzek úsznak el fontos célra. (Ekkor már újságíró voltam, s ha egy vál­lalatvezető akadékoskodott, fi­gyelmeztettem, vigyázzon, mert amint látom, még nem cse­rélte ki az egyfülűt kétfülű- re — ettől rögvest megeny­hült, annyira komoly ott minden akció, és annyira félnek.) De mi­ket beszélek, hiszen a tanévnyitó­ról lenne szó?!... Azt mondták itt, hogy az idén nem kötelező a tanévnyitó ünnep­ség talán arra gondoltak, a peda­gógusok hangulata nem valami emelkedett). Erről viszont az ju­tott az eszembe, hogy oda­haza nem közölte a lapom utolsó próbálkozásomat sem, mely­ben még mindig az általános fesz- tivizmustól eltérő (de nem ellenté­tes) gondolatokat hordtam volna össze. Az írás az 1986-os esztendő egyik iskolai évnyitó ünnepségé­ről számolt volna be, s csak azért nem látott nyomdafestéket, mert pontosan az vetettem papírra, amit láttam és hallottam. Hogy az iskolaigazgató hatalmas hangerő- sítő-berendezés segítségével har­sogta végig évnyitó intelmeit. — áthallás van. mondta a főszerkesz­tőm, sokaknak eszébe juttathatja, hogy van az országban még egy mikrofonmániás (egy?), aki köz­tereken, stadionokba és mindenho­va felszerelt óriási hangszórókban szereti viszonthallani saját hang­ját. Megírtam még. hogy a meg­nyitó beszéd tényleg csak tilalma­kat tartalmazott: „nem szabad a folyosón futni, tilos a fűre lép­ni, a sportpályán nem sza­bad focizni. a tízórait nem szabad csak a szemetesláda mel­lett elfogyasztani; aki kitöri az ablakot, azt elviszi a rendőr; aki összepiszkolja a falat, annak az apját viszi el a rendőr; a katonai kiképzést szolgáló eszközökre” (Ál­talános iskolában vagyunk!) „ti­los felmászni, törjön ki kezetek, lábatok!” ... — nem jó. így a fő- szerkesztőm, áthallás van, valaki még úgy értelmezheti, hogy ez a tilalom országa, és militarista ké­szülődés folyik. (Szó ami szó, én is pontosan így értettem.) Szemér­metlen irományom végére ráadá­sul odabiggyesztettem egy képzelt beszélgetést az apuka és az első osztályba oly vágyakozva készü­lődő kisfia között, akinek senki nem mondta első iskolai napján, hogy szeretettel köszöntünk, is­ten hozott közéhk, meglátod, meny­nyi szépet és jót fogunk együtt csi­nálni .... szóval, végül azt mond­ja a gyerek az apjának; édesapám, én nem akarok iskolás lenni, mert ott kitörik kezem-lábam, és mind­kettőnket elvisznek a börtönbe... A főszerkesztőm már szóhoz sem tudott jutni. De a jelek szerint itt újból ér­demes lesz iskolás lenni. Ezt a művelődési miniszter szavaiból me­rem kikövetkeztetni, aki a tévé által is közvetített, amolyan orszá­gos tanévnyitó beszédet mondott a Fasori Gimnáziumban, mely most visszakapta eredeti nevét. Buda­pesti Evangélikus Gimnázium lesz ismét, s mint kivettem, nagyon tisztelik ezt a több mint másfél évszázados iskolát, és büszkék rá. (Erről meg az jutott eszembe, hogy mi is büszkén tisztelnénk az öt évszázados marosvásárhelyi Refor­mátus Kollégiumot. Bolyai Farkas és Bolyai János kollégiumát, ha nem vették volna el olyannyira, hogy elvétve találsz benne magyar osztályt.) Szóval, azt mondta töb­bek között Glatz Ferenc, hogy a pártpolitika és az ideológia kivo­nul az oktatásból, és hogy a gyere­keket a szorgalomra, a rendre, a munka szeretetére az ép testben ép lélek szellemében fogják nevelni. Ha így lesz, reményteljesen tekint •keresztfiad óvodás pályafutása elé komád, Lajos

Next

/
Thumbnails
Contents